Utassy József

Nagy éjszaka

Ó éj,
ó éjszaka,
te csillagos,
tücskös,
enyém a hold karéja ma,
ezüstös tőle minden,
ezüstös,
ó éj,
ó éjszaka,
te csillagos,
tücskös!

Apám katona volt.

Gyűlölt,
gyilkolt,
rabolt.

Apám katona volt.

Görbe tükrödnek fókuszában
remekítsd elém,
te hold!

Apám katona volt.

Hadd lássam őt
élve,
félve,

hülye bakanóták közt
köhincsélve,
rumtól remegőn!

Vetítsd elém őt
görbe hold:

levegő
nekem ő,

levegőm!

De hagyjuk is a százszor eldaloltat!
Látok én itt katonát eleget!
Zsoldosait a zsoldnak.
Hagyjuk is hát a százszor eldaloltat!

*

Magyar éj,
fekete,
üszkös,
csillagos,
tücskös,
magyar éj!
Tehet-e többet a szív annál,
hogy hajnalig virrasszon?!
Teérted is,
magány nagyasszonya,
borok
bizalmas barátnője,
édesanyám,
te álomi asszony!

Hiába remeged haza anyádat,
szólogathatod már szólván apádat,
férjedet,
unokádat,
de a fiadat is!

Megadatik azért néha,
hogy láthatlak,
megadatik.

De te vagy,
mindenek fölött te vagy,
te vagy ama hölgy,
a sápatag,
akire minden este ráomol,
rászakad az éj,
rászakad.

Ó éj,
ó éjek éje,
ezüst magányunk holdja,
szerelmünk körpecsétje,
állongok alattad árván,
gyúlékony páromat ölelve,
és átsüt blúzán, átdereng,
ökleim aranykulcsa: melle.

Ó éj,
ó éjek éje,
gyászoknak gyásza,
szerelmek szerelme!

Ám messzeretten tőlünk
ím, az ábránd.
Bújnánk össze ötvenévesen,
de a fiúnk:

a föld alól kiált ránk.
1991 februárjában


Hazamegyek

Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.



T
E
ÉGRE-TÁRT-KARÚ
H
A
T
A
L
M
A
S
IS
TEN
Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl a figyelmed:
úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy fölakasztott kutyából.