|
Fazakas Attila
Rilkeóra
Láthatatlanul van és némán minden.
Így: szép s jó - világa.
Érezni őt egy sor töredékben,
de teljességében aligha
tör fel.
Hangban és hallgatásban,
ha az éjszaka lassan rámborul;
fák részeg illatát ki hozza a széllel?
(Mihez kezdj ennyi töredékkel?)
Csak titkokra éhesen a szem,
csüng egy csillagon,
a tavaszi Vénuszon; miféle idő
volna ez?
A szem tépett fátyola, a szív
mint őszi eső, mely üres föld fölött
szitál, kopog
- megrakottan is dadog a száj. Pedig rezdülő mosolyként, mely hídként tart dús napfényt éltetve,
hogy ő maga aztán összeomlik
e boldogító érzés alatt,
a tiszta égbolt alatt
sírva fakad,
elterül némán.
Arcod fölött tükör, s örök fény
ragyog egy képre festett gyertyán.
Ami van, végül rejtve, bár
kimondva bolyong annyiféle neve
- láthatatlan mégis.
Gyertya, kehely s egy festett fának ága.
Mert kiről szól, érthetetlen az érintés messzi bizonysága.
Woyczek
Felmegy a függöny, játszani kéne! Hordjatok fátylat, gyolcsot a térre! Lesz itt tánc, hecc, szörnyű nemulass! Hová lett Marie? Mindenét, ne ugass...
Ne nyüszíts, ne prüszkölj, kusti, te béka! Éghet a szent láng, ha lefedi a véka. Béke lesz, béke, te fattyú, te Woyczek, Tamburmajor, Doktor, ez a város oly szent!
De gyorsabban, gyorsabban, mindent hajt az idő! Malomkerék, borsó, a lefordult teknő... Andresem, kedves, eljön-e a vége? Hallod-e, bolond, bitófát a térre!
Bitófát, bírák, nyakamba kurta kötelet. Megérünk mi együtt száz nyarat, két telet... A szentségit, hogyne, megérünk mi mindent. Vizeldéknek hűlt falához isteni szó intett.
Csillagát, francát! ropjad azt a táncot, hideg, puszta szél simítja arcomon a ráncot.
Felmegy a függöny, vajon mi jön le? A drága mennykő csak, mi rekviemet lőnne; Háromszáz angyal vagy maga a Sátán, meghülyültem, tessék, csurdé szívem láttán.
Kommosztöredék
apám emlékére
A gödör fölött szétterülő sima, tarolt ég. Mintha kihűlt, kopár színpadon állanék; a fő, az erdő, a föld lobog (a nagyszobákban kitárt éjféli ablakok!) - arcunk a nyári fotográfiákban égve ég... Mintha szállva, csapdosva zuhannék... De hová?
Valami lenyom, emel, taszít, keményen fellök... A színpad néma - semmi zene benne. Az ég. Csak a lüktető, dobbanó, forró halánték.
De bőgnék, de sírnék... De, mert...
Mert, de... Időtlen időkben veszteglő apa és kölyök!
Sírnék! Koppanó mindenség,
miként a halott, szagos göröngyök!
|