Dialógus
NÁDAS PÉTER – RICHARD SWARTZ: PÁRBESZÉD. JELENKOR KIADÓ, PÉCS, 1993.
LZs Vajon mit rejt magában ez a forma? Milyen lehetőségeket kínál, és mitől foszt meg? Mit lehet vele kezdeni? Előttünk fekszik a Párbeszéd című könyv, róla beszélgetünk, induljunk ki tehát a körülményekből: négy nap magnóra vett eszmecseréje két férfi között, kik egymást jól ismerik.
DP És ismerik egymás életterét is, mert a keleten született járt már nyugaton, és a nyugatról érkezett sokat élt keleten. Mindketten szeretnék megérteni a másikat. Megérteni a kétféle mentalitást.
LZs De megérthetik-e valaha is egymást? Íme az egyik példaként elmesélt jelenet. Sepsiszentgyörgyön játszódik, a színház előcsarnokában, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Ott állnak mindketten, hirtelen feltűnik Balogh Edgár, felismerik, Swartz elindul, hogy megszólítsa, de Nádas (mert ösztönösen megérzi, nyilván a keleti ember félelmével, hogy Balogh Edgárnak nem tenne jót, ha velük nyilvánosan érintkezne) a kabátjánál fogva visszatartja őt. És ekkor Swartz dühösen rápillant, értetlenül, már-már gyűlölettel, a nyugati ember értetlenségével és szabadságával, illetve a szabadság korlátozójának címzett megvetéssel. Áthághatatlan akadályok vannak kelet és nyugat között, a keleti és a nyugati mentalitás között.
DP Vajon nem épp a mentalitás választja el a kétféle embert? Vajon alapvetően nem arról van-e szó, hogy semmi különbség nincsen ember és ember között, ami pedig van, az a rájuk aggatott jelmezekből eredeztethető?
LZs Azt hiszem, igen. Mert a két embert vizsgálva, a legszembetűnőbb a viselkedésben megmutatkozó eltérés. Nádas idéz föl egy másik nagyon jellemző szituációt. A nyolcvanas évek közepén egy esztendeig nyugaton élhetett, dolgozhatott. Körülbelül két hónap kellett neki, hogy hozzászokjék ahhoz a jó érzéshez: nyugaton van. Megváltozott még a járása is. De keleti reflexeit nem tudta megunt ruhadarabként levetni. Esti sétái rendszeresen egy éjjelnappal őrzött konzulátus előtt vezették el. Ő, talán hogy elkerüljön minden gyanút, mindig átment a túloldalra, és egy sövény mellett haladt el, ami mögött rendőr állt, néha kutyával. Aztán egy éjszaka, teljesen váratlanul, a kutya kiugrott a sövény mögül, és rávetette magát Nádas arcára, hogy összeroppantsa. De mégsem harapta szét, mert a kutya pórázát tartó rendőr, valamilyen ösztönös erőfeszítéssel visszarántotta az állatot. Aztán dadogva szabadkozott, őszintén bocsánatot kért. Mire Nádas azt találta mondani, hogy nem történt semmi. Ezt a mondatot az őr egyáltalán nem értette, tekintete megtelt rémülettel, enyém a felelősség, hebegte. Nádas legyintett, és faképnél hagyta az őrt, aki végül is szerette volna megtárgyalni, tisztázni, elrendezni a történteket.
Mennyire más volt a két szereplő fejében. „Ebben a helyzetben az egyik ember agyában a liberális jogállam, a cselekvéseivel és mulasztásaival járó felelősség, a másik ember agyában és idegeiben viszont az önmagát illető alapos gyanú, és a saját létét illető bizalmatlanság. És ez a gyanú és bizalmatlanság nem is alaptalan, hiszen élete minden pillanatában készen kell lennie arra, hogy a vele ellenségesen szembenálló erőket egyrészt ravaszul kikerülje, másrészt még ravaszabbul kijátssza. Így aztán potenciális bűnöző!” És az is világos, mennyire másképpen végződne a kutyás szituáció, ha a sértett fél is nyugati volna. Vagy amennyiben mindez keleten történne, keleti szereplőkkel. Esetleg keleti rendésszel és nyugati szenvedő féllel.
DP Vajon volna-e különbség, magyarországi és erdélyi szereplő között, ha ugyanabban a szituációban, ugyanabban a szerepben lépnének föl?
LZs Tehát szerinted érdemes erről beszélgetni, vagyis úgy véled, találhatók olyan jellemvonások, a szó elvontabb értelmében, olyan tulajdonságok, amelyek elkülöníthetővé teszik a kétfelé élő embercsoportot.
DP Sőt, nemcsak az erdélyit és a magyarországit lehet ekképpen szembeállítani, hanem a partiumit és a történelmi Erdély határai között élőt is. Partiumi egyetemistáktól számtalanszor hallottam, hogy ők nem rendelkeznek tiszta identitástudattal, mert földrajzilag ugyan Romániához tartoznak, tehát politikailag Erdélyhez, de szellemileg Magyarországhoz. Az élelmet itt veszik meg, ennek az államnak a törvényeit kénytelenek betartani, de anyaországi kultúrát fogyasztanak, tévén, rádión, folyóiratokon, könyveken keresztül.
LZs Nem tartom hasznosnak, hogy ennyire messze távolodjunk témánktól. Viszont arra mégiscsak vállalkozhatunk, hogy a könyv tanulságait figyelembe véve, a könyvvel való találkozás közös tapasztalatával kíséreljük meg az elkülönítést. Van különbség nyugati és keleti ember között?, teszi föl a kérdést a könyv, hogy válasza nagyon régi időkig vigyen vissza, egészen a görögökig: ha valami a birtokodba kerül, másvalamit elveszítesz, vagyis az egyik fél rendelkezik valamivel, amivel a másik nem, csakhogy ez fordítva is érvényes; a felfedezett különbség tehát nem jogosít föl arra, hogy ítélkezhessem a másságukban különváló felek fölött. Az erdélyi ember csorbaságán túl látnunk kell gazdagságát is...
DP Erről az az ógörög mítosz jut eszembe, mely szerint valamikor csak ember létezett, s az istenek irigysége választotta szét férfire és nőre... Talán így keletkezett a keleti és a nyugati fél is, és most keresik egymást, akár a férfi meg a nő...
LZs Férfi és nő? Ekkora különbségek azért nem találhatók...
DP Életszínvonalukat tekintve az erdélyi szegény, a magyarországi gazdag. Nyelvük, noha mindkettőé a magyar, bizonyos kifejezésbeli árnyalatokat számba véve, egészen eltérő élettapasztalatokat takar, illetve mutat fel. És milyen ez az élet valójában? A két életet mérlegserpenyőbe helyezve megdöbbenhetünk: hatalmas a különbség. Mindaz, ami az élethez tartozik, öröm és boldogság, félelem és gyűlölet, szeretet és gyötrelem, akarat és szabadság, olykor már-már összemérhetetlen távolságban van egymástól.
LZs Szerintem azért tűnnek összemérhetetlennek, mert tényleg nem lehet összemérni őket. Különbséget tudsz tenni két félelem között, vagy el tudod dönteni, melyik boldogság a nagyobb, melyik szeretet az önfeláldozóbb?
DP Jó, akkor forduljunk mérhetőbb jelenségek felé, amiképp Nádasék is teszik. Az élet szervezettsége különbözik, a kibernetikája. A nyugati tojást főz, miközben megkeni kenyerét, sőt teáját is leforrázza, a keleti, erre van példa, csak sorban tudja elvégezni ezeket.
LZs Most már értek mindent. Feleségem, aki belső-erdélyi, előbb tojást főz, aztán megkeni kenyerét, leforrázza teáját, végül leül és elfogyasztja. Én viszont, tősgyökeres szatmáriként, nyugati fenegyerekként egyszerre teszem meg valamennyit, mire megfő a tojás, már meg is ettem, sőt, a fogamat is megmostam. De komolyra fordítva a szót, tényleg mérhető a különbség: a nyugati szervezettebben él, mint mi.
DP És több ideje jut az életre. Például beszélgetésre...
LZs Ami mifelénk valahogy kiment a divatból, holott a forma, miként e könyv mutatja, kibányászható értékeket rejt mindenki számára. Pedig egykoron már színvonalasan megvolt: gondoljunk régi erdélyi tollforgatók párbeszédes alakban megírt könyveire, Mentovichtól kezdve Léprádi Szabóig. Ezek mai szemmel és aggyal is élvezetes munkák. Bárki okulhat belőlük. Nyilvánvaló viszont, hogy sem a korabeli, sem a mai nyugati olvasóhoz nem jutottak el. Eljuthat-e bármikor, bármilyen műfajú erdélyi alkotás a nyugati közönséghez?
DP Aktuálisan azt mondhatnám, hogy a színház egynémely alkotása mégiscsak eljutott. Lehet, hogy könyvek is vannak. Mondjuk, vannak. Viszont egyvalami nagyon számít: nincsenek versenyhelyzetben. Versenyen kívül indulnak.
LZs Én ettől azonnal a konvenciókhoz érkezem. Tudniillik sokszor úgy érzem, mintha színpadon élnénk, hogy minden csak kellék, masé, váz, jelmez. Kidolgozták, és tudjuk, miféle emlőkön nőttek föl azok, akik megtették, kidolgozták, hogy kicsoda, micsoda az erdélyi, és nekem akként kell viselkednem. Tehát, amennyiben van kimutatható különbség, az nem a köztem és a másvalaki között valósan létező különbség, mert ami engem mérhetővé tesz, az kívülről rám aggatott dolog.
DP De amit valójában gondolsz, egy párbeszéd kiszabadíthatja a konvenció törmeléke alól.
LZs Hogy törmelék volna, sajnos aligha. A párbeszéd viszont még így is eredményes lehet. Mások nem leszünk, mert saját árnyékunkat nem léphetjük át, de legalább rálelhetünk saját árnyékunkra.
DP Mostanában ugyanannyit aggatnak ránk, de talán kétszer annyit, mint azelőtt. Még mindig létezik ugyanis az elnyomott kisebbségi magyar értelmiséginek címzett szabályzat: legyen a magyarság vezére és lelkiismerete, egyben hű szolgája stb. Nem csodálom, hogy ebbe belehaltak, beleőrültek, tehetséges emberek itták tönkre magukat. Másrészt létrejött a fölszabadult kisebbségi kódexe is: vonuljon ellenzékbe, alapítson iskolát, küzdjön jogainkért, indítson folyóiratot stb. E parancsolatok szerzői igyekeznek eltörölni az ember saját céljait. S a könyv, melyről beszélünk, éppen azért szimpatikus, mert következtetése szerint a világ megváltása a politikus dolga, az írónak – Ottlik szavaival élve – elsősorban írnia kell. Vagyis nem lehet mindenkit egy kalap alá venni.
DEMÉNY PÉTER – LÁNG ZSOLT