SZEMLE
Búcsú Páskándi Gézától
 
Elhangzott Budapesten, Páskándi Géza temetésén.
Gyászoló barátaim!
„Amitől tartottunk, abban már benne is vagyunk. Az Isten árvaságra teve bennünket. Micsoda életet élt, és micsoda halála volt. Hiszem, megmondták nékie, ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bőséggel könnyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan ránk szállott. Őt az Isten, annyi szenvedései után, a mennyei lakodalomba vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja. Magunkat sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk.”
Így írt a hűségében felülmúlhatatlan erdélyi elődünk, szánalom ködén át, máig érvényesen így szól hozzánk, maradékokhoz.
A fájdalom nagy mester, intettél – most már harminc éve is elmúlt, a Duna deltájában csontrafogyottan, de minden akkori sejtelmed, sejtésünk milyen kevés volt ahhoz képest, amit el kellett viselned azóta.
Drága barátom! Boros, kenyeres, puliszkás, szívbéli pajtásom! Eljöttünk ide végtisztességedre. Csillagok, felhők nem jelezték utunk, de főpapot, nyelvünk fölkent táltosát jöttünk búcsúztatni. „A kínba még csak most fogtunk mi restek, de te aláírtad művedet.” Nagyon siettél, tékozló rokonom. Nagyon siettél, mint az életeddel. Mi még szárnyunkat próbálgattuk, de te már szálltál, fent köröztél. Mi még azt hittük, hogy tart az ötvenhatos tavasz, de te már tudtad, hogy kegyetlen nyár van, hol a bosszú forróságától megperzselődik fiatal hitünk minden levele.
Ó, csak a homlok
jelzi, hogy mögötte mennyi rege
s Róma összeomlott.
– írtad. Írtad? Mondtad, verses önarcképedben. Hajlott háttal jártál egy körön körbe, hogy föl ne tűnjön magasságod. Egyformának – mit annyira megvetettél – álcázkodtál Te, a szabad szellem partizánja.
Látod, mégsem tudtál eléggé elrejtőzni. Növesztetted hosszúra sötét hajad, de ősz lett hamar, és parancsolóan rövid.
Vajon, számon tartottad-e, hogyan viseli el az ember a leszólás ostorcsapásait Bukaresttől, Budapestig, ép gerinccel, hogy csak a szemöldök függőleges ráncai legyenek, lehetnek bejárhatatlan szakadékok. Elleneiddel úgy élni együtt, hogy még táplálod is őket. Magadra nevelni a dicsőséges kakukkfiókákat, hadd kínozzanak. A napok sodra kegyetlenül alakítja partjait, s ha még ráadásul, a te szavaddal élve, „fantasztája valami öröknek”, az anyanyelvnek, logikának, igazságérzetnek, reménytelen, hogy hosszú őszökre, nyugalmas napokra gondolj.
De szépen, békésen indult minden.
Ment anyám a csillaghegyi ösvényeken,
örvénylő májusi orgona-tengereken,
májusi tenger orgona-habjaiban
lépdelt anyás mosolyával az én egyetlenem.
Ez a születés előtti boldog állapot, már hordozta a kérdést;
Ember leszek? állat leszek?
Nem vág vajon el a vonat?
Úgy tisztelik agyvelőmet,
mint a saját birtokomat?
De a nap, és de a világ
előcsalogatja fiát
mint gyermek a csigabigát.
S a válasz:
közöny hamujával beszórt, letarolt fej,
Aki új Archimedeszként rászól a katonára;
Ne bántsd a koponyánkat.
Bizony sokszor el kellett volna mondani eme jóslatot, féltést, ráfért volna minden jelenlevőre.
Ó, nehéz az írónak, kényes agyvelőnek, pendülésig feszülő idegekkel, a hatalom-kondások és félelem-pecérek közt átjutni a hétköznapi partra, mikor minden érinthető felület nyílt seb, idegvégződés, amit a belátható világ sósava mar. Ráadásul így kell érvelnie: „Az igazság nem tünemény” – „Illat vagy te is az illatvilágból” – vigasztaltad magad, s minket is a nagy bizonyosság-keresésben.
A prédikátorok megszállottsága kísért és kísértett vitáinkban. Hát így lett abszurd, hogy minden jónak, ésszerűnek az ellenkezőjét éljük, toldozzuk méreteinkre a mulandót, és ezek lettek tanúságtevőink.
Ady Endre Álom egy méhesről versét elemezted, valami olyan távolságból, mint akit nem érhet el a békesség ragálya. És lettél rajongója a családnak, háznak.
Érvelésedben a történelem ballépése, hogy szatmári létedre a süllyedő Erdély gyermeke lettél. De viselted ezt a rokonságot, akár az ékességet. Hányszor kínzott meg a tudat, hogy fajtádért, nyelvedért Apáczaival nem fellebbezhetsz, csak a remény marad, hogy ki mindenek igazságos bírája, tudja miként cselekszik.
A lehetőt jártad be, olyan izzással, hogy már közelebb volt az elképzelhetetlenhez, tüzétől borzongott a szemlélője.
Nem a rácsban van a rabság
hanem az indulatban,
felugró vad tudatban,
hogy az a boldog aki tudatlan.
Nem is a rácsban, nem is a falakban,
vágyainkkal vésett nőalakban,
hanem szép eszünk tengelyében,
ez a bolyongás el sosem ül.
Rabság helyett, nem a szabadság
hanem a szebbnek tűnő rabság
csalogat minket egyedül,
mint könnyű légy a légyfogóra,
ráragadunk, s nincs olyan óra,
hogy ne dohognánk jövőtlenül.
Aki ezt huszonötévesen el tudta viselni, itt pihen előttünk.
Konok, szép feje megnyugodott.
Búcsúznak tőle hegyeink, a verítékkel kötött hiábavalóság szobrai, a dunai gátak, a vázukig lezsupált mezőségi domboldalak.
Búcsúzzanak csengő, játékos rímei a gyermekajkakon.
Ránk maradt illően elviselni a hiányt, melyet szívünkben hagyott.
Kedves Anna és kedves maradékai: legyen sebetekre balzsam az idő.
Géza testvérem, nyugodj békében.
PÁLL LAJOS