IRODALOM ÉS ISKOLA
Illyés Gyula: Koszorú
Pályázatunkon dicséretben részesült elemzés.
 
Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem túr a török, mert
arcba csap ostor –:
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve, csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zugárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hú európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.
„A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”
GYURKOVICS TIBOR
Esztétikai közhely, hogy versbe való az, amit prózában nem lehet kifejezni. Viszont ennek a fordítottja is igaz: költői témává válhat minden, a modern költészet tanúságtétele szerint a banalitás is.
A történelmi-társadalmi körülmények időről időre segítettek a magyar költőnek abban, hogy hivatását ne tekintse pusztán a múzsákkal való társalgásnak A nemzetlét vállalása gyakran többet kért a költői ihletnél. Évszázadokon át, amit az arra hivatottak az ország, a magyar államiság helyzete folytán elmulasztottak kimondani vagy cselekedni – a költő és költészet hivatása lett. Ezt a „nem félek semminek a meglátásától és kimondásától” – olykor évszázados súlyú terhet nem mindenki vállalta és viselte olyan konok szótlansággal és hűséggel, mint Illyés Gyula
„A nemzetek életműködése alig-alig különbözik az emberi test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, átveszi vagy átérzi egy másik A vak az ujjaival olvas, a süket a szemével hall.” (Illyés Gyula)
Mi: nyelvünkkel lélegzünk, létezünk. A nyelv megmaradásunk, emberi létformánk biztosítéka – ez a lélek szabad szárnyalása.
Írók, költők próbálták lencsevégre kapni a katarzis pillanatában a nyüzsgő, áradó létben megkövesült nyelv definícióját. Reményiknél „végső nemzedék”, „tündérvár”, „katakomba”, Sütőnél a „lét célja”, Magyarinál „halálos páncél” a nyelv kötése.
Illyés Gyula himnuszt ír a magyar nyelvhez. Koszorú című verse himnusz „A magyar nép zivataros századaiból” és zivataros jelenéből Himnusz az anyanyelvhez és azokhoz, akik használják, s ezáltal őrzik is ezt a nyelvet. Magyari Lajos ezt az érzést így kényszerítette versbe: „Húsomba takarom: növekedjék,/ fájdalom árán is tisztuljon a fénye…”
Az első két sor antitézise feszültséget teremt, a gondolat vonzás és taszítás, igenlés és tagadás, befogadás és kizárás ellentétpólusai között hullámzik: a nyelv nem bírhat fölmagasodni, de ennek ellenére még lobog, mégis fölfelé törekszik.
A nyelv mintha törzsünkben szerteágazó fa lenne, részünkké válik, innen a vers elején a direkt megszólítás, a megszemélyesítés:
Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még...
Az igei metafora: a „lobogsz” a tűz képzetét kelti bennünk. Magunk előtt láthatjuk a kihamvadó tüzet, mely mégis lángnyelveit szórva birkózik a magába roskadás ellen. A metaforikus kapcsolatot megalapozza, érthetővé teszi a lángnyelvek és az emberi nyelv közötti hasonlóság. A lángnyelvek – akárcsak az emberi nyelv – nem némák, hallani sziszegő szavukat, kiérezhetni a gyakori „s-sz”-et tartalmazó szavakból: fölmagasodni, bírhatsz, lobogsz szél-kaszabolta, szintjén, sziszegvén, többször, szellemeid.
Az anyanyelvet illeti koszorú, de ez a koszorú nem a dicséret babérleveleiből fonódik, hanem a magyarul beszélők történelmének, elesett társadalmi rétegeinek, szétszórt népcsoportjainak szenvedéséből, a szenvedések ellenére megőrzött hűségből, amely összeszikráztatja és mégis összekapcsolja a tehetetlenség („béna”) és a kirobbanó indulat („düh”) pólusait:
... sziszegvén néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
A hosszú, de összetettsége ellenére is lendületes mondat után a két szóból álló befejező sor: az „Elhagytak szellemeid” józan-keserű felismerése, mintha lezárná, gátat vetne a sorok eddigi iramának.
Az első szakasz daktilikus lejtése a kifejezések köznapiságával éppúgy feszültségteremtő erő, akárcsak a verskezdő gondolat antitézise:
Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
A nyelv tulajdonképpen mi vagyunk; a költő. Ha mi nem vagyunk, a mi identitásunkkal megszűnik a nyelv léte is. Egymást föltételező, évszázadok gyökereivel átszőtt elszakíthatatlan kapcsolat ez:
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: címered, haj szálgyökerednek
kőharapó erejét.
A történelem a második szakaszban a jelen helyzet értelmezését segítő viszonyítási pontként villan fel. A hangsúlyos szó a konokul ismétlődő „most” helyzete lesz, s a történelem és a jelen hajszálgyökér-motívumában egyesül. Valódi történelmi küzdelem megelevenülő képét szemlélhetjük. „A nemzet zivataros évszázadaiban”, a tatár iga korában vagyunk, de ide képzelhetjük a török hódoltság és a Habsburg elnyomás éveit is. Azokat a korokat, amikor a szellem emberei, a nyelv ápolói érzékeny hajszálgyökerekként ültették a nemzet vénáiba a megmaradás életadó erejét, a nyelvet. Lantosok, végvári katonaköltők, hadakozó főúri verselők mentették a rabszíjra fűzöttek jajszavait a jövőnek. A hajszálgyökerek azokat a sokrétű érzelmi-gondolati kapcsolatokat is jelentik, kötéseket, amelyek a „köt a véred, köt a vérem” (Kányádi Sándor) ténymegállapítással visszaparancsolnak a röghöz, az anyaföldhöz; mindahhoz, ami emléket jelent. Ezek a kapcsolatok a mosolygás, a könny érzelmi, a hűség, a hit, a remény, a szabadság gondolati fogalmai.
Ha elszakítjuk ezeket a kapcsolatokat, saját magunk kisebbítjük, elvetélünk, hiszen nemcsak az asszonyok szoktak elvetélni és nem csak magzatot. Kiszakadna belőlünk egy szó, egy érzés, egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság – sűrű és nehéz belső vérzés következtében.
A „ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai”, „a nádkúpban remegő lányok”, az ostortól rettegő, a szót csak „néma ajak-mozgás”-sal „mímelő gyerekhad visszafojtott, suttogó, el-elakadó hangját ott érezzük a versszak zilált ritmusában az első strófa lendületes daktilusával szemben egy lassúbb menetű, teljesen más hangulatú ritmusfajta, az anapesztus bukkan fel:
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt, A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem túr a török, mert
arcba csap ostor...
E föld embereit valami titkos varázs, már-már sámáni hit köti össze:
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve...
A szakaszt a rapszodikus hullámzás, a mindent bemutatni akarás nyugtalan vágya hatja át. A felsorolás a derű, az „összemosolygás” képével indul, majd egy hirtelen váltással az ellenpólus: az „összevilágló könnyek” árja villan fel, hogy végül is mindkettő eggyé fonódjon a „hűség”-ben, a „hit-ben, a „szabadság”-ban.
Abban a „föl nem adott hit”-ben, amely a végvári költő kezébe csatakürtöt adott, hogy „emberségről példát, vitézségről formát” mutasson, amellyel Apáczai Csere János bonthatatlan „lélek”-falat épített; amely élete végéig szabadság-sugárral kecsegtette a rodostói csillagnézőt; ott élt a „megőszült földet” borús arccal szemlélő Vörösmartyban, aki tudta, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, ott a lobogó zászlót vivő „világszabadságért elvérző Petőfiben, József Attila rendteremtő szabadságvágyában. Szilágyi Domokos hitével talán bennünk is érlelődik; „ezért tanul életet/ mindenki, akinek a szabadság szívügye”.
A költő kórképszerűen sorolja fel azokat a rétegeket és képviselőket, akik „csak” ismerik és használják a nyelvet legelemibb életfunkcióiban s a társadalom legmélyebb bugyraiba szorultan is, akik egy nyelven beszélnek s akiket a társadalom másik fele, a valamilyen hatalmon levő nem ért meg, bárha ő is magyarul szólal meg. Mert a nyelv nem csak a halhatatlanoké, a névteleneké „tanár-kigunyolta diák”-é, „összeszidott panaszos”-é. „főnök előtt habogó veterán”-é. „kassai zugárus”-é. „bukaresti cselédlányá”-é, „bejruti prostituált”-é is. A nyelvhez kötődés egyúttal történelemhez kötődés, a névtelenek is átélték a bizakodásnak és a „legyen, ahogy lesz” lemondó hangulatának a drámáját, amelyre Illyés Gyula a „remény laisszez-passer-ja”-val utal.
A „tanár-kigunyolta diák” kifejezésnek önéletrajzi háttere van a pusztáról a mezővárosi gimnáziumba kerülő fiú tájszólásban beszélt, s az egyik tanár ezért megszégyenítette. Ennek az összefüggésnek a tudatában hitelesebb a felsorolást záró, a sorba önmagát is belehelyező állítás: „…köpések-/ mosta, dühpírja-törölte/ orcájú fiaid közül egy…”
A vers a költő önjellemzése után végül a „fölnevelő édesanyához”, az anyanyelvhez s rajta keresztül a nemzethez szól, hogy koszorújával, hűségével, nemzet- és nyelvbecsülésével bírja mosolyra annak „vonagló ajkát”. A hazafiság és nyelvhűség gondolata a nemzetköziség eszméje, az európaiság felé is ablakot nyit. Koszorút a költő természetesen a nyelv szavaiból fon, amelyek, Sütő Andrást idézve, viselésben fényesedő „jó gyöngysorok”. Szavak katonáit sorba állítva, versenyeztetve, szavak komoly játékával a koszorú értékesebb.
A szabadság szó variálásával, fokozásával „percnyi szabadság”, „kortynyi szabadság”, „foglár háta mögötti szabadság”, saját szabadság-megmaradás-létezés esélyeinket helyezi pengeélre a költő.
A vers tehát nemcsak himnusz, hanem „költészeti”, már-már szociográfiai pontosságú kimutatás megmaradásunk, létezésünk térképén.
A Vörösmartyt idéző „népek hazája! nagyvilág” felé forduló költő az anyanyelv babérkoszorújával akar bizonyítani, hiszen a magyarságtudat európaiságot is jelöl:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is...
Így a vers zárórészében a költő lesz a központi alak, az elismerést, amit kap, azt mind koszorúba, a kagyló testébe burkolt szavaival koszorúba fonva az anyanyelv oltárára helyezi. Fejet hajtva a legfelső megtartó erő előtt. Az ősök előtt. Az édesanya-nyelv, édes-anyanyelv előtt.
A vers szerkezetében is utal a címre: itt szinte úgy fonódnak együvé a sorok – s bennük a tagmondatok –, mint a koszorút alkotó ágak. A zárójeles közbeékelések és a kötőjeles szóösszetételek jelzik egyrészt a magyar nyelv kifejező erejének változatosságát; másrészt azt, hogy a költő szinte egyetlen lélegzetvétellel, egyetlen mondatban akar mindent elmondani anyanyelvéről.
Egyetlen gondolatsorba tömörített múltat, jelent és jövőt; azt, hogy létezünk, „fogyunknövünk” az örökös megmérettetésben; a költő megtalálta és feltárta az utat a „Vissza a nyelvhez!” jelszavával:
„Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondáshoz csak a test bátorsága kell; a megtalálásához a léleké.”(Illyés Gyula)
Illyés Gyula szembenéz, és kimondja a „rettenetet”, úgy teremt fényt a modern versben, hogy nem hagy helyet az árnyéknak: ezért a szavak valóban fényes, „jó gyöngysorok”. Érzi a szó, a nyelv világokat igazgató erejét; csak így őrizhette meg a lelkiismeret tisztaságát, a szellem a maga fölényét, biztonságérzetét, az embertelen lét mezsgyéi közt való célirányos haladást.
„A vers ima, melyben megismerjük legelrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb boldogságainkat is.”(Gyurkovics Tibor)
Illyés Gyula imája talán így hangzik:
„Mindennapi nyelvünk add meg nekünk ma...”
MAKÓ ANDREA