FÓRUM
Experimentális metaszöveg
„Az év utolsó napján a világmindenség az ősvízben oldódott fel. (...) A világ, amely egész éven át létezett, valóban eltűnt”¹ – írja Mircea Eliade A szent és a profán című művében. Ez a nap: Szilveszter. Ahhoz, hogy az ember részese legyen/lehessen a világ teremtésének, évről-évre meg kell ismételnie a kozmogóniai aktust, és mivel részese akar lenni, ezt évről-évre meg is teszi. Az „imitatio Dei” azonban csak úgy lehet valóban hiteles, ha a világ (ha csak egy pillanatra is) visszatér az ősállapotba, a káoszba. A káosz a szabadság eksztázisa. Az a tisztító zűrzavar, mely alatt a tárgyak a jelentés nélküliség boldog állapotában lebegnek, a lelkek egymáshoz súrlódnak, majd a tárgyakhoz, és örömteli várakozás feszültsége tölti el őket. Szilveszter éjszakája a kérdőjelek bachanáliája. Minden újból és újból kétségessé válik, a mondatok elvesztik szavaikat, a szavak a hitelüket – józan csak a gondolat marad, melynek mélyén ott rejtőzik a teremtő Ige.
Hamvas ezt a válságos időpontot, a fluiditás idejét választja ki hőse, Patmore számára, hogy az Paddon és Beel Matati tanítását továbbítsa az erre minden szempontból rászorult környezetének. Szilveszter éjszakáján az emberiség néhány órára visszatér a gyerekkorba. Hol találhat termékeny talajra bármiféle tanítás, ha nem a gyerek még szűz és fogékony lelkében?
A Szilvesztert a szerző „experimentális imagináció”-nak szánta. A szintagma második tagja a dokumentum-fikció korrelációban jelöli ki a mű helyét, ezen belül pedig nyugodtan nevezhetjük esszéregénynek, hiszen egy sor esszébe kívánkozó, ragyogó eszmefuttatással találja szemben magát az olvasó. Azt nem állíthatjuk, hogy a regényforma pusztán ürügy lenne az esszék összegyűjtésére, vagyis a madzag, amelyre felfűzték a gyöngyöket. A regény mint kontextus és az esszék mint alkotóelemek dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással. Ebből a kölcsönhatásból származik az a többlet, amely a művet a cselekmény plusz esszék szimpla összegénél többé teszi. „Hegelnél – írja Anti-esztétikájában Almási Miklós – a forma-tartalom viszony reflexiós meghatározottság: egyik sincs a másik nélkül, az egyik csak a másikra való vonatkozásában él, a másik révén hat.”² Itt szeretnénk megjegyezni, anélkül, hogy elvesznénk a forma-tartalom viszony sokat vitatott kérdéskörének a labirintusában, hogy az esszéregény esetében ez a probléma kétszeresen olyan bonyolult, mint egy hagyományos regény elemzésekor. A regényforma és tartalom (az „és” kötőszó nem arra kíván utalni, hogy az egyik létezne a másik nélkül) ugyanis összeolvad az esszéformával és tartalommal, hogy a kettő együtt hozza létre az esszéregény formai-tartalmi struktúráját. Az elemzőnek számolnia kell tehát a mű rétegeinek komplexitásával, hiszen ezek két műfaji struktúra szintézisének eredményei, nem minden alárendeltségi viszony nélkül, ugyanis pl. az esszé formai-tartalmi elemei kénytelenek idomulni a regény műfaji követelményeihez, s csak bizonyos korlátokon belül érvényesíthetik autonóm törekvéseiket. A regény annál sikerültebb minél kevésbé érzékelhetőek benne az esszék körvonalai. A kivitelezés nem egyszerű feladat, annál is inkább, hogy Hamvas ilyen téren nem támaszkodhatott komoly magyar prózai hagyományokra. Talán erre is utal az „experimentális” megjelölés.
A mű tér-idő struktúrájának origója egy pincehelyiségben töltött szilveszter, innen ágaznak szerte a cselekmény szálai egy epizód kivételével a múltba. Az éppen zajló háború a szilveszter káosz jellegét hangsúlyozza, azt, hogy a konvenciók, a hagyományos értékrend felborulásának a pillanatait éljük, amikor nemcsak a politikai, hanem a társadalmi, sőt: a lélek-lélek közti határok (s talán ez utóbbi a legfontosabb!) is elvesztik jelentőségüket – elmosódottakká, átjárhatókká válnak. A kantinná kinevezett pincehelyiség a front tövében, egy bizonytalan státusú területen, a „senkiföldjén” van, tehát egy olyan térben, ahol az emberek közti viszonyokat különleges törvények szabályozzák, melyeknek semmi közük a hatalom által szentesített törvénykódexhez. Ez a városka a „fehér folt”, az azonosítatlan földdarab, melyen végnapjait éli a hurokra került szabadság. Csak itt létezhet egy fedél alatt ember és jegesmedve. Itt érvényesítheti szeszélyeit Mme Ivichi és a japán hercegnő, itt fér meg egymással a racionális és irracionális. Persze, ez csak átmeneti állapot, a fluiditás halmazállapota, két légitámadás közti szünet. A kantin a föld alatt van, és ebben az „élve eltemetett” állapotban (a földbe vetett mag metaforája!) mondják el az emberek gondolataikat egymásnak, hogy majd tovább menjenek, ki a világba, a sors elé.
Patmore kantinjában bárki szállást kaphat, minden vendég hozzájut ahhoz, amire jogosult: zöldborsó sonkával és tojással, meg egy csésze forró tea. Se több, se kevesebb. Így teremtődik meg az a közeg, mely alkalmas (és csak egyedül alkalmas) a beszélgetésre, a kommunikációra. Beel Matati, Paddon és Patmore mestere meghalt, anélkül, hogy írni-olvasni megtanult volna. Beszélni is ritkán beszélt. Mert „a nyelv, mondta, csak abban az esetben hiteles, ha egymáshoz hasonlók között hangzik. Mihelyt az egyik a másik fölött vagy alatt hiszi magát, az egésznek vége”.³ Csak egyetlen ember teljesítette ezt a követelményt, akiben nem volt se szégyen, se gőg – mondta Paddon. Egy názáreti koldus és csavargó, aki szintén nem írt, de tanítását följegyezték. Maga Beel Matati ugyancsak néhány mondatát ismerte, de a leggyakrabban ezt idézte: „Egyszer azt kérdezték tőle, ki vagy, mire azt felelte: az, aki veled beszél.” (Hamvas) Az identitás kérdése, az egyén-közösség reláció és végül maga a lét állnak Patmore (közvetve Paddon és Beel Matati) gondolkodásának tengelyén. Olyan radikális problémák, melyekkel minden filozófiának konfrontálódnia kell ahhoz, hogy a hozzájuk való viszonyulás mikéntjével definiálhassa önmagát.
A „ki is az ember” kérdése jóformán filozófiai közhely, melyet már a kezdet kezdetén megfogalmazott az emberi gondolkodás, s melynek megválaszolása a létezés okára és céljára adott válasz lenne. Ha lenne. Paradox módon, a filozófia (mely e választ kutatja) a válasz meg nem találásának köszönheti létét. (Válasz hiányában a kérdéshez való viszonyulásuk a filozófiák kategorizálásának alapvető kritériuma.) Az „az aki veled beszél” mára érvényességét látszik veszíteni egy olyan világban, amelyben a szó maga is hitelét vesztette. „Ó, a szavak, a szavak! Nem hiszek többé a szótárnak, amióta a jog azt jelenti, hogy aki többet hazudik, kiverheti a fogát annak, aki kevesebbet!” – fakad ki Patmore. „Senki sem az, aki beszél, hanem amilyen papírja van” – mondja Paddon. „Lehet, hogy nem jelent fejlődést, de tény, hogy korunk főként a személyi számok kora”⁴ – írja az ötvenes években Alain Robbe-Grillet, a francia új regény atyja. Íme, a XX. század akut, mára már közhellyé vált problémája: az egyén háttérbe szorulása, mondhatni: visszaszorulása a tömegbe, az arctalan masszába. Ilyen körülmények közt szükségszerűen következik be az ember önmagába (mint egyetlen biztos támpont felé) való fordulása. „Patmore fő tétele a következő: ami van, mindig bizonytalan, az egyetlen biztos a vagyok. (...) A biztos az, ami bebizonyíthatatlan.” (Hamvas)
Hamvas közismert rokonszenve a keleti filozófiák iránt a Szilveszterben is érezteti hatását. Patmore ontológiája lényegében Sankara brahmanista filozófus elméletére épül, annak árnyaltabb változata: „(...) nincs más, mint vagy csoda vagy káprázat. (...) Csoda az, ami valódi. A nem-valódi káprázat.” (Uo.) Sankara bráhmana – állítólag 788 és 820 között élt – a „mintha”-fílozófia megalkotója szerint a világ nem más, mint látszat, puszta képzelődés. Egyébként Sankara név szerint is meg van említve a műben, mesterével, Ramanujával együtt. A világ csoda – állítja tehát Patmore – „és e csodában a matrix, a vízió, amelynek mintájára a világ készült, a nő. (...) A nő az emberi lét misztériumának olyan megnyilatkozása, mint amilyen a sötét földben alvó ásványnak a növényen nyíló virág...” (Uo.) A nő világban betöltött szerepének átértékelése világosan jelzi Hamvas radikális szakítását a hagyományos európai gondolkodásmóddal. Hol vagyunk már Arisztotelésztől, aki szerint „a nők egyetlen erénye, hogy kevesebbet esznek a férfiaknál”? Ezek után már az sem csoda (persze, nem patmore-i értelemben), hogy hősünk hisz a lélekvándorlás tetszetős tanában. Így jelenik meg a regényben Goethe, mint a sarki fodrász, illetve Röntgen és Wagner, mint „homoerotikus” házaspár. A lélekvándorlás tanával Hamvas a körkörös, az örökösen visszatérő idő mítoszát hozza magával a magyar gondolkodás történetébe, mely hagyományosan a zsidó-keresztény lineáris időszemlélet (Teremtés–Apokalipszis) vonzáskörében mozog. „Az idő egész, vagyis egészen és tömören és töményen egy pillanat. Ha a közepén, a csodában vagyok, a kezdet és a vég egy.” (Hamvas)
A felállított tételből bontja ki Patmore az individuum helyes viszonyulását a világhoz. Paddon tanítása szerint a dolgok soha nem önmagukat jelentik, hanem önmaguk ellentétét. Az emberiség ezt fordítva tudja, ezért szüntelen paradoxonban él. Patmore helyreállította ezt az ős-viszonyt, ezért nem lephető meg: „Szüntelen megrázkódtatásban vagyok, mondom, permanens önkívületben. (...) Ez a megrendülés a gondolkozó ember alapállása, ugyanakkor a létezés legmagasabb intenzitása.” A hatóság azért paradox és okkult, mert azt hiszi, hogy a személyazonossági igazolvány azt bizonyítja, hogy az ember önmagával azonos. Holott a személy, „aki az összes ellentéteket magában hordja, elsősorban az önmagával való ellentét”. (Uo.)
A regény központi részének egyik fő témája az egyén-közösség viszony-problematikája. Különösen tág teret szentel Hamvas ennek a kérdéskörnek, ami teljességgel érthető, tekintve, hogy a mű 1957-ben íródott. A fejezet egyébként a létező szocializmusok remekbe szabott paródiája. Ambrada a szocialista állam makettje, lakói a csimpalacsánok, vele szemben áll a nyugati világ és lakói, a fondetrensek. Mr. Eulenstentzén, a regény egyik alakja, nagyszabású teóriát tesz közzé mindkét társadalom működési elvéről és az elv a hétköznapi események szintjén történő realizációjáról. Ambrada lakói egy agyonszabályozott, különféle bizottságok (ruhaellenőrző, étkezés-ellenőrző, higiéniát ellenőrző, szociális, gazdasági, kulturális) terrorjának kiszolgáltatott társadalomban élnek, amelyben pl. „borsónapon” mindenki csak borsót főzhet, bableves esetén már büntethető. Ugyanez áll fenn abban az esetben is, ha valakin az utcán koszos alsóneműt talál a ruhaellenőrző bizottság. A működési modell megalkotói Morus és Tmil, akiről „azt állítják, hogy nem volt tmilista, csak a tmilizmusba való átmenetet képviselte”. (Uo.) (Az ironikus hangvételen itt-ott átüt az a szinte plebejus düh, amit Hamvas mindenféle utópiaszerű iránt érez.) Az állam élén egy apasági kényszerképzettől szenvedő ember áll, Murzetklodzhaeyev, aki feljogosítva érzi magát, hogy több millió emberről gondoskodjon. (Itt derül fény arra is, hogy az Oedipusz-komplexust Freud az apák védelmére alkotta meg, hogy azok így leszerelhessék az egyébként pusztulásra megérett apák ellen támadó fiúkat.) A hatalom egyetlen kormányzási eszköze (példátlan a történelemben) a népnyúzás. „A csimpalacsánok totemisztikus kollektívumban élnek, abban a tudatban, ha valaki abból kilép, szakrilégiumot követ el, az ember maga elveszett s ennek a kollektívumra kimondhatatlan következménye van, mert a totemisztikus szellemek átka alá kerül. (...) Szakrális élet, amely az egész közösségre üdvöt hoz, csak e klánon belül lehetséges. Kívül a farkasok, főként a démonok.” (Uo.) Hiába azonban az őrjöngő államapparátus – mondja Eulenstentzén –, minden erőfeszítés ellenére, a csimpalacsánok már csak e totemisztikus kollektívum látszatában élnek.
Nincs jobb véleménye a szerzőnek a fondetrensek világáról sem, noha úgy tartják számon, mint művelt, gazdag, demokratikus és humánus világot. A fondetrensek valójában „link és bóvli világban élnek” és a „fürdőszobacivilizáció” meg a „diplomatatónus” ellenére az ember folytonos elárulása zajlik náluk. „Én tudom – mondja Eulenstentzén –, ha bajba kerülnék, e link pimasz füle botját se mozdítaná, és nem zavartatná magát fürdőszobájában. Én látom, hogy a bankok és a diplomácia, és az egyházi értekezletek számára szívettépő emberi sors nincs.” (Uo.) Nem az a kifogása ellenük, hogy anyagi jómódban élnek, hanem „hogy a reggeli jazzkoncertben nem hallja meg a skorbutos kölykek nyöszörgését, és a ciprusolaj-szappanban nem érzi a mosdatlan szalmazsákszagot”. (Uo.) Ennek ellenére „az ambradai ember álma, hogy átkerüljön a fondetrensekhez és végre ripőkké lehessen”. (Uo.) Nehéz nem kiérezni Hamvas szenvedélyes hangvételéből az 56 utáni magyar társadalom kiábrándultságát, a nyugati világ értékeibe vetett hit megrendülését. Könyörtelen szarkazmussal beszél Ambradáról, ahol élesen „elkülönítik a szart a méztől”, de úgy tartja, hogy ebből még mindig lehet valami és sokkal inkább, mint a fondetrensek világából, ahol e kettőt végzetesen és ötven-ötven százalékban összekeverték.
A társadalmi szféra után a regény az intim szférákba kalauzol el bennünket. A központi rész másik fő témája: Naura és Dalabor története. Regény a regényben és lényegében egy ellen-szerelmi történet, hiszen arról van szó benne, hogy miért nem lehettek szerelmesek egymásba Naura, a zongorista lány és Dalabor, a pilóta. Hamvas itt a regényekben szokásos „véletlenek” paródiáját nyújtja, amennyiben ez esetben a „véletlenek” nem a két potenciális házastárs egymásra találását segítik elő, hanem azt végzetesen megakadályozzák. Az események menetében azonban több a törvényszerűség, mint első látásra gondolnánk. Közismert tény, hogy ha egy színdarab első felvonásában megmutatnak egy puskát, az a negyedikben elsül. Analógiás alapon elmondhatjuk, hogy ha egy műben megjelenik a Lány, nagy a valószínűsége annak, hogy hamarosan feltűnik egy fiú és fordítva. Ezzel már kész is a szerelmi történet absztrakt sémája, melyet a mű fog megtölteni konkrét tartalommal. Ennek a rutinos olvasói logikának mond ellent a Szilveszter szerelmi sztorija, és itt érheti tetten magát az olvasó is, hogy a Paddon-tézis ellenére azt gondolja: a dolgok önmagukat jelentik. Tévedett. Akárcsak a 329 008. számú fogoly, aki azt hitte: öncélú gyilkosságot hajtott végre (ezzel akadályozta meg egy létfontosságú pillanatban Naura és Dalabor találkozását), holott csupán eszköz volt valakinek a kezében. A túlvilág felső régiójából is megpróbálták befolyásolni, létrehozni kettejük kapcsolatát, sikertelenül. Mint kiderült, csak azokat lehet sikeresen befolyásolni, akik érzékenyek, gazdag lelkiéletük van, és a misztériumot felfogják. Patmore érintkezése a túlvilággal a beavatás mítoszát (Odüsszeusz találkozása az alvilági lelkekkel!) asszociáciálja, s mint ilyen hitelesíti a tanítását is. A lét misztériuma csak a beavatottak számára hozzáférhető, s aki a beavatásban nem részesül, csak tanítvány lehet. „Az értelem az egyetlen – mondja Patmore –, amely bennünket itt a létezés minden formája közül kiemel. (...) A túlvilág a túlvilágról nem ismerhető meg. Túlvilágkutatás csak értelemmel történhet. Az ok, amiért az ember a túlvilágot nem ismeri, hogy nem értelemmel, hanem rögeszmével gondolkozik.” (Hamvas) Ez az epizód ad alkalmat Hamvasnak arra, hogy Istenhez való viszonyát megvilágítsa. „Isten léte – mondja Patmore – csoda, éspedig valamennyi között a legnagyobb, ezért abszolút evidens.” (Uo.) Isten nem avatkozik a világ dolgaiba, mert komolyan veszi az ember szabadságát. „Az Úr soha senkit nem akadályoz meg abban, hogy azt tegye, amit akar. Csak azt mondja, ha magas és szép, igaz és boldog életet akarsz élni, tégy úgy, ahogy életed törvényét szívedbe írtam.” (Uo.) Naura és általában az emberek azért fohászkodnak fölöslegesen isteni segítségért, mert életcéljaik megvalósításához kérik. Az ember az életnél magasabb értéket nem ismer. „Isten értékei pedig magasabbak. Számára az élet mindössze élet. Isten azt is tudja, ami azon túl van. Ha segít, ebben a magasabb értékben segít (...)” (Uo.) Patmore a modern ember elaljasodásának mélypontját éppen abban látja, hogy az életet abszolút értéknek tekinti, s érte nagyobb bűncselekményre képes, mint amilyent az élet megbír.
Visszakanyarodva Naura és Dalabor „történetéhez” (mely, hangsúlyozzuk: csak számunkra történt – ők nem is tudnak egymásról), feltevődik a kérdés: miért nem találkozott hát ez a két ember, noha a túlvilágról is megmozgattak minden követ az érdekükben? Talán azért, mert a házasság eszköz arra, hogy a lét misztériumához közelebb jussunk, de csak eszköz. Alábecsülni vagy túlértékelni ugyanolyan hiba. Dalabor életcélja az, hogy annyi pénze legyen, hogy ha meghal, szépen eltemessék. Ezt elérte, tehát számára már értelmetlenné vált az élet. Naura esetében éppen fordítva történik: ő a misztériumot a házasságtól várja, tehát beteljesülése esetén Naurát is csalódás várná, az ő számára is megszűnne a lét értelme. Két „élőhalott” találkozását akadályozta meg így a gondviselés, melynek logikájában a látszat ellenére – Patmore szavait idézve – „több az értelem, mint a matematikában”.
A mű vége felé jelenik meg a kantinban Horace Chill, az „iskolán kívüli” filozófus, aki unalmában írással foglalkozik, és már néhány könyvet is megjelentetett, legutóbb azt, amely a Hamlet és a modern pszichológia címet viseli. A témája – saját bevallása szerint – mindössze annyi, hogy az apját megölték és a bitorlóval nem tud megegyezni. Patmore először is elveti az írást a hagyomány nevében: „A hagyomány híve vagyok, a hagyomány első és utolsó feltétele pedig az élő beszéd.” (Uo.) Természetesen nem az oktatásról, az előadásról vagy a prédikációról van szó, hanem arról a beszédről, mely két ember, két szerelmes vagy Isten és ember között megy végbe, s mely végső soron „a nagy pillanatok összefüggéstelensége”. Az írás ezzel szemben erőfeszítés a hagyománytól való elkanyarodásra, ezért hamis. Az említett hamleti témát pedig alapállásában támadja meg, s szembeállítja vele Paddon A stréber és az áhítat című teóriáját. „A stréber csak életértékeket ismer – magyarázza Patmore. – Ez benne a hitvány.” (Uo.) Amit el akar érni, az viszonylagos helyzeti előny, melynek egyetlen célja, hogy a strébernek jó dolga legyen a földön. „Az áhítat részére nincs előny, nincs jó dolgom a földön (...) nincs trükk és vigyorgás és hajlongás és hízelgés. (...) Az áhítatot a létfenntartás nem tudja kompromittálni. Az áhítat nem akar semmit megszerezni. Abban él, ami van és ebben akar feljebb jutni és beljebb.” A bitorlóval nem kell megegyezni, a „szakrális monomániát” vállalni pedig szükségtelen. Az öndefiniálásra való törekvés merőben értelmetlen dolog, mert az ember önmaga egy világegyetem. Önmaga létét akarja bizonyítani, holott: „Bizonyítani csak azt kell, ami nincs. Ami van, bizonyíthatatlan.” (Uo.)
Az eddigieket összefoglalva, Hamvas – a keleti filozófiák szellemében – az egyén meditatív-kontemplatív létében, kizárólag a reflexióra való hajlandóságában látja biztosítva az ember üdvözülésének lehetőségét. „Az egyén azzal, hogy távol tartja magát a rossztól, jótétteket visz véghez, lelkét elmélkedéssel megtisztítja, fokozatosan eljut a nirvánába.”⁵ Mint ilyen, a regény – kissé profanizálva – úgy is felfogható, mint „üdvtörténeti kalauz”. Patmore bőkezűen bánik tudásával, hiszen tudatában van annak, hogy a tét: a saját téveszméi által sarokba szorított emberiség sorsa. Külső eszközökhöz apellálni ebben az esetben épp annyira értelmetlen lenne, mint alkoholmámorral küzdeni a delírium ellen. Horace Chill alakjában (noha pillanatnyilag ködös eszmék fantomjaival birkózik) felvillan az utód-tanítvány személye is, mert rendelkezik a belátás képességével és hajlamos a megismerésre. „A mester a tanítvány által válik mesterré – mondja neki Patmore. – Azt, hogy én ki vagyok és ki leszek, azt ön fogja eldönteni, mint ahogy én döntöttem el, ki volt Beel Matati és Paddon.” (Hamvas)
A regény ezzel a rejtélyes mondattal kezdődik: „Elv, hogy aki teheti, hadjáratában fogadjon szolgálatába európai arisztokratát.” Ez esetben az arisztokrata-szolga graf Wotan, német páncélos ezredes, aki mintegy ellenpontozza Patmore alakját. Mint európai (ezen belül német) és arisztokrata (a konzervativizmus szimbóluma) ő képviseli az európai szemmel „józan”-nak tekintett álláspontot. Gazdájának, Patmore-nak a szemére hányja, hogy „szemenszedett ostobaság olyat állítani, hogy a dolgok ellenkezőjüket jelentik” és hogy „a normális ember a paradox”, továbbá: „Röntgen nagy tudós volt és Wagner nagy zeneszerző, legyen tisztelettel, az ellen pedig, hogy a sarki fodrászt ön Goethének tartja, határozottan tiltakozom.” (Uo.) A fentiek ismeretében érthető, hogy miért karikírozza Hamvas a colonel alakját, de ne feledjük: ennek ellenére Patmore-nak szüksége van rá!
Ami azonban a legjobban meghökkenti mesterünket, az a hatalmas termetű (masztodonnak becézett) csimpalacsán fogoly, aki feltehetőleg főtitkár és parancsnok volt a hazájában. Szótlansága, automatikus cselekvésmódja az egyéniség teljes degradálásáról árulkodik. A totemisztikus kollektívum főpapja önnön téveszméjének szánalomra sem méltó áldozata. „Ez az ember – tűnődik Patmore – itt elhitette magával, hogy nincs más, mint publik, és a személyes lét váratlanul és egyszerre életébe betört és elsöpörte.” (Uo.) A jelenség mélyen megdöbbenti Patmore-t, talán mert az eltévelyedés olyan beláthatatlan távlatait villantja fel előtte, amelyre még ő sem mert gondolni.
A Szilveszter utolsó előtti epizódja, rövidesen a hősök utóéletét vázolja föl a regény két mellékszereplőjének a dialógusán keresztül. Patmore később is hű maradt elveihez, mindenféle világi kísértést elutasított magától és egyetlen, a legszükségesebbekkel berendezett szobácskában tölti az életét, meditációval és a Mr. Chill-lel folytatott, hajnalig tartó beszélgetésekkel. A dialógusból az is kiderül, hogy Patmore annak idején nem tévedett, amikor azt állította, hogy az egész világon az történik, ami egy kaszárnyában vagy egy háromemeletes házban. A „többiek” jelenléte által megnyomorított, a közösség működési szabályzatának kiszolgáltatott ember az örök függőség poklában kényszerül élni azt az életet, ami valami más, mint az élet. Ezért van az, hogy néha elvonul a vadonba, kimegy a folyópartra, nézi a vizet, mint Sassquachelu, az indián és „szeretne otthon lenni”. A modern ember egzisztenciális szorongása fogalmazódik meg itt, vágyakozása valahová „vissza” és ez a „vissza” maga a lét.
A Szilveszter kétségtelenül rendelkezik a modern regény attributumaival (polifón hangszerelés, kronológia felbontása, a cselekmény háttérbe szorítása, ironikus látásmód stb.), ám a megszólaltatott témák nagyívűsége szétfeszíti a regény kereteit, s Hamvas minden erőfeszítése ellenére az esszé, a filozófia irányába tereli a művet. Proust mondotta, hogy a stílus nem nyelv, hanem látásmód kérdése. Nos, az ilyen értelemben vett stílus tartja össze a (termékeny) bomlásnak indult szerkezetet. Hamvasban a filozófus és regényíró vetekedik egymással, és a viszályból a filozófus kerül ki győztesen, a regény rovására. A Szilveszter a gondolatoknak, az ötletnek olyan tárházát tartalmazza, amelyből egy vérbeli regényíró több regényének a témáját bonthatná ki. Ez az oka annak, hogy az elemző a maga során képtelen eme „angol kert-szerű mű minden vonatkozását kiemelni, minden témáját felölelni egy ekkora lélegzetű munkában. De erre nincs is szükség. A mű elsősorban nem az „analyseur”, hanem az olvasó számára készült. Az olvasó pedig nem érezheti magát becsapottnak, hiszen ha egy szabályos, jól áttekinthető regényt nem is, de egy olyan művet kapott, mely varázsgömb-szerűen minden alkalommal más-más arcát mutatja meg, szerteágazó indái pedig (esetleg hiányosságukkal is) továbbgondolásra serkentenek. Egyébként a műből nem hiányzik az a „szemernyi izgalom” sem, melyet Ortega y Gasset a modern regénynél is elengedhetetlennek tart, sőt: bővelkedik kalandokban. Ezáltal lesz izgalmas. A kalandregényre azonban ráépül egy másik, ezúttal intellektuális kalandregény is. Ezáltal lesz magasabb rendűvé. Végezetül pedig adjuk vissza a szót a szerzőnek egy olyan passzus idézésével, mely a mű (egyik!) alapgondolatát tartalmazza: „Nem vagyok azon a véleményen, hogy a gondolat akkor helyes, ha sokan vallják. Engem az győz meg, ha valamit az emberek java gondol. Nem vagyok demokrata és nem szeretem a parlamenteket. A több ezer éves folyamat, amelyet az emberiség java támogat, hogy a magasrendű élet a személyes élet, és az üdv a személyiségben van.” (Hamvas)
LAKATOS MIHÁLY
JEGYZETEK
1. Mircea Eliade: A szent és a profán. Szegedi Hittudományi Főiskola, 71. old.
2. Almási Miklós: Anti-esztétika. T-Twins Kk., 1992, 113. old.
3. Hamvas Béla: Szilveszter. Életünk Könyvek, Szombathely, 1991, 23. old.
4. Alain Robbe-Grillet: Puor un nouveau roman. Gallimard, Paris, 1963, 33. old.
5.  Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Gondolat-Tálentum Kk., Debrecen, 1993,
118. old.