Lászlóffy Csaba
DE KI A NYERTES?
Fejre esett jövő
(1939)
Abban az évben születtem. Ő pedig éppen annyi idős volt akkor, mint én most. A bábaasszony megfürösztött; tisztára nyalva óbégattam a nekem szánt evilágban. Ő kifogástalan úriember volt és maradt (nem csupán külsejére nézve): kiélhette magát – ha el nem unta – szürke eminenciás szerepében. Élete messziről – de csak messziről – olyannak tűnhet, akár a példamondatok látszólag szenvtelen áramlása. A szavak a sok használattól, akárhogy is, megkopnak. S az arckifejezés is. (Akár egy közhely! – jegyezte meg egy hajdani, kamaszkori társa(m); ám ez egy meg nem írt fejezet része.)
Neki is, nekem is: az egyedüli lehetőség. Persze más volt Rómában meg Moszkvában, mint ott, ahol az Aranyos kanyarog: Tordán. Ám az, amit az IDŐ felépít bennünk, és lebont – a cselekvés folyamatát, a reagálások láncolatát szemlélve! Ami a létformákból akkor vagy ekkor kibontható! Az egyedüli lehetőség. Kinek hány csapda: csak elgondolni is!... A bizonytalan kimenetelű kockázatok vállalása vagy elkerülése, az ő idejében, meg az én időmben.
Egy ember – az egyes ember – létezése töredékességében. Ezt-azt megsejtve, vagy éppen kiragadva mint lehetséges, jellegzetes motívumot az elvarrt avagy foszlásnak indult összefüggésekből. A jóslás, a jövendölés őt, az elődöt illethette volna meg – én legfeljebb visszapillanthatok, emlékezhetek. Ő azonban megfontolt, precíz, száraz diplomata volt, a mestersége kizárta, hogy jós legyen. (Vagy olykor talán mégis?... Ez is egy meg nem írt, meg nem írható (?) fejezet része. Kiderül majd.
Az a vonat, amelyik elvitte, hazájától messzire. (Az első vagy a legutolsó?) S az élettárs, a Lettországban nevelkedett Lilly tekintete, amikor ő tányérjából szórakozottan vagy sietve fölnézett. „Mit gondolsz, fel fogjuk adni a semlegességünket?” Vagy: „A napi politikával, remélem, végeztünk.” Mikor milyen mondatot váltottak egymással? A társaság, a környezete pedig tele volt tapintattal vagy rejtett kíváncsisággal. Minden elképzelhetővel, ami egy profinak kijár. Akivel – normális tapasztalatok birtokában – az anyagcsereműködése is „együttérez”, együtt dolgozik.
Körülötte gyűrötten, slamposan, dermedten, sápadozva, tétován – mindig mások. Legfontosabb, úgyszólván nemzetközileg figyelemmel kísért, számon tartott tevékenységi területe: Moszkva. Ahol a suta szovjet államgépezet szerkezeti hiányosságait minden vezető káder bocsánatos bűnnek tekinti; nem úgy azonban a különvéleményt hangoztató „ellenség” kártevő aknamunkáját. A moszkvai magyar követséget ünnepélyesen felavatták, majd beszüntették. (Mandelstamot kétszer is letartóztatták időközben.) A magyar diplomata mondhatni minden évszakban megbámulhatta az épülő betonkolosszusokat s a komoran sorban álló tömeget az utcán; hányszor volt alkalma elkocsikázni a hírhedt moszkvai börtön, a Lubjanka előtt. Fáradt, bizalmatlan, alattomos, sanda tekintetek mindenütt.
„Rég nem volt szerencsém önt látni” – hadarja el az udvarias formulát diszkréten fürkésző, nem tolakodó tekintettel a fogadását előkészítő szovjet referens, aki a legutóbbi banketten a sokadik pohár vodka után a polgári társadalom rákfenéjét vette bonckés alá, mármint azt, hogy puhányságra, dekadenciára nevel, mi több: megbocsátásra, gyengeszívűségre. Éberséghiányra!... S neki, J.A.M.-nek nem állt módjában bosszúsan rámordulni a félművelt fiatalemberre, hogy: „Hagyjuk az ördögbe, legalább itt, a hölgyek előtt!” Ősei között kiváló fegyverforgatók voltak, akik néha egyetlen illetlen vagy kétértelmű szó miatt képesek voltak kardot rántani, de akár heccből is vállalták a párbajt.
No, de egy diplomatának számolnia kell azzal, hogy esetleg még abból is kára származhat valakinek, hogyha az ő arca egy árnyalattal fakóbbá válik.
Miközben én elvörösödve, lilává szederjesedve a köldökzsinórral nyakamon, eltorzult, tágra nyitott szájjal, de már csak hörögve –
ő, a deresedő, sűrű magyar bajusz fedezete alatt, keskenyre zárt ajakkal. Esetleg egy-két, mosolyba csomagolt, semleges töltetű szóval, de inkább némán.
Nálam a génekből feltörő kétségbeesett szenvedés és riadtság. Nála minden magánszenvedés s félelem elfojtva.
„Nincs más választásunk, uraim!”
Akkor – és akkor A külsőségekben (szokásokban, adomákban, naplóba átmentett szavakban, a tárgyakban is) megmutatkozó egyik vagy másik idő.
„Valójában elég régen, az elmúlt hónapban találkoztunk” – feleli a magyar követ kimérten a GPU megbízatását teljesítő szovjet referensnek, aki a behűtött pezsgőkre mutat.
Koccintás, ünneplés. Mindig kerül rá alkalom, ürügy.
Mire én újra ordítani kezdtem, most már egészségesen, új ígéretekkel telt meg Tordán a szerény mennyezetű családi hajlék. Apám mivel, kivel koccintott vajon? Szíve s epéje akkoriban még bírta a nehéz borokat.
 
(1934–)
1.
J.A.M. bizalmatlanul tekint a széttépett s elszórt papírlapokra. A hivatali aktacsomók még begyűjtésre várnak, egy-két felületes kéznyújtás, a személyzetnek jóformán még nincs hova bejárnia, a fal tövében feltekert szőnyegek, foltos parkett. Valaminek az állott szaga érzik, mintha beleette volna magát – mibe is? A bútorokba máris: talán szállítás közben. Egy képzeletben tett mozdulattal megpróbálja elhessenteni magától a titokzatosság levegőjét. Hiába, nehéz szabadulni a beidegződésektől.

A tükörbe pillant: magasodó homlok, őszülő halánték. Rómára gondol. Egyelőre emlékek – tárgyak, napsütés, déli táj –, nem emberek állnak gondolatai útjába. Nehéz lesz megszokni ezt a nagy, rideg épületet. (Rideg országot?) Egy diplomata azonban nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a kedvét. Hát még a hitét.
Róma, Buti olasz követ jóindulatának köszönhetően, közvetítő területként szolgált Magyarország és SzovjetOroszország között. J.A.M. már jóval korábban, még 1922-ben arra törekedett, hogy rábírja kormányát a diplo-
máciai kapcsolatok felvételére Oroszországgal, látván, hogy a bolsevikok erőszakos megbuktatása hiú ábránd, s az angolok, németek, olaszok keleti nyitása, közeledése után a további elzárkózás nem válik Magyarország javára. (Akkoriban a fogolycsere befejezésén fáradozott: a koppenhágai és a rigai szerződések alapján sikerült is csaknem három és fél ezer magyar tisztet és hetvenhétezer katonát hazaszállíttatni az orosz hadifogságból.)
Kánya Kálmán külügyminiszter állapodott meg Litvinov külügyi népbiztossal az olasz közvetítésben. Ennek következtében került J.A.M. átmenetileg Rómába.
„Potyomkin elvtárs gyöngélkedik – jelentette ki Leon Hefland, a szovjet nagykövetség első titkára. – Borda-neuralgiája van” – tette hozzá halkan, s elpirulva sütötte le szemét, mintha legalábbis valamilyen nemi betegség nevét mondta volna ki. Római követségünk zöld szalonjában ültünk; a harmincéven túli fiatalember megnyerte tetszésemet. Gátlásossága még javunkra szolgálhat – jegyezte volt meg távozása után Királdy-Lukács György; mikor megérkeztem, ő várt az állomáson. Dörzsölt fickónak látszott, aki jól ismeri az olasz viszonyokat, a fasiszta szérummal beoltott olasz temperamentum számunkra egyelőre inkább botrányos, mint aggasztó kilengéseit; egy követségi tisztviselő szerepében viszont mintha túl sokat gesztikulált volna.

Apropó, szerepjátszás! Az első világháború kitörését követően Thallóczy Lajos történész titkára voltam a hajdani udvari kamara levéltárában, a Hofkammerar
chivban, ő pedig arról volt híres, hogy ki nem állhatta a természetellenes pózokat meg a bőbeszédűséget. „Benned
egy diplomata veszett el” – jelentette ki egyik utolsó közös esténken, s elnyomta félig szívott bőrszivarját. Akkor még nem tudta szegény – vagy inkább magamat kéne sajnálnom? –, hogy precíz tudósembernek igen, de jövendőmondónak aligha született. A Monarchia Pénzügyminisztériumának hivatalnokaként kezdtem negyed századdal ezelőtt, s noha pályám váratlanul meredek ívben a kockázatok irányába röpített, ma sem tudnék találóbb jeligével szolgálni munkatársaimnak vagy ellenfeleimnek – mindenkori partnereimnek –, mint amit a háború utáni fogolycsere idején váltottunk egymás közt Apor Gábor külügyminisztériumi főtisztviselővel: A végrehajtásnál, kérlek, legyünk pedánsak!... Különben alkalmam volt bepillantani a személyi lapomban szereplő tömör jellemzésbe. „Úriember, abban az értelemben is, hogy felettesei mulasztásaival szemben is gerincesen kiáll, szuverén módon alkotja meg véleményét. Morális tartás, személyi integritás jellemzi, mely azonban nem minden helyzetben fér össze a taktikai érzékkel.” Mit mondhatnék erre? Csak nem fogok magammal eltelni az ötödik X után?
Lilly összevont szemöldökkel figyeli éppen, mint vágom magam puccba: a Teatro Quironióba készülünk. Nem a nyakkendőmet kifogásolja bizonyára, inkább utóbb elejtett megjegyzéseimet. Mi lesz, ha ma este is elkezdek teoretizálni, mondjuk, a kubista formák használata kapcsán, a fasizmus és a kommunizmus hasonlóságáról? Ha nem is a Duce közvetlen jelenlétében, de az embernek számolnia kell azzal, hogy kétszáz méter távolságból is kiszolgáltathatja magát... Lilly családja – jómódú, megállapodott kedélyű német emberek – megfontolt férfiút látott bennem kezdettől fogva, akire nyugodtan rábízhatják kalandos kedvű leányukat ebben az újabb háborúval kacérkodó világban.
°

„Vendéglőbe? Ilyenkor?” – fintorgott Lilly. Szokatlan volt, mások előtt főleg. Amint magukra maradtak a Via Appián, a diskurzus magyarul folytatódott köztük s kevésbé feszélyezetten. A társaság véleménye egyben megegyezett: a magyar színészek kissé komikusan hatottak, az énekhangok is elvesztek a külsőségekkel való tobzódásban. „A kosztümök még hagyján, de a többi csinált – morogta J.A. M. – Utrírozva és karikírozva adtak elő mindent.” „Bájos zsánerképek – próbált
szépíteni a dolgon felesége. – A zászlóitokon ugyanazok a színek...” „Ezért volt Magyar szivárvány-képű a Duce is a díszpáholyban” – röhögte el magát Királdy-Lukács. „Inkább feszesen szederjesbe játszó. Mint egy futurista plakát! – jött
a replika hátulról. – Valahányszor nagy animációval tapsolja meg a csőcselék.”
Ezúttal elit közönség volt jelen. S az ünneplés nem a magyar művészeknek szólt?... J.A.M.-nek eszébe jutott a Fasiszta Kiállítás, melyet Mussolini avatott föl, nem annyira római, mint inkább bizánci ceremóniával. „A keret akárcsak Moszkvában.” Ő, aki a sztálini rezsim házatáján a magyar kirendeltség útját egyengetve már ismerte a folytatást, jobbnak tartotta lenyelni megjegyzését.
A vacsora után sirokkótól szédülő fejjel s kissé émelygő gyomorral érkezett haza. Lillynek igaza lehet: a legjobb római vendéglők is inkább kifőzdékhez hasonlítanak, ahol az emberek behabzsolják ebédjüket, vacsorájukat, és szaladnak tovább. A hangoskodás s a kétes elegancia is rögtön elárulja, hogy nem bécsi vagy budapesti étteremben van az ember...
Akkor még nem tehettem volna hozzá ennyire határozottan: de biztos lehetsz abban is, hogy nem moszkvai lokálban vagy.

A cementkockákon friss hányadék, beljebb konyhaszag, vizes és mustáros po-
harakba vodkát mérnek. Egy züllött kinézésű, kopaszodó alak patetikus pózban kiabál, majd kornyikálni kezd. Csak a balalajka hiányzik. A pincér, mint egy rövid lábú korcs, szökdeli körülötte: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” – vakkantja, s várja, hogy
mellé álljon a közhangulat. „Fogyasztó polgártársak, nincs igazam?!”
Átvillan agyamon, amit Gorkij írt valamikor, hogy Lenin túlságosan leegyszerűsíti az életet, s ez a leegyszerűsítés pusztulással fenyegeti a kultúrát; mire Vlagyimir Iljics felpaprikázva vágta az író képébe: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Gorkij azóta persze töredelmesen önkritikát gyakorolt „az értelmiségi szűklátókörűsége” miatt.
Egy civil meg egy egyenruhás rendőr fogja meg kétfelőlről erélyesen az anyegini mélabúval a sötét kijárat felé bámuló részeg csendzavarót, aki – mintha csak szánalmas illusztrációja volna annak az individualista szemantikai tételnek, miszerint a szó, mihelyt leválik ajkunkról, idegenné lesz – látszólag értetlenül áll a hevesen agitáló pincérrel szemben, mint aki már nem is emlékszik a korábbi incidensre. Annak, aki nem úgy gondolkozik, ahogy a többség, a legjobb esetben kétségbe vonják ép elméjét. Természetesen így is közveszélyesnek nyilvánítják, és tudatzavarral beutalják kezelésre. Ez az eljárás, legalábbis az értelmiségiekkel szemben, ebben a szavakat kivéve mindenben szűkölködő nagy országban, mesélte bizalmasan egy fiatal kandidátus, aki bevallotta, hogy Gorkijban is csalódott, a sok szenvedés és a betegség nem lehet magyarázat megalkuvására. A „parasztság anarchikus hajlamát szító” elbeszélő korában hiába lármázott, öregkorára tudomásul kellett vennie, hogy a szovjetek és a kommunizmus egyszerű dolog. (Erről maga Gorkij számol be legújabb vallomásaiban.)

A hőbörgő „Anyeginről” kiderül, hogy betegnyugdíjas (az ilyeneknek, suttogják csodálkozva az egyik asztalnál, jő, ha az élelmiszer-fejadag kiváltására futja!);
bárgyún hagyja, hogy elvezessék. Szemében már muzsikalázat. A hasonló nyilvános vétségre nincs bocsánat, nehéz szépségflastrommal eltakarni – különösen ott, ahol külföldiek is megfordulnak – a valóságot, mely egy dilettáns költőnő áradozásá-
ban „szárnyakat ad az ábrándozó napsugárnak,/ Ütemesen masíroznak a napok/ Előre a világ tavasza felé...”
„Majoránnás bélszín – mondja szakácsotok a követségen. – Milyen hazai borral méltóztatik...?” S közben te ott állsz ezen a szomorkás napon, az ablakból bámulod a tragikus várost – a mindenkorit, mely tele van a történelem erőfeszítésének nyomaival. Gorkij visszaemlékezései nem hagynak nyugodni. Ahol kedvező színben igyekszik bemutatni mindent, még a lakkozott sorokon is átüt az író lelkiismeretének kórképe. Lenin nevetve mutatott neki egyszer egy segélykérő táviratot. „A dilettánsok denunciálására megint letartóztattak. Szóljon le, hogy engedjenek ki.” Aláírás: valamilyen Igor vagy Iván... Akár egy kavernás beteg röntgenfelvétele, minden jó cselekedet és nagylelkűség a negatív helyzetet mutatja, foltokban. Máskor a remek taktikai érzékkel megáldott pártvezetés elégedett mosollyal jegyezte meg társalgó partnerének: „Kiváló zsurnaliszta, a stílusával sohasem volt baj. Még egy kis ráijesztés és megpuhítva a mi emberünk lesz nemsokára.”

Ugyanazt a ravasz hunyorgást és elégedettséget értem tetten a karhatalmat maga
megett tudó pincér: egy diadalmaskodó kisember pöffedt lárvaarcán. A lefülelt részeg kacagásának keserű zörgése volt, így vett búcsút alkalmi közönségétől; az asztaloknál helyet foglaló „polgártársak” zavart, mulatságosan bűntudatos képet vágtak. (Ta-
lán akad filmkocka, mely egyszer ezt is megörökíti.)

A kicsinyes bosszúvágy, a düh a közös nyomorban és kiszolgáltatottságban a tehetetlenségi erő folytán gyakran besegít az államhatalomnak a fortélyos félelem gyakorlásában. Az értelmiségieknek persze külön „bűne” van, mely Sztálin idejében megtízszereződött. Az ő rovásukra írandó, hogy „túl sok edényt törnek el a szovjet konyhán”. Gorkij és tanítványai jól tudják, hogy az aktivisták lobbanékonyságán és helyezkedni akarásán múlik értékes emberek élete. S egyben a gondolkodás szabadsága. De miután mindenki vár valamire, reménykedik valamiben már mióta, tudván azt is, hogy nem lesz semmi az egészből, a félígéretek, félrecenziók, félrefordítások és féladagok évtizede után egy kiváltságos rétegnek valahogy működni látszik mégis a természetes ösztöne: a NEP-korszakban konszolidálódott elitről van szó, mely kezdi túltenni magát az önsanyargatáson, miszerint a tömeg nyomorog, tehát nekem is rosszul kell élnem. Így van ez minden erőszakos, gyökeres változás után, a letűnt osztályt kényszerítették rá, hogy lemondjon kiváltságai
 
ról és belássa hibáit; az új osztály előbb még kifulladva és szedett-vedett öltözékben, de aztán testileg-lelkileg a társadalmi hierarchia magas fokára hágott. A sérelmeket harso-
gó propaganda, a rádióropogás után nyilvánvaló, hogy a villanyborotva andalítóbb zúgása jut majd elsőbbséghez.
Kinek a bőre mennyire tágítható? Itt van a „szovjet rejtély” titka – egyesek fellengzősen ezt nevezik a minőség forradalmának. A kövér ponty még nem ragadozó hal, igaz. Csakhogy... nem mindegy, milyen táplálékhoz jutnak a ragadozók.

°
Elégeted a papírlapot és szétfújod a hamut. A falak, a helyiség – még minden idegen? nemcsak a város: új diplomáciai tevékenységed székhelye. Kiről végy példát egy kis ország képviseletében? Az angol követ elolvassa a Timest,
az Izvesztyiját, gúnyos fintorral tolja el magától, éppolyan hanyagul, mint ahogyan elfelejti végigszívni bőrszivarját. Lukasiewicz rátarti s ugyanakkor érzékeny, mint általában a lengyelek (meg a magyarok!); Attolicóval, az olasszal még Rómában találkoztunk, vérbeli diplomata benyomását kelti, persze csak külsőségekben; oly választékosan kínál helyet neked, mintha hivatalból vagy születésedtől fogva tudnod kellene, hogy ő föníciai ősöktől származik, a tőlük örökölt magas termetével és szórakozott, élveteg tekintetével úgy néz le rád is, akár Litvinov külügyi népbiztosra, akinek szilárd meggyőződése, hogy sikerült elhitetnie az olasz diplomatával, miszerint Sztálin minden megítélésében objektív, megfontolt, mi több: csalhatatlan.
A bútorok Lilly távirata szerint már megérkeztek Moszkvába, a székházat viszont még javában renoválják. Semmi biztonság, amíg rendbe nem hozzák a kapukat (a beépített konyha gondja Lillyre vár), s a sok ügyeskedő intéző, amint itt lenni szokott, a festés dolgát egymásra hárítja. Egyelőre tehát „házon kívül”, látogatás a régebbi kollégáknál; tájékozódás. (A puhatolózás szót, bár otthon szüntelenül ezt hangsúlyozzák, legszívesebben kitörölném szótáramból.)

Egyáltalán tehetek-e valamit is kedvemre valót? Szótáram, jórészt könyvtáram
is, sajnos, eleve meghatározott. A hallgatás kultúrája! – számunkra ez az első játékszabály. Észrevétlenül vált véremmé,  bizonyára, hogy egy felesleges szó többet árthat sokszor – egész képviseletünknek, az országnak –, mint mondjuk valamilyen
döntés okos vagy kényszerű halogatása.
Munkám sok esetben elfedi a valóságot; noha nem szeretek színlelni, jó szimattal (Lilly szerint „előérzettel”) igyekszem kivédeni a kedvezőtlent, legyen szó körülményekről vagy „véletlenekről”. Sikerült megelőznöm már egy – nem ellenem készülő – merényletet, és ugyanúgy elébe sietnem néhány, váratlanul adódó, meglepőnek mondható szerződésnek.

°
Kinézel a fantáziátlanul elterpeszkedő, harsogó, hatalmas térre,  és közben jóleső érzéssel húzódsz meg egy Monarchia-beli díszfa árnyékában a te ódon, kis belső tereden, ahol (talán épp sajgó érveréseden keresztül) megérzed, hogyha valami szokatlan, rejtett
szerkezet kotyog. Nem hiszel a balsorsban, ám nem habozol sárcipőben és nagykabátban a telefonhoz sietni – a kabát alja szagot fog, meg is perzselődik kissé –, s fegyelmezetten végighallgatsz egy váratlan eszmecserét a borzalomról. Összerezzensz s tágra mereszted szemed (de csak belül); senki kívülálló nem láthatja izgatottságodat. Mint ahogy nosztalgiádat sem sírhatod el senkinek: az otthon hagyott reneszánsz ülőkéket Budán s a meghitt jelképként életedbe, sorsotokba épült gótikát. (Itt tudtad meg, hogy a gótika mást is jelenthet: vírusbetegséget. A Liszenko-kutatók csökönyösen vadásznak a megnyúlt virággumókra, melyek a szemek számának gyarapodásával függnek össze. Milyen más hangulata van ennek a szónak – nem csupán jelentése – a botanikában! A megnemesített rózsa így felesel az európai civilizáció stílusával, a kereszténység egyik szimbólumával. Kereszt és keresztezés – mindkettő a „gótika” fogalmával jelölve.)
Halkan gondolod végig magadban ezt is, nehogy a miszticizmus vádjával illessenek; ami itt nem megy ritkaságszámba. Valaki jár az ablak alatt a sötétben, alig roppan a jég lába alatt.
Hangosan puffan a hűtőszekrény ajtaja. „Apa, szomjas vagyok, s csak ez van!”  – áll eléd málnavörös háziköntösében fiad. Aranyos grimasza mentőövként repül feléd. Magadhoz öleled a srácot, s közben ezt gondolod: Belső szabadságunk védettebbnek tűnik, mint a bizalmatlansággal körülvett, körülkémlelt külső. Itt senki sem tud hátba támadni. És szükségtelen folyton hangsúlyozni, hogy béke van... Legalábbis egyelőre.
Elég persze egy német újságírót fogadni, hogy „vendéglátóink” az első adódó alkalommal meggyanúsítsanak. Hasztalan hangsúlyoztam még a múltkoriban Maxim Maximovicsnak (Litvinov), hogy a magyar közvéleményen, akár egy szeizmográfon, ezúttal is lemérhető a reakció az Anschluss-szal szemben, mivel önálló fejlődésünkre nyomasztó hatással volna a nagy Német Birodalom közelsége. (Különben érdekes, hogy az olaszok a Habsburgok visszahozatalában látják az egyetlen biztos módot annak megakadályozására, hogy Hitler bekebelezhesse Ausztriát.)

A Münchener Nachrichten tudósítójával, Klaus Mehnerrel arról beszélgettünk,
hogy Oroszország nagy érdeklődést mutat a Duna-völgyi államok iránt. Ez az újdonsült dajka-szerep is azt látszik
igazolni, hogy a keleti nagyhatalom nem akar felhagyni a hagyományos(an hódító) szerepjátszással. „Az egész békepropagandájuk egy nagy humbug!” – jelentette ki a müncheni újságíró. „Akárcsak a német közeledés, nem csupán felénk” – igyekeztem könnyed hangnemben megadni neki a replikát. Méghogy a német szövetségre áhítoznánk! Mióta Mussolini találkozott Hitlerrel, kezdem remélni, ő maga is tisztában van azzal, hogy ez az egyre megszállottabb, faragatlan fickó (Hitler mint „kórisme!”) csak Európa gyengesége, határozatlansága folytán válhat veszélyessé. (Lilly még otthon összehozott egy észt tanácsossal, aki szerint ők szerettek volna egy non agression szerződést kötni Németországgal, tekintve, hogy a „medvétől” is tartaniuk kell, de Hitler csak mindhárom balti állammal egyszerre hajlandó tárgyalni.)

Litvinov fogadószobájában előbb az épület átvételére vonatkozó akadályok miatt magyarázkodik: mármint hogy a jogügyi osztály (!) – nem meri kimondani (mint Bulgakov „polgártárs”), hogy ezek az átkozott bürokraták! –, majd rátér az apokaliptikus német fenyegetésre. Hirtelen Babits sorai jutnak eszembe: „a csóvás bomba egész éjjel dörög/ s gyanú virraszt az alvó világ fölött”. Litvinov erélyesen fejti ki érveit. Hogyan is értethetném meg egy a velejéig bizalmatlan szovjet népbiztossal, hogy legjobb íróink tisztábban látnak sok mindent, mint ő, vagy akár én, közülük többen a német térhódítás elleni védekezésre szólítanak fel. Ki-ki a maga vérmérséklete, stílusa vagy műfaja szerint. Számomra Kosztolányi fogalmazta meg a legszellemesebben a választ a Nyugatban feltett kérdésre, hogy mit tehet az író a háború ellen? A politikus hozzáállással igazán nem vádolható költő ezúttal talán a legkíméletlenebbül nyúlt bele a ritkán mutogatott mocsokba, mely az örök emberi gyarlóságon túlmenően a mai Európa szennyesét is megszellőztette, mintegy emlékezetünkből kitörölhetetlen véres háttér gyanánt: „Nyilván ilyen a természetünk. Vajon elképzelhető-e, hogy a világháború minden halálbüntetés és zárótűz ellenére csak egy napig is tart, ha nem felel meg az emberi természetnek?... De a háborút nem tartották esztelenségnek, mert emberi volt.” Az ösztönök ellenére érvényesíteni az egyenlőség, méltányosság gondolatát, a toleranciát! Ehhez talán
még Freudnak is volna néhány szava. Nekem viszont egy puritán életű s gondolkodású szovjet káderrel kell szembesülnöm,  aki durva szövetű katonaingben fogad, csupasz íróasztalán a friss pártlapokon kívül csak egy blokknotesz áll meghegyzett
ceruzával: a skatulya szivart később csak az én tiszteletemre veszi elő valamilyen dughelyről. Éles tekintetét mindvégig rajtam tartja, szívélyessége bármennyire is sikerültnek mondható, mégsem tartóztat sokáig. Miután átadtam neki Kánya külügyminiszter üdvözletét, ama reményének ad kifejezést, hogy sikerül otthonosan berendezkednem a magyar követség számára kijelölt épületben. Nekem viszont gratulálnom kell ahhoz, hogy Moszkvát végül is sikerült a nemzetközi megbeszélések egyik fontos centrumává tenniük. Mire nevetve jegyzi meg: „Na ja wir sind doch ein grosser Staat.” (Na persze, mi mégiscsak nagy ország vagyunk.)

Mielőtt az egykori (mindenkori?) nagyhatalmak növekvő önteltsége és közönye viszolygást, enyhe undort váltana ki belőlem megint, hazafelé menet a nyílt égbolt
tiszta kékjében keresek nyugalmat. Hivatásomnál fogva nem maradhatok magányos, elkülönülő. Legfeljebb töprengő. Fejem furcsa és borús ebben a tiszta késő délutánban. Tapicskolok a kásás hóban, mint valami derék atyafi, a cárok (vagy a
diktátorok) aranykupolákkal szelídített, sok szenvedést kiállt fővárosában. Megállok az árnyékban: innen érzékenyebben reagál a szem, a szív a rohamos, erőszakos változásokra. Kevesebb meglepetés érheti. Csalódás. Látni a harsogás mögötti arcot, lelkitusát, a fentről a Kreml tornyából irányított cselfogásokat. Nem vagyok szovjet állampolgár, miért érdekel mégis a szubjektív szempontból minősített jó vagy rossz?

„Jó lenne belelátni az ön tudatába?” – mondta volt félig-meddig tréfásan, még Rómában, Potyomkin, az ottani szovjet nagykövet. Látszott rajta, hogy bosszúsággal tölti el a kormányzónk vonakodása; szerinte sokáig késleltették moszkvai követségünk megnyitását. „Ma nem lehet Oroszországot úgy kezelni, mint néhány esztendővel ezelőtt. Ezt tudni kell.” Oroszországot mondott, nem Szovjetuniót. Tudomásom van róla, hogy jelentős történész. Összevont szemöldökével Szuvorov egyik festményére emlékeztetett.
Jó lenne belelátni Európa, főként a nagyhatalmak tudatába. „Ami rossz lépésnek bizonyul, idővel korrigálásra szorul, békés úton vagy háborúval.” Ezt egy angol politikus mondta volt a Trianonban végrehajtott területi felosztásról,
amellyel Wilson végletes megoldásokat kényszerített Európára. Ha csak területeink mentek volna veszendőbe!
„A német szocialistákkal minket senki ne emlegessen egy napon – jelentette ki önérzettel Litvinov. – Ők a szocializmust a kultúra feláldozásával akarják megvalósítani.”
Valóban? A bolsevik német szervezet milliós példányszámban bocsátott ki május elseje tiszteletére egy érmet, amelyiken Goethe s a birodalmi sas együtt látható a horogkereszttel és a moszkvai emblémával: a sarlóval meg a kalapáccsal. „A nácizmus csalárd zűrzavar!” – horkant fel Thomas Mann e jelképzagyvalék láttán. A nagy német író, igaz, nem járt még Moszkvában.
Valamelyik nap színházi meghívó várt az asztalomon. Kirson Kenyér című darabjának színpadképe teljesen vörösben díszelgett, beszédek hangzottak el időnként az isteni deszkákról, s kísérő zeneként egy-egy részlet az Internacionáléból. Szünetben titkárommal le-föl szaladgáltunk egy pohár ivóvíz után; a büfében csak brosúrákat árusítottak.
Mielőtt megkísérelném tapintatosan visszamondani részvételemet a Művész Színház újabb bemutatójára – a mű címe A kulák tehetetlenség sikolya –, azzal próbálom megindokolni s egyben tisztázni magamban a kockázatos illetlenséget, hogy az én beosztásomban nem lehet szó megrögzött (pláne fitogtatott) ízlésről, legfeljebb szakmai elfoglaltságról. Avagy tévedésről. Nálunk az információkon múlik – ha nem is minden, de sok minden.

Akárcsak most is. Egy hófoltos mező szélén gyalogolok (nagy a gyanúm, hogy az a sötét ablakú dzsip engem követ távolról). Szinte osonva haladok a drótsövé-
nyen innen az ormótlan híd felé. Gyermekarcú szőke katonák masíroznak büszkén, tudatlanul. „Oda rúgott ki a kertünk – suttogta F., amikor elfogadván egy sétameghívását, először jártam erre, s a drótsövényen túli tilos terepre mutatott. – A gyü-
mölcsfákat, s volt itt egy hatalmas jegenye is, kivágták egytől egyig. Amikor kilakoltattak, négy órát adtak, hogy mindenünket kihurcoljuk a szabadba...” Állok, hagyom, hogy még egyszer tudatomig hatoljon az emlékkép, amellyel E, ez a riadtságával Gogol tollára kívánkozó, koravén írnok megajándékozott. Az elkobzott múlt határokat lebíró láthatatlan erejével állok, míg rádöbbenek, hogy alak vagy tárgy, semmi sem kivehető már.
Csapzottan érek haza. Épségben. Felszusszanok, egyfajta boldogságot érzek. Mire is voltam kíváncsi tulajdonképpen?
A mi számunkra aligha létezik abnormitás. Hálás lehetek Kánya Kálmánnak, hogy végül csak kiudvarolta a pénzügyminisztertől azt a nem is csekély 300 000 pengőt és ötvenezer aranydollárt. A moszkvai követség felállítása ennyibe került. Egyelőre... Visszavonom, miszerint az ügy egy hajítófát sem ér –vagy ahogy németül mondják („Dann wer die ganze Geschichte für die schäle Katze”): a rühes macskáé!
°
Mindez római sétánkat juttatja eszembe Butival (az olasz külügyi osztály vezetőjével) és Szentmiklóssy Andor követségi tanácsossal. „Az önök kormánya tangózik; a csárdás lépéseit, megbocsát, nem ismerem. Vagy komolyan föl akarja venni a diplomáciai kapcsolatot az oroszokkal? – kérdezte tőlem Buti. – Mert, ha igen – folytatta gunyoros mosollyal –, azt a pénzt a béke érdekében elő is tudja teremteni. Háborús célokra nyilván sokkal többet költ az ember.”
Ebéd után indultunk útnak a Piazza Venezián, majd a Capitoliumhoz a Forum Romanumra. Andor örült, hogy hálás hallgatóra talált, lelkesen kalauzolt a Traia-

nus Fóruma mentén egész a Colosseumig, ahol szóváltásba került a szolgálatát befejező őrrel, aki, úgy látszik, másként tudta a dolgokat: itt ült a császár, mutatta, ott tartották az oroszláno-
kat. „Hát a Vesta-szüzekről mit tud? Ők hol voltak?” – kötekedett vele, kissé rosszmájúan Andor, majd lekezelő kézlegyintéssel adta tudtára, hogy hagyjon magunkra végre, ő majd elvezeti az urakat a katakombákhoz. Buti mint egy kívülálló, elegánsan figyelte a számára mulatságos jelenetet. „Bámulom a kollégája izgatottságát – súgta felém fordulva. – Pedig ő nem most érkezett hozzánk, rég túlvan már a híres római napfelkeltén, a pápai áldáson is bizonyára. Ez a kifogyhatatlan kultúréhség mégis; nem mint azoknál a bulldogpofájú, vörös ruhás, térdnadrágos madárijesztőknél a Vatikánban. – A lakájokról beszélt, akik (később én is átestem a tűzkeresztségen) szenvtelen arccal veszik el a látogatók kalapját, esernyőjét az emeleten, s átvezetik őket, mint valami árnyak, a kámzsás, fátyolos barátpapokkal, apácákkal és tarka ruhás turistákkal zsúfolt termeken. – A magyarokról méltánytalanul állítják, hogy megfáradt nemzet; Signore Mihali, kívánom, hogy használja ki ön is az időt – tessékelt előre előzékenyen Buti úr. – Még néhány nyugodt séta... Aztán a szép napok idilljének úgyis vége szakad. Ezt mindnyájunk fájdalmára mondom. Fegyveres osztagok szállták meg Berlinben a Barna Házakat, hallottak már bizonyára a letartóztatásokról és kivégzésekről. Hitler külön repülőn sietett Münchenbe, úgymond végrehajtani a tömeg akaratát. Az SA embereit is halomba lövik, sokan közülük «Heil Hitler!»-t kiáltva haltak meg. Akárcsak...”
Buti elnyelte a folytatást, ám mielőtt elváltunk volna egymástól, a séta végén mindhármunk véleménye megegyezett: a kispolgári tömegek bedőlnek az ördögien ügyes lélektani ismereteken alapuló erkölcsi prédikációnak!
Lehet, hogy Buti olaszországi tapasztalataira gondolt. Én azonban nem sokkal azután, moszkvai hivatalos hajlékomban, lefekvéskor valahányszor váratlan szívdobogás gyötört, és nehezen tudtam elaludni, túlzás nélkül hozzátehettem a Rómában hallott aggasztó diagnózishoz, hogy: akárcsak Oroszországban!

Új kirendeltségemen, mindjárt az első napokban, az amerikai nagykövet meghívásának eleget téve, gyertyafényes vacsorán vettem részt. (Sós sütemények, kaviár, tonhal, borjúsült, déligyümölcsök, whisky, kaukázusi borok.) Akadt egy remek orosz pofa – színész vagy rendező –, szőrös bohóc, aki nagyszerűen utánozta Eizensteint, Sztanyiszlavszkijt meg egy-két politikust (M-et, K-t). Az amerikai nagykövet különben aznap este színházban volt feleségével, dicsérte A Turbin család napjait, állítólag be is írta a vendégkönyvbe, hogy Bulgakov kitűnő drámaíró. Hajnali négykor bontottunk asztalt; vendéglátónk óvatosságra intett bennünket. Tudomására jutott ugyanis, hogy türelmetlen akció indult mindenfelé a politikai éberség fokozása érdekében. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az osztályharc – vagyis a bizalmatlanság – nevében mind több árulót igyekeznek leleplezni és perbe fogni, köztük magas rangú pártfunkcionáriusokat. A kémek és felbérelt ügynökök most már nem fehér tisztek, burzsoák, hanem a „törzskar” tagjaiból kerülnek ki.
A Vörös téri katonai parádén s az azt követő ünnepi banketten az elvtársak körében való részvétel alaposan kikezdte az epémet. A missziófőnökök és magas rangú hivatalnokok
a vörös teremben ültek kijelölt asztalrend szerint. A követek asztalánál egy-egy szovjet főszemély mondott előre betanult, internacionalista pohárköszöntőt, meglehetősen dagályos fordulatokkal.

„Ha el lehetne hajtani” – mondta villanyoltás előtt otthon Lilly. „Mit? – kérdeztem. – Ezt a tapsos, masírozós, tömeghisztériás világhangulatot?... Hogyan is mondja Jung? A betegség maga az ember.” „A te neurózisod egyelőre mindig serkentő
volt. Hogyan is mondja Jung? – utánozott játékosan feleségem. – A neurózis elvesztése egyenlő a tárgyiatlanná válással... Egyelőre azonban a köveket kéne elhajtani.” „A köveket?...” „Igen, belőled. Biztosan epeköveid vannak. Csak azt nem lehet tudni, hogy zölden sziporkázóak vagy matt barnák, akár a csizmám sarka. Most már igazán kíváncsi vagyok rá.”
°
Öreg szerelmespár leszünk. Szemünkben inkább rémülettel, mint hazug fénynyel, mint a kinti falragaszokon. Az első fagyos éjszakán gondolom ezeket. A tereken fából ácsolt emelvények, valóságos díszletek, s a díszes világítás kísérteties fényében a ház falára akasztva a pártvezetők felnagyított fényképei. Fagyos mosolyú, rövidre nyírt és lenyalt frizurájú, sminkelt, telt arcok.
Este ruhástól ledőlve, le-lecsukló szemhéjjel részleteket hallgattam a Parsifalból. Lilly óvatosan, lábujjhegyen járt a gramofon körül, ha megállt, aggodalommal pillantott rám, végül leült a kis kerekasztal mellé kézimunkázni. Egyszer csak úszni

kezdtem, mint enyhén fodrozódó vízen, a közelünkben levő park sétányán a fagyott avarban. Ár mentén látszottam haladni, s eszembe ötlött, hogy így talán még szórakoztatóbb az evezés.
Apró hullámok zubogtak fülemben, s érdekes módon, az ing egyből átizzadt hátamon, lekaptam vállamról a nadrágtartó pántjait, és hagytam, hogy szabadon simogasson a hideg szél. „Né, ez itt egy kultúrember! – mutatott rám ujjal egy sörtés képű kisöreg. – Azt hiszi, hogy tavasz jön!” S élvezettel csettintett nyelvével. A párás levegőben hirtelen köhögni kezdtem. Most tükörsimának tűnt a víz, mintha a tóparti út mellett siklott volna tova a csónak. Akkor pillantottam meg magam mögött Lillyt; mezítláb futott a csónak után, lábujjával alig érintve a víz felszínét. Föl akartam kiáltani, hogy: „mint Jézus a tengeren, te is?!”, de akár egy égi intelem, váratlanul megzavarosodottan folyt szét mögöttem a víz. Kiömlött habos kávé. „Hová mész?...” – hallottam meg Lilly hangját (annyi volt csak, mint egy sóhajtás), s közben már süllyedni kezdett az emlékek hordalékában. „Olyan helyre, ahol él még az önfenntartás ösztöne!” –válaszoltam kedvesemnek, s a másik pillanatban a lélekvesztő felborult velem.
„Nem vagy lázas?” – hajol fölém feleségem. Fiúnk a nevelőnő segítségével a falon túl a Csendes éjt pöttyögteti a billentyűkön, a halk melódiát azonban elnyomja az utcáról felhallatszó éles harmonikaszó. Valaki ordibálva énekel hozzá. Nyelvemen a télre eltett áfonya ízével elalszom. Mély rengetegben járok, érzem, hogy magányos vadként futnom kell társaimtól, mert csak így lehet részem a Teremtő kegyelmében, midőn elönt az Ige.
Gyermekkoromban nagyapáméknál erdő mellett nyaraltam.
°

A pápát aranyozott trónusán vitték, a svájci testőrség parádés felvonulását legalább húszezren nézték végig a Szent Péter-templomban. A hangulat cseppet sem volt áhítatos. „Eviva
il papa!” — kiáltoztak gyerekesen az olaszok; a templomhajót több ezer lámpa világította meg. Ilyen lehetett a nép kíváncsisága és zsivaja, midőn a régi Rómában az imperátor cirkuszba vonult.
Aznap Potyomkin orosz nagykövettel vacsoráztam. A történész szemével csodálja Rómát, és olykor csodálkozik, mondta. „Diocletianus fürdőiben valamikor fél Róma megfürödhetett egy időben – élénkségét bosszúság fűtötte –, ezzel szemben ma ennek a világvárosnak nincs egy tisztességes gőzfürdője. Diocletianus egyetlen gőzcsarnokában bazilika van; mindenütt romok merednek, az egész Róma egy poros múzeum.”
Ez a zsörtölődő, öregedő ember megbízható és szellemes beszélgető partnernek bizonyult. Neje ondolált ősz fürtjeivel távolról sem nézett ki olyan joviálisnak és ártatlannak, mint a követ: sejtelmem szerint az asszony biztosította a kombatív kommunista vonal érvényesülését és az összeköttetést a magas pártvezetéssel. Családja hagyományaira hivatkozott, miközben elém rakta a kínai porceláncsészét. Később Moszkvában egy titkos röpiratot juttattak el hozzám. Abban olvastam, mielőtt elégettem volna, hogy valamennyi fanatikus tisztogató az orosz humanisták

tanítványa. Akit hamis vád alapján letartóztatnak, az már eleve elítéltnek számít. A kémhisztéria egyre nagyobb méreteket ölt; a legapróbb nyelvbotlás kitüntetést jelenthet egy buzgó vallató tisztnek. A szovjet bíróság előtt a tanú kevéssé különbözik a
vádlottól. A letartóztatás logikusan maga után vonja az ítéletet. Mindezt Mandelstam meghurcoltatása alkalmával közelebbről is tapasztalni lehetett.
Rómában Potyomkin meghívottjaként még mindent, ha nem is ártatlannak, de békésnek képzeltem el orosz partnereimmel vagy akár ellenfeleimmel. Fél hétkor a szalonban vacsoráztunk. „Egy kis vodka is jár belé – kedélyeskedett vendéglátóm. – Idegzsába ellen. Határozottan csillapítja a fájdalmat... Ön mit szokott használni, mondjuk, tavaszi fáradtság ellen? Konyakot? Barackpálinkát?” – „Veramont. Már reggel, ha rossz mozdulattal kelek.” „Vagy esetleg rossz hírekkel.” „Isiászom van...” – kezdtem magyarázkodni. Bólintott. „Egész Európa gyulladásban van – mondta. – Nehezen fog sikerülni visszatéríteni életünket a régi kerékvágásba. Még Nadolny közreműködésével sem.” Ezzel már benne is voltunk a német-orosz viszony taglalásában. Nadolnyt, a moszkvai német nagykövetet Potyomkin is kiváló diplomatának tartotta, de amint mondta, egy ember jóakarata nem képes kivédni a világpolitika romlását, fenyegetéseit. Hitlerék minden mesterkedése azt mutatja, hogy a barátságos kijelentéseknek nincs semmilyen reális fedezete. A német-lengyel feszültségben sem lehet csupán Danzig, a Korridor biztosításának a kérdését látni.

Őszinte érdeklődéssel reagált a közép-európai helyzet alakulásával kapcsolatba hozható magyar igényekre és törekvésekre. Egyetlen állam létét sem fenyegeti,
 
magyaráztam neki, ha napirenden tartjuk a határon kívül élő több millió magyar sorsának megoldását. Egy amerikai diplomata véleményére hivatkoztam, aki szerint keresztény államférfiak lelkiismeretén múlott, hogy 1919-ben nem találták meg a módot a különböző nemzetek megbékélésére és zavar-
talan fejlődésére. Helyette képtelen döntések születtek, miknek következtében nincstelen emberek millióit kergették át a határokon, a legcsekélyebb mértékben sem véve figyelembe a családi kötelékeket. Potyomkin hallgatólagosan elismerte, hogy a Trianonban szentesített önkényes diszkriminációk a legerősebb érvet szolgáltatják Hitlernek, annál is inkább fontos felismerés ez, mivel az orosz kormány álláspontja nem áll ellentétben a revízió gondolatával.

Ezért találtam aztán meglepőnek utóbb itt Moszkvában Litvinov megrögzött elfogultságokon alapuló érvelését, miszerint „Olaszország bábja” volnánk! Határozottan tiltakoztam mindenfajta elképzelés ellen, mely szerint a magyar politikát Róma határozza meg. „Külügyi kérdésekben semmi sem csábítóbb és félrevezetőbb – jegyeztem meg a szovjet megbízottnak –, mint a túlságos leegyszerűsítés. – Éreztem, hogy fejembe szökik a vér. – Éppen az ön beszédére hivatkoztam a múltkoriban otthon a külügyminisztériumban – folytattam, ezúttal minden taktikai érzékemet latba vetve –, amelyikben (ha jól emlékszem, a pártközpontban hangzott el)
elítélte a békeszerződés által okozott igazságtalanságokat, nyilván Besszarábiára utalva, és azok megváltoztatása mellett foglalt állást. – Litvinov fölemelte a kezét (kis híján feldőltött egy vizes poharat), hogy közbeszóljon, én azonban felvillanyozva mondtam a magamét
tovább. – Amennyiben békés eszközökkel keresztülvihetők. Ez a mi esetünk is... „Németország részéről várva a garanciákat?” Sikerült mégis közbeszúrnia, és keményen nézett a szemembe. „Mi igenis el akarjuk választani revíziónkat a némettől. Mint ahogy remélhetőleg önök is... – Ezt a megjegyzést késéles vigyorral nyugtázta: (Vajon sejthetett-e valamit már akkor a Lengyelországot szétdaraboló németorosz nagyhatalmi rablópolitika elképzeléseiről?) – Másrészt viszont nem akarjuk a békés revízió lehetőségének eszméjét feladni – folytattam, már a rejtett csattanónál tartva. – Ez ellen önöknek csak akkor lehetne kifogása, ha netalán szándékukban áll titokban támogatni a kisantant ellenünk irányuló törekvéseit.”
Erre ő most már barátságosabb mosollyal a tegnapi Izvesztyijára hivatkozott. Fölállt, és keresgélni kezdett az íróasztalon. „– Tálán olvasta már Radek cikkét az április 6-i lapszámban, a Népszövetség Alkotmányának, elsősorban a 10., 16. és 19. cikkelynek a továbbfejlesztésével foglalkozik. Mint látni fogja, az egész versailles-i rendszer megváltoztatásáról van szó, arról, hogy a népszövetségi statútum hivatalos értelmezése alapján a szerződések békés úton megváltoztathatók. A szovjet kormány meg fogja tenni erre vonatkozó javaslatait.”
A megbeszélésről hazaérve kellemetlen hír fogadott: székházunk központi fűtésének kazánja máris elromlott. Fiammal stelázsik és íróasztalok összevisszaságában állítottunk ágyat, dupla pléddel takaróztunk. A gyermek János Vitéz griffmadarán repült álomba, engem Mozart- és Haydn-muzsika melegített. Ennek dacára köhögve, rosszkedvvel ébredtem. A félig kész fürdőszobában ámuldozva vettem szemügyre a halmozódó piszkot. A kád belsejében körbefutó fekete vonalon pontosan megállapítható, hogy távollétünkben hányszor fürödtek benne. Sem a kád, sem a padló tisztán tartására nincs megfelelő személyzet.

2
A nemzetközi Vöröskereszt delegátusára várva eszembe jutott az éjjeli álmom. Egy-két foszlányára még emlékeztem. Bujkálnom kellett, szibériai száműzöttek között.
Érdekes, Lilly is velem volt; maga készítette ékszereit egy töltött pulykába dugta el, az ujjai zsírosak lettek, nem volt amibe megtörölnie őket. Közeledni próbált hozzám, én viszolyogva hátráltam. Menekülés közben egy tető nélküli kápolnában húzodtunk meg. Mindenképpen föl akartam mászni, hogy bezárjam a magasban a tágra nyitott ablakokat, az erős szél beleölte magát az agyamba, elviselhetetlennek tűnt, mint felderítő repülők zúgása... Aztán egy nagy hómezőn keresztül hajszoltuk magunkat, illetve hajtottak (már nem voltunk egyedül). A lágerparancsnok – arcát nem láttam, mint ahogyan a fegyveres őrökre sem emlékszem – elrendelte a „különleges nyomozást” (a kifejezés még most is a fülemben cseng); akinek a neve fölkerült a lajstromra, az tudta már, hogy nem kerüli el a kivégzést. Bizalmatlanul sandítottunk egymásra, a foglyoknak egytől egyig hosszú, elhanyagolt szakálla volt. Eszembe jutottak Lilly zsíros ujjai meg a töltött pulyka a rejtekhelyen. Mi lesz, hogyha rájönnek, hogy hol és mivel zsírozta össze a kezét?... „Anyiszinov polgártárs!” – hallottam a lajstromra felkerült újabb nevet. Majd: „Mandelstam!” Egy éhezéstől felpuffadt arc, legyek dongtak rajta. (Tudtam, hogy lehetetlen a -40 fokos télben, rögtön arra gondoltam, hogy műlegyek!) Ez az ember már nem is él, súgta nekem Lilly. A fogoly egy ládán feküdt, mereven, kifejezéstelen ábrázattal. Csak a sörtéin mászó, meg-megránduló csimasz – mint vonagló grimasz. Az egész ember förtelem volt, nem tudtam levenni róla a szemem. Egy órának tűnt minden pillanat. Egyszer csak váratlanul ránk nyitotta szemét, mohó, szinte ragadozó gyanakvással, mint aki most érti meg, hogy mit kell itthagynia. „A napi kenyéradagját sem tudta megenni... Kámpec neki!” Abban a pillanatban, amikor valaki ezt motyogta, a halálraítélt utolsó erejéből elkapta a Lilly kezét, és a szájához szorította, majd vérző ínnyel, foghíjasan szopni, harapni, falni kezdte a zsírtól fénylő ujjakat. A többi fogoly tátogva nézte, képzeletben utánozta; hörögtek, de hangjukban nem volt káröröm.
Tegnap reggel feljegyeztem magamnak az Izvesztyija cikk szerzőjéről a következőket: „Karl Berngardovics Radek a Komintern VB tagja, 1919-től a Bolsevik Párt Központi Bizottságának tagja, 1927-ben kizárják a pártból és Szibériába száműzik. 1929-ben rehabilitálják. 1931-től az Izvesztyija szerkesztője.” (Akkor még nem tudhattam, hogy alig két éve van hátra, mikor is tíz évi szabadságvesztésre ítélik, majd munkatáborban hal meg.)
Vajon a Radek életrajzi adatai is belejátszottak szörnyű álmomba? – kérdeztem a Budapestről megérkező Lillytől. „Túlságosan kimeríted magad” – hangzott a kitérő válasz. Lovas szán vitt haza egy fogadásról. Portóval koccintottunk, majd az

elvtársak gondoskodtak róla, hogy az enyhe hószállingózásban Moszkva esti fényeiben gyönyörködhessünk. Nem kellett hát attól tartanunk, hogy valaki ránk sütheti a megbélyegző „polgári” jelzőt.
Fiam és feleségem délután sokáig bámult a szomszédos kert felé.
Egy zsenge nyírfa életéért aggódtak. A nagy hótömeg terhe alatt ágai természetellenes módon meghajoltak. Meg kellene óvni őket a letöréstől.
Olvasmányaim, a pszichoanalízis és a társadalomfilozófia furcsa keverékétől kótyagosan nem mertem ágyba bújni. Ahmatova kétségbeesése hozzánk is eljutott. Mandelstam után valamelyik éjjel (1935 novembere van) a férjét és a fiát vitték el. Hóbuckákon át bukdácsolva szaladt értesíteni régi barátait. Volt, ahol zárt ajtóra talált. A hazug propagandával manipulált tömeg harsogásától aligha hallatszik el messzire ennek a bátor nőnek a jajongása.
A rádió meg az újságok híradása szerint a Nagyszínházban vendégszereplő kijevi opera előadásában a Sztálint, Molotovot és Ordzsonikidzsét ünneplő énekesek és kórustagok elözönlötték a színpadot, s ehhez „a történelemben páratlan erejű lelkesedéshez” hamarosan csatlakozott a terem egész közönsége. Sztálin hasonló ünneplése szinte hetente napirenden van.
„A férfiaknak kötelező a frakk, vagy szmokingban is mehetnek?” – kérdezi a telefonban Lilly. (Épp egy álarcosbálba hívtak meg az amerikai követségre.) Közben én még mindig magam előtt látom azt a megroggyant férfit, akivel B.-éknél ismerkedtem meg; lerítt róla, hogy nem természetes körülmények között fogyott le és őszült meg. Erősen dadogva mondta el, hogy a nép ellenségének nyilvánították s több évre elítélték, majd hat hónap múlva minden indoklás nélkül kiengedték, visszavették a pártba, és felajánlották neki korábbi posztját: a leningrádi Vörös Színház igazgatói állását. Ha jól emlékszem, Volf volt az egyik neve (a másik Veniamin vagy Benjamin). Állítólag azt is felrótták neki, hogy nem vette ki részét abban a sajtókampányban, melyben a színikritikusok „megrendelésre” szapulták Bulgakov Molière-ről írt darabját.
Az álarcosok közt ődöngve végig azon töprengtem, milyen garanciát jelenthet számunkra egy Szibériát megjárt lapszerkesztő szava (a Radeké), egy olyan országban, ahol iskolázott milliós tömegek ma is a muzsikok alázatával és önsanyargatásával tagadják meg a szabadság legelemibb igényét, és versengenek az új „cáratyuska” imádatáért?...

A náci újságokban a Führer kultúráról tartott beszéde olvasható. A száműzetésbe vonult Thomas Mann bámulatosnak nevezi Hitlert. „Valóban egyedülálló
jelenség ez az ember – mondja –, az általános népiskolai végzettségű, ám a filozófiába valahogy belecsöppent kispolgári középosztály jellegzetes példája. Gondolatai egy gyámoltalan kisiskolás gondolatai. Megindítóak volnának,
ha nem volnának olyan pöffeszkedők...” Reális portrénak tetszik, noha kissé elnéző. Sem Napóleon, sem Bismarck nem tette ezt – teszi hozzá –, sohasem írtak elő a katedráról kulturális programot a nemzetnek, jóllehet szellemi kapacitásuk összehasonlíthatatlanul hivatottabbá tette volna őket.

Csakhogy ők még nem ismerték a totális államot, amelyik mindent felölel, a kultúrát is, sőt mindenekelőtt azt kommandírozza diktatórikusan, kizárólagosan, lezüllesztve a saját fogalmai szerinti kultúrára. Ezt a jellemzést a személyi kul-
 
tusszal áthatott egész szovjet szellemi életről is írhatták volna. Azzal a különbséggel, hogy itt senkinek nem jutna eszébe egy gyámoltalan kisiskolás gondolataihoz hasonlí-
tani a pártvezérnek a polgártársak (tulajdonképpen alattvalók) minden egyes cselekedetét, ünnep- és hétköznapjait, bizakodását, gyanakvását, bűntudatát, kollektív vádaskodását és egyéni kiszolgáltatottságát, egész életét meghatározó és irányító elveit. Ellentmondást nem tűrő erőszakosságával és bosszúszomjával Sztálin minden hamis megváltón túltett máris. Ő történelmet ír, tulajdon – egyre inkább egyszemélyes – kommunista „evangéliumát”. A kevés számú kiváló értelmiségi megpróbálja palástolni, hogy végtelen utálatérzet gyötri.

°
Egy bőbeszédű emberke ma megsúgta nekem, hogy most jött el csak igazán a „nyilvános önvizsgálat” korszaka, az önkritika reneszánsza. Rejtett ingerültséggel még tréfára is

ragadtatta magát: „A párt nem Pityi Palkó, a párttal nem lehet packázni!” Mielőtt behívott volna magához, többször is körülkémlelt az utcán s a kapu alatt is. „Mindaz, ami körülöttünk, velünk történik – fejtegette egész más hangon, ráncolódó homlokkal –, tudatlanságból és gyávaságból ered. Bevezették az általános írástudást és az általános tudatlanságot.” Teával kínált. A csészékben megzavarosodott, sűrű, barna lé; a pipák és érmék között fölfedeztem egy miniatűr keleti tőrt. Tekintete rám villant, és szélsebesen eltüntette szemem elől a csillogó tárgyat. „Elmondok inkább egy nagyüzemi sztorit – igyekezett másra terelni figyelmemet. – Egy Vénusz-szobor hányódott valahol, senki se tudta, hogy került a Vörös Szobába. Letörték a lábát, azt hitték, templomból való Mária vagy valamelyik más szent. Amikor egy szakember fölfedezte, a káderes felkacagott: «A bábu érdekli? Hogyne. Itt van. Csak hát a komszomolista ifjak egy kicsit eljátszadoztak vele. De honnan tudhatták volna, hogy ez olyan nagy különlegesség. A feje is itt hányódik valamerre.» A törmelék közül előkerült a Vénusz-fej. A leütött orr alá valaki késsel hetyke bajuszt vágott. «Mihelyt végzünk a legfontosabb tervfeladatokkal, bábukat
is fogunk csinálni – folytatta optimistán a káderes. – Ennél szebbeket is.»”
E „helyzetleírás” után az én bizalmi emberem kifejtette még, hogy ahol maga az államapparátus (élén Sztálin elvtárssal) csalhatatlan, ott kockázatos kijelenteni, hogy az okosok
mellett ostobák is tevékenykednek. Távozás előtt, látva hajléka nyomorúságát, felajánlottam neki, hogy amennyiben nem családi ereklye, és tudná nélkülözni, szívesen megveszem tőle a kis tőrt. Kérjen érte, amennyit akar. Előbb ijedten nézett rám (nyilván félreértette szándékomat), majd ingerülten korholni kezdett: „Maga idegen. Nincs rá oka, hogy végezzen magával. De aki nem tud védekezni, visszaütni, még szavakkal sem...” Pillanatnyi habozás után előkeresett egy összehajtogatott papírlapot. „Azért akad kivétel” – mondta. És felolvasott néhány verssort egyik kiváló költőjüktől a sok közül. „Ő úgy cselekedett, ahogyan megírta” – tette hozzá a kis ember.
Két sort megjegyeztem a versből, le is jegyeztem magamnak fordításban: „... s azért a rengeteg halandzsa/ hogy húsodba halni tudj.”
Lábamból elment az erő, nehezen jutottam el az autónkig. „Nem a haláltól félünk – jött velem, mint egy kísértet, a névtelen tanú szava, kevés hiányzott, hogy elsírja magát. – Hanem a brutalitástól, a kínzásoktól... S ha legalább volna valami értelme az áldozatnak!”
Egy kert mellett szálltam ki. Hirtelen rám szakadt az orgonák bódító illata. Aztán pillantásom az utcatáblára tévedt: Proletár Nemzetköziség útja – s az édes illat már fojtogatott. A sietéstől elfulladva értem haza, üldöztek a hangzatos és ünnepélyes nevek: Vörös Hadsereg Útja, Kolhoz a kommunizmusba utca, Internacionálé utca, Bőség utca...
Lilly sopánkodva fogadott, hogy máskor ne menjek el reggeli nélkül. Émelygés ellen gyorsan bevettem két hazulról hozott tablettát.

Otthon volt időm elgondolkodni azon, hogy alkalmi beszédpartnerem provokátornak is nézhetett volna. És én őt?... A sztálini terror a Júdás-kérdésben, –komplexusban is sikeres újítással aján-
dékozta meg a világot: társadalmi (össznépi) szintre emelte a besúgást.
Bulgakov elvezeti nézőit a Napkirály fogadótermébe, ahol a hercegérsek Molière bűnét bizonygatja: „LAJOS Köszönöm, érsek úr. Ön helyesen járt el. És az ügyet magam is felderítettnek tekintem. (Csenget, kiszól) Hívassák ide tüstént a Palais-Royal Színház igazgatóját, Monsieur de Molière-t (...)
IGAZSÁGOS VARGA (a király bolondja) Egyet kérdeznék, nagy uralkodó: a királyság nem lehet meg feljelentések nélkül?
LAJOS Elhallgass, bolond, maradj a kaptafánál. Talán nem szívlelheted a feljelentőket?
IGAZSÁGOS VARGA Ugyan mit szeressek rajtuk? Mocskos népség, Felség!”
Nem csoda, hogy XIV Lajos (alias Joszif Visszarionovics) hozzájárult a darab letiltásához (ha nem ő maga sugallta).
Beszélik, hogy Bulgakov hipnózissal kezelteti félelemérzetét. A bolt normán felül – egy évre 4 kg – nem utal ki neki írópapírt.
Járkál a lakásban kezét tördelve, s azt hajtogatja, hogy hullaszagot érez.
°
Lilly mindent tudott rólam, sokszor jobban, mint én magam. Meglepetésként érte azon az estén, hogy van egy történetem, amit nem ismer.
Előre kell bocsátanom, hogy beszámolóim, diskurzusaim rendszerint célratörőek, feleségem szerint – ha kajánkodó hangulatban van – kissé sótlanok. Szeretek híven idézni minden helyet, időpontot, személyt, tartózkodom a fikciótól, egyetlen körülményt sem szokásom kicifrázni, lehetőleg nem túlzok el, nem minimalizálok semmit. Az igazmondás hitéhez hozzátartozik, hogy. bizonyos dolgok (bizonyságok, kételyek) kimondását közös nevezőre kell hozni – sokszor az események kivárásával.

Életvitelem egyensúlyát a kötelességtudat és az alázat adja meg. Ezt, amikor Lilly feleségül jött hozzám, részemről különösebb magyarázkodás nélkül tudomásul vette. Azóta kétségtelenül elmélyültek a vonalak szája körül. A mi életünk olyannyira különálló, magába zárt, hogy nemigen nyílhat szabad út mások felé, a miénktől mindenekben különbözőnek látszó, összehasonlíthatatlanul esetlegesebb, kockázatosabb életbe.
Mindezt előrebocsátva, talán logikusnak tűnik, hogy belőlem hiányzik (mert nem fejlődhetett ki) a játék tehetsége. Sohasem kívántam az öncélú pillanatokat; valójában el is hárítottam őket magamtól. Egyre inkább szinte képtelen vagyok jó-
kedvet előidézni, vagy könnyű nevetést bár. Hát még meghitten titokzatos hangulatot. Mindezt – váratlanul vagy esetleg szándékosan (?) – valaki megpróbálta megkérdőjelezni azon az estélyen. Úgy látszott, hogy ez is azokhoz az előre megrendezett összejövetelekhez lesz hasonlatos, amelyeken egymás feszült figyelmét, hivatali normán felüli szolgálati ráhangoltságát s a magunk rutinos kalkuláltságát igyekszünk megcsalni. A szokottnál kimerültebben és átlagos unalommal kapcsolódtam be a társaságba. Legalábbis úgy éreztem.
A fogadást természetesen nem mi adtuk. Hosszabb kiránduláson vettünk részt, s útközben nem akármilyen meghívásnak tettünk eleget. Davis amerikai nagykövet várt feleségével a yachtjukon.
Az előtte való nap szép és fárasztó volt. Mind beljebb kerültünk a Közép-Kaukázusi-hegyekbe. Az eső és a szél évezredek alatt óriási üregeket vájt a kopár

homokhegyekben. Kagylókat és halcsontokat találtunk a fagylalthűs levegőjű, üdítő magasban; gyűjtögetés közben az autónkat kísérő GPU-s őrangyalaink barlangról barlangra a nyo-
munkban maradtak. Egyik állomásnál valami kaukázusi nyelvet beszélő kiskatonák evőcsajkákban hozták nekünk a kripicsma vodkát meg a teavizet. A Felső-Kaukázus néhány falujában német kolonisták élnek; mielőtt kolhozba terelték volna őket, jól ment a soruk. Kísérőink, mihelyt észrevették, hogy németül beszélek az emberekkel, rögtön izgalomba jöttek, és sürgették a továbbindulást.
A vidék egyik részét Rimnek (Rómának) hívják. A völgy közepén impozáns hegykúp emelkedik, valamikor római kasztrum lehetett. Járt itt a népvándorlás mindenféle népe, a rómaiak után a törökök, a velenceiek és a genuaiak hagytak nagyobb nyomot.
Az árpa és a rozs már kalászos, bár helyenként még zöld. Az erős szélben mindenütt begyűjtési ellenőrök nyüzsögtek.
A kapitalizmusról miként a pokolról vagy luciferi kísértésről beszélnek Oroszország-szerte mindenütt; távolibb, elmaradottabb vidékeken az új gazdasági rendszert egyfajta naiv, őskommunista szellem élteti. Legalábbis az irányításban. Mert az egyes emberek, az élők megközelítése és megértése valami egészen mást igényel. Feltétlenül vissza kell menni a múltba, még azoknak a szerencsétleneknek, tudatlanoknak az esetében is, akik mint ahogy nem emlékeznek semmilyen érzelmi kötelékre, köldökzsinórra (hát még a vérre), éppoly értetlenül, sűrű pislogással fogadják a zavarosan nyüzsgő jelent.
Vajon a mi életünk, nézek szótlanul, némi bűntudattal Lillyre, nem annak a szorongásnak a mértéke-e, amelyet a kommunista kelet fővárosától kaptunk vagy a kortól?... Talán azt várom tőle, hogy belém kapaszkodjék és kétségbeesetten felkiáltson: „Az Istenért, Mihály, miért nem futunk el ebből a világból, miért nem menekítjük fiúnkat innen, ahol a gyökértelenség tudatával telített minden?!”

Ehelyett Lilly nálam keményebb, tartósabb álarcot öltött magára, néha mintha már nem is törekedne arra, hogy a saját életét élje, érzésnyilvánítás helyett beéri az események kommentálásával.
Nekem viszont az az érzésem (rögeszmém?), hogy a legfestőibb vidéken, a kikapcsolódás legmeghittebb perceiben is üldöz az orosz főváros. (Még a híres Eszentuki vízforrásnál, Jesszentuki fürdőhelyen is, vagy abban a kis helyiségben, ahol Lermontov lakott, s amely a párbajban meghalt költőről kapta nevét, ugyanaz a rossz közérzet, az átmenetiség kolonca.) Kijelölnek, körülkerítenek, megszerveznek és ellenőriznek mindent, a szépet, a meglepetéseket is adagolják, mint az orvosságot, holott a világ egészséges körülmények között a tied lehetett volna. „Éjjel-nappal színészkedésre kényszerülsz, mint akinek rejtegetnivalója van!” – fakadtam ki Lillynek. Még a kielégülésnek sem lehet sok köze így a boldogsághoz.
A szerelemben egyik fél mindig eltakarja a másikat... Ezt ő, az örmény lány mondta, alig hallhatóan, s én rögtön arra gondoltam: hát amikor mind a kettőjükre árnyék borul? És mindenre?...
Az éjben akácfák világítottak. Belőle derű és nyugalom áradt. A legtitkosabb kívánságokról, érzésekről beszélt, melyeknek legtöbbször nem is vagyunk tudatában. Ha kérdést tett fel, legszívesebben hallgattam volna; olyan fantáziátlannak láttam egész életmódomat, hogy restellnem kellett. Viszont önmagamtól gondolatban megkérdeztem: hogy viseled el a gyengédség, a spontaneitás hiányát, hisz házastársi kapcsolatotok is a konvencióhoz tartozik már mióta? Nem érezted soha

egy elemi erővel rád törő, feltétel nélküli hűség szükségét?...
Amióta Lillyvel partnerekké váltunk, valójában nap mint nap merényletet követünk el az őszinte, meghitt közeledés ellen. Alig vagyok egyedül, mégis minden óra várakozás, magány-
ra ítéltetés minden feszültségben eltöltött nap vagy hét; hasztalan fog el heves vágyakozás az igazi együttlét után. Lillyt is őrzőim közé soroltam, őrangyalomnak láttam (ha nem is akármilyennek), aki följegyzi rossz szokásaimat, emberi gyarlóságaimat, ügyefogyottságom megnyilvánulásait, kartotékozza mulasztásaimat – egész személyiségemet ellenőrzi.
„Érzem rajtad a szorongást – mondta az örmény lány, egészen közelről, anélkül, hogy egyszer is, ujjbegyével bár, hozzám ért volna. – Vagy valami nagyobb fenyegetettség volna? Én ne tudnám, hogy mit jelent a mindenkori veszély, az elhurcoltatás réme?!...” Hangjában, tekintetében mintha megkívánás lett volna, nem puszta együttérzés; miközben én magamban még mindig Lilly figyelmeztetéseire, folytonos ösztökélésére, nemegyszer a rosszallás ingerült jelzésére füleltem.
„Atyám járt arra, én nem – folytatta a lány, miután megtudta, hogy hová való vagyok. – Múló építmények. Az omladozó kő megfeketült, rózsaszín cédruslapok, miket a szú nem bánt, ismeretlen rovásokat tartogatnak. A várfalak körül a fű megnőtt, a környéken elvadult lovak legelnek... Valahol a Kuma partján, a Kaukázus vidékén állnak a város omladékai, melyet még ma is Madzsarnak neveznek.”

Ez a különös vallomás úgy hagyta el ajkát, akár a lét értelmét kifejező mítoszok.
Az állítólagos Magyarvárról mesélt, arról, hogy a környező irdatlan rengetegben elszórva nagy, négyszögű fehér köveket találni, rajtuk emberi kéz faragványának nyomaival. A napisten ébredésének órájában a hajnali vihar, az égzengés sohasem volt
jó jel; ezt is az apjától hallotta. „Egy vénség leteríté nyakából párduc kacagányát, s a földön ráállva, egy acélszerszámot vett kezébe, és háromszor kört írt le vele a levegőben. Szabadon lengő ősz fürtjeit szél borzolta, midőn hallgatózva figyelt a baljóslatú csendben. Vak volt, szeme előtt zárva vala a földi világ, de nyitva állt előtte a hullámzó láthatatlan, a rejtőzködő jövendő, mint Homérosz előtt a ravasz faló s a kalandokat ígérő tenger...”
Nem olvastam még ehhez fogható szavakat táltosainkról. A korai napsütésben, amint a sziget csúcsai szemünk láttára bontakoztak ki a végtelen kékségből, habozás nélkül követtem ezt a lányt, akiről most már sejtettem, hogy költő is. Süppedezve lépkedtünk a fövenyen, az ismeretlen esélye mint valami rejtett zug csalogatott: el innen, a kiszámítottságával kérkedő civilizációból! Feledni a konvenciókat, a szertartásos hazugságok helyszíneit, ahol szavak csaholnak rád mindenünnen!
A hullámok egyhangú moraja, a víz lekötötte érzékeimet, és száműzött szívemből minden másfajta háborgást. Már felmerült bennem valami gyöngéd, röpke gondolat a világi dolgok múlékonyságáról, hívságáról. Hisz minden szüntelen átalakulásban van a földön, semminek sincs állandó s végleges formája, s a külső dolgokhoz kapcsolódó érzelmeink velünk együtt szükségszerűen elmúlnak és megváltoznak. Hátha létezik olyan állapot, melyben elég biztonságot találhatunk, nyugalmat egész valónk számára. A jelen nem más, mint hiányérzet a puszta létezés – az öröm, az élvezet vagy a fájdalom, a vágy és a beteljesülés – állapota után. Ehhez azonban nem feltétlenül muszáj kiásni a múltat, és fölösleges belegondolni-gázolni a jövőbe.
De már késő volt, úgy látszik.

„Az mi fényös napunk véribe fulladott,/ Égről lehulltanak az mi csillagaink... Magyari népöm te, jaj, már végöd vagyon “...
Szinte semmit sem tudok felidézni azokból az órákból. Én
kezdtem volna neki panaszkodni a szétszórt, csonkult magyarságról? Midőn rám emelte könnyes szemét, s mondhatni hang nélkül (a szájáról kellett leolvasnom a szavakat) kérdezte: hova tűnt a szabadságunk, mert nem lehetünk önmagunk (?), majd az arcába hasító fénytől vonásai megkeményedtek, s most már érthetően adta tudtomra, a saját népére gondol („A fiainkért!... Ki fog bosszút állni?”) – akkor már sejtettem, hogy nem egy békésen folydogáló erecskét kell szemmel kísérnem, mint amilyen a Litvinov figyelmébe ajánlott magyar revízió volt, hanem elidegenített erdők és hegyszorosok százados kínokkal felduzzasztott zuhatagát.
Mire ismét társaság vett körül, édeskés fahéjillata mintha felengedett volna dermedtségéből, ajkán réveteg mosollyal bámult a messzeségbe, miután valakitől elkért egy távcsövet, majd szempilláját lesütve jelezte, hogy lefényképezhetem. Ő, aki percekkel korábban reszketve, dermedten kuporodva ült a csónakban, s szinte tartani kellett attól, hogy szétesik.
Végül csak annyit akart megtudni tőlem, hogy mi történik velünk, mi folyik nálunk? (Azt, hogy náluk mi folyik, már jól tudtam.) Elválásunk is a kétség határán – kétségbeejtően – él bennem, mint az egész emlék irreális körvonalaival. Mintha fejemre omlott volna utána a moszkvai élet. Még vallani, gyónni sem igen tudtam volna, csak mint valami megszállott, keleti hívő, aki imaszőnyegen rebeg el áhítatosan egy imádságot vagy egy ismeretlen költeményt. Te készülsz összeomlani, korholtam magamat, te, aki mindig vállaltad a felelősséget minden tettedért? S most állsz, mint egy balek, mert csak a száraz kopogásokat ismered a felettes hatalom távírószalagján?!
Hideg verejték ütött ki homlokomra. Még szerencse, hogy az örmény tünemény kezembe csúsztatott valamit. A négyrét összehajtogatott, hártyafinomságú papíron egy napkeleti történet volt olvasható:

Egy gonosz ember mély gyűlöletet táplált egy gazdag ismerőse iránt, s egy varázslóhoz fordult, hogy gyűlöletét kielégíthesse. „Szellemeket küldhetek rá, akik éjjel elvágják a nyakát”, mondá a varázsló. „Igen, de fiai és unokái öröklik a vagyonát,
így hát ez nem elégíti ki bosszúmat.” – „Tüzet hozatok le az égből, s felgyújtani a házát.” „De megmaradnak rétjei és szántóföldjei! Még mit tehetsz?” – „Ha ennyire nagy a gyűlöleted – mondá a varázsló –, íme egy felbecsülhetetlen fegyver!” – s egy szorosan átkötött, apró csomagot nyújtott át az embernek. Az kinyitotta, s egy írótollat talált benne. „Micsoda varázserő lakik ebben?” – kérdezte. „Ó – felelte a varázsló –, ha ki lehetne számítani, hány embert tett tönkre már e törékeny szerszám hegye!”
°
Egy kis hajón jöttünk visszafelé. Az első hegylánc mögül előcsillantak a hóborította csúcsok, lencsevégre vettem őket. A hajó egyik utasa titokban jelentette a kapitánynak, hogy fényképezőgép van nálam. A kapitány kérdésére elmondtam, hogy a hegyeket örökítettem meg, csak a katonai centrumokat tilos lefényképezni. Partot érve, egy rendőr felszólított, hogy vegyem ki a filmet a gépből. Mivel megtagadtam, bekísért a vasúti töltés melletti épületbe. Több egyenruhás csekista vett körül; moszkvai őrangyalaim is elkísértek, de szótlanul figyelték a jelenetet. Bent egy polgári ruhás alak ült, fején fekete simléderes sapkával. Ő volt a GPU-nacsalnik; előbb rosszallóan fogadta kifakadásomat, egy idő múlva azonban levette sapkáját, megnézte követségi igazolványomat, hellyel kínált, és elnézést kért a félreértés miatt. Így menekült meg a film; majd négy kilométernyi útszakaszon GPUjármű vitt Szocsiba.

Ijedtség helyett bosszúságot éreztem, mint az ilyen helyzetekben általában. A hajón, amint egy díványon feküdtem, elúszott előlem a valószerűtlen szépségű táj, sehogyan sem jött álom a szememre. Fény- és árnyékrácsok szaladtak keresztül rajtam, míg végül a tölcséres gramofonból áradó zenéhez egy törékeny női arc képzete társult, és kezdett elzsongítani, mint valami narkotikum. Árvának, szerencsétlennek éreztem magam nagyon, egyszerre volt közönyös, mindenre mosolyogva legyintő és kétségbeejtően boldogtalan. Ellenfeleim sohasem tudták volna kitapasztalni gyenge és sebezhető pontjaimat – mint ez az ismeretlen valaki, akivel néhány órát voltam együtt. Én, akit a konvencionális szavak és fordulatok halmaza védett eddig, most hirtelen kitakarva fázni kezdtem. Bár nem tudtam pontosan, mitől.
Még el sem mondtam, hogyan nézett ki az örmény lány. Nem volt szép, inkább légiesen előkelő. Szemöldökén a távoli est sötétje. Teste hajlékony fűzfavessző. Hajában kagylófésű. Arcán nyoma se rizspornak, pirosítónak. Az aranyhímzésű fekete bár-
sonyt korallpiros öv fogta át derekán. Hajfonatát nézve eszembe villant: hány férfit megkötözhetne vele! Ha csak okos, szellemes, villámgyors válaszokkal odavágó, magát villogtatni akaró nő lett volna – mint annyian! De ő, mikor játékos öngúnnyal békekövetnek mondtam magam, jóságos, ártatlan tekintettel nézett rám: „Fárasztó találmány, gondolt-e rá?!”
A messianisztikus forradalmi megváltás országában voltam. A szélső kollektivizmus és szélső individualizmus ördögi találkozása – figyelmeztetett legutóbb a svéd követ –, meglátja, még hátravan... Amikor úgy tetszik, hogy minden elveszőben, s a józan ellenállás csak illúzió, midőn egy ifjú magyar poéta^* kijelenti, hogy a kultúra eltűnése szükségszerű dolog, mint ahogy Hellász épületeivel történt, mivel Dante óta „pestisnél gyilkosabb kulturális nappal van”, alaposan kiérdemeltük a gyógyító éjszakát („tartalmas beteg kor után üres-egészséges kor következik, és így megy ad infinitum”, teszi hozzá cinikusan) – nos, mindezek után ő úgy jelent meg nekem, mint egy szép és igaz üzenet. Történetét az írótollról, amellyel megajándékozott, bátorításként is felfoghatom.
Kezdtem megnyugodni, hogy senki sem háborgat már, szerencsésen megfeledkeztek rólam, s reménykedni mertem, hogy nem tér vissza falanszter-álmom sem, melyben vízikerék gömbjét forgató vak igásállatokhoz hasonlóan, kilátástalanul forogván körbe-körbe, emésztem el magam; igyekeztem elmerülni a zöld és derűs, de már szüretre készülő táj hangulatában, mely édesbús keverékével a magam életkorára emlékeztetett. Ahogyan Rousseau mondja magányos sétái során valahol: az ember lelke még tele heves érzésekkel s érett szellemével szüretre vár, de apadó képzelete már nem képes benépesíteni magányát a szívének kedves lényekkel. Ilyenkor teszed föl magadnak a kérdést: mit tettem ezen a világon? Életre születtem, s meghalok anélkül, hogy éltem volna?!

Mielőtt a kirándulás véget érne, szomszédod nagy, otromba újságlapokat tereget ki eléd, s hangja diadalmasan veszi birtokába a fedélzetet: A TROCKISTA ÖSSZEESKÜVŐK PERE!... Hátborzongató marad, érzed, életed hátralevő részében
ez a felerősödő, olcsó papírzörgés. Az ösztön felkiált: mit tartson az ember az egybehangzó töredelmes vallomásokról? A követeket és a külföldi újságírókat kivéve a hallgatóságot hatóságilag kirendelt közönség alkotta: GPU- és katonatisztek, üzemigazgatók, aktivisták, munkásképviselet. A vallomástételek, akár egy színházi rendezés, maguk a bírák is szerepet játszottak. A kegyelem ígéretével bírták rá a vádlottakat, hogy azt vallják, amit Sztálin kívánt? Vagy a fanatizmus önpusztító gesztusa ez a világ előtt? Hiszen ők volnának az utolsó élő leninisták!...
Ez a per titka marad. Képzelethiányra vall holmi injekciókat meg hipnózist emlegetni. Kamenyevet és tizennégy társát 1936. augusztus 23-án golyó általi halálra ítélték.
°
Hallgatom a topogó lábakat. Zarándoklás a Lenin-mauzóleumhoz. A szobormerev katonák az örökkévalóság homályában, majd az üvegkoporsó vakító fényében a rózsás orcájú egészség! Az élők csigalassúsággal haladó végtelen sorának fanatikus, sápadt kegyelete láttán elfog a félelemérzet.
(Folytatása következő számunkban)
^* Weöres Sándor