Méray Tibor
VALAMINEK TÖRTENNIE KELL
MÉRAY TIBOR (Bp., 1924. ápr. 6.): író, szerkesztő. 1942-1946: a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-latin szakon tanult. 1946-tól a Szabad Nép munkatársa, koreai és berlini tudósító; 1947-1949: a Csillag szerkesztője. 1953-ban még írószövetségi párttitkár, József Attila- és Kossuth-díjas író, de szembefordult Rákosival és a sztálini eszmékkel, ezért 1955-ben elbocsátották a Szabad Néptől. Ellenzéki íróként az 1956-os forradalom előfutára, a bukás után menekülni kényszerült, Párizsban telepedett le. 1962-1989: az Irodalmi Ujság szerkesztője, egy ideig a PEN in Exil franciaországi csoportjának főtitkára/alelnöke. Emlékezéseit, politikai tanulmányait (köztük Nagy Imre életrajzát), valamint regényeit német, francia, angol, spanyol, svéd, dán nyelvre is lefordították.
 
A múlt év augusztusában a budapesti kormány véglegesen elkötelezte magát a Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszernek Csehszlovákiával való közös megépítése mellett. A magyar közvélemény jelentős része, köztük tekintélyes tudósok, művészek, írók éveken át tiltakoztak ez ellen a létesítmény ellen, amely megfontolt és megindokolt véleményük szerint nemcsak a közvetlen környezetet fenyegeti, hanem milliók egészséges ivóvizét is, s amelynek következtében Magyarország 30 kilométeres szakaszon elveszíti a Dunát, mint természetes határfolyót. A budapesti kormány nem vette figyelembe a tiltakozó mozgalmat – a legjelentősebbet 1956 óta –, nem rendelt el népszavazást az ügyben, ahogy azt Ausztria tette, ahol is a lakosság elvetett egy hasonló tervet –, hanem meghajolt a csehszlovák kormány akarata előtt. A múlt év őszén Budapesten rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot. Úgy festett, hogy a 35 delegációnak nem sikerül közös zárónyilatkozatot elfogadnia. A kudarc elkerülésére a magyar küldöttség egy általánosságokban mozgó szöveget terjesztett elő, – megszavazása nyilvánvaló presztizs-nyereséget jelentett volna a találkozót megrendező kormány számára. A 35 delegációból 34 akceptálta a szöveget – a 35.-nek, Romániának a vétója megakadályozta az elfogadását. A román küldöttségnek csak egy oka volt a vétóra – az, hogy a Magyar Népköztársaságot még egy viszonylag jelentéktelen sikertől is megfossza. A hazai sajtó beszámolt ugyan a szavazásról – csak éppen azt nem írta meg, hogy a 35. szavazó, a zárónyilatkozat megakadályozója Románia volt.
A két ügy természetesen nem egyforma. De van bennük közös vonás is. A „testvéri” Csehszlovákia kormánya rákényszerít Magyarországra valamit, amit a magyar közvélemény ellenzett, és a magyar hatóságok sem szorgalmaztak túlságosan. A „testvéri” Románia kormánya keresztülhúz valamit, amit a magyar közvélemény nem ellenzett volna, és ami a magyar illetékeseknek fölöttébb fontos volt. Negyven év óta „megszoktuk”, hogy Magyarország a Szovjetunió gyarmata, és a legfontosabb kérdésekben Moszkva mondja ki a döntő szót. Most – úgy látszik – oda jutottunk, hogy azok az országok is diktálhatnak nekünk, amelyek éppúgy szovjet gyarmatok, mint mi. Magyarul: gyarmatok gyarmatai leszünk. Nehéz megalázóbb helyzetet elképzelni. Felvetődik a kérdés: mire szolgálnak a nevezetes gazdasági sikerek, mire szolgál az annyit emlegetett konszenzus a nép és a párt közölt, „kirakat”-szerepünk a keleti tömbben, „jóhírünk” a nagyvilágban – ha Kádárék ilyen alázatosan fejet hajlanak Husak és Ceauşescu rosszhírű, gyenge lábakon állon rendszere előtt?
Ez a kérdés akkor is jogosult volna, ha egyfelől Magyarország, másfelől Románia illetve Csehszlovákia között csupán gazdasági vagy külpolitikai ellentétek állnának fenn. Tudjuk, hogy a helyzet nem ez. Két olyan szomszéd országról van szó, amelyekben összesen több mint 3 millió magyar él, a magyar népnek – a nyugati magyarságot is beleszámítva – több mint 20 százaléka. Ha ennek a több mint 3 millió magyarnak emberi és kisebbségi jogait a csehszlovák és a román állam tiszteletben tartaná, akkor még érthető is volna a budapesti kormány bizonyos engedékenysége Prága-Pozsony és Bukarest irányában. A helyzet azonban ennek éppen a fordítottja. Mind Csehszlovákiában, mind Romániában lábbal tiporják a magyarok egyéni és kollektív jogait. A magyarországi rendszernek éppenhogy nem engedelmesnek, hanem határozottnak és keménynek kellene mutatkoznia északi és keleti szomszédja felé.
Annál is inkább így van ez, mert a bős-nagymarosi kapituláció ellenére a szlovákiai magyarok sorsa semmit sem javult – megbízható értesülések szerint majdnem ugyanolyan rossz, mint az erdélyi magyaroké –, Romániában pedig az elmúlt hónapokban elképesztő módon fokozódott a magyarellenes hajsza. Azért használom az általánosító „magyarellenes” szót, mert ez a hajsza már nem elégszik meg az egymagában is tűrhetetlen, az erdélyi magyarokat sújtó, a fennmaradásukat veszélyeztető elnyomással, hanem átterjed az összmagyarságra – a szövetséges, „baráti”, kommunista magyarországi rendszer elleni fellépésekre is.
Csak néhány példa a legutóbbi hónapok eseményeiből.
A Contemporanul című bukaresti folyóirat Dr. Vasile Cristian, Dr. Augustin Deac és Dr. Nicolae Edroiu aláírásával terjedelmes cikket közölt. A történelemhamisítás veszélyes játéka címmel – magyar fordítását rákényszerítették az Előre című erdélyi magyar lapra is – s a cikk durva támadás a Budapesten megjelent Történelmi atlasz ellen. Az atlasznak az a bűne, hogy nem ismeri el a román nép őseinek, a dákoknak dicső múltját és területi jogait az idők kezdetétől „a kárpáti-dunai-pontusi térségre”. A tudós doktorok hozzáfűzik: „Persze ez a megengedhetetlen mulasztás, nyilvánvaló hamisítás sem véletlen. Olyan célokat követ, amelyeknek semmi közük a történelmi igazsághoz, a tudományos kutatás etikájához, s nyíltan szólva, el akar hitetni olyan ferdítéseket, amelyekkel – sajnálatunkra – a Magyar Népköztársaságban megjelent más történeti jellegű munkákban is találkozunk az utóbbi időben. „A célpont félreismerhetetlen: nem egyszerűen egy könyvről van szó, hanem a Magyar Népköztársaságról.
A cikk 1986. január 12-én jelent meg az Előrében. Négy napra rá, január 16-án egy másik romániai magyar lapnak, A Hétnek kellett átvennie a cikket a Contemporanulból. Ezúttal két másik doktor – ha ennivalóban vagy ruhaneműben van is, doktorokban nincs hiány Romániában – Constantin Botoran és Ion Calafeteanu írt tanulmányt Revizionista eszmék a Magyar Tudományos Akadémia egyik kiadványában címmel. A román cikkírók egy, a MTA kiadásában Ránki György történész szerkesztésében Hungarian History – World History címmel megjelent tanulmánykötetet és ezen belül is Gosztonyi Péter tanulmányát pécézik ki, amely – egyebek közt – az 1940-es bécsi döntést „döntőbíráskodásnak” merészelte nevezni, ahelyett, hogy „diktátumnak” nevezte volna. A tanulmányköteten és Gosztonyi tanulmányán túl persze az igazi célpont a kommunista vezetés alatt álló Magyar Tudományos Akadémia, és az Akadémián túl – a Magyar Népköztársaság.
Egy hétre rá, január 19-én az Előre – megintcsak a Contemporanulból átvéve – egy majdnem könyvnyi terjedelmű cikksorozatot kezdett publikálni (és közölt folytatásokban heteken át) A román nép egységes fejlődésének koordinátái Dácia ősi földjén címmel. A cikksorozat fő mondanivalója az, hogy Erdély mindig is Románia szerves része volt –, s amikor éppen nem volt az, akkor ezt a történelmi és természetes egységet a magyarok erőszakossága bontotta meg.
Január végén egy új doktor lépett a színre, bizonyos Florin Constantiniu, akinek a România Literarăban megjelent cikkét A Hét január 30-i száma reprodukálja. A cikk címe: A történelem kiigazítása és Balogh Sándornak a budapesti Külpolitika 1985/4. számában megjelent, az 1946-os párizsi béketárgyalásokról szóló cikkét támadja. Doktor Constantiniu ezzel az alig leplezett fenyegetéssel zárja eszmefuttatását: „Sajnálatos, hogy az utóbbi időben a Magyar Népköztársaságban különböző történészek és közírók jelentkeztek, akik vita tárgyává teszik a második világháború utáni békeszerződésekben kijelölt határokat, holott ismeretes, hova vezetett a nem túlságosan távoli múltban a revizionista, fasiszta, revans politika, milyen következményekkel járt, és mennyi kárt okozott az emberiségnek, beleértve a magyar népet is.” Értsd: mert valaki egy adatszerű tanulmányt írt az 1946-os párizsi békeszerződésről, az már revizionista, sőt fasiszta, értsd továbbá: a Magyar Népköztársaságban fasiszta és revans politikát élesztő, az egész emberiséget, s ezen belül a magyar népet végzetesen veszélyeztető írások jelennek, jelenhetnek meg.
Az Előre még be sem fejezte a szépcímű A román nép fejlődésének egységes koordinátái Dácia ősi földjén cikksorozat közlését, mikor február elején belekezdett A horthy-fasiszta terror Románia északnyugati részén. 1940 szeptembere – 1944 októbere című szöveggyűjtemény sorozatos ismertetésébe. Ezt a könyvet olyan sok doktor írta és szerkesztette – szám szerint 15-én –, hogy helyhiány miatt engedtessék meg eltekintenünk a felsorolásuktól. Nem nehéz kitalálni, miről beszélnek a tanulmányok: a „horthy-fasiszta” magyarok vadállati kegyetlenkedéseiről, vérengzéseiről, gyilkosságairól a visszacsatolt Észak-Erdélyben. Szó esik bennük sok mindenről és sok mindenkiről – csupán (az előbbiekben említett cikkekhez hasonlóan) Antonescu és a Vasgárda neve nem szerepel sehol...
Világos a fenti példákból, hogy egy központilag szervezett és irányított kampánnyal állunk szemben, amely összevissza támad mindent, ami magyar: múltat és jelent, erdélyieket és magyarországiakat, kommunista budapesti kormányt és nem-kommunista emigrációt. Azt lehetetlen kitalálni, milyen intézkedéseket készít elő – de azt lehetetlen nem látni, hogy Románia határain belül hangulatot kelt és gyűlöletet szít az ott élő magyarok ellen, és a határokon túl beleköt abba a kormányba, amellyel baráti-együttműködési és katonai szerződés fűzi össze.
Mi Budapest válasza erre a kampányra? Semmi. Nem azt hiányolom, hogy a bukaresti doktor elvtársak szóáradatára nem felel hasonló szóözönnel – bár néhány rövid válasszal a helyükre kellene rakni őket és megbízóikat –, hanem azt, hogy semmiféle kidolgozott politikának – úgy is mondhatnám: ellenállásnak vagy (miért ne?) ellentámadásnak – még csak halovány jele sincsen az erdélyi magyarok védelmében.
Ellenkezőleg: a hivatalos Magyarország – lapul: sőt nemegyszer a hivatalos Románia védőjének kéretlen szerepét tölti be.
A Nemzetközi PEN Klub januári New York-i kongresszusán annak a nyilatkozatnak a tárgyalásánál, amely a romániai magyarság helyzetével foglalkozott, a hivatalos magyar delegátusvolt az, aki a szöveg enyhítéséért verekedett. A hazai sajtó, a kongresszusról beszámolva, egyetlen szóval sem említette, hogy a nagytekintélyű nemzetközi szervezet, ha enyhített formában is, megbélyegezte a romániai hatóságok magyarellenes politikáját.
A budapesti Európai Kulturális Fórumon a hivatalos magyar küldött bátorsága odáig ment, hogy kijelentse: „Nekünk, kulturális felelősséggel élő embereknek, véleményem szerint, abba az irányba kell igyekeznünk befolyásolni a saját kormányunkat, közvéleményünket, s a ma már minden országban ott ható, világerőt jelentő intellektuális lelkiismeretet, hogy ezek a csoportok – az egymással szomszédos országokban élő nemzetiségek – ne elválasztó, de éppen ellenkezőleg: egymáshoz közelítő erők legyenek.” Azaz: nem a bukaresti kormányt, hanem a budapestit, no meg a világ intellektuális lelkiismeretét kell „befolyásolni” – a budapesti kormányt (a szövegből kivehetően) arra, hogy a magyarországi kisszámú és a legkevésbé sem zaklatott román kisebbséget tartsa tiszteletben.
A Népszabadság 1985. november 19-i számában ismerteti bizonyos Szűrös Mátyásnak, a Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárának Hazánk és a nagyvilág című könyvét. Az ismertetésben ezt olvassuk: „A szomszédainkkal való baráti kapcsolatokról, azok fejlődéséről szólva (Szűrös) nem hallgat el egy írásban talán ritkábban, szóban – egymás között (!) – azonban már gyakrabban emlegetett kérdést: a határainkon túl élő magyarok ügyét. Pártunknak ez ügyben vallott, a nemzetiségi kérdés lenini elveivel egyező álláspontját elemezve megállapítja: azt szeretnénk, ha a magyarok jó állampolgárai lennének annak az országnak, amelyben élnek, s lehetőséget nyernének önmaguk megvalósítására, nyelvük, kultúrájuk fenntartására. Nem követeléseket, hanem két- és többoldalú jogos igényeket fogalmaz meg, hangsúlyozva, hogy e téren magunknak kell jó példával elöl járnunk.” Azaz: az erdélyi és a szlovákiai magyarok nem jó állampolgárai Romániának és Csehszlovákiának ezt legfeljebb csak szeretnénk... – (úgy látszik, ők nyomják el a románokat és a szlovákokat); nem követeljük, hogy lehetőségük legyen nyelvük, kultúrájuk fenntartására – ezt is csak szeretnénk – és nem Bukarestnek, Prágának és Pozsonynak vannak e téren elsődleges tennivalói, hanem Budapestnek kell „jó példával” elöl járnia – a magyarországi románokat, szlovákokat kevésbé üldöznie... „Pártunk” mint látható, ahelyett, hogy a határokon túl élő magyarokat védelmezné, a saját mellét veri, és érveket szolgáltat Ceauşescuéknak és Husakéknak.
Hosszan lehetne folytatni a példákat. Az egész világsajtó foglalkozott a Pordea-üggyel (I. az Irodalmi Ujság legutóbbi számának 4. oldalát) – azzal a váddal, miszerint a román kormány félmillió dolláros vesztegetéssel bejuttatta az Európai Parlamentbe egy Pordea nevű ügynökét, s ez a Pordea ott mást sem tesz, mint az erdélyi magyarokat denunciálja. A hazai újságokban erről az ügyről egy sor sem jelent meg, annak ellenére, hogy Pordea beadványai nemcsak az erdélyi magyarokat, de a Magyar Népköztársaságot is célba veszik. Idén január 5-én egy Sepsiszentgyörgy melletti erdőben felakasztva megtalálták Visky Árpád, 40 éves erdélyi színész holttestét. Még a tárgyilagosságára fölöttébb ügyelő párizsi Le Monde is ezt a címet adta az eseményről beszámoló cikkének: Egy magyar színész gyanús öngyilkossága Romániában. Visky – vendégszereplései révén – Magyarországon is ismert volt, így aztán a hazai sajtóban is több nekrológ jelent meg róla. De egyik sem merte kimondani, hogy 1983 novembere és 1984 szeptembere között magyarsága miatt a Securitate börtönében sínylődött, s azt sem, hogy „öngyilkosságának” körülményei – enyhén szólva – gyanúsak.
Az ember egyszerűen nem érti, mit akarnak a hazai kormány- és pártszervek elérni ezzel a nagy diszkrécióval, avagy a papoló félrebeszéléssel a lenini nemzetiségi elvekről. Nem akarják még inkább elmérgesíteni a helyzetet? De hát ez a helyzet már úgy is teljesen el van mérgesedve, és – mint a Contemporanul cikkeiből vagy Visky Árpád tragédiájából látható – a meghunyászkodó hallgatás nem használ, hanem árt: további támadásokra és bűntettekre bátorítja az agresszorokat. Az erdélyi és szlovákiai magyarok sorsán Budapest mostani magatartása pontosan annyit segít, mint amennyit 1938-ban München segített Hitlerrel szemben Csehszlovákiának. Az egyetlen védelem a nemzetközi nyilvánosság volna – ezért használtam az előbbiekben azt a két szót, hogy „ellenállás” és „ellentámadás”. A magyarországi kommunista pártnak és kormánynak elemi kötelessége volna a Varsói Szerződés államainak összejövetelein, az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Helsinki Szerződés aláíróinak tanácskozásain nyíltan és nyilvánosan napirendre tűzni a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek ügyét. Kötelessége volna jegyzékben követelni számukra az autonómiát, vagy ha ezt megtagadják tőlük, akkor – igenis – a határok békés kiigazítását, etnikai alapon. Moszkva az, amelyik nem engedi meg a nyilvános fellépést? Hát csak hetvenkedni szabad, cinkos kacsintgatással arról, hogy Gorbacsov nálunk tanulgatja a gazdasági reformot, de sem meggyőzni nem lehet őt, sem egyetlenegyszer ellentmondani neki – 3 millió magyar védelmében? Mivel tudná „megbüntetni” ezt az ellentmondást? Megszállná Magyarországot?
Lenini elvek ide vagy oda: az elnyomás nem internacionalizmus és az önvédelem nem nacionalizmus. Az előbbiből leckéket adni, az utóbbitól óvni elsősorban nem a magyar közvéleményt kellene a hazai ideológusoknak, hanem a kommunista Romániát és a kommunista Csehszlovákiát. A magyar közvélemény egyre döbbentebben és ingerültebben figyeli, mi történik a magyarokkal ezekben az országokban, és egyre kritikusabban nézi saját főnökeinek gyávaságát. Ez kap visszhangot a hazai szamizdatban, ez mutatkozott meg a budapesti kulturális „anti-fórumon” és a New York-i PEN kongresszus nem-hivatalos magyar részvevőinek felszólalásában, ez olvasható ki a Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó sok ezer aláírásból és a Bethlen Gábor Alapítvány felhívásából, ez volt érezhető a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt éneklő budapesti fiatalok március 15-i felvonulásán, amit gumibotokkal vertek szét a rendszer hős rendőrei.
„Gyáva népnek nincs hazája” – mondogatták nekünk ifjúkorunkban. A hazai rendszer egyre jobban rá fog döbbenni arra, hogy – gyáva kormánynak nincs népe. Az erdélyi és szlovákiai magyarok helyzete túlment a közvélemény türelmi határain. Már nem elég az, hogy „egymás között” „szabad” emlegetni a kérdést. Akár a kormányzattal, akár annak ellenében, valaminek történnie kell.