Cs. Szabó László
NEW YORK, NEW YORK...
Nagyon szubjektív napló CS. SZABÓ LÁSZLÓ (Bp., 1905. nov. 11. – Bp., 1984. szept. 27.): író. 1918-ig Kolozsváron élt. Budapesten és Párizsban végezte az egyetemet, 1931-ben gazdaságtörténetből doktorált. 19321935: iparkamarai tisztviselő, 19351944: a Magyar Rádió irodalmi osztályvezetője; 1945-1948: a Képzőművészeti Főiskolán művelődéstörténetet adott elő. 1948-ban hagyta el Magyarországol, három évig Olaszországban élt, 1951-ben Londonban telepedett le, 1972-ig a BBC munkatársa volt. Esszét, elbeszélést, tanulmányt a Látóhatárban – Új Látóhatárban, Katolikus Szemlében, Új Hungáriában stb. közölt. Ismertebb esszékötetei: Hunok nyugaton (München, 1968), Római muzsika (München, 1970), Alkalom (Bp., 1985), Shakespeare (Bp., 1987). Szellemi utazásainak kis foglalatát Kárpát kebelében címmel Sas Péter válogatta (Bp., 1994). – Idézett írásával ellentétben hamvait nem a Földközi-tenger, hanem a sárospataki temető fogadta be.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ (Bp., 1905. nov. 11. – Bp., 1984. szept. 27.): író. 1918-ig Kolozsváron élt. Budapesten és Párizsban végezte az egyetemet, 1931-ben gazdaságtörténetből doktorált. 19321935: iparkamarai tisztviselő, 19351944: a Magyar Rádió irodalmi osztályvezetője; 1945-1948: a Képzőművészeti Főiskolán művelődéstörténetet adott elő. 1948-ban hagyta el Magyarországol, három évig Olaszországban élt, 1951-ben Londonban telepedett le, 1972-ig a BBC munkatársa volt. Esszét, elbeszélést, tanulmányt a Látóhatárban – Új Látóhatárban, Katolikus Szemlében, Új Hungáriában stb. közölt. Ismertebb esszékötetei: Hunok nyugaton (München, 1968), Római muzsika (München, 1970), Alkalom (Bp., 1985), Shakespeare (Bp., 1987). Szellemi utazásainak kis foglalatát Kárpát kebelében címmel Sas Péter válogatta (Bp., 1994). – Idézett írásával ellentétben hamvait nem a Földközi-tenger, hanem a sárospataki temető fogadta be.
 
Közmondásos, hogy egy városról háromnapos villámlátogatás vagy harminc évi együttélés után lehet írni. Három nap még nem tud megfosztani arcátlanul szűzi merészségünktől, harminc esztendő ellát kétkedve mérlegelő, házias ismerettel, vakon tudjuk azt is, hol állnak ki a kamraszögek. New Yorkban a három napot beszoroztam néggyel, s még mindig futja bátorságomból egy nagyon szubjektív naplóra.
Van időm a levegőben, ellenszéllel majdnem hét és fél óra a menetidő, bőven van idő töprengeni, mikor s miért züllött le a legdrágább fuvareszköz a legnyomorultabbá? Több száz üléses sugárhajtású óriásgépen, jumbóval kelek át az Óceánon. Hol hűtőszekrény, hol melegház, levegőtlen és szegényszagú mindkettőnek, szűk az ülés, az odalökött kosztért a menekülttábor parancsnoka is föld alá süllyedhet a szégyentől. Csak a pléhcsajka hiányzik. Ebéd után következik a nekem váratlan merénylet, pici vásznon mozivetítés, vadnyugati selejt a legaljáról (vagy idegen légiósak hadonásznak?), egy rendőrködő kisasszony rámszól, hogy húzzam le magam mellett az ablakfüggönyt, sötétítsek. Már miért sötétítenék, mikor olvasok? Néhány utas bosszúsan pillant a birkanyájukba keveredett lázadóra, egy félóra múlva horkol a fele. Időnként tekervényes parancsokat vagy kérdéseket recseg szét a hangszóró, troglodita nyelven s föltehetőleg női hangon. Kár figyelni, Jacques Tati filmjeiből tudom, hogy legföljebb Marslakók hallószervének szól. Ha zuhanunk, mikrofon nélkül is sejteni fogom. Tehát olvasok tovább. Nemzetközi hatalom a repülővállalat, de a gépe olyan belül, mint az utolsó menekültszállító szerelvény. Hátunk mögött talán már ég is a kiürített város, megszállták kínai ezredek. Jótékony asszonyságok majd egy tányér forró levessel fogadnak, ha a célnál kivergődünk ebből a légi marhavagonból. Leves helyett azonban megkaptuk a vámost.
A repülőtéren nincs – mint Európában – kétféle kijárat. Zöld és szabad, ártatlan képű csempészeknek, vörös a jámboran becsületes bevallóknak. Mindenki vámköteles. Előttem egy fürge kis brooklyni zsidó ellenőr csigára csavarja egy texasi óriás marhatenyésztő honfitársa beleit, apró kockákra szeleteli agyvelejét, konfettikre szaggatja szívét. Nem ok nélkül, gazdag a zsákmány a köz javára. Egy félóráig figyelem holtfáradtan sorban állva e vám-anatómiai leckét, az öt kofferes atyafi feldarabolását. Ha ilyen a hozott Isten, lehet, hogy először és utoljára léptem az Északamerikai Egyesült Államok szabad földjére. Rám kerül a sor, angol útlevelem láttán, a közérdek őre átváltozik mosolygó kis ibolyává, hozzá sem ér a csomagjaimhoz, és szívből nagyon szép napokat kíván. Úgy látszik, csak egymás közt vívják a bennszülöttek a kibelező háborút. Talán mellékesen mimózalelkű, titkos regényíró a vámos, a sötétség leple alatt el-ellágyulva és öngúnyolódó humorral fűszerezve bevallja írógépének kamaszkori maszturbálásait. Akkor pedig jól tudja, hogy a hústermelő hústorony a csordája mellett még paperback könyvekre sem áldoz. Tehát szétszedi a cipősarkát s a gatyájába is belekukkant. Hibrid képződmény, annyi szent: fél fele Inkvizítor, másik fele Idegenforgalmi Aranyszáj.
Megérkezésemkor nincs meleg víz a fürdőszobában. Leszólok telefonon a panaszommal a portásnak. Hagyjam csak folyni jó öt percig, de szó szerint ötig, akkor lesz, nyugtat meg, ócska a vízvezetékszerelésük. Egyszeriben elönt valami lélekmelegítő, otthonos érzés, ellágyulok. De hiszen ezzel a fáradsággal Londonban lehetnék! A technika világbajnokainál úgy működik a csap, mint a technika úttörőinél odaát, Dickens-kori házakban. Körülölel pót-hazám patinás ósdisága, talán, hogy hamarább elpárologjon a lámpaláz. Ha nincs kellő nyomás a csőben, akkor itt angolszászok is laknak, azokkal meg már jól összetanultam házacskám naponta felszakadó lékeinek hevenyészett tömítése közben.
Nagyúri a fogadás, nem lehet csak úgy egykettőre beleszokni. Én vagyok-e én a Hatvanadik Utca és a Fifth Avenue sarkán vagy öreg fejjel fölcsaptam vakmerő nemzetközi szédelgőnek? Majd jön a rendőrség, megmotoz, talál nálam kétszáz dollárt, összebilincselve fölnyalábol s behajít egy rabomobilba. New York legelőkelőbb klubjában lakom, a város legszebb pontján, térülnek, fordulnak az elegáns pincérek, én csak aláfirkantok különböző cédulákat, előzékenyen még a tintaceruzát is ők nyújtják. Vagy talán gavallér magyar mecénásaim ebben a tapintatos, nagystílű formában kárpótolnak több, mint egy tucat ingyen írt magyar könyv tiszteletdíjáért? Nem lehetne kíméletesebb és elegánsabb a természetbeni fizetés: New York így tálalva, ezüst tálon. Este van, eloltom a lámpát s egy sötét szoba kettős ablakából átnézek a Central Park felett. Százszor hallottam, hogy vadul lüktető, hajszás, izgató, muszájhogy-lásd, lenyűgöző város. Mást mondok.
New York szép. Gyönyörű. New York csodaszép.
Különösen napkeltekor és napnyugtakor. Tóth Árpád körülbelül egy fél század előtt néhány remek verssorban megragadott Pesten egy körúti hajnalt
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja...
Nem ott, nem ott – itten! Babilon égig érő, száraz állótűzében. Millió parázs kristálycsúcsokon. Rózsaszínű sivatagi szakadék: Petra vagy a Colorado kanyonja vagy az Alpok mészkővonulata szorosan az Innsbruck mögött, hajnalpírban, alkonypírban. Turner színorgiás látomása a még épen ragyogó Szodomáról. Kergetőznek agyamban a hasonlatok, mitikus városokhoz vagy fenséges természeti tüneményekhez tapadva. Mekkora poézist sugároz magából az emberhangyák bábeli gőgje! Naponta kétszer életritmusommá válik a tűzimádás az ablakból, mint valami természetvallás, amelyhez egyaránt illik Assisi Szent Ferenc naphimnusza és csillagjós papok kongatása, kürtölése négyszögű, lépcsős templomtornyok, zigguratok felhőkoronás tetején. Milyen jó, hogy nem lesz időm hozzá kopni emberszabású közelből. Tudni s látni, hogy itt is van torokfájás, májrák, paprikás szalámi, foghúzás, szociológiai csoportmunka, kábítószerárus, földalatti porno-mozi, kijáró zugügyvéd, gulyáspörkölt, késdobáló házaspár, gyermekparalízis, tönkrement tőzsdés, kikopott színész, megrokkant kikötőmunkás, ittas néger, búskomor pszichoanalitikus. S avantgárd vers, fejükre fordított betűkkel.
Az első s egyúttal legmaradandóbb benyomás, hogy visszanézve: bátortalanul silány szinte minden európai toronyház és ál-felhőkarcoló. Vidéki próbaénekes Caruso mellett. Vakmerés kell a vérben, középkori kőműveseknek megvolt székesegyházak, élő amerikaiaknak megvan felhőkarcolók lendületéhez. Szertelen hit által lehet remekműveket alkotni. Annak idején nyilván kiapadt a csillagokig hajtó hit a Bábel-torony tervezői alól. Az Isten nagyvonalú: széles határig, mosolyogva elnézi a Sátán biztató kísértéseit.
New Yorkban a felhőkarcoló két fajtája szökik magasba egymás mellett, a kissé hervadt bájú századeleji acélvázban, füstös üvegköpenyben az igazán mai. A régiek még téglából s nyitható ablakokkal. De a csúcs körül megtorpantak, és eszükbe jutott valamelyik történelmi stílus: német vagy angol gótika, az Alhambra, francia reneszánsz, osztrák szecesszió s kacéran ékítve úgy végződnek, mint egy bérpalota a pesti körutakon, csak a negyedik emelet helyett a negyvenediknél. A mai atléták puritanizmusa már nem alkuszik, egyszerre könyörtelen is, személytelen is a gőgjük. Önmagukba zárkózó, átláthatatlan egységek, sejteni se lehet, hogy neonfénynél sok ezer termesz nyüzsög számológépeknél odabenn. Sötét üvegtestükre vetül a szomszéd titán árnyéka, napfolt egy tükröző, sima fém- és üvegkoporsón, amit keskeny oldalára állítottak, a látvány elbűvölő, de a titok teljes, féltékenyen rejtegetik a belső cellarendszer mozgását. Ablakot nyitni nem lehet – micsoda avult gondolat! Ha tűz üt ki, a füst hamarabb megöli foglyait, mint a láng, akárcsak valamikor eretnekeket a máglyán.
Oberschall Magda, a nagy tudású, örökszép művészettörténész az egyik vezetőm. Gondolom, a régi barátot mégiscsak jobban elviseli, mint a feltört sarkú s üveges tekintetű turista hordákat, amiket körülbelül egyidejű emigrációnk kezdetén olasz műemléktől műemlékhez hurcolt, egyetemi szintjéről elemire süllyedve éhbérért s mégis érintetlen méltósággal, mintha csak Kölcsey márvány karosszékénél állna, ében hajú, sudár Múzsa a Nemzeti Múzeum csarnokában. Most ezüstös az ében haj, a figura nem változott. A figura lelkierő kérdése.
Tőle hallom, hogy utolsóig le fogják rombolni a félmúlt meleg színű építészeti hagyatékát, a sötét téglákból épült házakat. Téglák közt New York klímájában fékezhetetlenül tenyészik a svábbogár, úgy kell irtani minden költözésnél, mint a Terézváros roskatag szobáiban a poloskát. Már az ó-egyiptomiak folyton panaszkodtak a svábbogarakra, sóhajtja elmélázva, roppant történelmi távlattal. Vajon melyik papiruszleleten olvasta?
Múzeumok. A régi múzeumok antik és középkori műkincseit, nagymesterek olajképeit és grafikáját feszesen öltöző, halk modorú, hófehér hajú, anglomán iparmágnások gyűjtötték, s adták át ajándékba a nemzetnek. Henry James sznob regényfigurái a század elején, kandallótűznél, bőrkötéses könyvvel a kezükben, ha már irgalmatlan sárkányviadalban kivégezték hófehér szakállú s szintén feszesen öltöző, halk szavú vetélytársukat.
De a szédítő anyagnál tanulságosabb, ha nem is lélekemelőbb a Modern Művészet Múzeumának napjainkig nyúló része, főleg az 1945 utáni... micsoda? Termés? Alkotás? Ellenművészet? Rongy- és hulladékszedés? Háttérben istenkísértő csodákkal, az építészeti technika eddig ismeretlen költészetével, a mai művész vagy anti-művész megpróbálja utánozni a barlanglakó ősember legdurvább kőszerszámait. S azt is megcsonkítva vagy darabokra törve. Ha ez a társadalmi hiteles tűkre, hamarosan szélesedni kezd majd az állkapcsunk és összeszűkül a koponyánk: a festő és szobrász, ha még egyáltalában tűri ezt a nevét, felhőkarcolók árnyékában, közpénzen visszaterel a Neander-völgyi, szőrös fajalapítóhoz.
Váratlanul száraz, sarkvidéki szél ront a városra. Tegnap langyos mosogatórongy volt a város. Kezdek fázni a szobákban s egyéb helyiségekben. Örülj neki, mondja fanyar mosollyal Kovács Imre, aki már-már őslakó itt, épp a lyukba estél, üzemszünetbe, legalább független emberként fázhatsz. Október elsejéig tart a túlhűtés, október tizenöttel kezdődik a túlfűtés, védtelen vagy ellenük. Két hét az átállás, abba estél bele. Most úgy függesz négy fal közt is sarki szelektől, szubtrópusi esőktől, mint egy szabad kunyhólakó: Molnár Ferenc mondta, hogy New York klímája olyan, mint Budapesté: van tavasz, nyár, ősz, tél, csak azt nem kedveli, hogy mind a négy ugyanaznap.
Ülök az ablaknál, esteledik. Estére, valami estélyre színezüstbe öltöznek szeplőtlen ég alatt a Saint Patrick székesegyház körüli felhőkarcolók: kristályhegyek, ónixhegyek, csúcsosak, lapos tetejűek. Óriási a templom, egyebütt egy város felett uralkodnék, de csak belül jön rá a néző a méretre, kint az utcán a kerti törpéjük, gigászi házsorba sorolva. Hozzám már nem hallatszik föl a forgalmi zsivaj, ám még beszáll a kongás. Harangszó a távoli havasokban, mondom magamnak ellágyulva a kigyulladó, ezüst óriásokon merengve. Mert ki gondol már itt csendháborító halandókra? Aztán vijjogni kezd egy keselyű, belesivít a sziréna Rendőrautó. Térj magadhoz, New Yorkban vagy.
Győződjünk meg mindenről két szemünkkel, nincs más hiteles tanú. Szinte egyébről se hallottam, mint a hátborzongtató itteni közbiztonságról. Jobban mondva közveszélyről. Többszörösen leláncolt ajtók, elektronikus kémlelők, hullák a Central Parkban, épp csak a felvonóhíd hiányzott a mesékhez. Regények és forgatókönyvek is lehetnek a hírhedtségről, olyan bennszülöttek írták, akik néger, olasz, zsidó szegénynegyedekben nőttek fel. Ott egymást öli s rabolja egy dollárért a nincstelen. Csakhogy az utolsó százötven évben a mocsok és bűn beivódott minden világvárosba, szomorú kiváltságuk, már Baudelaire és Dickens a megmondhatója. Más idők, más emberek; azelőtt leszólították a nőket, „molesztálták”, most kitépik kezükből a táskát. S közben tudja a támadó, beletanult, hogy csak csekély váltságdíjat dugott valamelyik rekeszébe az előrelátó áldozat. Nem csupán New Yorknak van kerülendő utcája, negyede, hanem Párizsnak, Amszterdamnak, Milánónak, talán Zürichnek is. Budapestet se lehet kizárólag Moldova György riportjaiból vagy Konrád György A látogatójából megítélni. Hogyne, Wuppertalban viszont eszményi a közbiztonság és tiszta a járda. Vagy már ott se?
Mind vártam, hogy késő este – óh, P. Howard! – elterülök a járdán, késsel a hátamban. Holott éjfélkor is mindenfelé olyan udvariasak (s úgy látom, kevésbé részegek), mint a londoni ember, csak kötetlenebbül, a hajdani angol osztálykülönbségek foszladozó emlékmaradványai nélkül. Mozdulataikban, hátba vágó vagy zsebre dugott kezükben van a demokrácia. S a valódi demokrácia: az övék olyan, mint a körforgásos, örökmozgó lift. Egy kibukott, híres polgármesterük, ritka szép férfi, női szavazók bálványa s állítólag nagy tolvaj – ma televíziós bemondó.
A taxiban fedezem föl, hogy azért mégse veszélytelen a város. De előbb pár szót e sárga pattanó bogarak külalakjáról. A londoniba cilinderestül emelt fővel szállhatok be, annyira magas. Az itteni olyan alacsony, hogy minden befúródásnál megismétlődik egy márki halála a jakobinus terrorban. Már bent van törzsünk a kocsiban, akkor látjuk, hogy lenyakazott fejünk ott gurul a járdán.
Szétnézek a belsejében. Egy nyomtatott cédula feltűnő helyen arra figyelmeztet, hogy a sofőr nem fogad el öt dollárosnál nagyobb címletet. Értem, tízdolláros váltásánál már kirablás fenyegeti. Más cédula intelme szerint ne erőszakoskodjunk az ablakkal az utasfülkében. Egy ujjnyira csavarható le kétoldalt, keresztben szellőzni. Csak lapos tányér fér át a résen, ököl, revolverrel már nem.
De más az önvédelem és más a vérmérséklet. Így is őrült némelyik vezető, mint Scorsese azonos című filmremekében. Egyik öklével sulykolta a kormánykereket, fel-felüvöltött s legalább öt gyalogost vett célba, gyilkos szándékkal. Ma sem értem, hogyan úszták meg élve. Szólt a rádiója, baseball-mérkőzést közvetítettek. Verték a csapatát, mint a répát.
Kilátás New York legmagasabb pontján, a Világkereskedelmi Központ, World Trade Center ikertornyának a tetejéről. Ötvennyolc másodperc alatt röpített fel a lift a százhetedik emeletre. Ez a közvetlen járat, van bőven átszállós járat is. Alattam két víz közt a Manhattan-félsziget, körös-körül hidak, szigetek, elővárosok az Óceán csíkjáig. Vitero középkori sikátoraiban könnyebb eltévedni, mint e rajztáblán kigondolt, geometrikus hálózatú, gigantikus városban. De nézd csak, miféle apróság ágál ott lenn, messze, messze, a kikötőbe kanyarodó tengercsatorna tenyérnyi zátonyszigetén? A Szabadság-szobor. Föltartott fáklyával, dajkáló anyakolosszusként fogadta régen a hajókötéllel elkerített kivándorlókat. Tüdővizsgálatra, ujjlenyomatra.
Brooklyn híd. Egyszerre két madár: öldöklő vércse, sirály repülésben.
A múltat inkább sokszázados nevekben őrzik, semmint egy-kétszáz éves kövekben. Manhattan-félsziget csücskén, a holland ősfoglalók egykori szélvédett vitorlás kikötője körül Bowling Green: gyepes tekepálya vagy rét a toronyházakkal zsúfolt üzleti fertály neve. A két szótól egyszerre elém ugrik egy tucatnyi tizenhetedik századi holland zsánerkép, csattos cipőben, buggyos, bő térdnadrágban, rövid zekében, csúcsos süveggel tekéznek árnyas réten hét tenger akkor közveszélyes urai, az istenfélő hollandusok. Hát itt játszottak kapitányukkal a matrózok, ha túlélték az átkelést! Száz és száz kivasalt gépírónő húz el szaladva előttem. Ebédszünet van, futnak egy szendvicsbárba.
Verrazzano híd, már a városon kívül, az Óceán felé hatalmas oldalsvunggal kikanyarodó csatornában. Jó ismerősöm a név viselője, talpig páncélban áll Greve háromszögű, virágosan árkádos piacán. Ő lépett elsőnek a későbbi New York földjére, körülbelül négyszázötven éve. Greve a Chianti vidék székhelye s fő borhitelesítő központ, határában valamikor a firenzei Verrazzano családé volt a szőlőbirtok java, még ma is kapható egy nemes borfajta, fekete kakasos Chianti Classico; nevéről van elkeresztelve a termelő fattoria. De abba a borba nem lehet ám marékszám tömni a jégkockákat, mint itt jóformán minden italba, még paradicsomlébe is.
Csalogató kozmetikai hirdetések. Legalább olyan kutya feladat lefordítani, mint egy szűkszavú, lepárolt verset. Creative hair-design. Personalized makeup. Talán így: Hajidomár lángész. Lelkét lehelem a maszkba.
Thomas Mannt, Proustot fordítani, az is valami? Egy szépészeti szalon teljes katalógusát, az igen! A kényeskedés nagy enciklopédiáját.
Londonhoz képest New York még fehérbőrű város, inkább kevert nemzetiségű, semmint vegyes fajú. Noha a négerek nemzedékek óta a kontinens szülöttei, pontosabban a déli államok származékai, feltűnés nélkül elkerítették őket, s ha hivatalosan a világért sincs, a valóságban mégis csak ott a faji vízválasztó, egy sötét városrész: Harlem tanúsítja sötét a szó minden értelmében. De nem alakulnak úgy, mint Londonban szétszórt s mindenfelé terjedő színes foltok, arab és pakisztáni és hindu és nyugat-indiai gettók. A mohamedánokat maguk a betelepülők teremtik. Prófétájuk láthatatlan zöld lobogója alatt, vallási fanatizmusból, a befogadó és nyíltan semmibe vett hajdani „úr nép” szennyező érintésétől védekezve. Nem a Parlament szalonkommunistáinak szól, amit írok.
Ideát, New Yorkban az a félelmes, ha faji sérelem izzási fokon összeforr vallásos vak hittel, ha mohamedán a néger forradalmár. Rövid tartózkodás alatt magam csak a gyűlölet vagy sértettség tragikomikus eseteit tapasztalhattam. Sűrű bosszantásokat, amikbe a fehérek nagy része filozófikusan belenyugszik. Mivel nem bizonyos, hogy mindig tudatos. Tehetik a feketék tunyaságból, nemtörődésből, az ültetvényes időkre visszaütő s menthető indolenciából is. A portás elfelejt továbbítani üzenetet, a telefonos nem ad fel fontos sürgönyt, több emeletes földalatti garázsban a sorompóőr különböző színű és számú helyjegyek ellenére rossz garázsba irányit, hadd keringjen a pasas leparkolt kocsija után, mint dongó a palackban. Vajon mindig ellenséges érzés sugallja? S nem azért teszi, mert dolga helyett egy gitáron kalandozik az esze? Vagy a közelítő családi gyülekezésen: keresztelőn, esküvőn, a dédnagymama születésnapján? Legtöbbjükben ma is olyan szoros és kötelező a vérségi összetartás, mint századok előtt fehérek közt a törzsi. Égő gyertyákkal teletűzdelt malomkeréknyi torták körül félszáz közeli s távoli koma vigasztalódik és kompenzál Bronxban, amiért gyakorlatilag még mindig ki van rekesztve úri negyedekből.
Hat a mágnásoknak már nincs többé keletjük ebben a sznob demokráciában? – kérdem F. barátomtól. Azért még van némi, feleli hamiskás iróniával. A klub titkára egy K. gróf.
A klub, ahol lakom. A sors akarhatta, hogy másnap, leveleim átvételénél önfeledten németül szólt hozzám. Németül válaszoltam. S nem állhattam ellen, gratuláltam a család hajdani palotájához, az egyik legszebb rokokó gyöngyszem Bécsben, egy Rózsalovag lakhatná a Freyungon, balra a Schottenkirchével, jobbra a Harrach palotával.
Helybenhagyóan bólint, hűvösen arisztokratikus egykedvűséggel. De a gróf is csak egy ember, közben leesik a tantusz és: „honnan ismeri?” – kérdi elámulva. Onnan, hogy mindketten I. Ferenc József alatt születtünk, felelem cinkosan.
Aztán búcsút mondva a monarchiának, ismét angolra fordítottuk a szót, ő a Fifth Avenue stílusához csiszolt amerikai kiejtéssel.
Utolsó délutánomon elrabol taxin egy bimbózó magyar költő. Pár éves menekült, olasz szűrőtáborokon át hátulról, Kalifornián keresztül jutott be New Yorkba. Munkatársa, a fotográfus már harcra készen vár a Broadway melletti raktárnegyed egyik düledező házában, a műteremben. Ernyőstül rám fordul egy vakító villanykörte, több százas égő, közelít s hátrál a lencse, mint egy dühödt házőrző eb, közben a költő golyószórójából pattognak a kérdések, ízes magyarsággal, New York-i tempóban. Egy képes-szöveges könyvet terveznek. Csendesen mulattat az amerikai stílusú jelenet, holott néhány éve a költő még hazájában rágta a zabláját, s aztán ette a penész menekült táborokban. Hát így kezd fölszállni egy élet, még hontalanul s már otthonosan abba a népes légüres térbe, ami jelenleg a nyugati magyar irodalom. Ki gondolta volna 1949-ben, hogy fene szívós lesz a csenevész vakarcs, az a vérszegény csecsemő, amit Rákosi Mátyás elől takargattunk idekint?
Kocog az óriásgép a kifutópálya felé. Belsejében még kékítő a hideg, de már áporodott a levegő, az ülés se tágult jöttöm óta, a zsivaj se kisebb, oldalvást ismét ott lóg a fenyegető kis mozivászon, órákon belül elém lökik a félig hideg konzerv- csirkét.
Lassú gördülés közben valami szorít a szívem táján. Krisztus uram, csak nem?... Még föl se szálltunk s már itt a nosztalgia „az Isten sújtott s kedvelt szörnyetege” után? New York, New York...
(1977. október)