Tóth István
Tóth István
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY EMLÉKE KÖLTÉSZETÜNKBEN
Ha időben és térben mérnénk fel egy-egy történelmi személyiség, egy-egy esemény
kisugárzó erejét, alighanem László király (1040?–1095) nyerné el a pálmát egész
történelmünkben és szellemi életünkben. A róla szóló mondák, geszták, krónikák
és liturgikus szövegek (zsolozsmák, himnuszok, szekvenciák, prédikációk,
miseszövegek és legendák) valahonnan ősköltészetünk búvópatakaiból erednek, és
nyomon követhetők (szinte megszakítás nélkül) egész Arany Jánosig, Juhász
Gyuláig, egyszóval napjainkig. László király egyéniségében van valami szokatlan
vonás, sőt látszólagos ellentét is: szentjeink közül ő az egyetlen igazi
katona, aki majdnem egész életét hadakozás közben éli le, és egészen rendkívüli
testi erővel is rendelkezik, nemcsak lelki adottságokkal; sőt az invesztitúra
küzdelmeiben (ha nem is fordult határozottan a Szentszék ellen) mindig a saját
útját járta, amint országa érdeke megkívánta. Így személye feltehetőleg már
életében forrása lehetett egyfajta (többnyire a pogány korból eredő,
szájhagyományra épülő) hősi költészetnek, mondaszövésnek. Ezt határozottan
alátámasztják azok a prózában rögzített mondák és legendák, amelyek a „kunok”
feletti győzelmeiről szóltak, és ma már többnyire képzőművészeti ábrázolásokban
maradtak fenn. László király arcképe, amely a legellentétesebb adottságok
egymásnak feszülő egységét alkotja: az egészen kimagasló testi erőt és a lelki
önmérsékletet, a rendkívül bátor, erős akaratú hadvezért és bölcsen politizáló
államférfit foglalja páratlan egységbe. Abban az eszményi portréban, amelyet
egészen kiváló költői leleménnyel alkotott meg az 1192-ben keletkezett Himnusz
feltételezett szerzője, Lászlót olyan bátor katonának ismerjük meg, akire
egyaránt jellemző a hős (az „athleta”) szó is, a Szűz Máriára alkalmazott
metaforás díszítő jelző („vas caelestis gratiae”) is:
Kit királyok ura véd fent:
üdv, királyok gyöngye néked –
László, mennyek lakosa!
Üdv, magyarok üdvös hőse,
angyalok társörököse,
égi keggyel telt edény!
Kit öröktől kijelöltek
hírneves, kiváló hősnek
az igazság mezején.
Jó magyar nép, örvendezzél,
új királynak új dalt zengjél,
rázzon csengőt a kezed!
Üdvöz légy, te boldog Várad,
visszhangozza sok-sok század
mind növekvő híredet!
Himnuszt zengnek, Krisztus, Néked
a föld színén élő népek;
mindent vonz a feszület.
Égbe hágók lajtorjája,
Kísérted az ég királyát;
bár védelmünk most is állnád,
országunk hős harcosa!
hitvallóknak koronája,
hír, dicsőség a Tied.
Ámen.**
Az 1192-ős szentté avatáskor keletkezett zsolozsma egésze olvastán egy olyan
férfit ismerünk meg, aki – kiváló testi erejével és nemes, érzékeny
lelkületével – Toldi legeszményibb vonásaiban fog csak egy-egy pillanatra ismét
kirajzolódni irodalmi tudatunkban.
Érdekes és tanulságos ebből a szempontból is újraolvasnunk a kanonizálás költői
emlékeit (amelyek a bihari püspökség Váradra helyezésének 100-ik évéből valók),
mert inkább a középkori igazságszolgáltatás, vonatkozásában élt történeti
tudatunkban László király sírja, úgy, ahogy a Váradi Regestrum peres
jegyzőkönyveiből vagy Tompa Mihály Kálmán és Prezlava című
költeményéből megismertük.
Talán nem fölösleges megjegyeznünk, hogy a történeti tudat sem fedi mindig
pontosan a történeti tényeket. Ma már bebizonyított tény, hogy a „kun” betörés
besenyő volt, az pusztította el a bihari várban székelő püspökséget is
1091-ben, ami az áttelepítést szükségessé tette, efféle visszavetítések igen
gyakoriak a középkori történeti munkákban (mind az ok-okozati összefüggésben
felépített gesztákban, mind az időrendben elbeszélő annaleszekben és
krónikákban), de még gyakoribbak a szépirodalmi művekben (legendákban,
mondákban, himnuszokban és főként a responsoriumok* mozaikszerű
életrajzi mozzanataiban). Ami az első költői termés anyagát, szerkezetét,
verselését illeti, talán az lesz szokatlan az olvasó számára, hogy – az
ambroziánus himnuszoktól eltérően – kevesebb ókori filozófiára utaló gondolata
és képanyaga van, és a verselése is kevésbé ókori jellegű, mint az ősibb
formájú, rímtelen jambusokba foglalt ambrusi himnuszoknak volt. Úgy látszik, a
korabeli váradi püspök: a Párizsban tanult Elvinus és feltehetően az egész
munkaközössége a korszerűbb francia irányzat híve volt. Jól ismerte bizonyára
Adamus a Sancto Victore (1110–1192) költői stílusát, módszerét.
A Himnusz és különösen a szentté avatás közelében született Szent
László király hitvallóról című szekvencia bizonyíthatóan viktorinus
eszményű költészet hatása alatt keletkezett. Ez szinte már egyszerű formája
alapján is megállapítható: kétszer-kétszer ismétlődő, azonos szótagszámú és
egymással rímelő trocheusi sorrendben (vagyis ,,sequentia”-ban) épül fel a
vers. Eddig úgy állították irodalomtörténészeink, hogy egy másik váradi vers:
Janus Pannonius búcsúverse (Abiens valere jubet sanctos reges, Waradini) kétnyelvű
irodalmunk legelső remekműve. A kép módosításra szorul: a Szent Lászlóról szóló
himnusz a maga nemében éppen olyan tökéletes alkotás, mint Janus László
királytól (is) búcsúzó verse:
S te, ki rőtszínű vértben ülsz lovasként,
Jobb kézzel felemelve harcibárdod;
Fénylőn balzsamot izzadott a sírod,
Míg kőszálakon ékesen nyugodtál:
Szent László, kegyesen segítsd utunkat.
Rajta, társak, a mély utat vedeljük!
Zsigmond német-római császárnak és magyar királynak már ott állt nem mindennapi
latin sírfelirata, valahol a Szent László sírja mellett:
Róma, a császárod pihen itt, aki Szent Birodalmad
Trónján ült, nem a kard, ámde erénye jogán.
Három pápa helyett választottam meg az egyet,
Rossz szakadástól megmentve a föld kerekét.
A konstanzi zsinatra céloz nyilván, ahol (1414 és 1418 között) XXIII. János,
XII. Gergely és XIII. Benedek pápák helyébe V. Márton pápát választották meg,
helyreállítva a katolikus egyház egységét. Ekkorára már a váradi vár és
környéke lett a magyar katolicizmus legnagyobb búcsújáró helye, ahová királyok
temetkeztek (II. István 1131; Luxemburgi Zsigmond 1437), nem is szólva több
királynőről, főpapról és főnemesről. Mindenképpen figyelmet érdemel, hogy
László király már szentté avatása előtt is igen nagy tiszteletnek örvendezett –
erre utal nemcsak az ábrázolások, de a királyi temetkezések korai kezdete is.
Egyik igen szép magyar nyelvű versünk szintén a Szent László-kultusz szülötte: Szent
László király éneke, amelynek írójáról csak annyit tudunk, hogy
latinul is megírta László királyról szóló dicséretét (Hymnus de Sancto
Ladislao címen). Feltehetőleg magyarul írta meg először ma már
faragatlannak tűnő versét, amelyből hiányzik a sorok pontos szótagszimmetriája
és a sorvégi rím is. Viszont éppen az ütemszimmetria és a betűrím bizonyítja a
XV. századi versünk eredetiségét és formai erényeit:
Tagodban/ ékes// termetedben/ díszes
Válladtól/ fogva// mendeneknél/ magasb.
Csak/ szépséges// császárságra/ méltó,
Hogy/ szent korona// téged/ méltán illet!
És ennek latin változata:
Tu membris sanus// forma decorus
humeris tuis// alcior cunctis,
specie sola// imperio digna,
corona sancta// te rite cernit.
A latin változat így logaoedikus (elegyített) ritmusú lett, ahol a daktilusi és
trocheusi verslábak gyakran állnak össze adoniszi metrummá.
Paulus Crosnensis Ruthenus, akit Pawel Z. Krosna néven ismernek a lengyelek,
Thurzó Szaniszló prépostnak a barátságát és Thurzó Zsigmond püspök támogatását
élvezte Váradon, de Magyi Sebestyént (a későbbi humanista költőt) is tanította
– így került Váradra, ahol megírja a Panegirisz Szent László király emlékére
valamint egy télről szóló versét. Mindkét verse Janus Pannonius életművének
ismeretéről is tanúskodik. Elragadtatva szól ő is László király lovas
szobráról, és úgy mutatja be a jótékony lovagkirályt, mint aki megszabadítja
Várad jobbágyait egy pusztító vérmedvétől. Sokoldalú László-portréjába a
templomépítő, a városalapító, a hős hadvezér, a bölcs király és a csodatevő
szent egy-egy vonását mind belerajzolta. De néprajzi szempontból is tanulságos
adatokat szolgáltat a (Perényi Gábornak, Crosnensis mecénásának ajánlott) Szent
László-dicsvers, különösen a gyásszal kapcsolatos népi szokások leírásával. A
lengyel költő László király második életével fejezi be füzetre terjedő latin
panegirikuszát:
Abban fénylik, amit felemelt: a váradi várban
S egyházában, amely Mária temploma lett!
Ottan a márványkő sír mélyén nyugszik a teste,
Boldog csontjairól fel-felvillan a fény.
A lovas szobor is, a szentté avatott király sírba és hermába helyezett ereklyéi
is mindinkább a középkori egyház jelképeivé váltak. Úgyhogy, amikor a
reformáció oldaláról támadni kezdik a római katolikus egyház hibáit, Szent
László kultuszát és lovas szobrát veszi célba Szkhárosi Horváth András:
Oly igen féltem az török császárt,
Meg ne jargalná Szent László lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját, Azkik kerengik szíp koporsóját.
(Panasza Krisztusnak. 157–160.)
Maga a tény, hogy a támadás legfőbb célja lehet Szent László neve: beszédesen
bizonyítja, hogy nagyon is él a szent király tisztelete a XVI. században.
Az az inkább művészi, mintsem vallásetikai, kultikus ábrázolás, amelynek
úttörője a reneszánsz nagy költője, Janus Pannonius volt, megalapozza a
reformáció kora számára is Szent László történeti ábrázolásának a gondolatát és
a szemléleti módját. Joannes Sommerus talán először választja el a földi
uralkodót a szent alakjától. László ismét segítőnek bizonyul: a tudományos
tárgyszerűség irányába segíti az unitáriusok erősen disputázó íróját. Példás
alakja áthidalja így irodalmunk készülő szakadékait. Sommerus János – Dávid
Ferenc veje – hősiessége mellett László király szerénységét és lelki nagyságát
külön kiemeli 1567-es Reges hungarici*** című történeti tárgyú
verseskönyvében:
Ámde nemes, nagylelkű királyunk béke iránti
Szeretetében sem állott senki mögött.
Ugyanezt az utat járja az evangélikus Leonhardus Uncius is, aki Poematum libri
septem de rebus ungaricis**** című poémájában még továbbmegy rajta:
a király szent életére utal, amely által egyaránt kiérdemelte népe csodálatát
és saját lelki üdvösségét, anélkül azonban, hogy hivatkoznék szentté avatására,
a szentek tiszteletére, s így mint író nem került szembe vallási
meggyőződésével. A tekei humanista, aki Báthori István segítségével került
Pádovába és Rómába, így ír László királyról, a legenda határát súrolva:
Oly nagy erényű volt, hogy méltóságos alakja
Legjobb hírnek örült minden harcos előtt.
Hogy Jeruzsálem fala alól a pogányt el akarta
Űzni, ahol Krisztus értünk tűrte a kínt;
De halála előbb jött, s békés fénybe takarva,
Már csak a lelke repült szent Jeruzsálem alá.
Viszont érdekes az a Szent Lászlóra utaló vers: Háportoni Forró Pálnak, Bethlen
Gábor történetírójának a verse, amely párhuzamot lát a két nagy várépítő,
László király és Bethlen Gábor történeti szerepe között. Mindez természetesen
azt bizonyítja, hogy a Nagy Fejedelem, élete válságos mozzanataiban is
történetünk teljes dimenziójában gondolkozott. Amint a Bethlen-bástya falába
vésett vers is mutatja, ekkor már Várad az erdélyi fejedelemség és a kálvinista
egyház birtokában volt, a helybeli Szent László-kultusz – legalábbis
intézményes formában – megszűnt, sőt tilos volt. A Szent márványsírja üresen
tátongott, kidobálták belőle a csontvázat, hogy megakadályozzák a protestánsok
által bálványimádásnak tartott kultusz továbbélését.
Egyáltalán nem meglepő az, hogy Bethlen – ki „more Jesuitarum”******
taníttatta az unokaöccsét még a harmincéves háború alatt is – vállalta László
király hősi szerepét kálvinista fejedelemként is:
Én, a váradi vár, ki a László sírja miatt volt
Híres, testileg oly csonkán álltam előbb.
Bethlen, költségén kijavítva, ma tőle vagyok nagy;
Amibe más kezdett, véghez vitte dicsőn.
Lőhet már maga Mars is a bástyáimra golyókkal;
Semmi se rettent meg, biztosan óv a falam.
Mint Szemirámisz művétől Babilon neve nagy lett,
Bethlen műve nyomán nagy leszek én magam is.
(H.F.P. Prosopopeja arcis Várad de finali sui aedificatione –
Quintus Curtius Nagy Sándor históriája elé)
Még a reformáció előtt kezdett kialakulni a humanizmus keretében (az 1474.
február hetediki váradi török betöréssel kapcsolatban is) az a meggyőződés,
hogy az Isten bűneinkért büntet bennünket, amint a Magyi János-kódex leoninusa
bizonyitja:
Szűzi Dorottya után jámbort ölt a pogány;
A kor bűne miatt sírnak a váradiak.
A reformáció heroikus korában úgy tűnt az új hit híveinek, hogy az óhitűek
hitbeli tévelygései hívták ki az ég haragját. A tévelygések legfőbb
botránykövét pedig éppen a szentek tiszteletében vélték felfedezni. Kopcsányi
Márton franciskánus szerzetes viszont éppen Szent László tiszteletétől a
szentek kultuszától való elfordulásban határozza meg a sorscsapások legfőbb
okát:
Luthert, Kálvinust dicsírik
Szent István hitit nevetik.
Szent Lászlónak, Szent Imrének,
Nincs bücsüje a szenteknek...
(Boldog Szűzmáriához, Magyarországért)
Nemcsak Kopcsányi Pap Márton (ferencesből lett) vikárius látja éppen ebben a
bajok okát, de – ha másfelől is kiindulva – erre a következtetésre jut még az a
kálvinista eposzíró is, aki Várad török kézre jutását tárgyalja. A Rákóczi-eposz
névtelen szerzője is egybeköti II. Rákóczi György törökellenes küzdelmét
László király nagyszerű példájával. Az isteni kegyelmet megszemélyesítő malaszt
allegóriája egyrészt elismeri Rákóczi „buzurmány”* pogányok elleni
harcát, másrészt éppen a harc elégtelenségére figyelmeztet:
Inkább nem futok el keresztény magyartól,
Csak ne távozzanak régi példájoktól,
Tüteket segítlek Hunyodi Mátyásról,
Gondolkozván Lászlók, István királyokról... (71–74. s.)
Ennél erőltetettebb a Szent László-kultusznak az a felhasználása, amely
feltehetőleg egy Rómában élő magyar jezsuita tollából származik még a
harmincéves háború idejéből – ez Szent László és III. Ferdinánd életét állítja
párhuzamba. A szfinx talányos kérdésére válaszoló Oidipusz szájába a következő
szentenciát adja a barokk szerző:
Mert Ferdinándomban, választ királyomban,
Mint királyi kőszálon,
Régi királyimnak s édes fiaimnak
Szép nevét megtalálom.
Istvántól, Lászlótól, Mátyás királyomtól
Valakik most félnének,
Magyar koronádban, Magyarországodban
Hogyha most ők élnének...
(Elogium X. Ferdinando III.)
Az 1676-os Kájoni-cantionale Szent László királyról című éneke minden
bizonnyal jóval a török, sőt nem lehetetlen, hogy a reformáció előtt
keletkezett. Erre nem a vers nyelvéből, de tartalmából következtettem. A
nyelvtörténeti jegyek éneklés által vagy egy-egy átíráskor „korszerűsödhetnek”,
de az lehetetlen, hogy Kájoni ne tudna a váradi változásokról, amikor középkori
állapotában rögzíti a Szent László-kultuszt:
A Körös mellett egy várost építe,
Melyet Váradnak Szent László neveze:
S szép kalastromot Mária nevére,
Mellé építtete.
Ott püspökségét és káptalant szerze,
A tiszta élet virágzott őbenne:
Temetését is ő oda rendelte,
S ott fekszik szent teste.
Kizárt dolog, hogy az Erdélyben oly járatos Kájoni ne tudna a váradi
állapotokról (s ez a kérdés még akkor is válasz nélküli, ha csupán másolónak
tekintem őt). Erkölcsi szigorának mindenképpen le kellett volna vonnia
valamilyen szentenciát a sorscsapással kapcsolatban. Hiszen névtelen szerző
munkájáról van szó. A keresztények Istene nemcsak büntet, de jutalmaz is, de
csak szenvedések és küzdelmek után érdemesíti erre a török megszállás alatt
szenvedő Várad városát. Erre utal a felszabadult váradi vár 1692-s
kronosztichonja:
Ama dicső kegy Urának, a háromnak, ki csupán egy,
S úrnapján a Váradi Vár kapuját kinyitotta.
Amint a Szent László-templom emléktáblája is mutatja, a váradi keresztények
1692. június 6-án szabadultak fel a török elnyomás alól. A Szent László-kultusz
annyira központi kérdése egész szellemi életünknek, hogy irodalmunk mindegyik
korszakát rekonstruálhatjuk tüzetesebb tárgyalásakor. Magától adódónak tartjuk
azt hogy az első zsolozsmaversek a himnuszok, szekvenciák formaelemeit öltötték
magukra. De az már kevésbé megszokott számunkra, hogy a kolosmonostori bencés
rendfőnök: Nagyszombati Márton már a XVI. század első negyedében ókori
metrumokat, disztichonokat használ; a humanisták stílusában ír az Opusculum*******
szerzője, tógásan ábrázolja Szent Lászlót:
Mint Traianus ragyogott igaz elméjével, akár az
Ókori vallásban látni a Numa nevét.
Egyre hajolt a lükorgoszi törvények igazára,
Jó bíráknak igaz döntésére hatott...
Ezt a folyamatot – vagyis a katolikus egyházi költészet humanizálódását –
koronázza meg az a Szent László-zsolozsma, amely a pannonhalmi Szent
Mártonapátság számára készült. Az egynapi zsolozsma ismeretlen írója kitűnően
gyakorolja a klasszikus verselést: a vesperást alkaioszi formában; a nocturnust
és a laudest******** szaffói szakaszban írta. Ugyancsak a reneszánsz
szellemét tükrözi a zsolozsma új platonista szelleme, emanációs********* képvilága:
Néha néped lehagyod, elragadnak
Könnyű, tisztán felragyogó egekbe
Fényes évek, mik körülötted ízznak
Égi tüzekkel.
(Ad officium nocturnum. II. sz.)
Amennyiben csak a zsolozsmák, humanista versek, egyházi énekek – egyszóval a
hivatásos irodalom – világára szorítkoznék a felmérésünk, hiányos képet
alkotnánk László király ábrázolásáról. Az ő alakja talán még István és Mátyás
király alakjánál is szélesebb szellemi közegben élt és él. Hősi személye a
legmélyebb népi régiókban is élt még a tudatos népiesség előtti időkből. A
pálosok egyik névtelen szerzője a XVII. század első felében jegyezhette fel
például a Tordai-hasadék keletkezésével kapcsolatos helyi mondát, amely a Szent
László-legendárium egyik legismertebb mozzanata. A naiv népiesség bájával
hamisítatlan légkörben szólal meg ez az eléggé bárdolatlan népköltészeti
termék:
Megverte Szent László király a rút tatárokat,
Mikor azok kezdének szórni aranyokat.
Hát szent királ buzgósággal azért imádkozik,
Hogy az elszórt arany mind kerkővé********** változzik...
(Hymnus de S. Ladislao vernaculus –
Dankó. Vetus hymnarium. 397. 1.)
A hős király így nemcsak történelmi tudatunkban, de tájszemléletünkben is
szerepet játszik. Ennek igen sokféle költői vonatkozása van, és természetesen a
táj is belejátszik a szent király portréiba, illetve annak hátterébe. Egyetlen
motívumra szeretnék itt kitérni: a vízfakasztó Szent Lászlóra. Ez a motívum –
amely bizonyára kapcsolatos a váradi hőforrásokként feltörő fürdőkkel is –
Mózessel állítja párhuzamba hősünket, amint a Lelki paradicsom című gyűjtemény
barokk himnusza is tanúsítja:
Mint Moyses a kősziklából,
Vizet adsz, s táplálod abból
Népedet szép forrásból...
(Ó, szentséges László király)
Ezeknek a naiv népiesség jegyében keletkezett műveknek Tompa és Arany
munkásságában lesz majd igazi jelentőségük. Egyelőre azonban a klasszicizáló
barokk idejében járunk, amikor a Váradon (kegyesrendi) pappá szentelt Révai
Miklós álmodja újra a Szent László kultuszában fejlődő várost:
Rendezd újra, zavartalanul növekedve a régi
Díszeidet, gyönyörű Várad, amíg gyarapodsz...
Néz le a fenti egekből, boldogan ér le a földre
Az, ki e tájakon élt isteni Szellemként:
László, ki Egyházat emelt volt, gondjai által,...
(Elegiarum liber, II. 5.)
Az egykori váradi rajztanár – aki minden idők legnagyobb magyar nyelvésze volt
– több magyar nyelvű „alagyá”-jában is ápolta László király szellemét így egy
ugyancsak Kollonits Lászlóhoz és egy Tóth Farkasnak ajánlott versben.
Révai Miklós latin és magyar elégiáiban az eddigieknél sokkalta gyakorlottabb
klasszicizáló barokk költőt ismerünk meg, aki Janus Pannonius búcsúversére
hivatkozva állítja, hogy csodás módon menekült meg a Szent László fejereklyéje.
Kollonits László püspökké szentelése a tárgya a szóban forgó versnek, de (épp
ebből látszik, hogy) a bihari táj legnagyobb védő szellemének László királyt
tartja (mindkét változatban), sőt a Tóth Farkasnak ajánlott elégia is azt
tanúsítja, hogy a szent király alakját nemigen lehet megkerülni nemcsak
valláserkölcsi dolgokban, de történeti tények fejtegetésében sem. Ma is
védőszentje nemcsak a váradi püspökségnek, hanem a gyulafehérvári érsekségnek
is Szent Mihály arkangyal mellett.
Vörösmarty Cserhalom című hőskölteménye a Zalán futása tőszomszédságában
keletkezett; ezzel kezdődött el középkori történelmünk költői újraértékelése.
Valami egészen új szemlélet jellemzi ezt a romantikus eposzt (különösen ha a
barokkal egybevetjük):
László király – bármennyire is heroizált – lovagi, tehát emberi-földi
mivoltában kerül a szemünk elé, anélkül, hogy a költő tagadná a szentségét. Előtérben
mindenképpen a katona alakja áll még akkor is, ha életvitele teljes összhangba
kerül a mondákból, legendákból ismert szent életével. Mert Vörösmarty (1833-ban
írt) Szent László című epigrammájában elismeri róla, hogy „a haza
szentje vala”. Iliászra emlékeztető eposzában (ahol Etelke és Heléna párhuzamba
kerül) tehát nehéz lélektani hűséggel ábrázolni a szerelmes herceget. Éppen
ezért az Etelke és megmentője közötti enyelgés visszafogottsága a
legizgalmasabb számunkra:
Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalmon neki is szentelni virágot,
Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?
– ezt kérdezi a szépséges lánytól László herceg. Erre a Cserhalom lesütött
szemű és elpirult szép Helénája, aki Arbóc sírját megkoszorúzta, így szólt:
Fejedelem, csak a holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet s gyászos koszorút a hervatag ágból.
S mindez igen érzékenyen érintette az ifjú herceg szívét, aki azonban (Toldihoz
hasonlóan) inkább katona, mintsem szerelmes lovag volt. Bizonyára ezért lett a
katonáskodó székelység legnépszerűbb királya és szentje 900 éven át.
A Szent Lászlót ábrázoló költészetnek a középkor és a barokk után – de talán
még azoknál is intenzívebben – a reformkor és a 48-as idők adnak újabb
lendületet. Ebben a tekintetben mind Garay, mind Tompa, mind Arany költészete
igen gazdag termést szolgáltatnak. A Vörösmarty nyomdokaiban járó Garay
1847-ben két balladát (Cserhalom, Szent László hadjárásai) szentel a
magyar király emlékének. Köztudott, hogy az Arany előtti balladák német mintákhoz
igazodnak. Ezt az utat járja a Hédervári Kont írója is,
továbbfejlesztve Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor Gergely hősi
balladaíró-művészetét. Az Árpádok című balladafüzérének ilyen
polgári-hazafias szellemű darabja az a két Szent Lászlóról szóló költemény is,
amely a példás életű király mondáinak és legendáinak félkész elemeit is
felhasználja. A Cserhalom balladaszerűbb, de a műfaj érzelgős
kinövéseit inkább magán viseli, míg a Szent László hadjárásai higgadtabb,
nagyepikaibb hangulatú nibelungizált (7+6) jambusi sorai miatt is sikeresebbnek
mondható. Az Obsitos című komikus elbeszélő költeményében már
használta volt azt a versformát. Sajnos azonban, a Szent László című
eposzában egy fajta jambusi tizenegyest használt, amely nemigen illik a fenséges
tartalomhoz. Ez a disszonancia eléggé zavarólag hat a vers újraolvasásakor. De
nemcsak ez bántja az olvasó ízlését: a magasztos tárgy és a biedermeier
intimitás elegye éppoly zavaró, mint a szerző eposz és verses regény közötti
állandó ingadozása.
Arany János és Tompa Mihály tudatosítják és tökéletesítik azt a törekvést,
amely már régóta élt László királyról szóló népmondáinkban, egyházi énekeinkben
és elnépiesedett legendáinkban. Feltehetőleg a kerlési (cserhalmi) győzelem óta
– ahol a 28 éves László herceg legyőzte a besenyő lányrablót – vagy még előbbi
időkből éltek már ezek a mondák, hősi énekek szájról-szájra szállva és
kötetlenül alakulva. Amint említettük, egy helyi verses monda fel is jegyződött
a XVII. században Szent László pénzével kapcsolatban. Szerzője vagy másolója
bizonyára jól ismerte főként az Érdy-kódexben feljegyzett Szent
László-legendát, de a nép ajkán élő helyi mondákat is. Ezt a naiv népiességét
emelték a tudatos népiesség klasszikus rangjára Arany és Tompa. Arany Szent
László füve című népmondája a Rózsa és Ibolya-féle (a Toldinál)
egy fokkal meseszerűbb népiességét juttatja eszünkbe. A történeti hős itt
teljesen mesebeli lénnyé válik, a nép képzeletéhez igazodik. Nemcsak az
elbeszélés költői kivitelezése, de maga az ötlet is egészen kivételes: egy
mindenki számára elérhető (gentiana cruciata néven ismert) gyógyfűvel éreztetni
egy népszerű hős általános értékét, mindenki számára hasznos voltát. Ami
viszont Arany Szent László-legendáját illeti, az kétségtelenül a legértékesebb
alkotása egész 900 éves Szent László-irodalmunknak. Elbeszélő művészete külön
tanulmányt érdemelne. Ez már a Toldi szerelmének módszerére
utal: a legenda, a történelem és a népköltészet csodálatos arányérzékkel
alkotott ötvözetét nyújtja. A korszerű az írói módszerében, hogy irodalmunk
legkálvinistább költője: Arany – akárcsak Thomas Mann – hisz a csodák, legendák
lélektani, erkölcsi igazában (persze anélkül, hogy ennek a hitnek a mibenlétét
külön hangoztatná, mert hisz az egyben elhatárolná a református írót saját
alkotásától). Arany epikai hitelhez ragaszkodó elve nemcsak a történeti hűség,
de a népiesség területére is vonatkoztatható. Tompa szélesebben értelmezi a
népiesség alkotói módszerét. Bizonyára ezért is érződik Tompa Szent László
királyról című versén (amely a Tordai-hasadékról szól) egy olyan
szűkszavúság és elnagyoltság, ami idegen a népköltészet termékeitől. Ugyanez
jellemzi a Kálmán és Prezlava című elbeszélő költeményét, csak még
annál is szaggatottabb. Viszont az Ősidőkből című egészen kiemelkedő
mind formai, mind tartalmi szempontból. Úgy látszik, beteg és üldözött lelkének
leginkább békére lenne szüksége; osztozni tud mások szenvedésében, és szívesen
fejteget erkölcsi kérdéseket. Juhász Gyula A váradi püspök lánya című
verse – a nyugatosok költői gyakorlatára nem túl jellemző módon – népies
hangvételű, verselésű és profán szemléletű is, mert a győztes László herceget
csalódott szerelmesként mutatja be az „igricnóta” keretében. Különösen a vers
utolsó szakaszából jutottam arra a következtetésre, hogy Juhász Gyula ismerte
az 1192-es himnuszt (mert aligha véletlen a „Visszazengi minden század”, vagyis
a „Resonat in saecula” szó szerinti megfelelője).
A Szent László-himnusz sorának „visszazengése” így szó szerint is, jelképesen
is igaz; mintha figyelmeztetne bennünket az (1092-es) alapítás, (az 1192-es)
kanonizálás és (az 1692-es) török alóli felszabadulás ünnepi akkordjaira, s
egyben 1095-ben bekövetkezett halálára is, amely megakadályozta őt abban, hogy
az első keresztes hadjárat fővezéri tisztét elvállalhassa.
*A szövegben előforduló verseket a szerző fordította.
** Az antifóna hármas beosztású szerkezetének (antifóna –
responzórium – versus) második tagját nevezik így.
*** Magyar királyok
**** A magyar történelemről szóló hét verseskönyv.
*****A jezsuiták tudományos módszerével.
****** muzulmán, böszörmény, ozmántörök
******* Teljes címe: Opusculum ad Regni Hungariae proceres quod
in Thurcam bella movere negliget (Művecske Magyarország főnemeseihez arról,
hogy a török elleni háború indítását elhanyagolják)
******** A katolikus egyházi személyek kötelező imaórái, illetve
zsolozsmarészletei: a vesperás este hatkor, a nocturnus vagy officium matutinum
hajnalban, a laudes (vagy dicséretek) reggel hatkor hangzott el.
********* Plótinosz kisugárzási elmélete.
********** kerek kővé