Tóth Mária
Tóth Mária
A JAPÁN METSZET
Nincs a világon olyan tolvaj, aki miután lopott, ne bukkanna rá a feloldozás
gyönyörűséges és főleg érvényes módozataira. Így van ez különösen azokkal, akik
az én tolvajomhoz hasonlóak. Az én hősöm ugyanis a maga örömére lop, s csak
másodsorban a hasznára is.
De talán kezdjem azzal, a tolvaj felébredt, kellemesen ásított, és egyetlen
lendülettel kikelt az ágyából, jó meleg fészekből. Félrehúzta a függönyt, és
köszöntötte a világot. A szürke hétfőben a lombtalan fák fekete csontváza az
égboltra ráfeszülő tusrajz. Innen, a Földről nézve. Már nincs tél, még nincs
tavasz. A tolvaj tolvajhoz méltó ráérőséggel bámészkodott. A villamosmegállóban
nem látta ott vacogni a szerelemre éhes asszonyokat, akik, idejüktől függően,
lehetőleg a déli órákban élik titkos, kissé perverz szerelmi életüket. Más
napokon így szokott ez lenni, de hétfőn, ritkán. A borús hétfőkön alig-alig
moccan az ember, főleg hurcolja vasárnapi önmagát.
A tolvaj, tisztességes nevén Karács Tamás, miután szemrevételezte a világot,
menekülésszerűen visszabújt az ágyba. Nyugdíjas volt, túl a hatvanon, de még
nem tartott ott, hogy alvás után sajogjon a teste. Ezen a bizonyos reggelen is
könnyűnek érezte magát, s ezért majdnem boldognak. A gyapjútakaró melegében
azon töprengett, mihez is fogjon, hogy ne csapja agyon haszontalanul ezt a mai
napot. S akkor eszébe jutott, hogy ilyenkor, hétfőn, eredményesen ült ő végig
árveréseket, azokat a kellemes, úri légkörben lezajló társadalmi eseményeket,
amelyeket a demokrácia hozott vissza Romániába. Az árveréseken minden
alkalommal akadt egy-két darab, amit érdemesnek látszott megszerezni. Karács úr
ugyanis nem volt átlag-tolvaj, nem sorolható a barbárkodó zsebmetszőkhöz, ő
holmi banális apróságokkal nem foglalkozik. Karács úr a lopásait mindig
intellektuális izgalom állapotában hajtotta végre. Így volt ez, szinte
aranyszabályként. Talán óvodás lehetett – a családi krónikát őrző és terjesztő
nagynénik szerint –, amikor mondóka formájában hozta enyhén illuminált családja
tudomására: „Ami a másé, az a Tamásé, ami a Tamásé, az nem a másé.” Ebből sok
mindenre következtethetett volna egy pszichológus, de a vasárnap délutáni
vidámkodásra egybegyűlt rokonok csak hahotáztak, „kicsi édesnek” kiáltották ki
a gyermeket, mert hogy olyan leírhatatlanul szépen versikél. Hat esztendős
korában Tomika színes üveggolyót lopott, s azt jól elrejtette otthon. Később
előkapirgálta, a Nap felé tartotta és gyönyörködött benne. Gyönyöre odáig
terjedt, hogy legszívesebben elásta volna a homokba, de volt már Tamáska
annyira praktikus észlény, hogy felfogja: ha elássa, fennáll a veszély, többé
nem találja meg. S akkor a mondóka emigyen módosulna: „Ami a Tamásé, az most
már végleg a másé, de nem a Tamásé.” S következett a gyermekkor újabb emlékezetes
eseménye. Búcsúban jártak Mária-Radnán. A mama a lelki életével
foglalatoskodott, térden csúszva imádkozott az aranyba foglalt szentkép előtt,
ám Tamáska ez idő alatt nem tétlenkedett, de nem ám. A vásári bódéból kis,
barna kaucsuk labdát csórt el. Addig a napig sose látott barna kaucsuk labdát,
szájtátva álmélkodott hát. S mivel olyan szépen belengte magát az ámulatba,
elemelte azt a bizonyos labdát. Ha a mama ezt megsejti, egészen biztosan még
nagyobb hévvel imádkozik a radnai csodatevőhöz. De az égvilágán semmi
gyanútkeltő nem tűnt föl neki, így hát egyetlen gyermekét nem ajánlotta az égi
anya védőpalástja alá.
Karács úr mélységesen lenézte és megvetette a közönséges tolvajokat. Őt néha
olyan érzelmi indíttatású izgalom kerítette hatalmába, hogy sürgősen el kellett
tulajdonítania valamit. Közben drukkolt, vajon elég ügyesnek, körmönfontnak
bizonyul-e, de ez sose rítt le ártatlanka ábrázatáról, és a végén, a siker
bódulatában, idvezült mosollyal meredt maga elé. Találékony volt, bátor és
ravasz. Az ilyen napokon – tegyük hozzá – mérhetetlenül tisztelte is magát.
Néha már ott tartott, hogy egyetlen lépés választotta el saját személye
imádatától. Persze, a túlzott önbecsüléstől, mint indoktól a lopás azért
maradt, ám a húsvéti ünnepek táján ezt bocsánatos bűn formájában gyónta meg a
bukaresti Szent József katedrális papjának, aki egy mukkot sem értett magyarul,
de Isten megvilágította az agyát, s beletörődött a kisebbségiek nemzeti
öntudatába. Ha gyakorolni akarják, ám tegyék azt, és feloldozta Karács Tamást.
A tolvaj kissé szomorú, amolyan magába néző ábrázattal járult az Úr asztala
elé. Ilyen napokon arra gondolt, lelket nemesítő dolog a vallás, már annak, aki
időt is szán rá. S főleg az a jó benne, hogy a pap mindent megbocsájthat a
bűnösnek. Az Úrjézus talán nem azzal fordult a tanítványaihoz a feltámadás
után: ne féljetek! ? Tehát soha, semmilyen körülmények között nem kell
merezsmekelni.
Karács úr lakását olyan eltulajdonított tárgyak ékesítették, amelyekhez őt erős
érzelmi kötelékek fűzték. Kiváltképpen a sötétkék-fehér gallé vázáját imádta,
amely a szocialista rendszertől kapott, parányi garzonlakásának valóságos
ékessége volt. Még szerencse, hogy az őt látogatóknak erről fogalma sem volt,
nem sejtették a váza valós értékét. Azt hitték, holmi festett félkristály.
És Karács úr a szóban forgó hétfőn, az újságból felfedezte, hogy Bukarest
központjában árverést tartanak, régi porcelánok, gobelinek, képek kerülnek
eladásra. Ettől felvillanyozódott, vonzotta ez a szórakozási lehetőség, most, a
hét induló napján. Gonddal öltözködött, kezére vékony, barna pamutkesztyűt
húzott, mit egy női alsóneműt árúsító maszeknél fedezett fel. Nyaranta fehéret,
más évszakokban barnát hordott. Óvnia kellett a kezét, s főleg nem szabad
ujjlenyomatot hagynia. Útközben, rövidke időre, majdnem rosszul lett, ugyanis
észrevette, hogy a cigány tolvajok milyen durván dolgoznak az autóbuszban.
Zsilettpengével metszik a zsebeknél a szövetet. S Karács úr arra gondolt, hogy
néhány nappal ezelőtt Bukarest rendőrfőnöke a rádióban kijelentette: Európa
szerte a román rendőrök a legszemfülesebbek, ők fogják el a legtöbb tolvajt.
Na, ugyan miért van ez így? Mert zseniálisak. Karács úr ezen enyhe gúnnyal
röhögcsélt. Volt is rá oka, mert ezegyszer még a román főváros rendőrfőnökénél
is bölcsebbnek bizonyult: tudta, nem a román rendőrök verhetetlenek, hanem a
tolvajok primitívek s főleg ostobák... Karács úr ült az autóbuszban, s némi
iszonnyal szippantotta fel a többi ember mosdatlan testszagát, a koszlott,
évszámra ki nem mosott férfinadrágok bűzét. Méghogy rövid időn belül be fogunk
jutni Európába! És mellette serénykedve zsebmetszettek a cigányok.
Kevesen gyűltek be az árverésbe, főleg idősebb emberek. Karács úrnak volt egy
olyan elképzelése, hogy ilyen esetben a legokosabb lenne, ha elhalasztanák az
egészet egy jobb napra, amikor külföldiek és új-gazdagok is eljönnek. Annak
lenne értelme. Karács úr, amint szerény-okoska ábrázattal ott üldögélt pihegve
a teremben, arra figyelt fel, hogy két úriember beszélget előtte.
Az egyik: Kérem, én akvarellben dolgozom. Nekem az a híres, aradi Pataky volt a
tanárom, aki mestere volt az akvarellnek, az még fixálta is a képeket.
A másik: Pardon, én úgy hallottam, hogy itt ma egy japán metszet is kalapács
alá kerül.
Az egyik: Persze, persze, jól tetszett hallani. Én megmondom őszintén, ahogy
van, főleg ezért a metszetért jöttem el. Most, hogy a lej értéke
katasztrófálisan zuhan, befektetésnek is jó üzlet. Különben, magamban, már
régen áhítoztam egy japán metszetre. Szeretem a rajzolatuk vonalvezetését. Ezt
a metszetet biztosan kint vette, vagy esetleg ajándékba kapta valaki.
Karács úr hátradőlt a székén, szemét lezseren lehunyta, s újfent érezte, hogy a
lehető legjobb úton halad, már kezd kialakulni az a bizonyos intellektuális
izgalma, ami máskor is tettre lendíti, bátorságot mér ki rá. Micsoda
szövegelés, micsoda stílus! Szó se róla, a két úriember szépen cserélgeti az
eszméit. S miután Karács úrnak kellőképpen beállt az intellektuális izgalma,
kissé előre dőlt és szemügyre vette az akvarellben dolgozót. Az arca fehérbőrű,
a szeme körül bekrémezett, különben a haja festetlen. Olyan jó hetvenes lehet,
aki nem hódolt be az időnek, jól tartotta magát, ápolt is volt. Biztosan makk
egészséges és az idegei kötélből lehetnek – gondolta a tolvaj. Mert olyan
tolvaj volt, aki néha gondolkozni is szokott. Ez a kötél-idegzet kellene a
huszadik század végén mindenkinek itt, Kelet-Európában. Aztán röpke időre
Karács úr azon morfondírozott – minden siker nélkül – vajon milyen is lehet egy
„jól fixált” akvarell? Ennek a fixálásnak biztosan értelme és jelentősége van,
ha már ennyire hangsúlyozzák. Még az is előfordulhat, hogy megemeli a kép
értékét...
Az egyik: Olvastam az újságban, hogy Gy. Szabó Béla metszeteit japánban
valósággal szétkapkodták. Fában és linóban dolgozott, na és még valami, amitől
szerintem függ a siker: nem szabad túl sokat lehúzni. Ha sok a másolat, akkor a
metszet veszít az értékéből.
Karács úr rövidke időre lehunyta a szemét. Minél több információ jutott el
hozzá, annál nagyobb lett agyában az amorf sötétség. Már ami ezt a témát
illeti. De azért nem lombozódott le, csöppet sem esett kétségbe. Világ életében
értett hozzá, hogy magát gyógyító bíztatással feltöltse. Igaz az axioma: szó
sincs róla, hogy ő lenne tudatlan, a világ túlontúl okos. Nem általában, hanem
Karács úr nézőpontjából kiindulva. Életében mindig megnyerte a legragyogóbb
kiutat. „Mit keres ön, kérem az én kis lakásomon?” – kérdezte tőle egyszer
nagyon békésen egy idős, kerámiaművész hölgy, akitől holmi kis szobrot akart
eltulajdonítani. ?űvészi élmény céljából. Karács Tamás égre emelt tekintettel
azt nyafogta: „Átutazóban vagyok, asszonyom a városban, s feltétlen meg akartam
nézni belülről ezt a lakást, mert az a helyzet, hogy az én szüleim itt laktak
fiatal házas korukban... Az emlékek adták kezembe a sperhachnit. Nem akartam
ugyanis lekésni a vonatot...” S szeméből nagy, hideg könycseppek gördültek alá.
Arcát olyan szomorkásra állította be, amilyen a sokat szenvedett s időlegesen
földre terített emberek arca. Az igazság az volt, hogy Karács úr annyira meglepődött
a saját termésű, hideg könnycseppektől, hogy idejében sírvafakadt. S mivel a
többi könnycsepp már egészen meleg volt, hősöm boldogan sírt tovább, afeletti
megkönnyebülésében, hogy ő egy normális emberi lény.
Hittek neki, s főleg mindenki és mindenütt – valamiért – megszánta. Karács úr
ezen a hétfői árverésen igyekezett koncentrálni, mivel a japán metszet
minduntalan holmi romantikus álmodozásba transzcendentálta. Az idő múlására is
fittyet hányt. Látta a metszetet. Akarta a metszetet. Olyan hétfői akarással.
Akarta, de nem nagyon, nem mindenáron. Az egykori Pataky tanítvány rálicitált
az induló összegre, s könnyedén megvette. Japán tájban, japán ház előtt, japán
nő profilja.
Karács úr csendesen kivonult a hallba. Az egyik teremőr, de meglehet, hogy csak
ajtónálló, megszólította. Fecsegés a javából. Hát persze hogy csak jobb népek
állítanak be egy ilyen árverésre, s ez a mai nem is olyan parádés, mutogatós
kivonulás. Az amerikai filmekben is láthatja a csórófenekű, romániai néző, hogy
a gazdagok világában, az unatkozó hölgyek régiség üzletet látogatnak,
árverésekre ülnek be. Mármint Amerikában. Karács úr egykori neje a teremőrrel
folytatott párbeszéden jót mulatott volna.
„Na fene, még mindig űzöd a tempót, te tahó?” Mélyhangú, kissé közönséges
asszony volt Karácsné, s a tolvaj ismeretségük kezdetétől fogva képtelen volt
eldönteni ez a viselkedés mit is álcáz: nemes leket, ám kissé nyers modort,
vagy egy pórnő zabolátlan nagypofájúságát? A nőnek Karács úrnál azzal volt
nyert ügye, hogy a tolvaj nemes léleknek képzelte. Így lett belőle Karácsné. De
nem sokáig. A válás után Karács Tamás újból belevetette magát hobbijába.
Fél óra múlva, az árverés végén, halkan beszélgetve, ahogy jobb népekhez illik,
vonult kifelé a közönség, s velük a két úriember is. Karács diszkréten követte
őket. Azok ketten autóbuszra szálltak. A volt Pataky tanítvány azt mondta:
„Nagyon örvendek, hogy sikerült megvennem a metszetet.” Bukarest utcáin, a nagy
bulvárokon, bágyadt lökésekkel csorgott a forgalom. A japán metszetet valószínűleg
a diplomatatáskában viszi az akvarellfestő – gondolta a tolvaj. Már Karács úr
szomszédja, a cipész is diplomatatáskával lép ki reggelente az utcára, hogy
Shoes repair feliratú, avas szagú üzletébe igyekezzék, elmélkedett a tolvaj.
Néhány megálló után az akvarellfestő leszállt, Karács úr szintúgy. Egészen
addig lépdelt a nyomában, amíg az be nem nyitott egy tömbházba. Karács is
besomfordált, s a lakók kifüggesztett névsorát kezdte tanulmányozni. A festő –
a liftre várva – észrevette és segítő szándékkal megszólította, netán valakit
keres. A tolvaj tejfehér mesét adott elő holmi iskolatársáról, aki valahol itt,
a környéken vett ki lakást magának. Úgy értett hozzá füllenteni, annyi apró,
színes részlettel, mintha az szent és érvényes valóság lenne. Ez volt
szavahihetőségének egyik titka. S egy-egy tárgy megszerzéséért sose átalt
lódítani. A jó tolvaj ugyanis nem gátlásos, természetesen viselkedik, s főleg
nem gyűlöli azt, akit kirabol. Alapszabályok Karács úr kódexéből. Mellesleg, a
kiszemelt áldozat szeretete Karács Tamás kitalációja volt, s ennek betudhatóan
tettlegességre sose vetemedett, nem rabolt két kézzel markolva, ő legfeljebb
elemelt egy tárgyat, amit megkívánt magának.
Karács úr ezen a napon elemében volt. Az akvarellfestő biztosította róla, hogy ilyen
nevű úriember soha nem lakott itt. Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát a
tolvaj és tiszteletem, uram, nagyrabecsülésem, uram, miegyéb... S valóban
tisztelte magában a másikat. Aki manapság nehéz pénzt ad ki egy metszetre,
azelőtt embertársai földig kell hajoljanak.
Karács úr gondolataiba mélyedten, ráérősen sétálgatott az utcában. Végre esni
kezdett, s a nagy város fellélegzett. Jó ideje nem a nagy hűhóval
megválasztott, liberális főpolgármester, hanem maga az Atyaisten gondoskodott
Bukarest utcáinak takarításáról. A Főpolgármester Amerikában, majd Párizsban
tanulmányozta az utcaseprés módozatait, ám itthon nem sietett alkalmazni.
Inkább onnan, külföldről küldött nyilatkozatokban bátorította a népet, hogy
tartson ki a koszban, a fertőben. Érjék be azzal, hogy alaposan bepalizta őket.
Az áldozatok pedig nagyvonalúan megbocsátottak annak, aki rászedte őket.
Úgy fél kettő táján az akvarellfestő újból mutatkozott. Teljes nagyságban és
szélességben lépett ki a blokk bejárati ajtaján. Karács a túloldalról követte,
persze kellő távolságból. A festő a sarki kisvendéglőbe igyekezett, ahol
egytálételt szervíroztak, csuszpájszt, s rajta fasírt feltétet. Az étel olcsó,
ízletes, a vendéglő tiszta volt. Székely házaspár volt a bérlő.
A festő, szórakozott ember volt, s ezért egyáltalán nem vette észre Karácsot.
Régi, gyakorló jogázó lévén, kizárólag azt látta meg, amire összpontosított. Az
eső zuhogott, de ez a festőt nem zavarta, nem fogta sietőre a lépteit, az sem
tűnt fel neki, hogy Karács most a kisvendéglőben keresi a barátját, szintén
csuszpájszt ebédel fasírt feltéttel abbéli szomorúságában, hogy itt se találta
meg a keresett barátot.
Ettől kezdve, néhány napon át, Karács úr minden energiájával azt módolta ki,
miként juthat hozzá az áhított japán metszethez. Az ügy lebonyolításához
leginkább a déli óra felel meg. Ezt már a legelején tisztázta magában. A tárgy
kisméretű, lapos, az elszállítással nem lesz gond. A megkaparintás reggelén jó
hangulatban, pihenten ébredt. Reggelire lágytojást evett, pirított kenyérrel, nehogy
túlterhelje a gyomrát. Attól menten izzadni kezd, fülzúgása is támad. Déli
tizenkettőkor már a festő házával szemeközti járdán lődörgött. A festő
valamivel háromnegyed egy után lépett ki a bejárati ajtón, kezében esernyő és
zöld, finom, aprószemű horgolással készített szatyor. Aha, ebéd után még elidőz
a boltban – következtette ki Karács úr, a tolvaj. Ez némi plusz időt jelent
számára, s a sikeres ügylebonyolítás malmára hajtja a vizet. Jó előjel,
feltétlenül az. A tolvaj telve volt optimizmussal. Tetőtől, talpig.
Az ajtóval könnyen elbánt Karács úr, egyetlen zár volt rajta, amolyan román
gyártmányú, tucatzár. Azonnal engedett a sperhachninak. A lakás berendezése
viszont meglepte, a két szoba teles de tele volt régimódi, diógyökér
bútorokkal. Atyaisten, az a sok fiók a szekrényekben! S mivel a metszet első
látszatra nem volt sehol, a tolvajnak hozzá kellett látnia a fiókok
nyitogatásához. Ezt mellesleg szólva mindig utálta, mintha megsértené a
házigazdát a kiváncsiskodásával. Ez nem úri gesztus. Ő a tárgyat akarta, nem
tárgyak között túrkálni. Isten ments, hogy megsértse a kiraboltak kegytárgyait,
lelkivilágát. Fenemód beleizzad a keze a barna cérnakesztyűbe. Pumpált az
adrenalinja is. Arra kapta fel a fejét, hogy egy női hang egészen közelről
szólítja meg:
„Uram, ön mire fel kutat ebben a lakásban?” A nő nem volt ijedt és nem volt
agresszív, csupán módfelett csodálkozott, hogy nicsak, ez itt most egy
rendkívüli helyzet.
Karács urat, szegény fejét újból rajtakapták. De Karács úr konyított
valamicskét a lélektanhoz. Rögtön felmérte, hogy ez a nő nem fél, nem retteg
tőle, egészen egyszerűen furcsállja a szituációt. Annyit még hozzáfűzött:
„Uram, ne is próbáljon meglógni, mert nem fogom engedni, világos? És mindjárt
szögezzük le, hogy maga egy közönséges tolvaj.”
És Karács urat ebben a pillanatban holmi arra elsuhanó angyalszárnyról rádobott
nyugalom szállta meg.
„Jaj, nagyságos asszonyom, de hát miért tetszik ilyen megbélyegző szavakat
használni?”
Erre az asszony válasza, aki mellesleg és egy személyben úriasszony is volt:
„Cccc...”
Hát ez már csöppet sem volt úrinőhöz illő válasz, sőt, kissé ordénárén hatott.
Ebből továbbra az is kiderült, hogy az úrinők nem mindig és minden körülmények
között ragaszkodnak úriságuk bizonygatásához.
Izgatott levegőkapkodással, valamiféle légszomjjal küszködve méricskélték
egymást. Karácsnak mellesleg szólva nagy segítségére volt az a cöcögés.
Világos, hogy könnyebb közeledni egy cöcögő nőhöz, mint egy rátarti, zárkózott
nagyasszonyhoz.
„Ugyebár tetszett hallani a kleptomániáról? Beteg és nyomorult ember vagyok,
nekem a kleptománia benne van a véremben, a génjeimben. Nem tehetek róla, de
nem ám...
„Uram, annyit mondok magának, üljön le a fenekére, amíg szépen kérem!”
Ha már ilyen civilizáltan szólították fel, Karács úr engedelmeskedett, a
fotelba rogyott. Az úrinő pedig telefonon felhívta a rendőrséget, bemondta,
hogy egy ismeretlen férfit talált a lakásban.
Közben halkan, ugyanúgy, ahogyan az úrinő is érkezett, a helyszínen termett az
akvarellfestő is. A tolvaj minden látható izgalom nélkül nézegette őket, s a
viselkedésük határozottan tetszett neki. Nem veszítették el a fejüket, nem
ordibáltak torkuk szakadtából: tolvaj, fogják el a tolvajt! Nem trombitálták
össze a szomszédokat, nem tárták szélesre az előszoba ajtót, hogy tanuk
csődüljenek be, s emigyen Karácsot tetten érjék, megszégyenítsék. Megfogni
főleg azt lehet és kell, aki fut, menekül, de aki látszólagos nyugalommal
üldögél egy fotelben, azt már bajos. Körülményes, kínos, és kissé fonák
helyzet.
Az akvarellfestőben valami pislákolt.
„Uram, mintha mi már találkoztunk volna...”
Ám mielőtt bármit is tisztázhattak, a helyszínen termett európai szintű
rendőrségünk két altisztje. Amint kinyitották a szájukat europerségük szerte is
foszlott. Volt, végleg elszállt. Ám, hogy ők is csináljanak valamit, szakmai
tudással megmotozták Karács urat, s az égvilágán semmi lopott tárgyat nem
találtak nála. A festő kimondottan jóindulattal bizonygatta, hogy nem hiányzik
semmi a lakásból. Az úrinő megint cöcögött, s ezzel tovább rontotta a vizázsát.
A rendőrök írni kezdték a jegyzőkönyvet, ami valljuk be, sehogy sem állt össze.
Tárgyi bizonyíték nélkül hogyan is válhatna belőle érvényes vádirat. Az egyik
rendőr váratlanul Karácshoz fordult:
„Mondja, uram, maga véletlenül nem idióta? Mármint úgy értem, kivan magának
mind a négy kereke?”
Karács úr megint röptében kapta el azt a bizonyos, mentő szalmaszálat.
„Úgy is mondhatjuk, hogy normális vagyok, ám az ellenkezőjét is állíthatom, sőt
szakorvosi igazolással bizonyítani is tudom. Önök előtt egy súlyos beteg áll,
én kérem kleptomániás vagyok.”
A rendőrök méricskélték a tolvajt, aki nem emelt el semmit, tehát, egyelőre,
jogilag, nem tolvaj.
Karács úr cérnavékony hangon felsírt:
„Pisilni kell...”
Az egyik rendőr elkísérte a fürdőszobáig, annyi gyakorlati érzék volt benne,
hogy tudja, egy tömbház fürdőszobaablakán nem mászhat ki senki.
S amíg Karács úr könnyítet magán, a döbbenettől felnyögött: a japán metszet ott
lógott a fürdőablakkal szemközti falon. A tolvaj azt sóhajtotta: „Na, ez se
normális ember...”, és kitámolygott. Sápadt volt, érezte, hogy a hideg veríték
tetőtől talpig ellepte.
S újból a festő bizonyult megértőnek, leültette, vízzel itatta a másik öreget.
Az egyik rendőr ezt már megsokallta.
„Mi az, magának gyomoridege van? Ne húzzuk feleslegesen az időt!”
Karács úr vizet kortyolt, s utána az őt tanulmányozóknak bejelentette:
„Nincs nekem kérem, a gyomrommal semmi bajom.”
A rendőr bólintott.
„Még szép, hogy beismeri. Nekem ne kezdje itt az eszét csinálni, mert nálam az
nem megy. Úgy vágom kupán, hogy megemlegeti.”
Karács úr annyit kért, fejezzék be mielőbb a jegyzőkönyvet. S ez volt az, ami
csöppet sem bizonyult könnyűnek. Befejezni azt lehet, amit megkezdtek. De ez a
különben ápoltan öltözött, izzadó nyomorult nem kezdett el semmit. S akkor Karács
úr szemrehányással szólt oda a ház urához:
„Ó, uram, hát mi végre dugta el a fürdőben a japán metszetet?”
S mivel az akvarellfestő szíve hölgyével nem volt képes festészetről csevegni,
de egyáltalán és soha, semmilyen körülmények között, se állva, se ülve, se
fekve-, kapva kapott az alkalmon. Minden szót úgy ejtett ki, hogy hallja az
asszony is:
„Nézze uram, a zen-buddhisták különös gonddal díszítik a fürdőszobájuk falát.
Azok a percek, amelyeket ott töltenek, azok lehetnek a legmélyebb meditáció
percei is... Édes Istenem, hiszen maga a metszetet akarta...?” S közelebb
lépett a fotelhez. Ha ideges volt, Karács úrnak remegett a lába, rögtön le
kellett ülnie.
S a tolvaj agyát újból égi fényesség világította meg, feljajdult, és kissé
teátrálisan égnek emelt karral gesztikulálva, előadta:
„Isten a tanúm rá, valami birizgált, szinte ide kergetett, látnom, néznem
kellett a metszetet. Ha szíveskedik emlékezni rá, én is résztvettem az
árverésen. Megláttam a japán metszetet és beleszerettem. Miért, nekem nincs hozzá
jogom, hogy a szépséget legalább a tekintetemmel illessem?” És rögtön meglátta,
hogy a festő, a Pataky tanítvány mélységes szánalmában, ellágyul. Erre a tolvaj
még rájátszott, sírós hangon magyarázkodott: „Szegény ember mit remélhet ezen a
századvégen? Mit várhat el itt, Romániában egy nyugdíjas, ha kultúráról van
szó, ugyebár, tisztelettel? Nekem az is művészi élmény, ha a tekintetemet
legeltetethetem a mások birtokában lévő képen. Egy tiszta lelkű, egy tiszta
kezű nyomorult áll ön előtt, uram!” S ezzel férfiatlan, de amúgy őszinte és
hangos zokogásban tört ki.
Az akvarell festő pedig hozzá látott a tolvaj intenzív és minden eszközzel való
vigasztalásához. Ám ebben a percben a festő életre való barátnője, újfent nem
úrinőhöz méltón cöcögött egy sort. Ezt mellesleg a festő is szívből utálta, de
idegenek jelenlétében ugyebár, nem inthette le az asszonyt. A festő emigyen
nyilatkozott:
„Értek én most már mindent, egy percre beszélni szeretnék a rendőrurakkal a
konyhában.”
Karács úr, mint tragédiák hőse feljajdult:
„Aaaaaaaa...”
Az akvarellfestő nem írta alá a semmicske jegyzőkönyvet, s egyáltalán
eltekintett a panasztételtől. Neki emberileg nincs joga megbüntetni egy
nyomorultat, aki nála sokkal szegényebb és csak szeretne mű-élvezni. A hatóság
távozása után, a festő hátra tett kézzel le s fel sétálgatott a szobában. Ez a
szokása, mellesleg, az úrinőt irritálta módfelett, de ugyebár nem szólhat rá
egy tolvaj füle hallatára. Annyit azért mondott:
„Hát azért engemet maga nem vesz palira, de az én véleményem itt nem mérvadó.
Főzök az uraknak egy jó svarcot.”
A festő kihozta a fürdőszobából a japán metszetet, s a sublódra helyezte. Kint
esett az eső, ők bent ültek, a kényelmes fotelekben, kávéztak, és mű-élveztek.
Az igazság, de a lehető legpőrébb, az volt, hogy Karács úr már nem is volt
annyira elragadtatva a metszettől. Most, hogy végre felszabadult nyugalommal
kémlelhette, felfedezte, hogy a női arc bizony kissé elnagyolt, mintha fintorba
rándulna, de aztán, talán egy kínosan félbeszakadt sóhaj miatt, az arcon nem
ragyog fel semmi, inkább holmi üresség kenődik szét... Ez az arc pocsék. Karács
úr viszont képmutatón lelkendezett:
„Elmondhatatlanul szép! Maga egy nemes lélek, uram, és gazdag ember, maga úgy
mindenestül egy boldog földi lény, nem olyan, mint amilyen én vagyok...”
Az úrinő-jelenség feláll és köhintett. A két férfi erre a diszkrét jeladásra,
észbe kapott, s szintén felállt. A festő az előszobaajtóig kísérte a tolvajt, s
ott kezet ráztak.
„Ha erre jár, legyen szerencsém, uram! Majd ülünk szép szolidan a fotelben és
nézegetjük a metszetet. Ajánlom magamat!”
A szaporán hulló, hosszú szálú esőtől Bukarest, a főváros minimális időn belül
sártengerré változott. Az őslakók ezt viszont már annyira megszokták, hogy ha
nem így lenne, azt furcsállnák. Karács úrban, amíg hazafele vergődött,
megvilágosodott a magát kínáló végkövetkeztetés: egy ilyen ronda városhoz,
csakis egy ilyen ronda, elnagyolt arc illik, amit a zen-buddhisták gyomorürítés
közben bámulnak.
Érezte, hogy a japán metszet varázsa odalett, s hogy ő soha többé nem fog
visszatérni a festő otthonába.