DOKUMENTUM
Legenda Csanádi Imréről
Domokos Mátyás, János István, Jánosné Nyikos Katalin, Juhász Ferenc, Rába György, Rákos Sándor, Szász Imre és Vargyas Lajos visszaemlékezései
rákos sándor: – Belépett, zajos társaságot talált a szobában, visszahőkölt egy pillanatra, fejét kényesen fölszegte, s megtorpanása reflexeként máris félig gunyoros, félig keserű mosoly jelent meg szája szegletében. Haja kócosan a szemébe hullott, azt gépies, de gépiességében is dacos mozdulattal simította előre. Két szeme, két barna tüzű lámpa különös fénnyel égni kezdett, s kivilágította az arcát. Nem sokkal ezután asztalszomszédok lettünk a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusánál. Én elmenőben voltam a kiadótól, ő akkor érkezett, munkáim egy részét örökölte is. Naponta együtt dolgoztunk, olykor részleteket olvastunk fel egymás örömére a legjobb, búsítására a legrosszabb kéziratokból. Akkor még kevés versét ismertem, főként a frissen fogantakat, már meglévő, diákkorában, majd fogságban írt kötetnyi verséről nem is tudtam. Emlékszem, egyszer alkalmi munkaként egy üzbég költő versét fordította nyersből. Félig lovaglóhelyzetben ülve íróasztala sarkán. Könnyedén és gyorsan dolgozott, akkor legalábbis. Nagyképű, tudálékos pályatársait így gúnyolta ki az üzbég költő Csanádi Imre hangján: „Mindig a latint űznék-fűznék, és nem tudják, ki, mi az üzbég.” Ez a jelenlétemben született két sor úgy belém ragadt, hogy később, nehéz helyzetekben, agykihagyásos állapotokban sokszor ismételgettem automatikusan. Akkoriban költöztem a Balassi Bálint utcába, s így lakásunk szerint is szomszédok lettünk Imrével, mert ő a háztömb túlsó felén, a Falk Miksa utcában lakott. Kölcsönösen meg-meglátogattuk egymást. Szívesen és sokat beszélt a népköltészetről és a régi magyar költészetről. De volt érzéke a modernebb hangok iránt is. Megmutatta egyszer, hogy a gyerekei betűkirakós játékából milyen szürrealista szófacsarásokat és mondatfutamokat épít föl. Ezeket, úgy mondta akkor, versírás közben is felhasználja. Ennek az életszakaszomnak a végére esett hosszú betegségem, amely kivetett régi környezetemből, baráti körömből. Csanádival, ha lazábban is a korábbinál, megmaradt a kapcsolatom.
Bizonyságul hadd idézzek néhány töredéksort 1953-ban írott Levél Csanádi Imréhez című versemből:
Talán jön még nap... Úgy mint egykor régen,
amikor még üstökünk boglyasabb volt,
szemünk merészebb... S órák hosszat ültünk
egymás mellett, versek fölé hajolva.
Az ifjúság, a versben elmormolt bátortalan jóslat idő múltán teljesedett. Hajoltunk még együtt versek fölé, a boglyas üstökű, merész szemű ifjúság elmúltával, gyérebb hajú, tétovább szemű férfiakként. Meggyógyultam, és újra kézbe vettem versíró tollamat. Több kötetemnek Csanádi Imre lett a szerkesztője. Sok versemet, még kéziratban, ő látta először, sok publikálatlan versének én lehettem az első olvasója. Formaművészete talán Weöreshez áll legközelebb, felelősségvállalása az Illyésére emlékeztet, ám mind a kettőtől független, szuverén költői világ megteremtője ő. A legsűrűbb, legtöményebb magyar nyelven írt, a korszak legsajgóbb magyar és emberi fájdalmait fájlalta. Versei keserűek és gunyorosak, kényesen megtorpanók és dacosak, barna tüzűek, különös fénnyel égők, olyanok, mint amilyennek azt a szobámba lépő fiatal férfit láttam valamikor. Hadd idézzem befejezésül egyik kedves Csanádi-versemet, tiszteletadásként a barát és pályatárs emléke előtt. Az ötvenes évek közepén Horatiust és Berzsenyit A magyarokhoz című ódáját idéző alkaiosi strófákban írott költeményt kéziratkorából ismerem.
Hajnali káprázat
Csókák csikognak. Megjön a tél megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagú nagy hegyek
csillámlanak kopár ezüstben –
Minden ezüst, belecsöndül az ég, föld.
Villámlik ég, föld, rettenetes ezüst
szépségben; omlik földre a gyönge lomb, –
megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomlana menten.
Apám! – riadtan suttogom – elzuhan!
Kapnék utána: föl se tekint, szegény;
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szakadó kacatját.
Portól hunyorgat, bajsza merő törek;
szecskát cipel – lám könnyű (hisz az nehéz!),
beönti az egyszál tehénnek:
neh! – keserűn taszigálja – edd hát!
Aztán kiballag, hátrapöccinti rossz,
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerül az ócska dózni,
leng a maró cigarettafüstje.
 
Leng, leng, eloszlik rongyosan, ellebeg,
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.
albert zsuzsa: – Csanádi Imre összegyűjtött verseinek borítóján két arcképet látunk, az egyik kb. érettségi korabeli kép lehet, a másik a kész költő kicsit ironikus, egy kicsit sértett arca. Emlékszem, van egy verse, aminek az a vége, hogy „nem békül a sértett kamasz”. Valami kamaszos maradt mindvégig Csanádi Imre egyéniségében, a tisztasága, a harciassága, másrészt pedig ez a sérültség, aminek nagyon sok oka lehetett.
juhász ferenc: – Én 1950 könyvnapján találkoztam Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti Színház oldalánál volt a könyvnapi sátor, sokan voltak, dedikálták a könyveket. Ott állt egy nyúlánk, szökés fiatalember, kis hajtinccsel, ami a homlokára omlott, olyan volt, mint egy nyurga árnyék, amelyik a levegőre támaszkodik. Így ismerkedtem meg Imrével személyesen, versbelileg nem, mert a Sorsunkban sok versét olvastam már addig. De hát mint minden fiatalkori találkozás, ez is tele volt meglepetéssel. A legnagyobb meglepetés nekem az volt, hogy ez a csöndes fiú milyen igazi költő, és hogy mennyi verse van, mert találkozásunk után egy héttel vagy két héttel, elmentem a lakására, ami, úgy emlékszem, a Honvéd utcában volt, ott mutatta meg a verseit. Egy ruhaszekrénynyi vagy egy ruhásládányi versgépelet volt, egyik szebb, mint a másik.
vargyas lajos: – Mikor a közös könyvünket csináltuk, a Röpülj páva, magyar népballadák és balladás dalokat, ez az „és balladás dalok”, ez a hozzáfűzés tulajdonképpen neki köszönhető. Ti. nekem akkor már, mikor összeálltunk, hogy ezt a könyvet megcsináljuk, együtt volt a magyar publikált balladák teljes anyaga kicédulázva, abból akár három válogatást is lehetett volna csinálni. De Imre nem elégedett meg ezzel, megtudta – mert én akkor a múzeumban dolgoztam, odajött mindig, és ott dolgoztunk együtt –, hogy van egy ún. technológiai adattár, tele sok száz, sok ezer kéziratos, teljesen ismeretlen feljegyzéssel. Ebbe beleásta magát. És akkor jöttek az újabb és újabb leletek, persze később aztán én is ezt feldolgoztam, de akkor még nem, és Imre mint egy tudós, akinek a teljesség igénye az egyik legfontosabb tulajdonsága, nekiállt ennek, de úgy, hogy közben már le is zártuk az anyagot, beszámoztuk, akkor újra talált még valamit, azt be kell tenni, akkor átszámoztuk az anyagot kb. kétszer vagy háromszor. Így állt össze az az anyag, ami nemcsak ballada volt, mert a népköltészet annyira megragadta őt és vonzotta, korábban is természetesen, de akkor találkozásában ezekkel a feljegyzésekkel, különösen amit Balladás dalok címen oda lehetett még valahogy suszterolni a balladákhoz, azt igyekezett beleölelni. Így ez egy sokkal nagyobb anyag, mint amit egy tiszta ballada-válogatás alapján kellett volna közölni. Akkor bámultam el, hogy egy lírai költőben hogy tud egyesülni a tudós szenvedély a lírai természettel.
jánosy istván: – Mind a ketten ebbe a szerencsétlen nemzedékbe tartozunk, akik a legsúlyosabb élményeket hordozták: az első világháború végén és a két világháború között, hiszen születésünk szinte az első világháborúra esik, munkásságunk meg a második világháborúra és az utána következő időkre. Elsősorban talán ez köt össze minket, még ha egészen külön utakon is jártunk: én az álmokban, a hozzám legközelebb álló Rába Gyurka a maga nagyon is sajátos külön világában, Imre a magyar történelmi valóságban. Mégis szoros testvériségben érezzük magunkat már csak amiatt is, mert a legsúlyosabb veszteség ezt a generációt érte, és Csanádi Imre mintegy sűrítve hordozta életében mindezeket a szörnyűségeket,  amiket nekünk át kellett élni. Aránylag későn ismerkedtem meg vele, amikor már betegségeivel küszködött: szívbillentyűit kellett kicserélni műanyag szívbillentyűkre, és első ízben az operáció nem sikerült, meg kellett ismételni. Az ő sorsa különösképpen hasonlított a Jób sorsára, átélte a háború és a hadifogság minden borzalmát. Mindezeken és az operációkon átesve került hozzánk Gyenesbe egy kis felüdülésre, kb. 2-3 hétig voltak nálunk, így egész közelről átélhettem az ő személyét. Rendkívül zárkózott volt, hiszen verseiben is – főleg későbbi verseiben – teljesen magába fojtotta alanyi mivoltát, irtózott a feltárulkozástól, viszont nagyon hálás volt azért, ha az ember szeretettel volt iránta. Óriási szeretetszomjúság lakozott benne, és ezt igyekeztünk is kielégíteni. Látszólag nagyon jól érezte magát, mert Gyenes azért mégis falusi környezet, kicsit emlékeztette gyerekkorára. Noha orvosa szigorúan eltiltotta az élénkebb mozgástól, néha-néha kijött a kiskertbe és ott gyomlálgatott, és nagyon örült annak, hogy ezt csinálhatta.
Csanádinak még mindig nincs meg a végleges helye irodalmunkban. Alig emlegetik. Pedig Arany János óta nem akadt magyar költő, aki a magyar nyelvet ilyen gazdag megzenésítésben szólaltatta volna meg. És ha valaki a babitsi értelemben „poeta doctus”, akkor ő az. A lehető legtöbb versformát ismerte és használta. Ebben még Babitson is túltett. És a régi magyar költészet és népballadák leghivatalosabb gyűjtője és ismerője volt. E téren az Egyetemen lett volna a helye.
jánosy istvánné nyikos katalin: – Én Imréhez nagyon vonzódtam, már akkor is, amikor még csak a verseit olvastam, mert egy sokkal erősebb szál kapcsolt minket össze: szülőföldünk. Én is Fejér megyében születtem: a Vaáli völgyi Vértesdobozon, nem messze Imre szülőfalujától, Zámolytól. Együtt éreztem vele, mert tudtam, mit jelentett azokban az években egy falusi gyermeknek a magasabb iskoláztatása. Az én falumban csak egyetlenegy gyereknek sikerült nagy küzdelmek árán a továbbtanulása. Imre mesélte, milyen nehéz volt neki, falusi diáknak csöves vászonnadrágban járni, míg más társai elegánsan feszítettek. Fehérváron járt gimnáziumba, de keserűen említette, hogy amikor ő hazajött a fogságból, iskolája tudomást se vett róla.
Először Újpesten keresett fel minket feleségével és Anna Maria Raittila, finn költőnővel egy húsvét délután. Én nagy izgalommal készültem fogadásukra, finom húsvéti vacsorával vártam őket. Kedélyes beszélgetés közben szó esett arról is, hogy Raittila majd verseket fordít Imrétől és Pistától. Raittila korábban távozott, mert a Margit-szigeten valami fogadás volt. Mi még alkonyatig együtt maradtunk. Emlékszem, egy vázában állt egy nagy csokor piros tulipán, én nagy örömmel kiemeltem a vázából, és Imre kezébe adtam. Nagyon megörült neki, és így szólt: „Hát még én kapok virágot.” Utána összejöttünk néhányszor, megismertük a kislányát, otthonát, a „kakukkfészket” a nem is tudom hányadik emeleten. Szegény mindig méltatlankodott, hogy a sors egy szűk szalagházi lakásba kényszerítette, pedig nagyon vágyott a természet után. Egyik versében emlegeti a pipiskéket, akik a kőrengetegben futkároznak, csipegetnek és ezüst hangon énekelnek.
szász imre: – Nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor került a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, és azt sem, hogy akkor mindjárt majdnem szobatársak lettünk-e vagy sem.
juhász f.: – 51-ben került Csanádi Imre a könyvkiadóhoz, és 54-ben, mikor a Magvető megalakult, akkor ment át oda dolgozni, és lett ott szerkesztő.
szász l.: – Arra emlékszem nagyon határozottan, hogy egy egybenyíló, de egy külső bejáratú dupla szobában voltunk, a belső szobában Kálnoky László meg én voltunk, a külső szobában Csanádi Imre és Kamondy László. Fájdalmas, hogy ebből a négy emberből már csak én vagyok életben. Ez idővel nagyon jó együttessé alakult át, mert a különböző temperamentumok elég jól kiegyenlítették egymást. Említették az előttem szólók, hogy mennyi szenvedély, odaadás és megszállottság volt Csanádi Imrében, és ez a szenvedély, odaadás, megszállottság majdnem tisztán az irodalomra irányult, a nyelvre irányult. Úgyhogy ha valamit talált olvasás közben, ami szép volt, vagy ami bosszantotta, jött át a másik szobába rögtön, hogy képzeljétek, és akkor mondta a szót rögtön, vagy strófát. Úgy tudott gyűlölni olyan írókat, akik rosszul írtak, hogy azt én el nem tudom mondani, de szinte lázasan. Én Juhász Ferivel ellentétben fekete lobogó hajra emlékszem, lobogó, lángoló szemű ember volt.
albert zs.: – Nagyon szép ember volt.
szász i.: – És bár vékony testalkatú, nem túl izmos ember volt, de hallatlanul bátor. Emlékszem egy esetre, hogy egy anekdotát is elmondjak, valami dilettánsnak ő adta vissza a kéziratát, és Kamondy Laci, hogy ne zavarja a társalgást, bejött a mi szobánkba, tárgyalt az illető úrral, aki amolyan termetes hentesforma volt, és egyszer csak azt halljuk az ajtón túlról, hogy Csanádi mondja, hogy képzeli ezt, azonnal mars ki, és akkor Kamondy meg én kimentünk, mint a testőrség, hogyha verekedésre kerül sor, akkor megverjük a hentesforma urat, de hála istennek nem került verekedésre sor. De a nyelvi szenvedélyére vagy nyelvi játékosságára is mondok két példát, ami eszembe jutott így utólag. Egy jónevű költőnek, ne említsük a nevét, a történelmi regényét szerkesztette, és időnként őrjöngve bejött, mert valamelyik hős vagy egy török aga vagy egy végvári vitéz azt mondja benne, hogy nap mint nap. Ettől fölrobbant a szoba, ezt annyira nem tűrhette, bejött és azt mondja, képzeljétek, hát azt mondja a török aga, hogy nap mint nap. Ezt ekkor hetekig hallottuk, később már humorosan is, nem ilyen szenvedéllyel. Vagy egyik korai verse úgy kezdődik, hogy „Pirgálja szüle a mákot”, és mondom, te Imre, mi az, hogy pirgálja? Azt mondja, te dunántúli vagy, és nem ismered ezt a szót? Igaza volt egyébként, a tájszótárban megnéztem, ez egy dunántúli szó arra, hogy kigubózza a mákot, kifejti a babot és így tovább, de úgy kikaptam tőle, mint aki nem készült az érettségire.
domokos mátyás: – Én is a Szépirodalmi Könyvkiadóból ismertem meg Csanádi Imrét 1953-ban, amikor odakerültem. Tudtam róla, hogy költő, szobatársamtól, Juhász Feritől tudtam, de a verseit nem ismertem, nem olvastam. Nem is olvashattam, hiszen ennek a költőnek, akinek összegyűjtött versei vaskos könyvének a tanúsága szerint már tizenéves korában tökéletesen kész, érett versei voltak, és ahogy Juhász Feri említette az imént, szakajtó-számra tartotta otthon kényszerűségből versei kéziratát. Az első kötete, amit, ha jól emlékszem, Feri, te szerkesztettél – Esztendők terhével volt a címe – csak 1953-ban jelent meg, éppen abban az esztendőben, mikor én odakerültem. Költői pályája is, mint ahogy az életsorsa is, egy ilyen megkésettséggel kezdődött, a megkésettség jegyében indult, és ezzel, érzésem szerint, Imre haláláig küzdött. És haláláig küzdött azzal a nehezen megmagyarázható méltánytalansággal, hogy folyton azt lehetett tapasztalni, hogy az élet, mint hogyha csak kínozni akarná, sok vonatkozásban mindig kétségbe vonna valamit benne: a költői létében, emberi sorsában valamit, amit ő tud legjobban. Azt egyébként én is megerősíthetem, hogy kifejezetten szép ember volt, ugyanakkor szíjas, inas, erős, indulatos jelenség; amit Szász Imre elmondott róla, abban semmi túlzás nincsen. De ezt a költő, Csanádi Imre is tudta magáról, és egy versben ezeket a lektori düheit és bosszúságait meg is énekelte, hadd olvassam fel.
 
Egy lektor-költőre
Alszik a szőlőhegy, alszik, sej, a zámolyi présház,
Árván, fonnyadozón sutban a Múzsa szuszog.
Szunnyad szerzőnk is, fél mázsa por-itta jelentés őrzi verejtékét, nyers-fanyar indulatát.
Szunnyad, boglya-haja csapzottan csügg a szemére;
póri, keszeg csipején szűrszagu tóga lötyög.
Kólót handzsárral táncol körülötte Rim-Árus,
Sémafi, Száj-Tépő, s – nám csak – a Búsmagyar is.
Szóval volt benne kedves önirónia is. S ez a vers, amit felolvastam, formájában is jelez egyet az őt jellemző ellentmondásokból, mégpedig azt, hogy népfi, zámolyi, falusi gyerek és „népi költő” (idézőjelbe tette önmagára vonatkoztatva ezt a szót) létére is a Nyugat költői eszményein, hagyományain nőtt föl. Rendkívül művelt költő volt, abban az értelemben is, hogy már nagyon fiatalon tudott mindent a költői mesterségről, és művelt költő volt abban az értelemben is, hogy ismerte, majdnem tudósi alapossággal a magyar költészet múltját. Később, népballadák kutatása mellett, elkezdte tudósi szenvedéllyel gyűjteni a 18. századi magyar költészetet.
juhász f.: – Sajnos sosem jelent meg.
albert zs.: – De előzőleg csinált ő másikat is, A magyar valóság verseit.
domokos m.: – A magyar valóság verseit jórészt kiadott anyagból állította össze, de gyűjteni kezdte a 18. század kéziratban maradt versanyagát, mert azt vélte, és ezt meg is írta valamelyik kötetében, hogy ez a magyar költészet Atlantisza.
juhász f.: – Sok került ebből a kiadott válogatásba, ott jöttek elő a 18. meg 17. századi versek, ami A magyar valóság verseibe beleillett.
domokos m.: – Aztán az életrajzához tartozik, és ehhez a furcsa ellentmondás-sorozathoz, hogy ő 1940-ben, tehát érettségi után fölkerül Budapestre, a Bolyai Kollégiumba, ez a Győrfi Kollégium elődje volt, és ott is érték már a természete és önemésztő igényessége miatt bizonyos kritikák, amikre ő versben válaszolt a Bolyai Kollégium konstruktivistáinak (a szót idézőjelbe téve), hogy ő a „destruktív”, akit azért tekintenek destruktívnak, mert nem hajlandó semmit csupán a rend kedvéért elfogadni. Aztán: ő, aki a szegényparasztságból jött, és a költészete révén is, meg sorsa révén is joggal várt egy emberebb világot, ez a remény számára azzal kezdődött, hogy elvitték orosz hadifogságba, és 1948-ig Bedicsevben, Ukrajnában volt lágerben, onnan került aztán haza, s nyomban tapasztalnia kellett, hogy a költészetről táplált eszményei és persze a versei nem illenek bele a sematikus költészet gyakorlatába.
vargyas l.: – 56 előtt óriási kivirágzást ért el, akkor jelentek meg olyan versei, amelyek máig élnek, és a legmellbevágóbban, pl. a Lagzi múltán vagy a Bornemisza Péter és hasonlók, szóval a Lagzi múltán, ha azt akarom jelezni, hogy a magyar forradalom hogy készült, akkor ezt az 55-ben megírt verset teszem le. A vége az, hogy minden elfoly, minden lemegy és tönkremegy, és a szentek a falon elsápadnak – a szentek a Lenin-, Sztálin-képek és a többi –, és akkor a végén: „vőfély bokrétán talpak tapodnak, akik bírnak kitántorognak: okádnak és okádnak.”
juhász f.: – Mi akkor voltunk fiatalok, fiatal költők, fiatal lírikusok, embernek is fiatalok, és egyáltalán a városi életműködésben is fiatalok. Egymáshoz járó emberek voltunk. Imrével nem. Nem ismertem a szülőfaluját, nem ismertem a szüleit, Domokosnak ismertem a szüleit, vagy a Nagy Lászlónak ismertem a szüleit, Simon Pistának ismertem a szüleit, Bazsiban, annál a nemzedéknél, akik itt az asztalnál ülünk, a Vargyas Lajost kivéve, idősebb volt, és lírikus eszményképe Weöres Sándor. Volt sértettség is Imrében, s volt benne egy rendkívüli átigazítói indulat. Ebből az indulatból nagyon sok konfliktus támadt a kiadóban is, Imre verseket igazított át.
domokos m.: – Egy lábjegyzetet szeretnék hozzátenni ehhez a hadifogoly-állapothoz, versben, Imrétől idézve, hogy van költői jele, méghozzá megdöbbentő, ennek a nyomorúságnak, amit nem szoktak idézgetni.
Fogoly-klapancia
A foglyok minden szart megesznek,
mint a disznók, moslékra lesnek,
egymást tiporva nekiesnek,
egymáson sebeket tépdesnek.
A foglyok, mint a kergült kutyák,
egymást harapdálják-ugatják;
pecéreik nevetve hagyják:
intézzék el maguk a nagyját.
A foglyok... éppen hasonlatot
találnék, akár egy tucatot,
keltve szánalmat, utálatot,
hisz élünk, akár az állatok.
45-ben írta Berdicsevben.
vargyas l.: – Megrendítő.
szász i.: – Hadd tegyem hozzá, mi összejártunk Csanádival és az első feleségével – a gyerekeink is együtt játszottak –, ha nem is nagyon sűrűn. Egyet még azért hozzá kell tennünk, hogy egy zámolyi parasztgyerek, aki átéli a szülein keresztül, meg a zámolyiakon keresztül azt a sanyargattatást, amiben az ötvenes években a magyar parasztság volt, annak az iszonyú nagy élmény. Ezt onnan tudom, mert rengeteget beszélt róla, személyes, véresen komoly információi voltak, hogy mi történik a faluban, meg ilyenekre emlékszem, hogy azt mondja, képzeld, aratásnál szilvalekváros kenyeret esznek, hát ilyen még Magyarországon nem volt, nehéz testi munkán, hogy szilvalekváros kenyeret egyenek. Ez őt mélyen megrázta, és mélyen beleszívódott ezeknek az Erdei vadak égi madarak kötetben megjelent verseknek az indulatában, a magyar indulatában, a társadalmi indulatában, az európai indulatában ez nagyon benne van.
vargyas l.: – Óriási kincset hozott ő magával a falusi létből és a különösen szép beszédű fejérmegyeieknek a nyelvéből, ebben valósággal vetekszik Arany Jánossal. Századunkban úgyszólván egyedül ő nem elégedett meg ezzel a nyelvvel, hanem még tudatosan gazdagította a magyar történelmi szókincsből. Költészetének érdekes kapcsolata az is Arany Jánossal, hogy a zene indítja el nála a verset.
albert zs.: – És a látvány, az Írott képek c. ciklusa például.
vargyas s.: – Hát az nagyszerű. Abban összegeződik az ő sokféle kvalitása. Elsősorban a nyelv, az valósággal tobzódik a szépségekben, megvalósította a régi magyar kívánságot a költészetben, hogy egyszerre tudott ugyanabban a versben időmértékes és ütemes lenni, már ugye Csokonai és Arany is kísérletezett ilyesmivel, hát Csanádi ezt mesterfokon valósította meg.
jánosy istvánné: – Verseiben sok olyan érzését örökíti meg, melyeket magam is átéltem: például amikor apám halála után el kellett hagynom szülőfalumat és szülőházamat. Előszoba című versében puritán otthona elveszett bútorait, emlékeit gyászolja:
„A deszkapadlós elsőházban,/ kipusztult bútorok helyén/ újak somolyognak egy-két éve.../ Én mégis a régit gyászolom/ a komoly almáriumokat,/ a rekeszes sifonokat,/ levendula-, birsalma-illatokat/ sublótok üvegpoharainak/ vasárnapias ragyogását,/ sárgult fényképek klasszikus áhítatát.
Gyászolom első olvasmányomat: / Petőfi Sándor Összes Költeményeit, ezt a koromzöld kötésbe rekesztett/ eleven tüzet.../ Gyászolom a dohos nagy Bibliát...
Nagyapám katona-képét a falon:/ nyakában repülő mente,/ kardjával előre mutat,/ vágtat hatalmas, sárga lovon/ egész hadsereg szemeláttára.../ Gyászolom a szőlőleveles ablakruhát,/ a szőke alkonyodást,/ sugaraival mézessárgán játszót, –/ Anyám sugárzó-tiszta menyecske arcát,/ gyerekkorom fölperzselt édenét.”
Mindig árva volt itt a nagyvárosban, de falusi környezetben feloldódott. Felejthetetlen szép emlékünk egy gyenesi esténk Csanádiékkal és Nagy Elemérékkel: meghitt beszélgetésünk a lampionfényben úszó tornácon. Különben mindig komoly, kissé zordon volt, mint a zámolyiak általában.
Utolsó látogatásunk után már nagybetegen, gyalog jött velünk házunkig, miközben egyre közös emlékeinket idézgettük. Így búcsúzott tőlünk: „Szinte fel voltam dobva.”
rába gy.: – Magam sem vagyok sokkal kellemesebb természet – szókimondó, és a szókimondással nemegyszer tüskés. Csanádi Imre többre becsülte meggyőződésének kifejezését, mint a diplomáciai tapintatot, amire szükségünk van, szükségünk volna, bizony nekem is, amikor embertársaim között, és kiváltképpen pályatársaim között élünk és velük beszélgetünk. De ha ezt tudjuk valakiről, és ezt teljes emberi képéhez számítjuk, akkor mindez másképp esik latba. Csanádi Imre volt 1961-ben megjelent Nyílttenger című verseskötetem kiadói szerkesztője, lektora. Amikor élő szóban megfogalmazta benyomásait, azt, amit papírra is vetett, akkor lényegében véve a következőt mondta: Elolvastam a verseidet, nagyon szépek, tulajdonképpen a szemléletük távol áll tőlem, de én nemes költészetnek tartom, értékes irodalomnak, ezért ajánlottam. Többet igazán nem lehet kívánni sem emberi, sem pályatársi magatartásban.
juhász f.: – Mindenkinek volt sérelemre oka, akik itt ülünk, azt egyértelműen merem mondani, hogy elmagányosodjunk!
vargyas l.: – Imrében ez megvolt.
juhász f.: – Ugyanakkor volt benne nagy ironikus hajlam is. És valahogy ennek a következménye lett, nemcsak a szívbetegsége, hogy az életének az utolsó másfél évtizedében szinte becellázódott lakása magányába, amiről én már szinte nem tudok, mert ha felhívtam telefonon, nem szólt, levélre nem válaszolt, verset nem adott.
domokos m.: – Engem fogadott végig.
juhász f.: – Nem, csak nagyon jó barátok voltunk, higgye el, Zsuzsa, nagyon jó barátok.
domokos m.: – Lator Laci barátommal együtt csináltunk, éppen a rádióban, egy verselemző sorozatot (Versekről költőkkel), és szerettem volna Imrét rávenni arra, hogy valamelyik verséről beszélgessünk. Nagy nehezen ráállt, és akkor megjelölte nekem ezt a gyönyörűszép versét Egy hajdani templomra, hogy erről beszélgessünk, mert úgy érzi, hogy ebben van az összefoglalása mindannak, ami az ő költészetében a legfontosabb, ami az ő vízjele. De kijelentette, hogy ő a rádióba nem jön be. Előre elküldtem neki bizonyos kérdéseket, aztán elmentem hozzá, fölszereltük a magnetofont, és egyszer csak azt mondta, jó, akkor kezdjük el. Mondtam egy kis bevezetőt a vers elé, föltettem az első kérdést, Imre nagyon nehezen megszólalt, mondott másfél mondatot, mondat közepén elhallgatott, elkezdett verejtékezni, kísérteties volt, és azt mondta indulatosan legyintve: Hagyjuk. Nem megy.
Nagyon heves vágy élt benne emögött a páncél mögött a barátkozásra, az emberi kapcsolatra, méghozzá olyanra, amelyben neki nem kell védekeznie, vagy nem kell félreértésektől tartania. Ez végig jellemző volt a mi kapcsolatainkra ott a kiadóban is, mert ordítva vitatkoztunk sokszor, főleg Imrével, a legellentétesebb nézeteket képviselve, de egyikünknek se jutott eszébe, hogy emögött az ordítás mögött ártó szándék volna. Önképzőköri hevülettel tudtunk vitatkozni az irodalom dolgairól, és Imre ezt nagyon szerette. Ő ugyan ironikusan, illetve önironikusan kismesternek nevezte magát, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne férne be verseibe az egész világ: az egész mindenség. Csanádi Imrének vannak közvetlenül metafizikus természetű versei, ezekről szintén nem szokott szó esni, holott ezek nemcsak hogy nagyon fontosak, de ezek nélkül nem lehet elképzelni az ő teljes költészetét, mert az ő realista lírájának is vannak „metafizikai nyilallásai”, mint az Illyésének, Németh László megfigyelését kölcsönvéve. Ilyen pl. szerintem az Ördögszekér című vers, amiben a fogalmazásnak az Arany János-i művessége a nagy magyar metafizikus versekkel rokon.
Összegyűjtötte ALBERT ZSUZSA