Majla Sándor
Melyben kedveséhez szól
hát úgy van-é kedvesem
mint írják versek rémes
rímesen varangypisitől mentes-e
egy gyönyörű élet melyben éppen
kedveséhez szól – mondom –
rémes rímesen
vagy konyhák szaga-bűze lesz
minden csak néhány akcentusos
évet várjunk majd szólnak
cenzusok mennyire szaporodtunk
időnk közben s undorunk
mérik meg gépezetek melyeknek
nincs is képzetek lelki
hosszúlépésekről hát úgy van-é
kedvesem ez gyönyörű életben
mint vala királyságok három-
kéréses meséiben hogy holtomig-
lan és te is holtodiglan várom
hogy felelnél s kívánnál
zsörtödben kolbászt orromra
s hogy megbánod később
csúfságom visszakívánod azt is
a francba dögkútba medvébe
lazacba s marad az egyetlen
kívánság amelyre ó én ostoba
mondom nem kerülhet sor
tizenkettő elmúlt hadarhatsz
már tél-túlt vége a varázslatos
gyönyörűségeknek aludni tér-
hetünk ismét holnapra halasztva
újra az ölelést hisz lumpolni lehet
ily kegyet mindenki vehet
lesheted nem nyekereg e kerevet
csitt mondod úgyis mindenki azt
hiszi rájukjátszani ez lesz a piszi
s így miénk az öröm mint az isten
ahogy jó hozzánk és megtart még
néhány konyhabűzös évig és szólsz
ismét hogy csitt az elme nem vegyít
undort nem méretünk nyávogó
gépezeteken tudjuk mi jobban
mint azok hogy minden konyhagőz
ellenére s undor hegyén és hátán
nem fog rajtunk ki a sátán
s hogy rímes-e vagy rímtelen
miénk itt minden bírt elem
a varangypisis földön veres
hagymaszag közül írom e dalt
s neked küldöm hogy szeress
melyben mint fennebb rémes
rímesen kedveséhez szól vala
 
Triptichon melyet önmagáról
s a szerelemről szerzett
I.
abbahagyjátok egyszer ti is
megolvad lecsepeg a glazúr
nem lesztek se bálvány se fétis
azanyját az idő nagy úr
abbahagyjátok de kinek szólok
tán magamnak mondom e nótát
vajon én-e vagy kik a kalózok
kikben ugyanez fut lót át
hogy mit hagytok abba kinek fontos
de látom időben rátok szól anyátok
a kócos a selyemhajú a kontyos
gyermekim elég most abbahagyjátok
 
II.
a várudvaron megnőtt a gaz
beburjánzott köveid közé
s ott állsz taknyos mamlasz
mi lesz veled s leszel mivé
ott állsz pucéran csillogón
azt a gyermekkort elvetélted
a MOST fényképez most vállalón
szemed vad jövőt ledérked
mit ördögölsz örökkön nem sunyíthatsz
nem hókuszpókusz mit tenni kell
a várudvaron megnőtt a gaz
mit kezdesz falad hulló köveivel
III.
ó a múzeum
ó a szökőkút
ruhástul nyári éjszaka
bele csak bele csak hupp
mellekre tapad a selyemblúz
mi tart fenn mi tart
s mi az mi lehúz
tudod a szerelem
innen is onnan is látszik
s lehet hogy mégis
sehol van
Ó mily nagy háborgásom
igen – mondom –
s fellázadok sarokba dobom
mindenem küklopsz s más
óriás pózában strázsálok ülök
nincsen kincsemen
tömény parádé zsugori tánc
minden egy lépéssel rövidebb
mi benn és kinn vagyon
körteszószt könyvcsippet majszolok
piedesztálon kék ravatalon
csak bőröm maradt a régi még
s a rossz tökély s a dacközöny
s hogy nem igaz ez sem csak én hiszem
nézzék el nékem a dámák princurak
voltunk s leszünk-e még
helótabókos táncos törpeség ki tudja
nézd csak a bolygó szája szögletén
úristen mennyi-mennyi herpesz ég
hajaj a boldog trópusok
Gaugain-mellek s Van Gogh álmai
boldog esők háztáji jégverés
dögleszt az idő a
szúpercegés
jaj rág a szú maga
igen – mondom –
s fellázadok sarokba dobom mindenem
nem jajongok öröm ez hogy nem
engedem átlépni magam
lázadni kedvemen minek hát szolgálni
kit s miért bagoly kuvikja tán ez is –
fejemre szállhat hogy mondják bátyó
szemet kegyért ? – s mégis bassza
megírtam e verset – mondják –
költeményt