Csutak Zoltán
Csutak Zoltán
IDILLI DILI
Hátat fordítok, vagy magam elé nézek, vigyáznom kell, mire gondolok, hogyan
csapom a kanális cementlapjához a homoktortát. Nagyanyám rég tudhat a dologról,
úgy mondta, mint aki észbe kap, korholva magát hanyagságáért, s most
feltétlenül, de feltétlenül... Késő, nagyon késő volt.
Elég Szőcsékre gondolni. Hogy azt is nézte, ugyanígy a karima alól, némán, a
fal tetején, az aranyfényű délelőttöt Rékával, ahogy szembefordulunk egymással?
és már rohanunk Szőcsék vasvedre felé fuldokló nevetéssel, mert tényleg, milyen
hülyék is ezek...! Hosszú, vad visszarántásdi után Réka ér oda elsőnek, egy
billentés, s a veder alól előkerül a súlyos kulcscsomó – semmi habozás, nem, ez
még a hőskor: fél perc múlva Szőcsék nagyszobájában állunk, a fölös tudás
biztonságával lépünk a kis lappancsos szekrényhez, már kétoldalt a fotelekben
ülünk, Réka oda se nézve, vállból kicsit lehajolva fordítja el a zárat – mindez
lassan, nagyon lassan – s ugyanazzal a kézzel, még mindig arccal az ablaknak,
félig evett mikuláscsokit rámol ki, ezt átdobja hozzám, magának pedig konyakmeggyes
dobozt húz elő. Rendesen ebből bunyó lesz, de most más minden; csak ülünk
majszolva ki-ki a magáét, keresztbe tett lábbal, mint két detektív. Nagy csend
az udvaron, a piaristáknál harangoznak.
Kiengesztelés? Nem, megszabadulni teljesen, a rettegés bizalommentes medrében
sodortatni a reményt, a haragig és tovább.
Mint mikor azt hisszük, egyedül vagyunk, s eljátszunk valamit. Elmerülten
gesztikulálunk, ritka szavakat mondunk ki, mikor látjuk ám, valaki kezdettől
fogva ott volt, végignézte az egészet. Ekkor következik az a kínos mutatvány,
hogy valami „szalonképes” értelmet sugalljunk, retrospektíve. S bár az esély
egy a százhoz, végigcsináljuk.
Egy este, ez még otthon a szüleimnél volt, becsenget hozzánk alsó szomszédunk,
a Kozma, és sürgeti apámat, jöjjön azonnal, tolvaj van a garázs mögött. Valaki
megzavarhatta, így nem surranhatott ki a kapun, s most ott lapul, ezt ő
garantálja. Kozma mindent garantálni szokott, apám szkepszissel fogadta a hírt,
de azért lecammogott vele az udvarra, s még hátraszólt, menjek én is, néhány
dolgot hozzunk fel a kocsiból. Leérve, Kozma azonnal kapcsolatba lépett az
ellenséggel. Valami hihetetlen hangfekvésben, elemlámpáját villogtatva,
megadásra szólította fel a lapuló gonosztevőt, a nála levő gereblyével többször
a garázs oldalába döfve. A garázs háta és a kerítés közötti résbe, ahol a
tolvajnak lennie kellett, nem mert befurakodni, kívül folytatta harci táncát,
biztatva minket, hogy csak rajta, ő majd „fedez”. Egy félóra is eltelt,
miközben már négy-öt újabb lakó sereglett a rés köré, mind csupa verni kész
öntudat, hogy kiderüljön, vaklárma az egész.
Éjjel a tolvajjal álmodtam. Félénken, nyurgán sirült elő, nadrágját hosszú
ujjaival gyors egymásutánban ki-be gombolta, másik kezével a garázs mögé
mutatott; időnként kezet váltott, s hogy féken tartsa az embereket, egyre
fokozta a tempót. Kozma türelmetlenkedik: „Csak kilesz, csak kilesz...”
A kalapossal más a helyzet, már a mutatvány összetettsége miatt is.
Mert a nyakamba szakadt minden. Retrospektive. Az egész nyár. És ő nézett.
Végig. Mindent látott. És hallott is mindent. Onnan a fal tetejéről. Nincs
ijesztőbb, mint mikor távolról hallanak. Mindent.
Álom ez is: zöld nyugágyban fekszem ugyanitt, a tűzfalak zárta kertben. A
kertben? Az udvaron. Mert ez egy udvar. Csak buja kissé. (Ha tudnátok, milyen
haraggal írom ezt.) Kapard csak meg a földjét egy fél ásónyomnyira akár, máris
törmelékbe, homokba ütközöl, nagyanyám a megmondhatója, milyen keservesen ásta
meg a légvédelmi gödröt annak idején, hogy napokig feküdjenek benne a két
gyerekkel, s még nevetni is tudtak, valahányszor a kis Ili copfjait felemelte a
légnyomás. A nyugágy vásznába fúrom az arcom, egy dalt dúdolok szinte
hangtalan. Mély, dörrenő hang ismétli meg a refrént messze a hátam mögött, a
vadszőlős tövén.
De ekkor még nem tudtam a kalaposról, így kerülhetett sor arra, amiről egymás
előtt is hallgattunk B-vel. Azon az álmos délutánon történt az udvar végében,
elfedve mindenki elől, a nap csendóráján.
Nagyanyám kinyilatkoztatása után sürgősen ellenőriznem kellett a dolgot.
Hátrasétáltam... Ma sem értem, miért hittem így elsőre, hogy ez csak úgy megy,
hogy ott, a tyúkól és a poroló között egyszerűen megfordulok és megnézem...
lát-e? Mert ha igen... már régen nem az volt a fontos, hogy „azt” látta-e; ha
megfordulok s a fekete perem ide látszik a déli falról, nyíltan szembenézünk
egymással, én fedetlenül, ő a kalapmélyből láthatatlanul: én tudom, hogy te
tudod, hogy én..., ott állok elbizakodott reményemmel, amivel hátrasiettem, s
ez a remény sérti őt, vagy hangtalan, sötét nevetésre ingerli, és többé nem
hagyja abba. „Ne tudja meg, ne tudja meg.” Ez a sugallat mentett meg a
bukástól, hogy remegő térdekkel megforduljak, s mintha orkánnal szemben
haladnék, nekifúrjam a fejem az ajtóig tartó távolságnak, s végül beessek rajta
fuldokló zokogással. Ehelyett elindult a mutatvány. De ki tudja, jobb volt-e
így?
Meg kell jegyezni, nagyanyám előző nap reggel, benn a szobában mondta el a
titkot. Ha az udvaron mondja, mintegy a kalapos „füle hallatára”, tán el se
hiszem, így viszont, a függöny mögül felmutatva a fal tetejére, no meg a
suttogó hang kétséget sem hagyott. A játék nyitva állt, de majdnem elrontottam.
Mint egy kezdő. Felnyúltam a porolótól a szilvafáig kifeszített dróton függő
ruhákhoz, megnézni, megszáradtak-e, hogy ezért jöttem volna én ide... szinte
azonnal, igen, már a mozdulat felénél éreztem, hogy zuhog rám az átok: „Hülye!”
Alig félórája álltak kinn a ruhák, rossz mozdulat, vége – és ujjaim fekete
foltja a sárga-fehér csíkos törölközőn; ami most kivezetett. Mert az újabb
rémület csak pillanatokig tartott, a mozdulat önmagát ismételte, és még
egyszer, és még egyszer. Mint akit senki se lát. Sunyin somfordáltam el.
A büntetést nemes mártíromsággal vártam, de nagyanyám annyira nem értette a
„csíny” mozgatóját, hogy tehetetlenül állt tétova rémülettel a szemében, a
hibbantság jeleit fürkészve rajtam. Valahogy nem mertem a kalaposról beszélni
egy idő után, pedig néhány dolgot meg kellett volna tudnom. Vagy mégsem? Nem is
akartam?
Szőcsék ügyét könnyen elsimítottam. Egy délután „jó hangosan” odaszólok az
ajtón kilépő Erikának:
– Ugye mehetünk még csokit enni?
– Persze. – Megigazította kalapját, oda se figyelt.
– Mikor utaztok el?
– Pénteken, de most cipőt veszünk a városban. – Valamiért imádta a „de”-ket.
– Jó, addig kibírjuk. – Ha ebbe belekérdez, elcsúsztam, ám Erika mélán
illegette magát sétáló ruhájában, még az sem érdekelte, mit ordítozom ennyire.
Na kész, ennyi volt.
A béka alig tempózott egyet. Elismeréssel néztem B. könnyed előrelátását, mint
akinek a pillanat alatt beállott helyzet csupán egy nagystílű kísérlet
előjátéka lenne: „előkészítjük az anyagot”. A pohárban a kékszesz elszürkült
kissé, a béka tisztán lebegett a felszínen. Látod, milyen piszkos, mondta B., s
elképedtem, tényleg, ki hinné. A kékszesz régóta a győzedelmes tisztaság záloga
volt számomra, féltem és tiszteltem. (Nagyanyám sápadt arcát látom, kérlelve,
fenyegetve, iszonyodva siet felém, dobjam már le a patkányt, amit a farkánál
fogva lóbálok a lányokat riogatva a puszpángsövény körül. „Pestist akarsz kapni?!”
– nem tudtam, mit jelent, de ez a sistergő „s” megbénított. „Meg ne mozdulj, ne
nyúlj semmihez!”, berohant a házba, hóna alatt kékszeszes üveggel tért
vissza...) S az a mozdulatlan, büszke közöny, ahogy elbánt a békával, mondom,
alig rúghatott egyet, nagy hatással volt rám. Mert öltünk mi békát
számlálatlanul addig is, agyontaposva, nyúzva, kibelezve, de így... Arra
gondoltam, s ezen sokáig röhögtünk B-vel, hogy meglepődhetett a gonosz – így
neveztük –, mikor B. tenyeréből kicsúszva a pohárba ugrott, s konstatálnia
kellett egy pillanatra: „de hisz ez szesz”, és vihogva tekerőztünk a szőnyegen.
A béka délutánján felkiált hozzánk Réka, gyerünk, valami jó film lesz a
tévében.
B-ék teraszán álltunk a vaskorlátnak dőlve, innen belátni az egész udvart, a terület
nagy részét lefedő két puszpánggal övezett virágágyással. A nagyanyám háza
előttiben két fiatal fenyő is nőtt, Szőcs bácsi bosszúságára, az övékben csak
liliom volt, s időszakonként hagymaszárak. B-ék házának keleti fala képezte az
udvar negyedik tűzfalát, a többi három mind idegen házhátak, de ezt csak évek
múlva fogtuk föl, számunkra titokzatos céllal épült falak voltak átszőve
repkénnyel, vadrózsával.
A hátsó falnál három orgonafa állt: fehér, kék, lila.
Véresre cibálni a pájszliját, neki is van, jó hosszú, visonghat, nem engedem
el, tanulja meg a ringyó, milyen érzés, na milyen, Fülöp óvó néni? A fehér
orgonacsokrot melléhez szorítja, mosolyog, mosolyog. Nagyanyám szinte aléltan a
váratlan szégyen vakufényében. De a kapuban még visszafordult, s ilyenkor
szörnyen felcsúszott, affektált hangján (kislányosan, mondjuk ki; nagyanyám
egész életében kislányszerepet játszott, ami cseppet sem fosztotta meg
nagymama-mivolta teljes tudatától, s annak talán túlságosan is varázsos
betöltésétől) visszaszólt: „Zolli, mi még számolunk”, így, két (vagy több)
1-lel, jelezve, hogy a leszámolás sem fogja áthágni a biedermeier
szalonképesség kereteit, és eltipegett. Az óvónéni óvva – két ujjal fogta a
nyakamat – visszavezetett. A teremben zsibongtak a többiek, megálltunk az
előtérben, a fogas alatti padra ültetett, leguggolt és a lelkemre próbált
hatni, mit gondolok, lehet ilyet tenni szegény nagymamával, aki annyi
mindent... és ilyet hazudni, hogy három napig nincs óvoda, s nagymama nem is
hihette, hogy egy ilyen jó kisfiú, s itt kell megtudnia mások előtt, hogy
valójában... Egyik kezében a csokor, a másik a térdemen, nagy szürke szem,
hosszú, vörös haj, néha beletúr, borzolja.
Mikor a teremben hozzám kerül a labda, a plafon felé rúgom: a csillár majdnem
leszakadt (mondták ők, szerintem nem volt olyan vészes). Büntetésből ki az
előtérbe, ott ülhetek egyedül, amíg ők játszanak. Vállamnál fogva tuszkol maga
előtt, nagyon mérges, mikor kiérünk, búcsúzóul a pájszlimat keresi egy utolsó,
határozott miheztartás leszögezéséül. A hajam rövid, kezd groteszkké válni a
hiábavaló, egyre ingerültebb matatás a fülem körül, próbálok segíteni, ujjaihoz
nyomom a fejem, engem is idegesít a dolog, legyünk már túl rajta, végül hosszú,
lila körmeihez folyamodik, s iszonyú fájdalmasan ránt egyet. „Dögölj meg,
dögölj meg”, ez én vagyok hazafelé menet. Nem, nem azért, csak mert nem tudott
megállni félúton, hogy a helyzet dühítette, nem is én. Többször eltűnünk
hirtelen. Ki karcolt meg, kérdezte nagyanyám, mire elsírtam magam, a földön
fenteregtem, nem közelíthetett. Szerelem, vér, szerelem...
Mint a délutáni filmben. Másnapra álarcos lovagok lettünk, nagyanyánk majd
megőrült, hogy kiszúrjuk egymás szemét vékony kardjainkkal. Álarcosan
bújócskáztunk a sötét udvaron, majd fürdés, vacsora. A reggel fénye nagyapám
régi rádiójából terjedt szét, a szabadeurópa gyengéd hangjaira ébredtünk.
Idilli dili.
A kalapos egy kilazult, fekete cserép, mindenki tudja.