NEHÉZ DIALÓGUS
Ion Raţiu és Illyés Elemér levélváltása
Az utóbbi másfél év során az Irodalmi Ujság hasábjain Illyés Elemér két tanulmányban foglalkozott a magyar-román vita problematikájával. Első írásában (Dunának, Oltnak egy a hangja? IU, 1983. 3. szám, 5-6 old.) a polémia főbb jelenségeit ismertette, elsősorban a román emigráció tevékenysége kapcsán; a második írás (Fantomok ébresztése, IU 1984. 2. szám, 7-8 old.) a magyarellenes román vádakat, a román kommunista sajtóban és könyvkiadásban, valamint a román emigrációban megjelent cikkeket, pamfleteket elemezte, rámutatva a kirívóbb torzításokra és történelmi ferdítésekre. Ebben a második tanulmányban – több konkrét példa között – a következőket írta: „Különös figyelmet érdemelnek a Londonban, Ion Raţiu szerkesztésében megjelenő Free Romanian Press brosúrái. Elég egy pillantást vetnünk a címlapra, hogy hangvételükkel tisztában lehessünk. A Mihály román vajda (Vitéz Mihály) fejedelmi pecsétjét ábrázoló lenyomat alatt ugyanis a következő szöveg olvasható: «Mihály vajda egyesítette először a három román tartományt, Moldvát, Oláhországot és Erdélyt.» Rövid, tömör mondat, két durva történelemhamisítással: Erdély nem volt a 16. század fordulóján «román tartományú, mint ahogy Mihály vajda másfél éves erdélyi pusztító hadjárata sem nevezhető «egyesítési» tettnek, még a tisztánlátást elhomályosító nacionalizmus optikájából tekintve sem.
A Free Romanian Press 1983 augusztusi száma az első oldalon hosszas cikkben foglalkozik Genocide and Ethnocide in Transsylvania cím alatt a nyugati magyar emigráció «propaganda tevékenységével», miközben leszögezi, hogy mára «jóhiszemű nyugati politikusok is beugranak olyan híreszteléseknek, hogy az erdélyi magyarok ellen erőszakos elnemzetietlenítés folyik, hogy anyanyelvi iskolájukat bezárják, kultúrájukat megsemmisítik». Raţiu el akarja hitetni a tájékozatlan, jóhiszemű olvasóval, hogy Romániában nincs nemzetiségi elnyomás. Ergo, az elnemzetietlenítésről szóló hírverés «a magyar propaganda koholmánya, melynek hátterében – egyelőre titkos fedezettel – Budapest áll». «Mennyivel üdvösebb lenne – írja –, ha összefognának magyarok, románok a közös ellenség, a kommunizmus ellen». Szerinte «a nem kommunista románok inkább ki vannak téve a Ceauşescu-rezsim üldöző rendszerének». „E megtévesztő manőverek során Raţiu az erdélyi görög katolikus egyház papjainak – valóban fennálló – üldözését idézi, ami azonban kizárólag egyházi, vallási probléma és nem etnikai-nemzeti természetű jelenség. Egyébként a többségében román görög katolikus egyház felszámolása és papjainak üldözése ürügyén az egymillió háromszázezer (ebből 900 ezer magyar nemzetiségű) hívőt számláló római katolikus egyház is a bőrén érzi az erőszakos egyházpolitika minden változatát.
Erdély történetének a Raţiu-féle szemelvényeiből megtudjuk, hogy a 9. századi magyar honfoglalás csupán Pannóniára terjedt ki, Erdélyt később és fokozatosan, a 12. század vége felé vették birtokukba a honfoglalók. Az „életerős hódító nemzet – folytatja Raţiu – főként a városokban telepedett meg, s így könnyebben uralhatta a nálánál jóval nagyobb számú, falvakban élő őslakosságot”. „A magyar propaganda elhallgatja azt a tényt – idézem Raţiut –, hogy a Romániához csatolt magyar területek lakosságának többsége az elcsatoláskor román nemzetiségű volt, és hogy e területek elcsatolása a népek önrendelkezésijogának a következménye.”
Az Erdélyben élő népek beolvasztásáról szólva, Raţiu írásából végül is kitetszik az uszító szándék, álcázott nacionalizmusa, s a tudata mélyén lappangó antiszemitizmusa. „Csodálatos – írja –, hogy a magyar zsidók, bárhol is élnek a világon, és bármilyen nemzetiségűnek vallják is magukat, mindvégig lelkes hazafiak maradnak; annak ellenére, hogy Magyarországon és a magyar fennhatóság alatti Észak-Erdélyben (1940–1944) Szálasi kormánya tömegesen végeztette ki az ott élő zsidó lakosságot.”
A romániai magyar és román lakosság számbeli viszonyáról elmélkedve, nem feledkezik meg Raţiu a moldvai csángó magyarok népi identitásáról sem. Mint történelemhamisító eszmetársai, a csángókat „románul beszélő magyaroknak”, de inkább „románoknak” tartja, „bár lehetséges – teszi hozzá –, hogy egyesek magyarnak mondják magukat”.
Négy hónappal Illyés Elemér cikkének megjelenése után szerkesztőségünk angol nyelvű levelet kapott Londonból Ion Raţiutól; a levélhez a Free Romanian Press szerkesztője egy ún. Nyílt levelet csatolt, magyarul, és azt a reményét fejezte ki, hogy Nyílt levelét méltónak ítéljük a publikálásra. Az alábbiakban eleget teszünk Ion Raţiu kérésének, teljes egészében közölve szövegét, mindössze a nyelvtani és helyesírási hibákat javítva ki, amire hangsúlyozottan kért bennünket. Ugyanakkor közöljük munkatársunk, Illyés Elemér válaszát is Ion Raţiu levelére. Célunk az, hogy ezzel az első lépéssel az Irodalmi Ujság hozzájáruljon a bármily nehéz magyar-román dialógus megindulásához.
 
Ion Raţiu levele
ION RAŢIU (Torda 1917 jún. 6.): író, politikus, üzletember. Kolozsvárt jogot végez, Cambridge-ben közgazdaságtanból és politológiából szerez doktorátust. 1940 után Londonba költözik. 1990-ben tér haza Romániába. Kolozs megyei képviselő. Itthon megjelent könyve: Efortul ce faci e răsplata (Küszködésed a fizetség). Buk. 1991.
 
Tisztelt Illyés Elemér úr!
Lelkemet mély szomorúság töltötte el az Ön által írt két cikk olvasása nyomán. Zárótételeiben tökéletesen egyetértünk: egy végtelen körben sínylődünk. Miért? Mivelhogy a jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől. Ezeknek a tényeknek csak példaként való felsorolása is csupa meddő polémiát eredményezhet, s ennélfogva eltekintek ettől. Azonban a jelen tünemények tökéletes megértése hasznos lehet, mivel kiküszöbölheti – ahogy Ön írja – „a fellázító történelmi írásokat és a magyarellenes vádakat”.
 
1940 szeptemberében lettem politikai száműzött, ellenszegülvén a hazámban a náci rendszer létesítését fenntartó Vasgárdistáknak. Azóta számos románellenes kitörés személyes tanúja voltam, amelyek csak nagy jóakarattal minősíthetők revizionizmusnak.
Hivatkozom a londoni Observer hetilap kezdeményezésében a 60-as években világszerte közölt Edward Crankshaw és Léderer Lajos sajtóhadjáratára, ugyancsak megemlítem azokat is, amelyeket a Listener, a The Tablet és számos más kiadványban Lady Listowell (Márffy Mántuano Judith) folytatott, ugyanúgy, mint a Timesban Rónay stb., stb. Ebben a helyzetben a valóság helyreállításának céljából én is tollat fogtam, igyekezvén a fölösleges elmérgesítést háttérbe szorítani, s a mértéktartás és tisztelet modorát meghonosítani írásaimban. Igyekeztem a tárgyilagosság terén maradni, és semmi körülmény közt sem akartam Hazám kommunista rendszerének védelmezőjeként feltűnni. Azonban a mostani alaptalan románellenes hullámok tömörsége és világszerte való kiterjesztése veszélyeztetheti Hazám jogos erkölcsi és igaz megbecsülését. Elég két alaptalan határozat megemlítése – Representative Yatron és Senator Moynihan. Világszerte elterjedt az az aljas rágalom, hogy Románia területén magyarellenes etno- és genocídium folyik. Románok és magyarok egyaránt tudjuk, hogy ez merő rágalom és aljas hazugság. Különben dr. Dávid Zoltán, a budapesti Központi Irattár Igazgatója igazolja ezeknek a a rágalmaknak teljes alaptalanságát egy kimerítő cikkben, amelyet a budapesti Mozgó Világ 1982. júliusi számában tett közzé.
A valódi román demokraták – nemzetiségüktől függetlenül – határozott és engesztelhetetlen ellenzői a kommunista rendszernek, amely jelenleg hazáinkat – Romániát és Magyarországot – egyaránt keservesen kínozza. Ugyancsak mi, valódi román demokraták, a béke és az igazság harcosai, megbotránkozással elítélünk minden ilyen jogtalan, súlyos és öntudatlan kampányt. Megengedhetetlen és megbocsáthatatlan, hogy ez az ocsmány etno- és genocídium rágalom igaztalanul megbélyegeztethesse hazánk és nemzetünk becsületét. Harcolunk az igazság felmutatásáért. A rágalom, a hazugság és a képmutatás az örökre elkárhozott diktatúrák aljas módszerei, amelyek ellen mind személyesen, mint az ACARDA (Asociaţia Culturală a Românilor din Anglia – az Angliai Románok Kulturális Egyesülete) vezetője, mind a most újonnan megalapított Szabad Románok Egyesületének választott elnökeként fő kötelességem az összes szabad román nevében az igazságot mindenhol ismertetni, az üldözést feltárni és a jogfosztottakat – függetlenül nemzetiségüktől és vallásuktól – megvédeni. Örömmel együttműködünk akármelyik azonos irányzatú szervezettel. Példaképül említem a londoni ACARDÁ-t, amely hosszú évek során hajthatatlanul védte mindazokat, akik valahol szenvedtek, akár románok, magyarok, németek vagy zsidók voltak.
Szépen mondta Illyés Elemér úr: „foglalkozzunk az emberek tragédiáival, terjesszük azt a világ közvéleménye elé, és vegyük védelembe a jogfosztottakat”. Említhet-e Ön, tisztelt Uram, románokat is, akiket a jelen körülmények között megvédett volna Nyugaton? Egyetlen esetre sem emlékszem. A londoni ACARDA erőteljesen védelmezte a nem-románokat, amit könnyen igazolhat az Amnesty International, a Keston College stb. Hasznos megemlítenünk, hogy az újonnan szervezett Szabad Románok Egyesületének első közéleti cselekménye az volt, hogy jegyzéket készítsen 19 családról, amelyek közül csak 4 volt román nemzetiségű (Internationale Gesellschaft für Menschenrechte). Védjük közösen mindazokat, akiket üldöz a balsors, és ugyancsak közösen bélyegezzük meg az elnyomókat. Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy ez utóbbi ocsmány fajtában sok a magyar is. Ne felejtsük soha el, hogy a román kommunista párt alapításától a háború végéig csak egy román eredetű személy számított vezetőjeként, Cristescu Gh. (1922–24) – a többiek: Köblös Elek (1924–1928), Vitali Holostenko (1928–1931) ukrán, Danieluk Sándor (1931 – 1935), Stefanov Boris (1935–1940) bolgár és Foris István (1940–1944) szintén magyar volt. Elfelejtjük-e. hogy ők ellenezték Erdély egyesülését Romániával? Ennek a pártnak a vezetésében számos magyar és magyar ajkú zsidó munkálkodott, úgyhogy pártgyűléseiken gyakran magyarul szónokoltak. Ön az egyetlen, aki „lappangó antiszemitizmust” és „uszító szándékú nacionalizmust” vél írásaimban felfedezni. Általánosan ismeretes, hogy személyes kezdeményezésem volt a romániai fasizmus áldozatairól a londoni Seymour Place-ben 1971. január 21-én kegyeletesen és ünnepélyesen megemlékezni, és ugyancsak én olvastam fel ebből az alkalomból az Ószövetség egy részletét a zsinagógában. Várhatok-e hát még más, hasonló koholmányokat a magyar propagandától? A jobboldali sajtó ugyanakkor azzal vádol, hogy eladtam a lelkemet a világhatalmú zsidóság irányzatainak?! Közéleti tevékenységem és alapos ismerőim bizonyítják, hogy kizárólag a tökéletes humanitárianizmus elveit szolgálom.
Ezt az ismertetést személyes jellegű tájékoztatással egészítem ki. Tordán születtem és Kolozsvárt tanultam, így számos összeköttetésem volt magyarokkal, szorgalmasan igyekeztem tehát megismerni lelküket, törekvéseiket és múltjukat. Madách Imre, Ady Endre gondolatai, Deák Ferenc bölcsessége felejthetetlen számomra, és sok más kiváló magyar gondolkodót méltó helyére tettem a román kiválóságok mellé. Nemzetünk békés természetű, csak igaztalan, mély elnyomás folytán tűzött össze ellenségeivel. A régi hatalmi visszaéléseket határozottan, de megértéssel bíráltuk. Büszkén állíthatjuk, hogy népünk szakadatlanul a béke és szeretet jegyében fogadta szomszédait, sohasem gondolva gyűlölettel bosszúra. Nem felejtjük azonban azokat, akik megkínozták népünket. Így igyekszünk a jövőben is a megértés világos útján haladni.
Országaink és nemzeteink léte és fejlődése nagyban függ a közöttünk dúló végtelen vita őszinte és végleges kiküszöbölésétől, s ez nagy fontosságú a kelet-európai általános helyzetre is.
Szorgalmasan igyekszem ez irányban szüntelenül figyelni az Önök sajtóhadjáratát, és igyekszem ott felfedezni azt, hogy nem más, mint az emberi jogok védelme.
Reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alapján nyugszik, és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának.
Szakadatlan megpróbáltatásokon átment nemzeteink akkor majd nyugodtan szemlélhetik a szép, világos jövőt, és karöltve igazítjuk történelmi missziónkat. A jelenlegi légkör nem biztató, mégis mély felelősség terhel minket és késztet megoldásra.
Vigyázzunk: a csökönyösség csak mások telhetetlenségének használ, de határozottan állítom, hogy a mi LÉTÜNKET veszélyezteti.
Engem a megértés reménye éltet.
1984. aug. 19.
Mély tisztelettel
ION RAŢIU
 
Illyés Elemér válasza
ILLYÉS ELEMÉR (Torja, Háromszék vármegye, 1919. dec. 7. – Pieve de Tremosine, Olaszország, 1989. aug. 4.): történész. Jogot Kolozsvárott végzett, Rómában és Heidelbergben politika- és államtudományt tanult. 1942 óta élt  Nyugaton, 1945-ben Brazíliába vándorolt, majd Portugáliába. 1973 körül az NSZK-ba költözött, élete végén Olaszországba. Erdély változása c. tanulmánykötetét (München, 1975 és 1976) német és angol nyelven is kiadták. 1981-ben sajtó alá rendezte, bevezette és jegyzetekkel látta el Orbán Balázs A Székelyföld leírása c. hatkötetes művel. Angol nyelvű munkái: History and Ideology. The Daco-Roman Theory in Rumanian Historiography (Wien-Stuttgart, 1982.) és Ethnic Continully in the CarpathoDanubian Area (New York, 1988).
 
Igen tisztelt Raţiu Úr!
Hozzám intézett nyílt levele olvasása azt a benyomást keltette bennem, hogy olykor felemelkedne a kölcsönös megértés világába, de hirtelen visszahull, mint a szélcsöndben felszállni igyekvő papírsárkány. Ki is mond egyet és mást, de olyan csomagolásban, hogy mindjárt az ellenkezőjéről szeretne meggyőzni. Röviden szólva, ami engem zavar, az a jelenlegi hivatalos román nemzetiségi politika praktikáit idéző stílusmodor: a feltételesség és a nem bennfenteseket könnyen megtévesztő szólamosság.
De hadd olvassam részleteiben levelét, melynek kezdeti sorai valóban őszintén csengenek. Kiderül belőle, hogy a románmagyar probléma valóban létezik, és meg is állapítja, hogy a „jelen tünemények tökéletes megértése hasznos lehet”. De mindjárt hozzá is teszi, hogy azért „sínylődünk egy végtelen körben”, románok és magyarok,
 
mert a „jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől”.
Nos, tisztelt Raţiu úr, elérkeztünk a mágikus szóhoz, Erdélyhez, minden román-magyar viszálykodás forrásához. Miért tagadnánk? Minek kerülgessük a nyilvánvaló igazságot? Amilyen mértékben irritálja Önöket Erdély vagy az erdélyi magyarok sorsának az említése, éppoly mértékben fáj nekünk, magyaroknak Erdély elvesztése és az ott élő magyarok nyomorúsága. Hogy egymástól merőben eltérő történelemszemléletünk van? De hiszen hogyan is lehetne másként? Nyilván azért, mert egyikünk hamis premisszákból indul ki. A történelmet ma másként értelmezik Bukarestben, másként Budapesten és Prágában, de Szófiában és Belgrádban is másként. S hogy melyik szemlélet közelíti meg leginkább a valóságot, azt döntse el majd az idő.
De maradjunk a házunk táján, Erdélynél. Leveléből két erre vonatkozó kitétel keltette fel leginkább a figyelmemet: az, hogy a román kommunista párt nem-román vezetői ellenezték annak idején „Erdély egyesülését Romániával”, és másodszor, amikor azt írja: „reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alapján nyugszik, és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának”. Az első mondat mindjárt bizonyos kiegészítésre illetve javításra szorul. Közhelyszerű, hogy minden népnek megvannak – ahogy ön írja – az „ocsmány fajtái”, de őszintén megvallva, nem értem (úgy vélem, nem értettem félre), miért minősíti az egykori román kommunista párt nem-román vezetőit „ocsmánynak” csak azért, mert ellenezték Erdély Romániához való csatolását. Hozzá kell tennem, hogy nemcsak az éppen alakulóban lévő román kommunista párt (ahogy akkor nevezték, a Romániai Kommunista Párt) nem-román vezetői ellenezték Erdély Romániához való csatolását, hanem a román szociáldemokraták is: a kommunista pártnak az 1920-as években megtartott kongresszusai pedig határozottan elítélték Románia „imperialista törekvéseit”, kimondván, hogy az új román állam „idegen területek annektálása által jött létre”. De mindenekelőtt ismeretes, hogy Erdély magyar lakossága egyhangúlag ellene volt Erdély Magyarországtól való elszakításának. De lám, ebben a mondatban is terminológiai bukfencek vannak: Ön „egyesülést” mond, én meg „csatolást”, illetve „elszakítást”.
Ám engedje meg, hogy ne csak a romániai kommunista párt 1944 előtti vezetőit emlegessük – beszéljünk inkább a Román Kommunista Párt jelenéről, színromán vezetőiről. Az egykori romániai kommunista párt nem-román – vagy román – vezetői részben jóhiszemű, hatalom nélküli idealisták voltak, akik elveket hangoztattak, és őszintén hittek a nemzetiségi problémák demokratikus megoldásában. Amióta azonban a Romániai Kommunista Pártnak hatalma van, és az ország teljhatalmú ura – a pártot nem magyarok, ukránok vagy bolgárok, hanem románok vezetik, ők tették tönkre az országot, ők gyakorolnak véres diktatúrát, ők tiporják sárba az emberi jogokat és az önrendelkezés elveit. És ami Erdélyt illeti, Ön, tisztelt Raţiu úr, minden antikommunizmusa ellenére ezekkel a román kommunistákkal, elsősorban Ceauşescuval teljes mértékben egyetért. S ez nem történelem, hanem mai valóság, a mindennapok gyászos gyakorlata.
De menjünk tovább. Sokkal többet mondó a másik megállapítása: az, amely szerint „reális valóság”, hogy Erdély Romániához csatolása az önrendelkezési jog szilárd alapján nyugszik. Én erről – a román történetírásban meghonosodott felfogásról – másként vélekedem. De nemcsak én, hanem az erre vonatkozó nemzetközi irodalom is. Feltételezem, hogy kizárólag az erdélyi románok és – ahogy történelmileg helyes lenne – nem az erdélyi népek „önrendelkezési jogára” gondol.
Ha már az amúgy is közhellyé és tartalmatlanná vált formuláról, az „önrendelkezési jogról” esik szó, akkor elengedhetetlen annak a ténynek a megemlítése, hogy 1918. december 1-én a gyulafehérvári gyűlésen Erdélynek csak a román lakossága „rendelkezett”, a teljes népesség megkérdezése nélkül. A háborúvesztetteknek nem adták meg azt a lehetőséget, hogy az etnopolitikai önrendelkezési jog alapján önmaguk határozhassák meg állami hovatartozandóságukat. Erdély magyar lakossága, ahogy említettem: tömegtüntetésekben juttatta kifejezésre tiltakozását Erdély elszakítása ellen, az erdélyi szászok 1919. január 8-i medgyesi gyűlése a Romániához csatolás mellett döntött ugyan, abban a reményben, hogy az úgynevezett gyulafehérvári határozatokban kilátásba helyezett autonóm jogokat az újonnan létesült román állam megvalósítja majd, amire azonban, mint ismeretes, soha nem került sor. Az erdélyi szászok határozata sem volt egységes, a vélemények erősen megoszlottak. A bánáti svábok meg éppen akkor határoztak, amikor már a román csapatok – az Entente támogatásával – megszállták a Bánát keleti részét, illetve amikor a trianoni békediktátumot jóváhagyták. Erdély Romániához csatolását tehát nem az „önrendelkezési jog” vagy a „népakarat” döntötte el, hanem a Romániára nézve kedvező hatalmi erőviszonyok alakulása, a fegyverek ereje és a vesztes felekre rákényszerített békediktátum. Itt egy feltételezett önrendelkezés áll szemben egy másik nép etnikai önrendelkezési jogának a megsértésével. A nemzeti érdekeket ugyanis kizárólag a győztesek szempontjai határozták meg. Egyébként Erdély sorsa már 1916. augusztus 4-én, a Szövetséges és Társult Hatalmak és Románia közt létrejött titkos szerződés aláírásakor eldőlt. Az „önrendelkezési jogot” talán az úgynevezett wilsoni pontokkal asszociálja, tisztelt Raţiu úr, amelyek – eléggé homályos megfogalmazásban – a népek önrendelkezési jogát és a határoknak a nemzeti elv alapján való megvonását helyezték kilátásba. Ez a felfogás épp annyira eltér a valóságtól, mint a gyulafehérvári gyűlés határozatainak az utólagos szentesítése. S ami általában a „jogokat” és a „történelmi valóságot” illeti, ilyen tekintetben idővel bölcsebbek lettünk. Az emberi jogok például üres szólammá váltak a hatalom árnyékában, a történelmi valóságra csúnyán rácáfolt maga a történelem a Duna-medencében.
Ismeretes, hogy a második világháború óhatatlan következménye volt az első világháborúnak. Az utóbbit lezáró békeszerződések permanens területi-nemzetiségi konfliktusokat teremtettek Közép-Kelet-Európában, amelyek nemhogy csökkentek volna a második világháború békeszerződéseivel, hanem még inkább kiéleződtek. Az itt-ott fellobbanó lángokat a szovjet hatalom oltja el. Legyünk őszinték: önök, románok beletörődnek Besszarábia elvesztésébe? Lapjában, a Free Romanian Pressben közölt cikkek, a nyugati kiadványok, s nem utolsósorban Ceauşescu félhivatalos kijelentései nem ezt sugallják.
És még valami. A román-magyar viszálykodás majdani orvoslása reményében – mert nem elég szavakat hangoztatni, hanem konkrétnak kellene lenni – szeretném Öntől, tisztelt Raţiu úr megkérdezni, hogy ha már Erdély Romániától való elcsatolásáról hallani sem akar – mint az önrendelkezési jog és a népakarat híve, mint jó demokrata, hajlandó-e amellett állást foglalni, hogy az erdélyi magyarokat a többségében magyarlakta területeken népszavazás formájában kérdezzék meg: hová akarnak tartozni – vagy legalább amellett nyilatkozni, hogy a magyarlakta területeknek (egy jövőbeni demokratikus Romániában) olyan autonómiájuk legyen, mint például a Bern-kantontól nemrégiben elszakadt Jura-kanton francia nyelvű lakosságának, vagy a demokratikus Spanyolországban a katalánoknak? Nem ugyanaz a népakarat és önrendelkezési jog nyilvánulna-e meg ebben az esetben, mint amelyiket Ön szerint Erdély Romániához való csatolásáén szavatolt a románok gyulafehérvári gyűlése? Nem adta és adja-e a nacionalista nemzeti elvekre épített bukaresti hatalmi politika sorozatos tanújelét annak, hogy képtelen a nemzetiségi problémák megoldására? Nem erről a képtelenségről s az emiatt alkalmazott kíméletlen elnyomásról tesz-e bizonyosságot a Romániában élő kisebbségek menekülési vágya? Vajon nem vetnek-e árnyékot ezek a tények – amint írja – „hazája jogos erkölcsi megbecsülésére”? Ismétlem: a szép szavak és a rezsimellenesség hangoztatása egymagában vajmi kevés az egyetértéshez és a meglévő problémák akárcsak majdani orvoslásához.
A genocídium kimondása valóban gondos megfontolást és nagy felelősséget feltételez. Magam eddig nem használtam ezt a kifejezést a romániai magyarok viszonylatában sem könyveimben, sem publicisztikai írásaimban. De írtam – s ezt most is megismétlem – a Romániában élő magyar nemzetiség erőszakos beolvasztásáról, elnemzetietlenítéséről, kultúrájától való megfosztásáról. Ám minderről Önnek is tudomása van, hiszen mint tapasztalom, figyelemmel kíséri a történéseket.
Nem vagyok híve a sommás ítéleteknek, ám nem tudom elhallgatni a romániai magyar nemzetiség fizikai és szellemi megsemmisítésére törő és egyre ijesztőbb méretekben kibontakozó merénylet-rendszert. Nem lehet átsiklani afölött, hogy embereket kínoznak, vernek halálra, autóval gázolnak el, vagy tüntetnek el csak azért, mert valamilyen formában jelét adták a magyarsághoz való tartozásuknak. De az anyanyelv korlátozásával s ezáltal fokozatos elfojtásával is ki lehet oltani egy népcsoport szellemi funkcióit. A módszer mindig ugyanaz: az áldozatok eléggé ismert személyek, hogy elrettentő példái legyenek azoknak, akik hasonló munkakörben – mint például kultúrmunkát végző vidéki pap vagy tanár – tevékenykednek, de nem annyira ismert személyek, hogy ügyük általános – esetleg nemzetközi – tiltakozást váltson ki. Ilyen személyeknek a kiiktatása már lassúbb folyamatot igényel, s eszerint váltakoznak a módszerek.
A „genocídiumról” alkotott véleményemet már elmondtam, de különösnek találom azt a logikai bukfencet, amelyet a „merő rágalmak és aljas hazugságok” megcáfolásaként Dávid Zoltán statisztikus tanulmányával összekötni igyekszik. Valóban olvasta a Magyarok – határaink mentén című tanulmányt? (Mozgó Világ, 1982. júliusi sz., p. 38-50): Ebben ugyanis – ami a romániai részt illeti – kizárólag a Romániában élő magyarok településhelyeiről és népesedési adatairól esik szó. Sem több, sem kevesebb; még következtetések is csak hellyel-közzel vannak benne. Egyébként Dávid Zoltán nem a Központi Irattár (ilyen nincs), hanem a Központi Statisztikai Hivatal irattárának az igazgatója.
Idézvén az Irodalmi Ujságban megjelent írásom egyikéből, számon kéri tőlem, hogy nem védtem meg Nyugaton egyetlen jogfosztott románt sem, jóllehet szervezetük, a londoni ACARDA védelmezte a nem-románokat is. Nemzetek fölötti viszonylatban gondolkodva, valóban meg kellene védenünk mindazokat, akik védelemre szorulnak, nemzetiségre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Ám mint magánszemély s a hatalmon kívül álló, aligha tudnék ezen a téren hathatós sikert elérni. Másrészt, úgy vélem, helyénvaló, ha elsősorban a hozzám legközelebb állókért emelek szót. Kell-e mondanom, hogy azokkal a románokkal, akik a jelenlegi diktatórikus rendszerrel szemben állnak, egy demokratikus Romániáért küzdenek hazájukban – olyan rendszerért, amely a kisebbségek jogait is tiszteletben fogja tartani –, és emiatt üldözik őket, szolidárisnak érzem magam. Ha Ön, mint leveléből kitűnik, olvassa az Irodalmi Ujságot, akkor látnia kellett, hogy ez a lap sorozatosan kiállt üldözött román írók, művészek, szellemi és fizikai dolgozók mellett, s az a tény, hogy rendszeresen írok ebbe a lapba, már egymagában megmutatja említett szolidaritásomat. Itt szabadjon még megjegyeznem, hogy a Szabad Románok Egyesületének múlt évi genfi első gyűlésére tudomásom szerint be sem engedték a romániai magyarok helyzetét feltáró memorandum aláíróit.
Levelének személyével foglalkozó részét különös figyelemmel olvastam, és örömmel ismertem fel benne az „erdélyit”: a szellemet, mely túl a mindennapi politikán, közös sorsunk mindenkori meghatározója. Jó szándékában, emberségében pillanatnyilag sem kételkedem, s csak méltányolni tudom bátor kiállását. Közös gondjaink jövőjét tekintve, én már valamivel borúlátóbb vagyok, de – az érvek és ellenérvek szövevényében – mindenképpen a párbeszéd híve. S abban, hogy levelét magyarul intézte hozzám, őszinte kéznyújtása jelét látom. Készséggel fogadom el.
1984 decembere
ILLYÉS ELEMÉR