Szakács István Péter
Szakács István Péter
A KALLIGRÁFUS KINCSE
A dicsőséges kalifa uralkodása idején élt Bagdad városában egy messze földön
híres perzsa kalligráfus. Minden, keze alól kikerült pergamentekercs
csodálattal és áhítattal töltötte el a szemlélőt. Módfelett büszkék is voltak a
bagdadiak, hogy ilyen rendkívüli emberrel ajándékozta meg őket a sors.
Volt ennek a kalligráfusnak egy szépséges kertje. Esténként, miután bezárta műhelyét,
első útja mindig ide vezetett. Igencsak kedvelte ezt a helyet, és
lelkiismeretesen gondját is viselte. Két tapasztalt kertész vigyázta, gondozta
és dédelgette rajta kívül a féltett növényeket. Különösen egy öreg fügefára
volt büszke, amelyet még teheráni származású nagyatyja – családjuk első
kalligráfusa – ültetett fiatal korában, pár lépésnyire a szökőkúttól. Képes
volt órákig elüldögélni a tövében az oázis-illatú éjszaka neszeit hallgatván,
miközben képzeletbeli arabeszkekkel rajzolta tele az égboltozatot.
Egy különösen fárasztó nap után elbóbiskolt a fa alatt, és csodálatos álmot
látott. Álmában egy ellentmondást nem tűrő hang megparancsolta neki, hogy
kerekedjék föl, és utazzon el Kairóba, ahol mesés kincsre fog bukkanni. Ébredés
után többé már nem tudott szabadulni különös álma emlékétől. Minduntalan
hallani vélte a parancsoló hangot. Ezt visszhangozták a szűk utcák
labirintusai, ezt suttogta neki a szökőkút surrogó vízfüggönye, és mintha még a
fügefa levelei is erről zizegtek volna a szélben. Írás közben is csak a kincs
járt az eszében.
Végül elszánta magát az ismeretlen útra. Háta mögött hagyta imádott kertjét,
pergamenjeit, és nekivágott a sivatagnak. Sokáig utazott. Már maga sem tudta,
hány oázist és fehéren vakító várost hagyott maga után, míg végre valahára egy
végtelennek tűnő estén megérkezett a Nílus-parti városba. Fáradtan és porosan,
a hosszú utazástól elgyötörten hajtotta álomra a fejét egy városszéli
karavánszerájban.
Az éjszaka közepén azonban érdes hangú katonák verték föl álmából, és a város
bírája elé vezették. A palotában tudta meg csak, hogy álmában kifecsegte
utazásának célját, és a kincs híre eljutott az örökösen gyanakvó bíró
fülébe.
Remegő inakkal és rémülettől kikerekedett szemmel állott a kádi előtt. Mivel
becsületes ember volt, tudta, hogy ez igazat kell mondania, de azt is sejtette,
okos lévén, hogy senki sem fog hinni neki. Mégis akadozó, reszkető hangon
nekikezdett, és töviről hegyire elmesélt mindent. Miközben beszélt, a kádi
elgondolkozva vakargatta szakállát, és szúrós szemével majdhogy át nem döfte a
kimerült és megszeppent perzsát. A történet végét hosszú, hitetlen csend
követte, majd a kádi harsányan fölnevetett. Sokáig kacagott, hatalmas pocakja
liszteszsákként remegett kaftánja alatt.
– Ó, te hiszékeny és oktalan perzsa! – rivallt rá végül gúnyosan – én háromszor
álmodtam meg itt Kairóban ezt a hangot. Mindannyiszor azt parancsolta nekem,
hogy azonnal menjek Bagdadba, oda, ahonnan te jöttél, oktondi féreg, mert ott
csodálatos kincsre fogok találni. Még a részleteket is elárulta. Azt mondta,
hogy egy régi ház kertjében fogok rábukkanni, egy öreg fügefa tövében. Én
azonban soha nem hittem az együgyű álmokban, mert Allah nevére, minden álom
valótlan, és csak arra jó, hogy az ember józan eszét megzavarja. Te se higgy hát
bennük! – fenyegette meg párnás ujjával a kalligráfust a jelenlévők helyeslése
közepette.
– Látod, csak bajt hozott rád... Most pedig menj békében haza, és verd ki a
fejedből ezt az oktalanságot – és azzal egyetlen intéssel elbocsátotta a
hálálkodó embert.
Hazafelé a kalligráfust kegyetlen rablók támadták meg a sivatagban. Több sebből
is vérezve, csodával határos módon menekült meg. Egy kereskedőkből álló karaván
bukkant a homokdűnék között mozdulatlanul heverő férfira. Előbb ott akarták
hagyni, mivel azt hitték, hogy már nem él. Aztán az egyik kereskedő a véres
rongyokba burkolt test mellett homokba rajzolt szavakra lett
figyelmes: „Megvan a kincs” – betűzte ki az elmosódó mondatot.
– Nézzétek csak – hívta a társait –, ezt nemrég írhatta le a sivatag változó
porába, talán van még benne egy szemernyi élet. Vigyük magunkkal a legközelebbi
oázisig...
A pórul járt perzsának hetekbe tellett, míg annyira összeszedte magát, hogy
hazaindulhasson. A sok szenvedés eltorzította arcát, de ő ezzel mit sem
törődött, hiszen a kádi szavaiból rájött, még ott Kairóban, hogy a csodálatos
kincs bagdadi kertjében, öreg fügefájának gyökerei között rejtőzik.
Örömét nehezen palástolva, türelmetlenségtől reszketve érkezett meg Bagdadba.
Azonnal a házához sietett. Kertészei kimért udvariassággal fogadták, ahogy az
idegeneket szokás. Akadozó nyelvvel beszélte el viszontagságait. Azok először
hitetlenkedve bámultak rá, ugyanis a városban az a hír terjedt el róla, hogy a
sivatagban lelte halálát. Aztán az arcuk lassan földerült, ahogy fokozatosan
fölfedezték a szenvedés és nélkülözés ráncai mögül földerengő ismerős és
szeretett vonásokat.
– Képzeld csak – magyarázta később az egyik –, fényes nappal rablók törtek be
ide. Szerencsére a házból nem vittek el semmit, csak a kertedből cipeltek ki
egy ládát. A kádi azóta is utánuk nyomoztat, de már biztosan árkonbokron
túljutottak – legyintett a szolga, majd a kertbe vezette a sápadt kalligráfust,
és megmutatta neki a kiszáradt fügefát.