Mártonffy Marcell
Mártonffy Marcell
TEMÉRDEK NÉV ALATT
„egyetlenegy rózsára, uraim.”
PILINSZKY
A rózsáról minden megmondatott. Amilyen haszontalannak tetszik
motívumtörténetének ismételgetése, szimbolikus jelentéseinek vitrinbe
rendezése, a közhely körüli botanizálás, olyan véglegesnek hat ismeretelméleti
besorolása is. Umberto Eco könyvének címe, A rózsa neve: visszatérés
és lezárulás. Ha hihetünk a szerzőnek, a regényhez kulccsal szolgáló és
befejező mondatát alkotó latin hexameter a XII. századból, egy bencés
szerzetes, Morlay-i Bernát tollából származik: Stat rosa pristina nomine,
nomina nuda tenemus – A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket
markolunk. Névpártiak és dologpártiak vitája a mintha egyszer s mindenkorra a
„mezítelen név” javára dőlt volna el. Korunk, a késő-újkor nem ódzkodik az
ismétléstől, de a név mögött tátongó űrbe már nem a filozófiai kaland hajdani
izgalmával vagy halálos rettenetével pillant. A semmi megszelídíthető, sőt
valódi értékek mögé bújva, a tetszőlegesség, a játékosság univerzáléjaként
sorolhat a létérzékelésünket körülíró fogalmak közé.
Meg kell tehát fontolnunk, hogy nevezhetjük-e feledhetetlennek Rilke rózsáját.
A jelző együtt enyészik a névvel. A költő, halála előtt egy évvel, 1925
októberében úgy rendelkezett, hogy sírfeliratként őrködjék, mint ahogy őrködik
is, egy wallisi falucska temploma mellett... ugyan, mi fölött? Rilke emlékénél
és költészeténél is inkább a magunk memóriája fölött. És őrizze kérdésünket,
amelynek elkallódása jóvátehetetlenebb, mint a válaszaink hagyománytörténetének
drámáját meghatározó keletkezés és pusztulás, kicserélődés és átalakulás.
A háromsoros vers csaknem minden Rilke-értelmezőt megkísértett: a szirmok száma
virtuálisan végtelen, a hozzátoldás buzgalmából ki kell hogy józanítson a
hiábavalóság tudata. Ám a szótlan szemlélés megmaradó, termékenyebb lehetősége
éppoly veszélyeztetett, mint az üzenet, mely elnémul, ha túlszaporodnak a
szavak. A nézés, akárcsak az odahallgatás, erőfeszítést kíván, a figyelő
tekintet igyekezetét és töprengő csendet, olykor a töprengő szavak csendteremtő
munkáját. Nem kívánom tehát sem agyon-, sem új életre értelmezni Rilke
rózsáját, csupán elüldögélnék mellette: „letelepednék”. Gadamer így jelöli a
befogadás költészetéhez, a méltó megfeleléshez illő testhelyzetet, amely az
imádsághoz hasonlóan éppoly kevéssé kecsegtet sikerrel, mint amennyire idegen
tőle a sikertelenség félelme, s amely szándéka szerint várakozó és a
kegyelemnek ajánlott idő. A letelepedő a tanítónak járó tisztelettel, de
otthonos közelségből néz fel. Feltétlen bizalma megelőzi kritikus szabadságát,
melyből épp leckét kap.
A letelepedés azonban ábránd is, akárcsak a társiasság, a megoszthatóság. A
puszta név csonka jelszerűsége, a személy s a dolog hiánya sehol sem mutatkozik
oly erőteljesen, mint a szavak utópiájában, helykereső sehollétében. Bennünk
élnek, mondanánk, de bizonytalan mind a helyviszony – a bent holléte –, mind a
többes szám első személy, az interszubjektivitás valódisága, a megértés közös
és közösségteremtő mivolta. Amit és akit felejthetetlennek mondunk, többnyire
feledhető. Miként az állandósult extázis, a felidézés életformává szilárdítása
is ritka képesség, s kérdés, hogy áldásnak tekinthető-e egyáltalán. A műalkotás
szabadon hagy. A szó nem kötelező volta, meglehet, épp komolyságával függ
össze. Úgy ad életet, hogy önnön nemlétét sem leplezi el. Szabadsága ugyanakkor
nem azonos a tetszőlegességgel, amellyel pedig könnyen összetéveszthető, s
amely a szavakba foglalt hiányt súly helyett súlytalanságnak tüntetné fel.
Rilke rózsája sem kívánja lenyűgözni sokfelé csapongó gondolatainkat, s ha most
meditáció tárgyának tekintjük, tudjuk azt is, hogy nemsoká továbblépünk. A
megértés teljességet mintázó körkörössége egyben az értetlenség circulus
vitiosusa is: márpedig e kettősség ösztönzés és teher. Tükörjáték részesei
vagyunk: a rózsa létet és nemlétet mond ki a szó egyszerre valóságot közelítő
és távolító közegében. A sírfelirat: a hiány erős jelenléte. A megragadás, az
érzékelés vágya Rilkét jóformán időszerűtlenné teszi – de rokonná is a
„meztelen név”, az eldöntetlenség szapora hullámmozgásának e miniatűr,
kimeríthetetlen energiaforrása.
Az eredetire előbb a másán, Nemes Nagy Ágnes fordításán keresztül tekintek.
Máson csakugyan különbözőt, a fordítás természetének megfelelően inkább
következményt, folytatást, kiegészítőt, a szöveg szólítására adott reakciók
egyik lehetőségét értem: a mű körül megnyíló tér kitöltésének szolgáló-alkotó
vállalását. Egyben a megértéshez szorosan hozzátartozó félreértés dokumentumát.
Felőle visszanézve kísérelhető meg e szemlélő elidőzés, letelepedés egyetlen
aktív mozdulata: egy állítás, mely úgy szól, hogy Rilke verse, szellemi
végrendelete nem összegző kijelentés, nem szentenciózus bölcsesség, nem
világképének tömör foglalata, hanem épp e világkép kitárása. Műfaja:
megszólítás, invokáció, csodálkozó megidézés, válaszra váró felkiáltás. S ha
van végső érvénye, akkor ez a továbbkérdezés parancsolata. Az állításból egy
másik is következik, személyesen, a szavakban épp most szemlélődő számára, s ez
költészet és hittapasztalat ezúttal nem tabuként tisztelt kapcsolatára vonatkozik
(jóllehet számos tekintetben indokolt az a szemérem, amellyel a megismerés e
két területe egymással párbeszédet folytat, rendre elhallgatva vagy inkább
egymástól hallgatólag elfogadva az összetartozás ígéretét). Rilke sírverse ezt
a kapcsolatot olyannak érzékelteti, amelyben az elhatárolás a közelítéssel
azonos mértékben fontos: a szó, a metaforikus beszéd s a szavakat feszítő
transzcendens megnevező szándék közössége mellett épp a különbség, az
összeolvadást hárító másféle önazonosság teheti igazán dialogikussá s ekképp
ismeretgyarapítóvá e viszonyt. Benne a költészet feladata a másként mondás
tágas dimenziójának, a kérdést ébren tartó hívószavának felkínálása, melyre az
Isten-tapasztalat a maga összetéveszthetetlen egyediségében és szabadságában,
teremtve megnevező, egyszersmind csöndes és személyes közvetlenségében a
teljesség hírével felelhet.
°
Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
Annyi temérdek pilla alatt Senki sem alszik.
A figyelmes Rilke-olvasat tanúsága szerint a költő kedvelt szóképe, a rózsaszirom
és a szempilla azonosítása szólal meg itt is. A valamivel korábban keletkezett Temető
című, francia nyelvű prózaversben már készen áll a sor: „Senki álma/ annyi
pilla alatt” (Sommeil/ de personne sous tant de paupiéres). Figyelemre méltó
maga a Temető cím is: kijelöli a rózsa helyét, de közben fel is ment a
toposzkutatás kényszere alól. Nem szükséges végigjárnunk a hagyományos
rózsa-szimbolika végtelen paradigma-sorát, s talán ahhoz sem kell
ragaszkodnunk, hogy a századelő immár avíttnak tetsző díszítőmotívumát lássuk
benne. Az alól pedig, hogy a vegetáció elpusztíthatatlan szépségének sokak, s
így Rilke által is megörökített és megnemesített közhelyét lássuk benne,
szemben az emberi mulandóság tragikumával, a vers bonyolult jelentésszerkezete
ment fel. Ez a rózsa nem más rózsák, nem is a dekorativitás szecessziós
kellékei felől közelíthető meg, hanem egyedül a versszerkezet többkiterjedésű
asszociációs rendszerén belül. Jelképes tartalmait a szövegben keletkező
szójelentésekből meríti: ezeket sűríti, valódi műalkotásként, szemléleti
egésszé. Pontosabban, velük együtt tart abba az irányba, amelyet az egyetlen
név kimondásának intenciója jelöl ki. Ha az idézett prózavers alapján
kulcsmetaforának a szirmok és a szempillák egymásra vetített képét tekintjük,
akkor a megnevezés egyszerre ír le körpályát s tágul a megnevezhetetlen felé, a
bejárt területek gazdag tartalmait magába gyűjtve és kiterjedését érzékeltetve.
Hiszen a vers – maga is pillanatra feltáruló virág – a rózsa szavával nyílik
meg, és, az eredeti szöveg szerint, a pillák sokaságával zárul. Érdemes ezért
az utóbbit is felidéznünk: Rose, o reiner Widerspruch, Lust/ Niemandes
Schlaf zu sein/ Unter soviel Lidern.
Mielőtt a magyar változattal összevetnénk, szolgáljon tanulsággal az a
jószerivel szentségtörő német prózai parafrázis, amelynek létrehozója, a
szemantikai tisztázáson fáradozva, éppúgy szembe kellett, hogy nézzen a
felfejthetetlenség kínjával, mint alighanem valamennyi Rilke-fordító. A
csikorgó mondat valahogy így hangzik: „A rózsa ellentmondása a rózsának az a
kedve (gyönyörűsége? kéje?), hogy a senki álma, noha lehetőség szerint
(potenciálisan) valaki álma lehetne.” A szirmokat akkurátusan kitépdesi ugyan a
jámbor laboráns, csakhogy a megoldás, a fontoskodó túlírást tetézve, abban is pontatlan,
hogy a rózsa gyönyörűsége Rilkénél nem az ellentmondáshoz mint alanyhoz társuló
állítmány, hanem maga is megszólíttatik: a struktúra egészét a megszólítás
hordozza: te rózsa, te tiszta ellentmondás, te kedv. Sőt, mivel a
kibővített vocativus képsora természetesen növekszik a kezdeti megszólítottból,
a rózsából, az igei állítmány mindvégig igazoltan hiányozhat. Így a létige, a
sein nem pusztán kapcsolóelem a rózsa – a gyönyörűség – és az álom között,
hanem, kivált sorvégi helyzetben, eréllyel szólhat magáról a létről: a senki
álmának létezésében lelt kedvről van inkább szó. De az álom sem igazán
helyénvaló: Nemes Nagy Ágnes indokoltabban mondja: „alszik”. Az álom az alvó
egyszerre személyes és archetipikus tudatműködése, egyszersmind elmosódó világ.
Az alvás szó viszont magára az alvóra, személyére, testének
kontúrjaira irányítja a figyelmet. Álmába egy villanásnyira sem tekintünk be, s
főként nem ringatjuk magunkat reflexszerűen abba az édeskés képzetbe, hogy –
gyengítő hasonlataink nyelvén – a rózsa olyan, mint egy álom, netán álomszép.
De a magyar költőnő mesteri átültetése is egyféle értelemösszefüggést teremt,
amikor az alvást „igésíti” – „senki sem alszik” –, és alanyát megfosztja attól
a lehetőségtől, hogy – bár Senki – csakugyan legyen, létezzék. Pedig a rózsa:
kéj, kedv vagy gyönyör, egyúttal a Senki alvása, hiány és létszerűség
azonosságában. A rózsa ellentmondása nemcsak abban ragadható meg, hogy valaki
aludhatna szirmai alatt, de nem alszik – ha jól meggondoljuk, miért is aludna
valaki a rózsaszirmok alatt? –, hanem abban, hogy ő maga az alvás, az alvó
senki látványa. Az alvás mint a lét szunnyadó állapota, és egy közelebbről meg
nem határozott, de megszólított személyesség van együtt a rózsa szavában. A
rózsa nem csupán a szemlélet tárgya és a kép elsődleges jelentésű eleme, hanem
a Senki titokzatos alvásának kontextuális megfelelője. Nem temetővirág,
bármennyire a halál kertje alkotja a szemlélés helyét, és nem vak szem, miként
az Apolló-torzóé, hanem a Senki figurája. A német nyelvű költészet huszadik
századi képviselői közül a másik legnagyobbnál, Paul Celannál a Senki jelentése
abból a kabalisztikus eredetű, a keresztény misztikában szintén otthonra lelt
névtulajdonításból is származhat, amely a kimondhatatlan Személyt jelöli
paradox ellentétével. Ha e lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, ha tehát a
Senki kiléte megmarad titoknak, a vers akkor is valaki helyett szólítja meg a
rózsát. A tiszta ellentmondás a gyönyörűség és az alvás harmóniájában nyilvánul
meg, ugyanakkor a rózsa rejtett negatív lényegének és szunnyadó, mégis
intenzív, egyúttal személyes létszerűségének összebékíthetetlenségében is. A
tisztaság itt csak távolról utal a virág szűzi érintetlenségére, s nem is
csupán az ellentmondás hiánytalan paradoxitását jelenti – azt a magakelletőnek
is felfogható gyönyörűséget, amely a lényegvesztettség ígéretes
felkínálkozásából, a tapasztalati világ mint csábítás és cserbenhagyás
kettősségéből fakad. A tiszta ellentmondás több ennél: a megismerés vágyának az
a minden mást kizáró és végső soron a rózsa képét is elhalványító végletessége,
amely mindössze két valóságelemről tud, s e kettő közé feszül. Az egyik a
jelenség-világ változatainak pazar sokasága, a varietas mundi – a másik az
egyetlen realitás, amelynek Személyként való megszólíthatósága és megóvó ereje
nem cserélhető fel semmilyen meghatározatlan szemléleti központtal. Erre
emlékeztet a Nyolcadik elégia panasza, a magányos küzdelem teljes
élettörténetet tömörítő vallomása: Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik./ Újra
rendezzük. S mi is szétesünk (Rónay György fordítása).
Rilke végső gesztusa nem a megcsodált rózsa szirmainak szétbontogatása, nem in
effigie leleplezése ama tárgyak ürességének, amelyek költészetének
esszenciáját, a költői szó megújíthatóságát és a titkok kihallgatásának reményét
jelentették. Nem a megfellebbezhetetlen, tagadássá keseredő igazság világgá
kiáltása. A költő, végletes hűséggel, megmarad szemlélőnek. Csodálkozónak, aki
kitart az értetlenségben, a kérdezés állapotában. Hogyan lehetséges, hogy
valami ennyire valaki helyett áll, s rejtelmes, a létet titkolva-tagadó
alvásában ennyire jelenvaló? Amit Nemes Nagy Ágnes kijelentő mondata eldönt – Ennyi
temérdek pilla alatt/ Senki sem alszik –, azt Rilke meghagyja a maga
tünékeny, ám valóságos káprázatában.
Ugyanakkor a megszólítás itt is vallomást takar. A dolgok, a tárgyak faggatása
csak a vágyakozás tudatmélyében dialogikus, valójában olyan próbálkozás, amely
nem lép ki a monologikus-reflexív beszéd köréből. A személyességet elsősorban
hiányként éli át, noha tán épp ezért elevenítheti meg a tárgyakat mindenki
másnál nagyobb hatalommal. Rudolf Kassner, a filozófus-barát és vitapartner
figyelmeztetett a rilkei világ határaira: ő „csak az Atya országában otthonos,
a Fiúéban nem. A megtestesülés igazságát nem ismeri”. Hozzátehetjük: ismeri a
teremtés mimézisét az alkotásban, s a művészi egzisztencia mint teljes magány
örök fenyegetettségét, áldozati arculatát. Gadamer joggal vetheti a Rilkét a
katolikus hittételek felől megközelítő és bíráló Romano Guardini szemére:
„Vajon nem tartalmaz-e a költészet mindenki számára igazságot, midőn a költői
én tanulónak és taníthatatlannak tekinti önmagát, akinek valóban éreznie s így
a valóban szeretnie nem sikerül?” Személyes érzései és beteljesült szeretete
helyett a költő mint közvetítő, a nyelv megújító lehetőségeivel ajándékoz meg:
hivatása szerint „végképp másoknak remél”.
°
Rilke rózsájában is a nyelv erőforrása adatik át. Hiszen elsősorban erről:
magáról a nyelvről tesz tanúságot a sírfelirat. A rózsa: beszéd, mondás,
„tiszta ellentmondás”. S ilyképpen az önmaga másában kimondottról, a mindig
másként mondottról, a szavak vágyott középpontjáról – a-logikus mivoltáról, a
személyes Logosz hiányáról – is vall. Helyét, habár a hagyomány ezt sugallná,
nem annyira a középkori motívumkincs rosa mystica-ja, vagy épp a korai
nominalizmusban, már Abélard-nál felbukkanó s Celannál is megszólaló semmi
rózsája környékén érdemes keresnünk, hanem a kettő felezőpontján,
felfedező metaforáink között. Mi több, a rózsa: meta-metafora, valamennyi
megnevezés mozgását összegező kép.
A metafora jelentéstani kettősségei – a lexikális és a szövegösszefüggésből
kialakuló értelem, az ismert és az új valóságelem, a létről és a nemlétről
szóló egyidejű kijelentés feszültségterei – akár egy továbbival is
kiegészíthetők: emlékezés és a felejtés dialektikájával. Rilkét, a sírverset,
Nemes Nagy Ágnes fordítását, ha belső ünnepeink vigyáznak is rájuk, a
hétköznapok minduntalan kioltják emlékezetünkben. De felejtve is tovább
emlékezünk. Az ellentmondás szerkezete, az erőtlenségében energikus, ám újra és
újra elsötétedő középpont képzete, s benne a Senki mint Valaki elrejtettsége
változatok során át újul-őrződik meg és vonzza maga felé tűnődésünket. Miként
Rilke életművén belül is, A párduc monoton körtáncába épülve, a
Schlußstückben a szív mélyén felzokogó halál alakját öltve, vagy a Nyolcadik
elégia teremtésvíziójának fókuszában. Így bizonyul jelnek maga a
birtokolhatatlanság, a mindenkori közvetettség, a nyelv mint közbevetett és
formálódó valóság, a távolság mint tilalom és meghívás. S lehet feltételévé
nemcsak a költészetnek, hanem minden valóságértelmező beszédnek, a kérdező és
kérdőre vont ember megszólalásának.