Ferdinandy György
Ferdinandy György
Az Irodalmi Ujság hőskorából
FERDINANDY GYÖRGY (Bp., 1935. okt. 11.): irodalomtörténész, író, kritikus.
Budapesten megkezdett (1956) tanulmányait Franciaországban fejezte be, 1969-ben
Strasbourgban irodalomtörténetből doktorált. 1964 óta a Puerto Rico-i Állami
Egyetem tanára, 1977-1985: a Szabad Európa Rádió külső munkatársa. Magyarul,
franciául, spanyolul ír. A 12 számot megért Szomorú Vasárnap folyóirat alapító
szerkesztője (1962-1970). Elbeszélést, kritikát közölt: Új Látóhatár, Katolikus
Szemle, Szivárvány, Új Európa, Nemzetőr, Délamerikai Magyar Hírlap, Ahogy
Lehet, Magyar Műhely című folyóiratokban. Az emigrációban 24 kötete, Budapesten
elbeszélései (Furcsa, idegen szerelem. 1990) jelentek meg illetve állnak
megjelenés előtt.
A mai kor emberének elképzelni is nehéz, hogy milyen erkölcsi tőkévé vált 1956
őszén a néhai magyar „lityératúrnájá gázétá”. Arról, hogy a letiport
ország határain belül újra megjelenjen, szó sem lehetett. De arról, hogy
megszűnjön, még kevésbé. Magától értődött, hogy az Irodalmi Ujság emigrációba
vonul 1956 bukása után.
A londoni éveket, ha jól emlékszem, Faludy György neve fémjelezte. Czigány
Lóránt tanulmányaiból tudom, hogy az újjáéledő lap 1956 előkészítőinek
biztosított fórumot, és nem adott teret a pályakezdő fiatalok próbálkozásainak.
Jómagam mindebből nem észleltem sokat. Első elbeszélésemet, A menekülő
embert ugyan nem közölték a londoniak, de ma is őrzöm
Pálóczi-Horváth György szép levelét, ami-
ben ez a méltatlanul elfeledett író tanáccsal látja el a fiatalabb kollégát.
Második küldeményemre maga a szerkesztő, Faludy György válaszolt. Ő is segített
és biztatott. Más hangnem volt ez, mint amikor az ötvenes évek közepén valami
„Lévainé s. k.” azzal a lakonikus megjegyzéssel küldte vissza „Ferdinád György
autóbuszkalaúz” első próbálkozásait, hogy azok „közölhetetlenek”.
Azután, ha jól emlékszem, a hatvanas évek elején Párizsba költözött az Irodalmi
Ujság. Amikor először bemerészkedtem az Akácfa utcai szerkesztőségbe, már Enczi
Endrét találtam a lap élén. A Nyugati különítmény írója kis kerülővel,
Kanadán és Londonon át jutott vissza Párizsig. Tudtam róla, hogy volt ő már az
Irodalmi Ujság szerkesztője 1955-ben is, de ez akkoriban természetesnek tűnt. A
folyamatosságot, hogy ez itt ma is az az Irodalmi Ujság, azt látszott
bizonyítani.
Keskeny, kacskaringós utca volt a rue des Acacias. A rue d’Armaille sarkán ma
is áll a kisvendéglő, ahová a Szerkesztő úr meghívta a külföldről vagy a
vidékről idelátogató munkatársakat.
Mert a párizsi évek elején, akármilyen hihetetlen, az Irodalmi Ujság még
tiszteletdíjat fizetett. Első írásom, a Szatír, 1962 augusztusában
jelent meg, ennek köszönhettem, hogy egy nyári kurzuson Makkai Ádám, Ignácz
Rózsa fia szóba állt velem.
Ettől kezdve munkatársnak számítottam két egész éven át. Enczi Endre egymás
után lehozta pályakezdő novelláimat. Akkoriban Strasbourgban éltem, autóstoppal
tettem meg az Akácfa utcáig vezető ötszáz kilométeres utat. A Szerkesztő úr
azonnal, még a szerző jelenlétében elolvasta a kéziratokat. Jobban mondva
inkább csak átfutotta, azután kiutalt száz frankot, és leballagtunk a rue
d’Armaille-ba, ahol pincére volt és törzsasztala. Az igazi olvasásra csak ebéd
után került sor, amikor kávé és cigaretta mellett, bólogatva, morogva
nyomdakész állapotba hozta a szöveget.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, engem fiatalkoromban mindig egyegy szokatlan
nyelvi fordulat késztetett az írásra. Ezen tökölődtem, ebből nőttek ki a
történetek. Ő pedig, Enczi Endre, a rue de'Armaille sarokasztalánál meggyőzött
róla, hogy hagyjam el ezeket az előfutamokat. Megmutatta, meddig tart egy-egy
novellában a bemelegítés, és hol kezdődik maga a szöveg. Megtanultam a leckét –
de hogy megköszöntem-e, arra bizony ma már nem emlékszem.
Fent a szerkesztőségben – most utólag úgy tűnik, nagy és levegős volt a szoba –
akkor már Méray Tibornak is volt íróasztala. Vele ugyan ritkán találkoztam, de
jól emlékszem, egyszer egy párizsi baráttal újsagkivágást csúsztattunk az
asztalát borító üveglap alá. A képen Rákosi Mátyás orosz módra szájon csókolja
a koreai frontról érkező ifjú titánt. Éretlen tréfa volt, 1956 után illő lett
volna elfelejteni az ilyen tragikomikus részleteket.
1964-ben Amerikába kerültem, elmaradtak ezek a kalandos párizsi utak. Valamin
össze is különböztünk, ha jól emlékszem, az akkoriban divatos „hazai levelek”
műfaján, amit előszeretettel műveltek a párizsiak. Én akkor már ismertem a
trópusi gyarmatvilág nyomorát, nehezen viseltem el a tele szájjal panaszkodó,
meglehetősen tájékozatlan és elfogult párizsi illetőségű „hazaiakat”.
Amikor 1971-ben ismét elkezdték közölni írásaimat, már Méray Tibor volt a lap
szerkesztője, mellette pedig Lehoczky Gergely, a kiváló prózaíró lett a
mindenes. De ez már nem az Irodalmi Ujság hőskora. Nem volt már meg az Akácfa
utca, Enczi Endrét se láttam viszont soha többé. És nem támadt helyette más,
aki ebédelni vitte volna a vidéki munkatársakat.
Emlékszem a napra, amikor – 1974 őszén – a Szerkesztő úr halálhíre utolért a
trópuson. Tucatnyi könyv: vers és regény maradt utána. Hamvait Kanadában őrzik.
Talán egy elvált feleség, valami dobozban, az ágy alatt.
Magas, hajlott alakja néha még átimbolyog emlékeimen. Mély, rekedt hangját,
nehéz lélegzetét most is hallom, miközben írom ezeket a sorokat.
Itthon, máig se volt temetése. Pedig megérdemelné, hogy kiballagjunk a
Farkasrétre, mi régiek, azután a Búfelejtő gesztenyefái alatt újra elmondjuk
egymásnak ezeket a talán sosem volt régi dolgokat.