Gál Éva Emese
Lázadó rettenet
S eljön egyszer a tagadás kora.
A semmisítő józanság: a nincs.
A fényeit foszlató glória
fókuszában kínnal ég el a kincs.
A hitvilág tornyain a harang
kitartóan kongatja meg az űrt,
és nem rezeg vissza rá semmi hang:
minden húr a végtelen csöndbe hűlt.
Milyen világ lesz ez? Ha fénytelen
robotként mozdul bennünk az idő,
túl minden nemzeten és istenen?
Szerelmünk teremtő, teremthető
csatáin túl, ahol már nincs miért?
Milyen lesz ez a bolyongó világ,
ha abba vakul bele, amiért
bolyongásra ítélte önmagát?
Most félünk még, s a félelem erény,
mert gyáván is lázadó rettenet.
De mi lesz, ha kilobban az a fény,
amit súrol a lelkiismeret?
Milyen lesz, ha a jaj, gyűlölködés,
pusztulás ellen már a vers se szól,
hogy kijátssza a megsemmisülést?
Mondd, milyen megtagadva ez a kor?
 
Hűtlenség
Derékban hasad szerte a meder,
mikor búcsúznak egymástól a partok,
a folyó tükrében riadó arcot
a nemlét örvénye sodorja el.
Dombok és lejtők törvényein túl
könnyen tagadja meg magát a tenger!
Soha az a világ a végtelennel
már egybe nem folyhat parttalanul,
melynek folyóját hagyja el a part!
Ez a tájkép lesz a természet vétke:
teremtőjét tagadja teremtése,
s medrét veszítve apad ki a harc.
A hasadékokban csak űr lebeg.
Kietlen domborzat: egy nemzetélet.
A parttal menekülő hűtlenséget
portengerré kavarják a szelek.
Metszet
Oly névtelen a nap, az éj, az óra,
mikor a fal omlani kezd belül,
és minden mítoszt maga alá bontva
mered a csonka rom, meztelenül.
Nem rejti, nem takarja már a látszat!
Lassan lepi tele a szürke gyom
a lelkünkből kimetszett, égi tájat
egy fekete-fehér vésőnyomon.
Nem hasonlít már semmi itt magára!
A romok közt mégis matat sugár,
s ha eget nyit egy régi délutánra,
mintha épen állna belül a vár!
De álom már: beomlott minden ablak.
Itt a balladák is régen kihaltak.
Pasztell
Akár a lelkünk lehetne a fenyves,
mély csöndjében annyi titok remeg.
A mennyekbe fölkúszó meredekhez
homorítja az Isten az eget,
és fönt, a végtelennel testközelben
az ég földdel cserél lélegzetet.
Mintha a szélkerengő telhetetlen
lenne, a fák egyre morajlanak,
s a fájdalmát zúgató rengetegben
hűsíti olykor homlokát a nap.
Ó, itt a sík gőgös terjeszkedése
már céltalan: csak fönt van és alatt,
ami méltó lehet a messzeségre.
A csúcs egyszer csak a mennyekbe vág!
De nézd: Egy kis tisztás gagyog az égre,
s szorongva állja körül a világ!
Kívül-belül
Ezen a bomló féltekén a földnek,
ahol minden törik-szakad
reped,
kívül-belül
az űr
merül magába,
torokra fagy
az égő rettenet,
nincs semminek mélysége, távolsága,
de arca, lelke
sincs már semminek,
és mégis éli konok létezését,
mert nem tehet arról,
hogy elveszett,
vesztése is
a semmibe kell vesszen,
inog alatta, fölötte a vég,
s mint izzadt ruha halottfáradt testen,
tapad belé
a gyűrött messzeség.
Ezen a bomló féltekén
a földnek
a percért küszködik bennünk
a lét,
és büszkén történelemnek becézzük
az elveszejtő embertelenséget,
ami hazákra osztja dzsungelét.
Már a végtelen
végzeteket őröl,
tőből metszi ki
az igét a földből,
és semlegesíti a Golgotát!
Mi dicsőségünk
árnyékában ázunk,
mohács-, világos- és trianonságunk
védi bennünk
a pusztulás jogát.
Én nem tudom, mi ez a nagy egészben,
mit kergetnek velünk a csillagok,
de emlékszem, hogy gyermekként is féltem,
amikor az oltalom
elhagyott.
Félek ma is, és nem magamért félek:
megfosztanak
lényegtelenedések
attól, hogy jelentésem rész legyen
valamiben
ami még értelem
ezen a bomló féltekén a földnek,
ahol minden törik-reped,
szakad,
kívül-belül
az űr
merül magába,
és elszótlanodik
a gondolat.
Törtszonett
Érvelhetsz magadért, vagy magad ellen,
a szavak közt bizonytalan a csend,
s amit kérdőre vonsz, cáfolsz, vagy renden
kívül taszítasz, feltör ellened,
mert nincs a világban már bizonyosság,
nincs tél sem, melyben hófehér a hó,
az istenségig emelt szentháromság
számrendszerében már nem osztható
a hit és a valóság könnyű törtje,
ami az évszázadokat gyötörte,
hogy múlttá sorvadjon, ami teremt,
míg történelmünk talmi fennvalókért
fölkoszorúzta magában a hóhért,
ha bölcsen végezte ki a jelent!
 
Káosz
Egyszer megszűnik minden kapcsolat.
Az összetartozás és összetartás,
függőség és ellentét szétszakad,
levetkezi a bolygó a bolyongást,
a Nap szertezilálja rendszerét,
és együttlétet áldozva és bomlást
vállalva lesz a magány messzeség.
De nem világ. A különlét határa
már nem közös, s ha minden másban ég,
nem lehet egy a meghatározása.
Túlnő az emberi fogalmakon,
és végtelenszer magát végbe játszva
formátlanná torzul a tartalom.
Nyugalom
Lobogott előttem a tenger,
mint egy nagy fazék húsleves.
Gőze áttört az ég fedőjén,
a csillagokra gyöngyöket vetett,
kifordult mögöttem a mélység,
tótágast állt a szakadék,
a csúcsok zuhantak, halántékuk
lejtőin lecsorgott az ég.
A part szegélyét, ahol álltam,
kiegyenlített forróságban,
percenként himbálta a csönd.
Nem tartoztam semmihez, de féltem:
a semmit végletek közt elem
túl, s nincs part a végletek mögött!
Döntöttem: nem állom
az egyensúlyt két halál között,
mert nekem nincs, csak egyetlen halálom.
Élővízzé hűtöttem a tengert,
azaz: megalkudtam vele:
a látomás soha nem lesz
valóságaink végzete.
Minden erőmmel összefogtam
a szakadék álkapocsait:
fulladni hagytam a csúcsokat.
Ölje egymást mélység és magasság,
rám többé ne zuhanjanak!
Most, e kietlen nyugalomban
a látóhatár biztonsági öv:
minden kétely, harc, ellentét, távlat
peremen túlra költözött,
s a világra fölesküszik a látszat.