Megkésett olvasói levél
Tisztelt Irodalmi Ujság!
Mostanság az a divat, hogy az újságok mindenféle nyereményt sorsolnak ki hűséges olvasóik között. A hűséget természetesen igazolni kell a megfelelő szelvényekkel, amiket az újságból vágnak ki. Hát én ezt sajnos nem tudom megtenni, mert közel negyven évvel ezelőtt úgy eldugtam a padláson az Irodalmi Ujság példányait, hogy azóta sem találom őket. De ha megvolnának is azok a lapok, úgysem tudnám hová küldeni az igazoló szelvényeket. Önök nem hirdettek luxusautót, külföldi társasutazást – még kárpótlási jegyet sem ajánlottak fel –, akkor pedig minek a keresés? Tulajdonképpen a címüket sem tudom, állítólag már nem is léteznek mint szerkesztőség. Ilyenformán levelemet egyenesen a Petőfi Irodalmi Múzeumba kellene küldenem. Félek azonban, hogy elkeveredik ott a sok irat között, a kutatók pedig későre ásnák elő. Ezért Párizsba, Méray Tibor úrnak címzem ezeket a sorokat, és a marosvásárhelyi Látót kérem meg továbbításukra. Noha olyasmit hallottam, hogy Méray Tibor 1989 óta nem szerkeszti az Irodalmi Ujságot, talán mégis érdekelni fogja ez a megkésett olvasói levél.
Annak ellenére gondolom így, hogy emlékezésem régi, még a Szabad Nép korabeli időkre nyúlik vissza. Érettségi előtt álló diák voltam (bár ne hazudjak, akkoriban igazából érettségi sem volt nálunk), az egykori Kolozsvári Református Kollégiumba jártam – a sűrűn változó évek-szempontok szerint akkoriban 2-es sz. Állami Magyar Fiúgimnáziumnak hívták (ma már egyetlen magyar osztálya sincs az utódiskolának) –, s elhatározásom szilárd volt: az irodalmat választom pályámul. A hét bizonyos napján a nagyszünetben kifutottam a közeli újságárushoz, aki nekem félretette a rendszeresen, szabályszerűen városunkba érkező Irodalmi Ujságot. Egyetemista koromban, a Bolyai bölcsészhallgatójaként már nem kellett futkosnom a lapért, a postás hozta haza előfizetett példányomat. Ez már 1955–1956-ban történt – s hogy az Irodalmi Ujság háza táján is történt egy s más, nem volt nehéz észrevenni.
Levelem fő oka annak megvallása, hogy gondolkodásom, világlátásom alakulását jelentős mértékben a még budapesti Irodalmi Ujságnak köszönhetem. Sajnos nincs a kezem ügyében egy kollekció, sem könyvtormában kinyomtatott gyűjtemény, így emlékezetemre hagyatkozom. 1956 nyarán, kora őszén e lap publicisztikája volt a legkedvesebb olvasmányom. Ha jól emlékszem, itt olvastam először Déry Tibor elbeszélését is, A téglafal mögött-et. Aztán még eljutottak – hihetetlen, de így volt! – az október végi, november eleji utolsó számok is, Illyés Gyula nagy versével (Egy mondat a zsarnokságról) és az 56-os napokat idéző Tamási Lajos- meg Benjámin László-verssel.
Ha nem levelet, hanem önéletrajzi-kortörténeti emlékezést írnék, folytatnom kellene az 1956-os, késő őszi-téli meg az 1957-es kolozsvári eseményekkel, a Bolyai körül történtekkel. Majd a Korunk szerkesztőségében megéltekkel, Közvetlenül ide viszont az tartozik, hogy 1975-ben ott lehettem Londonban a már párizsi szerkesztésű Irodalmi Ujság estjén. Azokban a napokban esett első találkozásom Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal s az Irodalmi Ujság más jeles munkatársaival. Faludy Györggyel, Nagy Csabával később ismerkedhettem meg, amikor már omlóban volt, illetve leomlott a fal, a „vasfüggöny”. Magát a lapot szinte csak olyan kivételes alkalmakkor láthattam, mint az a londoni volt, így arról a szakaszról sajnos inkább csak közvetett értesüléseim vannak.
Önnek, Méray úr, sokáig távolból voltam (lettem) tisztelője.
S ha megengeded, kedves Tibor, innen már tegezve folytatom. Elsősorban pár évvel ezelőtti kolozsvári találkozásunk jogán (bár előtte láttuk egymást Párizsban is), amikor is Te egy nyugati küldöttséghez szegődtél, tolmácsi minőségben is – az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kivizsgálása ügyében. A Pavlov (Fürdő) utcai RMDSZ-székházban találkoztunk. Nehéz este volt, de talán volt értelme a fáradság vállalásának. Én mindenesetre először tapasztaltam, hogy komolyan figyelnek ránk – és nem csupán a magyarok –, ez a közzétett jelentésből is kiviláglott. Más kérdés az, hogy ennek ellenére sem tisztázódtak idehaza a dolgok. Ebből az estéből értettem meg igazán, mi az a munka, amit Ti ott kint végeztetek. Nem mások ellen, hanem az igazság kiderítéséért. Ezt köszönöm meg, személyesen Neked is, és – ugyancsak megkésve – kívánok egészséget, további munkakedvet, energiát 70. születésnapodon.
Tisztelettel, barátsággal köszönt
KÁNTOR LAJOS
Kolozsvár, 1994. október 11.