Gáll Ernő
KÖZÉP-EURÓPA TRAGÉDIÁI
Tíz esztendővel ezelőtt, amikor Milan Kundera megjelentette nagy visszhangot kiváltó esszéjét¹, a régiót sújtó szerencsétlenség lényegét abban jelölte meg, hogy országai eltűntek Nyugat térképeiről. A jeles cseh író Európa e részének a szovjet birodalomba való beolvasztása, identitásának elrablása ellen tiltakozott. Protestáló hangjába a szemrehányás, a felelősségre vonás akcentusai keveredtek, hiszen úgy látta, hogy a tragédiát kiváltó ok nem csupán Oroszországban keresendő. Kundera Európát is elmarasztalta, mert a valamikor szervesen kultúrkörébe tartozó népeket és államaikat sorsukra hagyta.
Milan Kundera írása nem hajdanvolt – nyugati fogantatású – művelődések nekrológja kívánt lenni. Ő nem valaminő megrendítő rekviemet akart nyilvánosságra hozni, hanem – szándékai szerint – szellemi-erkölcsi emancipációra, a régi önazonosság visszahódítására buzdított. Mondhatni, szellemi szabadságharcra ösztönzött, s ez az inkább rejtett, mint explicit módon megfogalmazott felhívás főként térségünk másként gondolkodó értelmiségiei között talált kedvező fogadtatásra. Persze, a polémia sem maradt, nem is maradhatott el. A Kunderával vitába szállók azonban nem csupán a nézeteit többé-kevésbé határozottan elutasítók köréből kerültek ki. Szenvedélyes proés kontra-érveket váltottak ki azok a kérdések, amelyek a régió határaira, jellegére és jövőjére vonatkoztak.
Mit jelentett, mit jelenthetett akkor a közép-európai gondolat? Hívei nosztalgiákat követtek, avagy utópiákat kergettek? Történelmileg kialakult társadalom-gazdasági és politikai struktúrákat fejez ki ez a fogalom, vagy pusztán irodalmi-művészi, építészeti stílust, ízlést-e, egy végérvényesen letűnt kor bizonyos rétegeinek életérzését idézi-e fel?
Noha e kérdések napjainkig sem találtak egyértelmű válaszokra, maga, az őket kiváltó helyzet már nem létezik. A szovjet birodalom összeomlott, a középkeleti országok elindultak a demokratikus átalakulás, a jogállam építése útján. Az európai integráció részeivé szeretnének válni. A tragédia, sőt a tragédiák mégsem tűntek el. Sok – a Kundera-féle esszé táplálta – várakozás ugyanis illúziónak bizonyult, s a kiábrándulás, a csalódás ezen a téren is lehangolóan, demoralizálóan érvényesül.
Temessük-e el végérvényesen Közép-Európa eszméjét? Soroljuk-e be a többi levitézlett utópia közé, vagy – az eddigi kudarcok ellenére – mint jövős alternatívához, továbbra is ragaszkodjunk hozzá? Talán bizonyos vonatkozásban revízióra, korszerűsítésre szorul?
A régi – többnyire válasz nélkül maradt – kérdésekhez tehát újabbak kerültek, s a most bekövetkezett tragédiák szintén megoldást követelnek. A jövő felé mutató katarzisokat igényelnek.
*
Bármennyire is sürgetőek is ezek a feladatok, a kiútkeresésben vissza kell térnünk Kundera és társai koncepciójához. Vissza kell kanyarodnunk az egyébként máig gyűrűző vitákhoz.
A The New York Review of Books szerzőjének víziójában földrészünk nyugati és keleti része között található ama középső térség, amely kulturálisan a Nyugathoz tartozott, ám politikai szempontból a Kelet bekebelezte. E felosztást megalapozó ismérvek között a művelődést megkülönböztetett fontosságú hely illette meg. Közép-Európa – Kundera szerint – mindenekelőtt a kultúra s a sors közösségében rejlik, s amikor a szovjet totalitarizmus elleni magyar, lengyel és csehszlovák felkeléseket méltatta, a bennük munkáló közösségi, kulturális emlékezés hatékonyságát emelte ki. Közép-Európát a hozzá képest teljesen más, tőle idegen orosz civilizációtól óriási távolság választja el. Míg az előbbit a legkisebb területen elérhető legnagyobb változatosság jellemzi, az utóbbi a legkiterjedtebb helyen megvalósítható legkisebb eltérésre, valójában a minél következetesebb uniformizálásra törekszik. Közép-Európát állandóan változó határok között, közös sorsban osztozó nemzetek lakják, amelyek ugyanakkor a túlélésért küzdenek, s eközben egymással is szüntelenül konfliktusokba keverednek. Hányatott, nemegyszer tragikus történelmi múltjuk, az elmaradottság okozta hátrányok ellenére, ezek a népek – főként a múlt századfordulón – virágzó kultúrákat hoztak létre, s ezeket – minden súrlódás, minden ütközés ellenére – számos azonos emlék, probléma és hagyomány táplálta. A gótika és a barokk határai egybeesnek a Közép-Európa limeseivel, ám e határok között a legmodernebb eszmei-művészi újítások is honosakká váltak. A Nyugat – állapította meg tíz évvel ezelőtt Kundera – leírta e köztes országokat, ám a Keletnek átengedett zóna sorsában – cseppben a tenger egész Európa sorsa sejlik fel.
E fejtegetések mai felidézése érthetővé teszi számunkra, miért bizonyult – mint már jeleztük – a térség értelmisége befogadásukra oly fogékonynak. Milan Kundera, Vaclav Havel, Adam Michnik, Konrád György és mások KözépEurópája jellegzetesen értelmiségi aspirációkat tolmácsolt. A gondolat s a kritika szabadságának, az egyéni-közösségi autonómiáknak a vágya, a nemzeti hagyományokhoz és az önazonossághoz való ragaszkodás, a hatalom állította tabuk, a különböző cenzúrák eltávolításának a motivációja feszült bennük. Ezért ítélhetjük találónak Konrád György felfogását, aki Közép-Európa újrafelfedezését kiváltképp értelmiségi gondolatként és akcióként értékelte. Ebben az uralkodó ideológiával szembeszegülő kulturális vállalkozásban olyan kihívásra ismert, amely – szűk érdekeken, napi politikai ambíciókon felülemelkedve – hivatalos tételeket, szentesített sémákat tett kérdésessé. Képviselőit döntően erkölcsi motivációk, például az igazságban való élés vágya (Havel) hajtotta. Sajátos felelősségtudat ösztökélte őket. Tetteikben és érveikben a civil társadalom önszervező szárnypróbálkozásai nyertek eszmei kifejezést. Kezdeményezéseik az emberjogi szervezkedésekhez kapcsolódtak, de csak ritkán szövetkeztek azokkal, akik a rendszert belülről igyekeztek megreformálni.
*
Létezik-e Közép-Európa? – tette fel a kérdést Timothy Gartoh Ash². Kérdése némi bizonytalanságról árulkodik, de aggályait mások is osztották. A vita résztvevőinek egy része – Közép-Európáról szólva – a valóságként való tételezés s a képzelet világába történő kivetítés között ingadozott. Maga a kérdező Ash is kénytelen volt beismerni, hogy a feltámasztandó régió egyelőre csak eszmeként létezik. Mások mindenekelőtt mint az önmagára találás, illetve a jövő felé mutató tájékozódás motívumát mutatták be. Természetesen, ebben a vonatkozásban is találkozhattunk a szintézist keresőkkel, akik szerint KözépEurópában egyidejűleg kell valóságot és ideológiai építkezést látnunk...
Nem kisebb bizonytalanságba ütközünk ama kísérletek esetében, amelyek a – létező vagy imaginárius – tömb helyét és környezetét szerették volna körvonalazni. Szinte egyöntetű az a megállapítás, hogy Közép-Európa átmeneti és viszonylagos jellegű. Határait mindig is nehezen lehetett rögzíteni; gyakran változtak. Ezeket a határokat történelmi drámák, nagyhatalmi vetélkedések, erősödő vagy gyengülő kulturális befolyások és önmeghatározó velleitások rajzolták meg, illetve ugyanezek a tendenciák játszottak szerepet abban, hogy a századok során nemegyszer módosultak. (Talán most nyílt alkalom arra, hogy a térség helyét és sorsát ne kizárólag külső erőközpontok, hanem belső tényezők, aspirációk is meghatározzák. Nem csupán a belső és külső határok cserélődtek az idő sodrában, hanem – legalábbis úgy tűnik – az egész régió Nyugat és Kelet között mozog. Ady Endre, aki Párizs szerelmese és hazája sajátos jellegének, értékeinek védelmezője volt, Magyarországot „kompországnak” minősítette, amely két part, Kelet és Nyugat között ingázik, de inkább Kelet felé tart. Nos, a költői hasonlattal élve, Közép-Európát „komprégióként” is jellemezhetnénk, mert – a két pólus szívó/taszító hatására – hol az egyikhez közeledett, hol a másiktól távolodott.
A régió határainak és belső összetevőinek egyértelműbb megállapítását az a körülmény is bonyolítja, hogy – amint arra számos szerző rámutat – Közép-Európában a többszörös és egymással bonyolult kapcsolatban, kölcsönhatásban lévő sokszínűség elemei uralkodnak. Etnikumok, nemzetek, vallások, nyelvek és művelődések érintkeznek/ütköznek itt egymással, s a központtól távolító, valamint a központhoz közelítő erők változó súlya és szerepe szintén az illékony heterogenitás fokozásához járult hozzá.
A „halmozott és egybefonódott pluralitások” (Hanák Péter) okozta nehézségek, a régiót jellemző elemzésekben oly sűrűn tetten érhető elfogultságok azonban nem jelentik azt, hogy a vitát kiváltó/tápláló munkákban és magában az eszmecserében ne lett volna, ne lenne jelen a tárgyilagos vizsgálódás. Közép-Európa eszméje nem pusztán a nosztalgiák s a vágyak forrásvidékéről merít. Nem egyedül költői-írói víziók, nemcsak elit fők sznob tervei táplálják. A tudományos kutatás éppúgy bábáskodott világra jötténél, mint az a merészen anticipáló politikai gondolkodás, amely a történelem- és kultúrfilozófiával, valamint a jövőkutatással rokon.
Ami a tudományos vizsgálódást illeti, a történelemtudomány különböző ágait kétségtelenül privilegizált hely illeti meg, ám a geopolitika s a gazdaságtan eredményeiről sem szabad lemondani. De azt is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy nincs olyan vegytiszta szakmai búvárkodás, amely bizonyos politikai preferanciáktól teljesen mentes lenne. Kétségtelen, hogy az utóbbiak hatása nyomon követhető a tekintetben is, hogy egyik vagy másik szerző kétrégiós, illetve háromrégiós koncepció mellett teszi le a garast. Míg az utóbbi képviselői – különböző indítékokból – nem akarnak a Kelettől teljesen elszakadni, az előbbi megszólaltatói a kizárólagos nyugati orientációt szorgalmazzák. Az egyik vagy másik felfogás melletti opciót – a felsorolt késztetések mellett – még olyan helyzetek is befolyásolják, mint például a Romániához tartozó Erdélyé, amely múltja, számos hagyománya révén a Nyugathoz kötődik.
Az életből tragikus módon távozott magyar történész, Szűcs Jenő nemzetközileg is elismert munkájának³ már címe is jelzi, hogy a háromrégiós felfogást képviseli. A tanulmány eredetileg – a szamizdatként megjelentetett – Bibóemlékkönyv részére készült, a legális kiadás évszáma (1983) pedig azt bizonyítja, hogy Európa régióinak, illetve Magyarország, a magyarság európai helyzetének a problémája Milan Kundera esszéjének nyilvánosságra kerülése előtt is mélyen foglalkoztatta a magyar értelmiségi elitet. A kérdéskör feszegetésének egyébként nagy magyar hagyománya van, a Szűcs-féle vizsgálódás közvetlenül Bibó István gondolatvilágából inspirálódik. Ezt a körülményt a francia kiadás⁴ előszavának a szerzője, Fernand Braudel is kiemeli. Braudel rámutat arra, hogy Szűcs kutatásai és eredményei ama bibói felismerésre támaszkodnak, amely szerint a történelem eseményei, fejleményei mögött hosszú századok folyamán kialakult szerkezetek húzódnak meg, s ezek a jelent is több vonatkozásban meghatározzák. A történelemben – Szűcs szerint – nemcsak szerkezetek, hanem modellek is találhatók. E képződmények belső összetétele változhat ugyan, érvényük viszont megmarad, s a struktúrákon át érezteti hatását.
E szemlélet optikájában vizsgálva Európa történelmileg kialakult szerkezeteit, régiónk számára Szűcs Jenő megfelelőbbnek találja a Közép-Kelet-Európa elnevezést. Nagy erudícióval vázolja fel mind a nyugati társadalomfejlődést (pl. a társadalom s az állam szétválasztása), e fejlődést kifejező intézményeket, fogalmakat (társadalmi szerződés, természetjog, népszuverenitás, a hatalmak elválasztása), mind a keleti alakulást. Az utóbbira – többek között – a jobbágyság prolongálódása, valamint az lenne jellemző, hogy keretei között a társadalom „államosítása” ment végbe. A kelet-európai jellegű szerkezetben – Bibó nyomán – a társadalmi viszonyok hosszú távú mozdulatlansága, újabb és újabb holtpontok, zsákutcák alakulása figyelhető meg. Közép-KeletEurópa a kétféle szerkezet között helyezkedik el, mégpedig úgy, hogy „a nyugatias modellekhez és normákhoz igazodott ugyan, de a kelet-európai közegben eleve a szerkezet szinte minden ponton kitapintható módosulásával⁵ Figyelmet érdemel, mert a történelem reáliáihoz való igazodás tolmácsolja, hogy Szűcs hangsúlyozza: a két szélső modell közé eső régió nem egységes képződmény, hanem többféle variánst hozott létre.⁶
*
Milan Kundera esszéje 1984-ben nyomatékosan tudatosította, hogy az általa vizsgált tragédia kis nemzeteket sújtott. Olyanokat, amelyek – a maguk bizonytalan kontúr-régiójában – Németország és Oroszország közé szorultak. Míg a cseh író e kis országok elorzott – főként a kultúra területén érvényesült egykori kimagasló teljesítményeire s a bennük megnyilvánuló, ám az idegen nagyhatalmi kisajátítástól fenyegetett – identitására hivatkozott, a XX. század egyik legszámottevőbb és legmorálisabb magyar politikai gondolkodója, Bibó István négy évtizeddel előbb a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról értekezett.⁷ Az érintett kelet-európai államokról készített bírálati látlelet – grosso modo – az egész közép-európai régióra vonatkozik, ezért feltétlenül meg kell vele ismerkednünk.
Bibó István – akárcsak Kundera – elsősorban Lengyelország, az egykori Csehszlovákia és Magyarország történelmi pályáját vette tekintetbe, amikor Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának a deformálódását diagnosztizálta. A három állam sorsának közös vonásait kimutatva, Bibó arra a következtetésre jutott, hogy ezek az országok történeti zsákutcába sodródtak, ahol – a nemzeti keretek bizonytalansága, a nemzetté alakulás kínos voltából kifolyólag – zavaros filozófiák, hazug propaganda, de legfőképp az antidemokratikus nacionalizmus befolyása alá kerültek. Ilyen körülmények között, a közép- és kelet-európai „politikai lelkiség” legfőbb vonásává a közösségért való egzisztenciális félelem vált. Márpedig a félelem és a demokrácia összeegyeztethetetlen egymással.
Térségünkben – Bibó szerint – a politikai jelen is eltorzult. Hisztérikus lelkiállapot alakult ki, aminek következtében a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok közötti határvonalak elmosódtak. A Bibó István készítette látleletben alapvető patogén tényezőként szerepelnek a kibogozhatatlan területi ellentétek, s az a terület-központú szemlélet, amely a közép-kelet-európai államok közötti konfliktusokat gerjeszti. Bibó felfogásában ezen államok nyomorúsága jórészt az állandó, illetve időről időre kiújuló területi vitákban nyilvánul meg.
Láthatjuk Bibó elemzésében a Milan Kundera jelezte tragédia több dimenzióban követhető nyomon, előzményei pedig a letűnt évszázadokba nyúlnak vissza. Éppen ezért indokolt, hogy nem annyira Közép-Kelet-Európa tragédiájáról, mint inkább tragédiáiról beszéljünk.
Nem vitás, hogy Közép-Európa „elrablásában” Kundera felfedezte a térség országai tragikus sorsának egyik lényeges összetevőjét. De csak az egyiket. Az sem kétséges, jól látott, amikor – mint említettem – Oroszország mellett e tragédia előidézőjeként Európát is bírálta. A cseh író és több vele egyetértő szerző nem fordított azonban kellő figyelmet arra, hogy balsorsukért ezek az országok maguk is felelősek. Kunderáék csőlátásának következményei éppen napjainkban váltak nyilvánvalóvá, amikor a szovjet megszállás megszűntével az egymással önpusztító területi konfliktusokba bonyolódó országok tengernyi szenvedést idéztek elő.
Meggondolkoztató, sőt érthetetlen, hogy Kundera – más eszmetársaival együtt – szinte észre sem vette a térség rákfenéjét: a kisebbségi kérdést. Igaz, Timothy Garton Ash és Czeslaw Milosz megkongatta a vészharangot a térségben endémikusan jelenlévő, kitörésre kész, egymás ellen acsarkodó nacionalizmusok miatt.⁸ A napjainkban elszabadult sovénnacionalizmusok démonjainak elemzése, illetve bírálata azonban nem szerepel kellő fajsúllyal a régió jövőjével foglalkozó írásaikban. De ki látta előre ezt a század- és ezredvégi apokalipszist? A Bosznia-szindróma – tudtommal – egyetlen prognózisban sem fordult elő.
Persze, azok az elképzelések és tervek, amelyek a régió békés hónapjait, modernizációját próbálták körvonalazni, rendszerint hangsúlyozták, hogy ez a jövő csak az itt élő népek, nemzetek és nemzetiségek kiegyezésével, alkotó együttműködésével közelíthető meg. Szarajevo és Gorazsde után azonban lehet-e, szabad-e még ilyen reményeket táplálni? Közép-Kelet-Európa felemelkedése a mítoszok avagy az utópiák birodalmába tartozik?
Leszek Kolakovski már a hetvenes évek elején figyelmeztetett arra, hogy nihilista módon a mai ember sem mondhat le a mitikus képekről és szemléletről. A racionális gondolkodás nem küszöbölheti ki ezeket, mert nélkülük létünk megszűnne emberhez méltónak maradni.⁹ Ernst Blochtól megtanulhattuk, hogy a „remény-elv” az emberi lét nélkülözhetetlen motivációi közé tartozik; félreismerhetetlenül jelentkezik azokban a – „docta spes”-t kifejező – konkrét utópiákban, amelyek nem légvárakat építenek, hanem – a jövőnek elébe sietve – a valóság latens, ám életbe ültethető, gyakorlatilag alkalmazható tendenciáit fejezik ki.¹⁰
Tény, hogy a világboldogító messianizmusok csődjével, a valóságtól elrugaszkodott, de erőszakkal a térség országaira oktrojált modell bukásával az utópiák ázsiója nagyot esett. Szinte semmivé foszlott. Megnőtt viszont ama jobbító erőfeszítéseké, amelyek – pragmatizmussal is elegyesen – a demokratikus átalakulást, az átmenetet a lehetséges legnagyobb szociális érzékenységgel kívánják megvalósítani. A jövőt fürkésző, a küszöbön álló új század, új ezredév távlatait kitapogató gondolatokra, „nappali álmokra” és valósnak mutatkozó tervekre azonban továbbra is szükség van. Térségünk esetében is. Éppen ezért nélkülözhetetlennek mutatkozik ama retrospektíva, amely – a bírálat igényével – minden ilyen múltban kidolgozott elképzelést, koncepciót, vagy – ha úgy tetszik – utópiát számba vesz. Egyetlen jövősnek ígérkező ötletnek, eszmének, javaslatnak sem szabadna elvesznie. A tegnapi álmok esetleg holnapi kiutat mutathatnak.
Ez az újrafelfedezendő és újraértelmezendő hagyomány különböző időpontokban és konstellációkban, összetevőiben más és más szemléletet kifejezve, nemegyszer ellentétes előjelekkel jött létre. Másfélszázados történetében eltérő elnevezésekkel próbált híveket toborozni, hogy hatékonynak bizonyuljon. Szerzői hol Duna-föderációnak vagy Dunai Szövetségnek keresztelték, hol a Kárpát-medence népeinek összefogásaként került a nyilvánosság, elé. Voltak történelmi pillanatok, amikor olyan helyi kezdeményezések születtek, amelyek rövid időre egy nagyobb közép-kelet-európai együttműködés távlatát villantották fel.¹¹
Nem tudom, milyen mértékben ismerték, ismerik a Közép-Európa eszme elkötelezettjei az illékony határokkal körülvett régió népeinek kiegyezését, együttműködését biztosítani igyekvő régebbi vagy újabb koncepciókat, de azoknak, akik véget szeretnének vetni Közép-Európa tragédiáinak, így vagy úgy tanulniuk kell belőlük.
Íme – távolról sem teljes számbavételük.
Első jelentkezéseiket a „népek tavasza”, az 1848-49-es forradalmak idején, illetve a leverésük utáni korszakban regisztrálhatjuk. A negyvennyolcas szabadságharcok – mint ismeretes – nemegyszer az abszolutizmus, a nemzeti elnyomás ellen felkelt népek, nemzetek egymással való torzsalkodásai, a közöttük kirobbant konfliktusok miatt is buktak el. Ezek a fájdalmas körülmények a megbékélést, az erők összefogását célzó elgondolásokra, tervekre is rányomták a maguk bélyegét. A valós avagy csak annak vélt nemzeti érdekek is szerepet játszottak abban, hogy az említett koncepciók és politikai gyakorlatok igen változatosak voltak, sőt gyakran ütköztek egymással.
Frantisek Palacky, a kiemelkedő cseh történész és politikus például (társaival együtt) az ún. ausztroszláv orientációt hirdette meg, amely a terjeszkedő orosz birodalommal szemben Ausztria fenntartását szorgalmazta.
Palacky szerint a cári birodalom határán élő népek (szlávok, magyarok, románok stb.) egyike sem elég erős önmaga megvédésére. Nemzeti mivoltukban csak akkor képesek megmaradni, ha egymással összefognak. Ezt pedig legsikeresebben egy szövetséges országokból álló, átszervezett Ausztria keretében érhetnék el. A Palacky-féle tervben az Ausztria föderalizálására irányuló későbbi számos elképzelés modelljét fedezhetjük fel, ám ezzel az „ősmintával” szemben nyertek megfogalmazást azok a felfogások és javaslatok, amelyek a függetlenségüket kivívott népek, nemzetek önkéntes állami tömörülését irányozták elő.
Ezek sorában az elsők között Adam Czartorysky hercegnek, a lengyel emigráció korabeli vezetőjének a memorandumát említhetjük. Czartorysky – olasz és francia segítséggel – egy Dunai Konföderáció létrehozását tűzte ki célul, hogy a szlávok, magyarok és románok tömörítésével Ausztria-ellenes koalíciót kovácsoljon össze. Az abszolutizmus elleni összefogás gondolata elevenen élt az akkori európai forradalmi emigráció köreiben, s egyik legjelentősebb, időleges, részleges megvalósulását a román és magyar forradalmárok, Nicolae Bălcescu és Kossuth Lajos közeledésében lelhetjük fel. Kossuth – sajnos későn – belátta az erdélyi románok nemzeti követeléseinek jogosságát, és – a havasalföldi Bălcescu közvetítésével – békét kívánt kötni az Avram Iancu vezette román felkelőkkel. Megszületett a Projet de pacification (1849), majd a nemzetiségi törvény, amely a románságot nemzetiségnek ismerte el, szavatolta a román nyelv használatát és oktatását, s az autonómia bizonyos formáit vezette volna be.¹²
Noha a megbékélés nem sikerült, nem is menthette meg a forradalmat, a Projet de pacification, illetve a benne kifejezett felismerés, történelmi jelentőségű. Paradigmatikus érvényű: térségünk nemzeteinek megbékélése és szövetkezése, a nemzetiségek, a kisebbségek jogegyenlőségének, valamiféle autonómiájának a biztosítását követeti meg.
Mind Kossuth, mind Bălcescu eljutott a konföderáció eszméjéhez. Különböző időpontokban – elvbarátaikkal, emigrációs társaikkal együtt – tudatosult bennük, hogy ez a konföderáció történelmileg szükségszerű, és csak ilyen vagy olyan formában történő megvalósítása vezet el nemzeteik felszabadításához. Nevezzék Dunai Szövetségnek vagy Dunai Egyesült Államoknak, egyedül egy ilyen jellegű államalakulat teszi lehetővé, hogy az etnikai torzsalkodásokat, az időről időre kirobbanó konfliktusokat kiküszöböljék. Csak az erők összefogásával mozdíthatják elő a térség felvirágzását. Amikor a múlt század hatvanas éveinek elején Klapka György és társai Alexandru Ion Cuza román fejedelem támogatását próbálták megszerezni egy új forradalmi akció számára, erőfeszítéseiket az a feltevés is ösztönözte, hogy ebből az együttműködésből a közép-kelet-európai térség népeinek önkéntes szabad társulása, a Dunai Szövetség fog kinőni.¹³
Míg a kossuthi-bălcescui hagyomány a XX. században Jászi Oszkárnak, az 1918-as magyar „őszirózsás forradalom”, majd a Károlyi Mihály vezette demokratikus kormány nemzetiségi miniszterének koncepciójában élt tovább, az – Ausztria föderalizálására irányuló – Palacky-féle elképzelés a „Nagy-Ausztria” létrehozását indítványozó különböző plánumokban jelentkezett. E tervek legfőbb patrónusa – éveken át – Ferenc Ferdinánd trónörökös volt, s egyik elméleti megfogalmazását Aurel Popovicinak, a román nemzeti mozgalom egykori fiatal képviselőjének sokat idézett művében találhatjuk meg.¹⁴ Ha az osztrák-magyar kiegyezésen alapuló dualizmus kibővítését, például a trializmus kiépítését sürgető javaslatok a magyar vezető körök konok ellenállása miatt nem valósulhattak meg, Jászi Oszkár és a magyar progresszió „dunai patriotizmusa” az első világháborút követő békeszerződések nyomán kialakult új nemzetállamok nem kevésbé konok visszautasításába ütközött. Nem csupán a Jászi kitervelte Dunai Egyesült Államok életre hívása hiúsult meg, hanem még az ugyancsak általa kidolgozott Dunai Népek Kultúrszövetsége is papíron maradt.¹⁵ Nem érdektelen megemlíteni, hogy Jászi és társai egy ideig rokonszenveztek a Friedrich Naumann Mitteleuropa című munkájában (1915) kifejtett felfogással, amely – a nemzeti szuverenitások meghaladottságát jelezve – az állam fölötti szervezetek időszerűvé vált imperatívuszát tolmácsolta. Naumann Mitteleuropa-tervében éppúgy jelen voltak (a liberális szellemben megfogalmazott) német nagyhatalmi törekvések, mint a valóban kikerülhetetlen integrációs folyamatokból következő együttműködés követelményei, s éppen az utóbbiak hatottak Jászira és barátaira.
Külön kell említenünk és méltatnunk az osztrák szociáldemokrácia brünni programját (1899), valamint két vezetőjének, Kari Rennernek és Otto Bauernek a nemzetiségek javára személyi, illetve kulturális autonómiát előirányozó nézeteit. Az utóbbiak több vonatkozásban mindmáig megőrizték érvényüket.
A második világháború után a közép- és délkelet-európai föderációs tervek újból megvalósíthatónak mutatkoztak. Sok remény fűződött hozzájuk, ám a kezdetben biztató kilátások ismét illúzióknak bizonyultak. Sztálin vétója megakadályozta a Tito és Dimitrov balkáni föderációjának létrehozását,¹⁶ s a fejét ismét felütő nacionalizmus a Petru Groza román államfő kidolgozta román-magyar vámunió és közeledés tervét hiúsította meg.
Mi maradt ennyi kudarc és csalódás után? Kínálkozik-e még lehetőség és perspektíva Milan Kundera tíz évvel ezelőtt feltámasztott – sok tekintetben kiigazításra, korszerűsítésre szoruló – Közép (-Kelet)-Európájának életbe ültetésére? E kínzó kérdésre adandó válaszban Hanák Péter véleményére támaszkodom: „Közép-Európa (...) ma nem realitás, de nem is utópia, hanem alternatíva.”¹⁷ És hozzáteszem: ez az alternatíva a régiók kibontakozó Európájában juthatna hatványozott esélyhez. A nemzetállamok alkonya (főként a mi régiónkban) még nem állt be. Ellenkezőleg, vonzerejük nyilvánvaló, ám ugyanakkor a – földrajzi, gazdasági, történelmi és kulturális kapcsolatokat éltető – régiók is egyre több vitalitásról adnak tanúbizonyságot. Gyakran hajdanvolt Atlantiszokként a történelmi múltból emelkednek ki. Ilyen körülmények között – az alrégiókból összetevődő – Duna-Kárpát-medence, Közép-Kelet-Európa jövős képződménynek bizonyulhat. Megszakadt, ám hagyományos gazdasági-művelődésbeli nexusokat, együttműködéseket támaszthat fel, elszakadt nemzet-részeket köthet össze. Régi identitásokat támaszthat fel, s egyben új azonosságtudatot is táplálhat. A Dunáról közölt eszmegazdag művében Claudio Magris a következőket írta: „A Duna egy metafora: az összetett és az ellentmondásosan rétegződő modern identitás, sőt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt.”¹⁸
*
A „Duna vallomását” tolmácsolva, Ady Endre 1907-ben „fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kalodá”-nak látta a Duna-tájat, ahol ezek a „fél-nemzetecskék” sohasem fognak egymásra találni. Harcostársa, Jászi Oszkár viszont azért karolta fel 1916-ban a közép-európai államszövetség eszméjét, mert úgy vélte, hogy egyedül egy ilyen kereten belül lehet a nemzetiségi problémákat megoldani. A most végéhez közeledő XX. század tapasztalatai inkább a költő borús jövendölését, mint a tudós politikus várakozásait igazolták. A „kis-népi nacionalizmus”, a „Kleinstaaterei” dominanciája tragédiák sorát idézte elő régiónkban, az együttélés tradíciója, a rokon érdekek felismerése alapján kialakult tolerancia hagyománya, s a közös nyelv megtalálására irányuló igyekezet viszont továbbra is a nosztalgiák, vágyak, a nemes aspirációk birodalmába tartoznak.
Mégsem szabadna lemondani róluk. A bennük jelentkező alternatíva kínálja az egyetlen kiutat, ám a közép(-kelet)-európai összefogás kunderai eszméje is önrevízióra szorul. Meg kell szabadulnia – többek között – ama fölénytudattól és kizárólagosságtól, amelyekre a jeles angol történész, Eric Hobsbawm hívta fel a figyelmet.¹⁹ Igaza van viszont Konrád Györgynek, aki – az életre galvanizálandó régiót a volt népi demokráciák övezetével azonosítva – a kölcsönös gyűlölködés leküzdésére nem a Közép-Európára hivatkozó, önmagát ismétlő retorikát, hanem az együttélés konkrét leckéinek a megtanulását szorgalmazza.
E „tananyag” elsajátítása azonban távolról sem könnyű feladat, hiszen az átmeneti szakasz előre nem látott roppant nehézségei, hibái, az egész zóna szinte minden területét – a gazdaságtól az egyéni és csoportidentitásokig terjedő – szorongató válság feltételei között kell teljesíteni. Ha Kundera tíz évvel ezelőtt keményen bírálta a Nyugatot, mert magára hagyta az „elrabolt” Keletet, nem állíthatjuk, hogy most, amikor földrészünk e régiója kiszabadult „elrablói” kezei közül, a legfejlettebb európai államok sietnének keblükre ölelni és segíteni. A nyugati világot is mély krízis emészti, s ez a kettős kihívás – egymást felerősítve – újító feleleteket, hiteles reményeket fakasztó távlatok nyitását igényli. Az ösztönző alternatíva vonzásában pedig előre haladó, kis lépésekre építő kezdeményezésekre és bármilyen szerény, de kézzel fogható eredményekre van szükség.
Jegyzetek
1. Milan Kundera: The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books, 1984. ápr. 126.
2. Timothy Garton Ash: Létezik-e Közép-Európa? Századvég, é. n. Bp., különszám, 87-104.
3. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., 1983.
4. Szűcs Jenő: Les trois Europes. Paris, 1983.
5. Szűcs Jenő: i.m. 67.
6. Vö. uo. 94.
7. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in Válogatott tanulmányok. Bp., 1986, II. köt. 187-265.
8. T. G. Ash: i.m. Czeslaw Milosz: A mi Európánk, in Századvég. 104-110.
9. Leszek Kolakowski: Die Gegtenwrtigkeit des Mythos. München, 1973.
10. Ernst Bloch: Das Prinzip Hoffnung, I-II. Frankurt am Main, 1959.
11. Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. Bp., 1993.
12. Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. Bp., 1983, 327-329.
13. Borsi-Kálmán Béla: I.m. 174.
14. A. Popovici: Die Vereinigten Staaten von Gross Österreich. Leipzig, 1906.
15. Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Bp., 1985, 67-159; Jászi Oszkár Közép-Európai dossziéja. Bp., 1991.
16. François Fejtő: Histoire des démocraties populaires, 1. köt. Paris, 1952, 198-203.
17. Hanák Péter: Ragaszkodás az utópiához. Bp., é. n. 304.
18. Claudio Magris: Duna. Bp., 1992, 441.
19. Eric Hobsbawn: Ausztria és Közép-Európa. Magyar Lettre Internationale, 1991, 4.