Lászlóffy Aladár
Ex cathedra
Uram, adj józan észt, erőt:
meghallgattam egy tévedőt,
s ilyenkor élesül belém,
milyen nagyon nincsen remény.
Hisz mindent biztosan tudott –
és mindenki mindent tud ott,
ahol értelmezett szavad
szerint szabad a nemszabad.
Hallgattam vallások szavát,
amint dárdával ütik át
egymás miatt a mennyeket –
s csak intenék: no menjetek!
Hallgattam a nagy tudományt:
hol téved, hol csak csöppet ért,
hol titkolózik, botladoz
vagy győzelmes bajokat hoz.
Hallgatok egy emlékezőt,
ki mindenből meséket szőtt.
Meghallgatok még valakit,
ki éppen múltat alakít,
s megértem: jelen sem lehet,
mert ilyenek az emberek,
s hála, hogy ilyenek vagyunk:
hogy hihetünk és tudhatunk.
Uram, adj józan észt, erőt
meghallgatni a tévedőt...
Ülök padomban hallgatag,
mert téged is hallgattalak.
Csak azt ne add, ne én legyek,
ki józan észként tévedek,
ki végül csak kedvetlenül
egy szakadék padjában ül,
melyet Egyiptom óta ás
a Vörös-tenger-rohanás,
a menekülés ingere,
hogy én menjek, ne Te gyere,
amelyet Róma sem tudott
megoldani sem itt, sem ott,
sem máglya, láger, Moszkva sem –
s még ma is mélyül itt velem
e hely, honnan kiálthatok,
Uram, hogy kíváncsi vagyok,
Uram, s így tévedő leszek –
nem boldogok az emberek,
de engedd még e szenvedést:
forgassuk még bennem a kést,
mert amíg fájdalom ragyog,
bizonyosan addig vagyok,
és hihetek, és tudhatok.
 
Provincializmus
Nekem a város Párizs, London –
a szöveget magamban mondom:
vidékre szólítva egy napra,
száműzött lelkem nem akarja
elfogadni e neander-tájat,
csak szorít, fenyeget és fájat,
tízezer éve mind vidéken!
Homérosz-korom óta érzem
urbánus lelkem duzzogását,
egy valót s annak égi mását:
nekem a való Torda, Régen
vagy Ninive... már milyen régen,
Jónás-koromban kihelyeztek,
hogy nem sikerültek a tesztek,
a bürokraták reáültek,
engem csak Nagyenyedre küldtek,
s ha a szerencse nagyon kerget,
megkaptam mondjuk Wittenberget,
kérvények, esszék, beadványok –
azóta is bár Pestet várok
(nem azt, hogy Széphalom vagy Nikla
legyen a poézisnek szikla),
és folyton Arad lesz belőle,
mert Weimart viselt el egy Goethe,
ha Tomis járt Ovidiusnak;
bezzeg mások mindent megúsznak,
vagy végül ők is kiűzetnek
vissza gyomraiba egy cetnek,
bugyraiba egy bő pokolnak,
hol Dante-módra meglakolnak,
mint Hugo Viktor, Puskin Sándor:
vagy lesz belőlünk világvándor,
vagy csücsülünk a puszta földön,
mint ezer kínai elődöm...
Így nem lehettünk oszkárvájldok,
csak pár alkalmi velszi bárdok,
de békítgetni ezzel kár is –
nekem a város London, Párizs.