Herédi Gusztáv
BOSNYÁKOK
A busz fékezett, s az idegenvezető kislány enyhén előrehajolva, mintha kellemes meglepetést jelentene be, ránk mosolygott:
– Hölgyeim és uraim, itt megállunk. Igaz ugyan, hogy utunknak még az elején vagyunk, de innen nyílik a legszebb kilátás a tengerre s a távoli hegyekre egyaránt. Kár volna elszalasztani. Kár!
Leszállt s mi követtük példáját. Átugrott az árkon (ebben nem követtük), s néhány lépéssel följebb hágott a meredek marton.
– Ez az igazi Adria! – mutatott le teátrális karnyújtással a vízre, s hangja, nevetése úgy csengett, akárha bizalmas meghittségben kedves titkába avatna be minket. – Ha Finnország az ezer tó országa, akkor a mi Adriánk az ezer sziget tengere. Bizony!
Már nemcsak mosolygott, nem csupán széles mozdulattal, kifeszített tenyérrel intett a kéklő-fénylő óriástükör felé, hanem kellő nyomatékkal tagolta-nyújtotta szavait, majd félénk szerénységgel ugyan, de mégis elismerést várón pillantott ránk. Biztosra vettem, hogy az ezer sziget tengerének – valóban szellemes, találó – hasonlata az ő fejében született meg.
Enyhe sóhaj-moraj hallatszott, majd hümmögő tűnődés, bólogatás, a csoport a mélybe tekintett.
– Ahol mi lakunk, Dubrovnik, olasz-dalmátul Ragusa, mondhatni nem egészen sajátos adriai táj. Csak egyetlen szigetünk van, a Lokrum, olaszul La Croma, holott a mi partvidékünk csupa sziget, félsziget, földnyelv, öböl, szirtfok, zátony, fjord, folyótorkolat, homoktúrzás, földnyúlvány, s innen, a magasból látszik a legjobban. Íme!
Isten (meg a feleségem) bocsássa meg, nem a tengerre tekintettem. A leányzó kezdett egyre jobban érdekelni. A tengerrel ugyanis már megjártam.
A miénket – rég az ideje – első alkalommal a szárazföldről, közelről pillantottam meg, s a világoszöld víz láttán nem értettem, miért is nevezik Fekete-tengernek? Mi a köze a homályhoz, a sötétséghez? Egyszer azonban messziről, a magasból, repülőgépből láttam rá, s nyomban szembetűnt, hogy mennyire más. Nem csillogott, nem zöldlött, távoli, homályló hamupusztaságnak tetszett.
Az Adriát is ide jövet egy héttel ezelőtt repülőről vettem észre először. De mennyire másnak mutatkozott! Úgy tetszett, csupa kék tündöklet, égszín melegség, pasztell-ragyogás, ibolyahalványlás, gázláng-vibrálat, mintha a mennyei magasságkupola alászállt volna, s fénylésbe selymült-simult vón alant. Már-már a nap korongsárgáját kerestem rajta, amikor fölfedeztem a szigetpöttyözöttséget: ameddig a szemem ellátott, cipruszöld kerekségek, nyúlánkságok, szögletességek vonultaktűntek ki fenyves-komor ünnepélyesen a tenger villódzásából. Mediterrán fogalmak – azúrkék, smaragdzöld – jutottak eszembe, szubtrópusi tájleírások, a röptér fölé köröző gépből mindez átfogó bőségben látszott, s ha egy ideig a szárazföld felől jövet pillanthattam a tengerre, egy hatalmas légikanyar után már fölüle tekinthettem a megtett utunkra, a szürkén zordonló, karsztosan kopár, mogorva bosnyák mészkőhegyekre; csúnyák, sötétek voltak, de vadságuk szinte ellentétezte és kiemelte az Adria csillámlását, a kettő egymást erősítette másságában, akárcsak a fölénk boltosuló napsütés s az alanti szigetraj mélyzöldje.
Először gyönyörködhettem ilyesmiben, szép volt, s a dubrovniki vár kétezer méter magasból is lenyűgöző méretei láttán úgy éreztem, nem csupán térben ereszkedtem alá Délre-mélyre, de időben is a régmúltba, Athén és Platón, Róma és Seneca, Arisztotelész és Diocletianus korába, az antik világba érkeztem lökhajtásos gépen.
Ez lett a vesztem. Csak nézelődtem, csak ámuldoztam, közben kiszálltunk a gépből, de én továbbra is egyre csodálkoztam – maga a röptér is meglepő, ezer méternyi magason, szirtekre, sziklaormokra daraszolt betonpálya –, s csupán akkor ocsúdtam föl, amikor a csoszogó sorban a csarnok ajtajához értem, és a bőröndöm kérték. Úristen! – meredtem ijedten a hordárokra, de a kézikocsin mit sem láttam a poggyászomból, magyarázni kezdtem, hova tettem a gépen a csomagomat, mire a két ember rám vigyorgott.
– Akkor az ott is maradt.
Hátraarc gyorsan. De mégis későn. A repülő lépcsőjét már felhúzták, az ajtaját becsukták, légcsavarjai pedig gyorsulón, visítón felpörögtek.
– Most mi lesz?
– A gép visszamegy Belgrádba. Az ön csomagjaival együtt. De estére ismét megjön.
Félnapig ücsörögtem, ácsorogtam, sétálgattam ott, s egyéb dolgom nem akadt, mint a tengerben gyönyörködni.
Most hát inkább a leányban gyönyörködtem. Alacsony, keskeny homlok? Nem a nagy elme jele, mértem végig magamban nevetve még Dubrovnikban az induláskor, különösen amikor közelről láttam, hogy a parányi homloktérbe is benyomult a haja, a szemöldöke, s fekete pihék loptak halvány kis bajuszt is az orra alá, mintha a sötét szőrzet irigyelte volna arcának halovány üdeségét. Igazi déli szépség volt, ovális arccal, enyhén karvalyló orral, mély tüzű, éjszínű szemmel, elfogyó állal.
Mégsem keletkezett bennem elnéző sajnálkozás, amellyel a butus libuskákra tekint az ember, ez a szőrmókus, mihelyt megjelent, oly kedvesen tudott mosolyogni, annyi tisztelettel és vendégszeretettel szólt hozzánk, hogy csak mosolygással lehetett viszonozni. Még inkább meglepett nyelvtudása. Nem nyögött, nem kereste a szavakat, de nem is hadart, szép, egyenletes beszédét közepes nyelvtudásommal is megértettem. Előző nap délre mentünk, a híres Cattaroi-öbölt jártuk körbe, pompás montenegrói tájakat láttunk, de mindvégig bosszantott bennünket a vezető lehetetlen kiejtése. Az ő helyett é-t vagy o-t mondott, az ü helyett i-t vagy u-t, s hol a franciák nevették ki félresikerült szavai miatt, hol a németek bosszankodtak, nem értették, mit akar velük közölni. (Én csöndesként nevettem, megszoktam itthon, a románok is nehezen tanulják meg e két hangot.) Ez a kislány azonban ékes csengőn, választékos tisztán ejtett ki minden szót németül, franciául egyaránt.
– Most pedig tekintsünk oda – fordult el a tengertől. – Az sem akármilyen látvány. Mi minden található meg – együtt. Mi minden!
Meredeken emelkedő hegyre mutatott, alakjáról ítélve veszélyes tűzhányó lehetett valaha, most azonban békésen tűrte, hogy a tengerbe nyúló tövében, a keskeny fövenysávon pucér emberek heverésszenek, fürdőzzenek a pálmák és olajfák, szelídgesztenyék és naspolyabokrok tövében, élénk színű kaktuszok, álóék és agávék, oleanderek és rododendronok szomszédságában, buja szubtrópusi tájon.
Valamivel fentebb azonban, már a hegy oldalában más világ honolt. Terebélyes tölgyek, bükkök, gyertyánok, kőrisek, nyírek nyurgultak magasan, délcegen, de sárgállón, rozsdállón, hervatagon, jelezve, hogy október közepe van, és ez a szint már nem délvidék, itt a lombnak le kell hullania. Még magasabban viszont, a hegy dereka táján tengeri fenyők girbe-görbesége és karcsú lucok szálegyenessége hozott össze pompás erdőt, amely hivalkodóan és komoran, örökzöldje tudatában emelkedett az alanti bámulás, fonnyadozás fölé, s annak ismeretében, hogy fölötte már semmi sincs, vége a növényvilágnak, következik a tundrahidegség, sziklapusztaság, kőkietlenség, bércterméketlenség, kavicshozadék, békasórakomány, törmelék, zúzalék, fakóság. Odahaza volna még viharfenyő, fű, moha, zuzmó – gondoltam magamban –, persze ahol van egy kis talaj is, de hát a karszt nem azért karszt...
Itt azonban volt. No, nem talaj, nem föld, hanem épp az ellentétje – fehér hó. Nem hósipka, ahogy az útirajzokban írják, inkább csonkakúp, karcsún hegyesedő, fénylő, napra nevető üdeség.
– Ez igen! – kiáltott fel a német szomszédom. – A parton még meleg nyár van, fürdés és pálmafák, citromcserjék és napernyők, ott fönt pedig már – mutatott a havas csúcsra – itt a tél!
– Nem sokáig – nyugtatta meg a kislány. – Mire visszatérünk, már elolvad. Nem is igazi hó, inkább csak dér, bőséges hóharmat, vastag zúzmara. Ilyenkor, októberben, ritkán látni.
Mély völgybe, majd egy folyó partjára értünk. De hát az sem volt igazi part, egyetlen fa sem zöldellt a víz mentén, még szerényebb bodza, kecskerágó, berkenye vagy galagonyabokor sem állott a folyó szegélyén, fű zöldellt csak itt-ott, üdén, kavicsfoltosan. De zöld volt a víz is, a meder is a sziklaágyban, akár egy kőbélletű mesterséges csatornában, ahol kevéske hínár, moszat tudott csak megkapaszkodni.
– Ez a Neretva folyó – mosolygott ránk a busz elején a lány –, hegyek mélyéből, a Dinári-Alpokból ér ide, a háború idején itt nagy harcokat vívtak a partizánok a németekkel. Az egyik dubrovniki moziban épp most vetítik új filmünket, a Neretvai csata címmel. Érdemes megnézni.
– Az este láttam – szólalt meg német szomszédom –, s persze arról szól, hogyan páholnak el bennünket.
Legyintett mérgesen, de mi csak elhúztuk a szánkat. Négyen ültünk szemben egymással, s már a kezdetben sajátos módon ismerkedtünk meg. – Hova való? – kérdezte tőlem ez a német. – Romániából jöttem, erdélyi magyar vagyok. – Tud németül? – Keveset. Inkább franciául. – Én is úgy beszélnék, egyébként svéd vagyok – hajolt közel egy testes hölgy. – Én pedig svájci olasz, de beszélek franciául – emelkedett meg kissé egy töpörödött bácsika.
– Otthon már rég nem nézek partizánfilmeket – folytatta a német –, de itt, esti unalmamban beültem a moziba. Úgy. Jól felbosszankodtam. Ugyanaz a mese. Mi, németek aljasok és ostoba megszállók vagyunk. Erőszakosok. Úgy. De a partizánok bátrak, okosak, átráznak minket. Aztán jól megvernek. Úgy. Csak azt nem értem, hogyan tudtuk mégis egész Európát meghódítani, a fél világgal szemben hat évig harcolni? Hogyan?
Nem válaszoltunk, föl sem háborodtunk, kuncogva vártuk a folytatást.
– Most pedig? – zsörtölődött tovább a német. – Egy hete, hogy itt lakom, szép minden, jó az idő. Úgy. De alighogy megtudták, német vagyok és vállalkozó, elém állt a portás és a szobalány. Úgy. Aztán meg a hordár és a sepregető. Úgy. S az egyiknek érettségizett lánya van, a másiknak munka nélküli fia meg öccse. Úgy. És alkalmaznám-e őket? Vagy ajánljam be egy jó helyre. A reggelihez pedig a pincér odahozta a húgát is, persze miniszoknyában s melltartószerű kiskabátban, hogy a köldöke, háta kint volt. Úgy. Akiről már beszélgettünk, tetszik emlékezni ugye, mutatta be nekem, mintha már mindent megtárgyaltunk volna. Úgy. Hát ezt hogy értsem, kérem, hogyan?
– Szegény az ország és szapora a nép – jegyezte meg a svájci öreg.
– Rendben. Megértem. De hogy van ez? Este német-gyűlölettől csöpögő filmet néztünk a moziban, reggel pedig a kávéját iszogató német előtt illegetjük magunkat? Hát ez mi?
– Balkán – húzta be a nyakát nevetve a svájci.
Közben az idegenvezető megszólalt.
– Mostar felé közeledünk. Szarajevo után Bosznia-Hercegovina második városa. A moszt szó hidat jelent, a mosztár pedig hidast, hidasit. A város a Neretva híres hídjáról kapta a nevét. Még a török világban építették, karcsú vonalaival, pompás ívelésével jelképe lett a városnak. Kiváló művészek örökítették meg híres festményekben. Bizony.
Csontváry jutott eszembe. A jeruzsálemi panaszfal, a taorminai ógörög színház vagy a libanoni őscédrus mellett Mostar hídja is fölkeltette figyelmét, s milyen remekművet alkotott róla. A híd – noha a festő vaskos érzékletesen jelzi mivoltát – olyan a festményen, mintha nem is kőből készült volna, hanem szivárványhoz hasonló légies anyagból, oly magasan, oly függőn ível, akárha nem két sziklapartot kötne össze, hanem az égbe vezetne.
– De vajon ilyen a valóságban is? – kérdeztem magamtól. Nemegyszer jártam meg, hogy rajzok, fényképek, leírások alapján valamit szépnek véltem, majd csalódnom kellett...
Föltűntek a város első házai. Meglepett, hogy a kopár hegyekkel ellentétben be sok körülöttünk a virág, a bokor, s mind ismeretlen. Naspolya – véltem az egyik cserje láttán, olajfa – sejtettem a tovasuhanó buszban egy dús lombú, repedezett törzsű öreg óriásról. Dubrovniki házigazdám jutott eszembe, Fiatjával hordta föl a földet hónapokon át kosarakban a hegyoldalba kapaszkodó parányi kertjébe.
Végre ott álltunk a hídon. Nem volt sem nagy, impozáns, sem festői szépségű, mégis megértettem az utazókat, rajzosokat, filmeseket, építészeket, miért tekintenek rá csodálattal. Csodának tűnik maga az, hogy létezik, hogy két magas, meredek sziklafal között ilyen merészen, ennyire lebegőn, semmire sem támaszkodón, cement és vas nélkül, láncok és oszlopok nélkül, mély szakadék fölött, át lehet íveltetni egy sok tonnányi kőépítményt pusztán azzal, hogy trapéz alakúra faragták s a boltozatba illesztették darabjait. Istenem, miként is lehetséges, hogy a legnagyszerűbb alkotások titka olyan egyszerű?
– Bosznia-Hercegovinában három nép lakik – fordult felénk élénken a kislány, miután szelíd szóval maga köré gyűjtött bennünket, s a híd közepén, az ív tetején helyezkedett el, ahol kimagaslott közülünk. – Itt Mostarban pedig mindhárom megtalálható, ez a város egyik sajátossága, amiből aztán sok minden következik. A három nép például három vallást is képvisel. Bizony.
Szókincsén érződött, hogy betanult szöveget mond, de ezt annyi átéléssel, meggyőződéssel közölte, s olyan kedvesen mosolygott hozzá, hogy örömmel hallgattuk, s mindent készséggel elhittünk neki. És a kis maszkura tudta jól, hogy szeme fehérjének tágas-villogó a mezeje, forgatta is hát, nagyokat nézett fel és oldalt, fogai fehér sorát is villogtatta széles nevetések közepette.
Engem minduntalan a tegnapi vezetőnkre emlékeztetett, milyen ügyefogyott volt az hozzá képest. Nemcsak a rossz kiejtése miatt. Szövegét is álmosan, szárazon sorolta, aztán csak állt köztünk, s maga elé meredt a földre, vagy a távolba révedt közönyös képpel, mint aki elvégezte a dolgát, s mi ott sem lettünk volna. Tehetségtelen színésznek tűnt, aki kiesik betanult szerepéből, s ügyefogyottan áll a színpadon, nem tudja, mihez is kezdjen magával. Nekem pedig a régi igazságot juttatta eszembe, a férfiak többsége alkalmatlan a kiszolgálásra (figyelmességre), nemigen tudnak adni magukból; itt a nők érzik otthon magukat, s ez olyan modern szolgáltatásban is megmutatkozik, mint az idegenvezetés.
– A háromféle vallás azonban háromféle építészeti stílust is képvisel, végső fokon pedig három kultúrát. Bosznia az a sajátos országa a jugoszláv föderációnak, ahol három világ találkozik, Kelet-Európa, Nyugat és az Iszlám, ahol Bizánc, Róma és Mekka ad egymásnak kezet. Mindez pedig Mostarban kicsinyben is megtalálható. Ugye, hogy érdekes?
Elnevette magát, akárcsak jó vicc hallatán, majd bal karját a híd korlátja fölé emelte.
– Tekintsünk például keletre. Ott láthatók a hagymakupolás, bizánci stílusban épült görögkeleti, ortodox templomok, ami azt is jelenti, hogy a negyed a szerbeké.
Mint diáklány, aki titokban kedvelt professzora előtt jól felelt, az idegenvezető kissé kihúzta magát, pár pillanatra felénk fordult, tekintetében enyhe büszkeséggel s a már többször tapasztalt bakfis-cinkossággal, akárha hódítási sikereiről számolt volna be.
Habár a híd magasan a folyó fölé hajolt, a környező csúcsokhoz képest a mélyben álltunk, de innen jó kilátás nyílt a közeli hegyoldalakra. Messze, feketén komorlottak, de meghúzódón, szinte eltűnőn, mintha csak arra szolgálnának, hogy sötét voltukkal ellentétben kiemelkedjék mindez, aminek az aljukban otthont nyújtottak.
Amit az előbb a tűzhányó oldalán rétegesen láthattunk, most játékos összevisszaságba keveredett. Az erdélyi házak magas fedelével ellentétben itt laposan terpedtek el a tetők, s nagy piros foltjaik a fölnyurguló cédrusok zöld függőlegességével együtt fölényesen uralták ugyan a tájat, de kegyesen adtak helyet egy-egy ősz olajfának, élénk színű citrombokornak, szürkésfehér kőkerítésnek, ólak, ketrecek kátrányborításának. Szinte nehéz volt elhinni, hogy a karsztsivárság közepébe ilyen tarkálló pompázást lehetséges összehozni.
A leányzó türelmesen várt, élvezte meglepetésünket, majd néhány lépést tett a híd másik oldaláig, s jobb karját nyújtotta a kőkorlát felé.
– Most tekintsünk nyugatra, jó néhány pompás barokk templomot veszünk észre, a nyugat-európai kultúra sajátos építészeti stílusát, ott laknak a római katolikus horvátok. Különben... az apai nagyapám is ott született.
Ezt úgy jelentette be, mintha különös érdem volna Mostar horvát negyedében születni, meg is mosolyogtuk, ő is elnevette magát, hosszas, hatásos szünetet tartott, akár a kitűnő szónok, aki kezében tudja tartani a közönséget, hagyta, nézelődjünk, álmodozzunk, majd fölkapta a fejét, s ezúttal nem fordult meg, nem lépett errébb, nem emelte föl a karját sem, csak messze tekintett a fejünk fölött.
– És hogy teljes legyen a Mostarról alkotott képünk, forduljunk dél felé. Ott is templomok uralják a városképet, de azok mohamedán mecsetek, mellettük emelkednek a karcsú minaretek, a török világ építményei, ma is ott élnek a muzulmánok.
Meg kellett fordulnunk, hogy fél szemmel a lányra pillanthassunk, fél szemmel pedig a török világ emlékeire. Számomra ez volt a legérdekesebb. Láttam ugyan már török mecsetet Ada-Kaleh szigetén, Konstancán és Mangaliában is, de egész negyedet, mecsetekkel és dzsámikkal együtt még nem, s különben így nem, hogy hegyoldalon terüljön el, s madártávlatból rá lehessen pillantani.
Jól látszottak a meredek, szűk utcák, a házak szinte egymás fölé helyezkedtek, amint helyet vackoltak maguknak a meredélyen, s parányi udvarukat a szokásosnál nagyobb kőkerítés övezte. Fölnevettem magamban, hát persze, ezek a falak hajdan három-négy asszonyt vagy éppen háremhölgyet rejtettek el a világ szeme elől. A sok szürke kőfal, kőlépcső, kőtorony, kőjárda, kőpalló fölé üde foltként emelkedtek a karcsú ciprusok, itt-ott egy-egy tölgy vagy gesztenyefa.
Valamit azonban nem értettem. Három nép? Láttuk, hol laknak a szerbek, hol a horvátok, előttük emelkednek a mecsetek, a török világ emlékei, de hát... Boszniában vagyunk.
– És hol laknak a bosnyákok? – tekintettem a kislányra.
Meglepetten fordult felém, mintha nem hallana, szeme kitágult, vállat vont s nem felelt. Németül kérdeztem, de úgy tetszett, nem értett meg.
– A bosnyákok... Bosznia harmadik népe... Azok hol élnek? – szólaltam meg franciául.
Most is értetlenül tekintett rám, szeme még nagyobbra tágult, s zavart tükrözött, ajka szögletében egy-két fekete bajusz-pihe megborzongott, szája tétován kinyílt.
– De hát – pillantott körbe kínosan – bosnyákok... olyan nép nincs... nincs, nem létezik – ismételte meggyőzően.
Most én meredtem rá meglepett-értetlenül.
– Hogy-hogy? Boszniában éppen bosnyákok ne éljenek? Csak szerbek és horvátok?
– És muzulmánok – mutatott a déli hegyoldalra. – Az a harmadik nép, a muzulmán.
– Az egy vallás, drága bogaram! – tártam felé magyarázón a tenyerem. – De hol a bosnyák néééép?
– Olyan nincs. Bosnyák nép nincs.
Annyira határozottan jelentette ki, hogy nem mertem ismét ellentmondani, hátha tévedek. Elvégre beszélünk Dalmáciáról, a dalmát tengerpartról, dalmát városokról, Zara, Ragusa, Cattaro, Spalato, holott mindez már régóta Zadar, Dubrovnik, Kotor, Split, hiszen sem Dalmácia, sem a dalmát nép nem létezik. Eltűnt, beolvadt.
Ekkor azonban előlépett egy öreg úr. Magas, sovány, kissé hajlott hátú ember petyhüdt nyakkal, fátyolos tekintettel. Kezében régi fajta katonai messzelátót tartott.
– Gratzból jöttem, Karl Egon Jungbert vagyok, nyugalmazott ezredes. Az első világháborúban a tizennyolcadik bosnyák gyalogezred parancsnoka voltam. A bosnyákok piros fezt viseltek, szép szál legények voltak, s a monarchia legjobb katonái. Hát hogyne létezne a bosnyák nép?
A hangját kissé reszketőn emelte föl, s enyhe méltatlankodással tekintett a leányzóra. Az meglepetten mérte végig a veteránt, akárha bosnyák baka volna, majd szemrehányóan pillantott rám, aki ilyen helyzetbe hoztam.
– Tessék, tessék nekem elhinni... bosnyák... ilyen nép nincs.
– Már hogyne volna? Én trieszti olasz vagyok – állt elébe egy testesebb, ugyancsak éltes férfi, s elnevette magát. – Apám dohánykereskedő volt, s mi tűrés-tagadás, gyakran nyitottak be hozzánk az éj leple alatt dohánycsempészek, bosnyákok, ők hozták a legfinomabb pipadohányt, ők – tárta szét nevetve a kezét. – És olyanok voltak, ahogy ön mondta – fordult a gratzi öreg felé. – Piros fezt viseltek, jól megtermett férfiak voltak.
A mi buksink csak állt a két öreg között, s már nem mert megszólalni, rám se bátorkodott pillantani, csak lesütötte a szemét, majd kínosan tekintett körbe, mint aki jó tanuló létére valamit nem tudott s felsült, de fogalma sincs, mihez kezdjen, nincs szokva ilyesmihez, képtelen kivágni magát egy hantával, ahogy a gyakorlott szekundázók csinálják. Megsajnáltam nagyon, minek is kellett a kérdést feltennem, s zavarba hoznom ezt az ártatlan bogárkát. Ha szerinte nincsenek bosnyákok, hát ne legyenek. Ki tudja, miért tanították nekik így az idegenvezető iskolában? Mert biztos, hogy ezt nem ő találta ki...
– Önöknek, uraim, bizonyára igazuk van – léptem az olasz és osztrák elé. – A nagyapámtól is, aki a szerb fronton harcolt a világháborúban, ugyanezt hallottam a bosnyákokról, de nincs miért folytatnunk a vitát. Nem mi döntjük el, hogy létezik-e bosnyák nép, vagy sem. Elnézést kérek, kisasszony, amiért ilyen helyzetbe hoztam.
A leányzó készségesen bólintott, szemmel láthatóan örvendett, hogy megszabadult a kényelmetlen megjegyzésektől, vékonyka kis mosoly is sikeredett az arcára, s a csoport élére állva megindult a hídon.
– Megyünk a szupermarketbe – jelentette be megkönnyebbülten a vásárlásra készülő nők látható örömével.
– Megbocsásson, uram, ugye ön kérdezte, hol laknak a bosnyákok? Középkorú hölgy állt meg előttem. Bizonyára követett bennünket, s látta, hogy én meg az osztrák nem mentünk be az áruházba, inkább az utca népét szemléljük. Fél fejjel magasabbra nőtt, mint én, arca piros volt és fiatalosan sima, tömött, csak az orra nyergébe és a szája szögletébe sarkult egy-két ránc, a haja azonban már nem volt fekete, se fehér, akár a roskadozó-olvadozó télvégi hó. Várakozón figyelt rám, s miután németül igent mondtam, sietősen folytatta.
– Ott haladtam el önök mellett, amikor a kérdést föltette, hát ott is maradtam, halljam, mit válaszol az idegenvezető. És nagyon fáj, hogy minket nem létezőnek nyilvánít. D hát azért mi, bosnyákok létezünk, mégis létezünk!
Sietősen mondta el mindezt, mintha attól tartott volna, hogy nem hallgatom meg, utolsó szavait pedig szenvedélyesen ismételte meg.
– Hogy léteznek? – kérdeztem vissza. – Számomra nem kétséges. De miért épp egy idegenvezető nem tudja ezt?
– Ez a szerb hivatalos álláspont. De azért mi bosnyákok is hibásak vagyunk.
– Nem értem – kapta föl a fejét a gratzi veterán.
– Nem vállaljuk önmagunkat, öntudatlanok vagyunk.
– Vagyis?
A nő arcán ideges rándulás szaladt végig, s mintha ez fájdalmasan érintette volna az ajkát, kajla maradt. Szavai keserűn hangzottak.
– Régi bajunk ez, legalább ezeréves. Mindig is identitás-zavarral küzdöttünk, s nem leltük helyünket. Hallottak önök a középkori bogumilokról, az eretnekekről?... Na, azok kérem, mi voltunk, az őseink.
Sötéten meredt ránk, aztán a földre, ajka meg-megvonaglott.
– Kis nép vagyunk, kérem, elesettek és szegények e nagy kopár hegyek között, sosem voltunk a magunk gazdái, sohasem, mindig másokhoz kellett alkalmazkodnunk, mindig. Mi történt a török hódítás nyomán is? A rigómezei csatavesztés után a szerbek elmenekültek északra, egy részük áttelepült ugye Magyarországra, mi viszont maradtunk. És keményen harcoltunk, próbáltuk föltartóztatni a betört ellenséget. De vészesen megfogyatkoztunk, s hogy megmaradhassunk, végül is engednünk kellett az erőszaknak, áttértünk az iszlám hitre. Attól fogva a törökök nem sanyargattak úgy bennünket, lévén mi hitsorsosaik. Ellenben kinéztek maguk közül a keresztények, pogányok lettetek, hitehagyottak, a törökök szolgái, kutyái, mondogatták, állandó gúnyolódás, nevetés tárgyai voltunk. Így kérem, a többnejűség, a nők fátyla, a férfiak piros feze, a disznóhús nem evése, a más írás, időszámítás, eltérő viselet és külön ünnepek, s a jó ég tudná megmondani, mi miatt kötöttek mindig belénk.
Kérdő idegesen, követelően meredt ránk, majd széttárta a kezét, mintha választ várna, végül csüggedten legyintett.
– Aztán jött a múlt század második fele. A többi balkáni néppel együtt nekünk is sikerült kiverni a hódítókat. De nem sok örömünket leltük benne. Függetlenné vált Albánia, Románia, Montenegro, Szerbia, Bulgária, csak mi nem. – Ti lényegében véve szerbek vagytok, csak muzulmánná lettetek – bizonyítgatták a szerbek, és magukhoz akartak csatolni bennünket. – Azt már nem, ti bosnyákok vagytok, különálló nép – bizonygatta Ausztria-Magyarország, s megszállt minket, majd később annektált. Így, kérem, anélkül, hogy valamelyik fél is a véleményünket kérte volna.
Újabb szünet következett, hallgatás, töprengés.
– Történelmileg visszatekintve azonban nem jártunk rosszul. Az osztrák-magyar hatalom elismerte viszonylagos függetlenségünket, s mi a félezer éves török elnyomatás után egy fejlett közép-európai birodalomhoz tartoztunk két emberöltőn át. Lényegében véve akkor léptünk a modern gazdasági fejlődés útjára, akkor váltunk polgári, európai nemzetté, akkor alakult ki értelmiségünk.
Nagy lélegzetet vett, de már nem tekintett ránk megértést várón, csupán a földet nézte hosszasan, hajába túrt, szemét erősen összehúzta, homlokát ráncolgatta nehéz tűnődésében.
– Aztán kitört az első világháború, s az eredményt ismerjük, a végén megalakult, kérem a délszláv népek közös nagy, testvéri állama – nekünk legalábbis ezt mondták-ígérték. Csakhogy mihamar nagyot kellett nyelnünk-csalódnunk; az új Jugoszláviát szerb-horvát-szlovén királyságnak hirdették meg. – Hát mi, bosnyákok miért maradtunk ki? – kérdezték nagyapáink. – Ugyan, kérem – hangzott az ismert válasz –, önök szerbek, akárcsak mi, csupán hogy muzulmán hitűek, de szlávok, semmi közük a törökökhöz. Tehát még azt a viszonylagos önállóságunkat, különösségünket is megtagadták, amit az osztrák-magyar állam elismert és biztosított. Egyre-másra küldték ide a szerb adószedőket, rendőröket, csendőröket, papokat, tanítókat, megyefőnököket, katonákat, rá kellett ébrednünk, hogy szláv testvériség ide, szláv testvériség oda, gyarmati sorba taszítanak bennünket, miközben állandóan fújják, fejünkbe verik, hogy ti lényegében véve szerbek vagytok, csakhogy... Mi pedig csalódottan és megalázottan, keserűen és beletörődően kezdtük elhallgatni, hogy mik is vagyunk, hova is tartozunk, mi a véleményünk. De akármit is tettek velünk, a hitünket nem tagadtuk meg.
– Ez igaz – szólt közbe az osztrák ezredes. – Az én katonáim is igen-igen hithű emberek voltak, a vallásukért a vérpadra mentek volna.
– A második világháború, a német megszállás újabb tragédiát zúdított ránk – folytatta a tanárnő. – Ti alapjában véve horvátok vagytok, csupánhogy muzulmán hitre tértetek – mondották nekünk a horvátok, és a németek segítségével újonnan létrejött usztasa államukhoz csatolták Boszniát. Minket persze, most sem kérdeztek meg. Afféle útközpont lettünk Szerbia és Horvátország között, a németek és a partizánok, a fasiszták és a kommunisták között. A legvéresebb csatákat a mi földünkön vívták, az ország elpusztult, népünket megtizedelték, aki csak tudott, elmenekült.
Végtelen szomorúság lepte el az arcát, ajka vonaglott, el is kajszult, jó darabig úgy is maradt, s az asszony csak idő múltán szólalt meg. De már valamivel élénkebben.
– A felszabadulás s az újabb Jugoszlávia azért csak hozott valami jót is. A föderáción belül létrejött végre a mi államunk, megalakult a mi kormányunk is. Először a történelem folyamán. El tudják képzelni, kérem, milyen nagy dolog ez? Mekkora volt az örömünk, jaj, de mekkora?
Most végre nevetett, s nem együttérző szomorúságot várt el a mosolya, hanem közös örvendezést. Vidáman, sűrűn bólogattunk hát az osztrákkal egyetértésben.
– Hogy, hogy nem azonban egyre több szerb katonatiszt, rendőr, pópa, hivatalnok érkezett ide, dirigáltak és oktattak minket, akárha zulukafferek lennénk, s hogy magyarázzák ittlétüket, elővették a régi mesét, ti lényegében véve szerbek vagytok,  csakhogy muzulmán... No jó, akkor hát nem vagyunk bosnyákok, hanem muzulmánok – kezdtük vallani lassacskán mi is, hiszen úgy is ez a legfőbb sajátságunk, a hitünk, s minden, ami abból ered, a másféle életmód, az eltérő írás és időszámítás, étrend, minden, amiről már szóltam.
Így lettünk hát muzulmánok. Értik ezt kérem? Értik ezt, kedves uraim? Muzulmán nemzetiségűek!?
Éleset csattant a hangja, a két utolsó szót vontatottan, tagoltan, kihívóan, de nem sértőn ismételte meg, s az arca keserű fintorokba gyűrődött.
– Éértenéém – kezdte bátortalanul osztrák társam. – Szóval hát inkább muzulmánok, semmint szerbek.
– Vagy horvátok – tettem hozzá.
– Inkább! – szögezte le a nő határozottan, de nem nagy elégtétellel, s az arcára fura mosoly savanyodott. – Csakhogy ez kész röhej! Kész röhej! A történelem egyik leghülyébb fintora. A leghülyébb, kérem. Ilyesmi is csak velünk történhet meg. Velünk, egy minden oldalról szorongatott, el nem ismert, magára maradt kis néppel. Csakis velünk.
Mogorván rázott fejet, erélyes elutasítón legyintett. Mert gondoljanak bele, kérem, uraim! Megalakul az új állam, kidolgozzák a korszerű alkotmányt, új a társadalmi rendszer is, szocializmus. A férfiakkal egyenlők leszünk. Szekularizáció és fölvilágosodás. És mi épp ekkor vagyunk kénytelenek egy ásatag ázsiai hit, egy középkori fanatizmus pókhálós bástyái mögé húzódni, most valljuk, hogy muzulmánok vagyunk, mert csak így tudjuk meghatározni önmagunkat, az iszlám lett legfőbb nemzeti jegyünk, megszabja a hovatartozásunkat, önazonosságunkat és sajátosságunkat, megkülönböztet az ortodox szerbektől és a katolikus horvátoktól. Hát kérem önöket, uraim, mondják meg, mi ez?
A kérdésébe már-már számonkérő felhang vegyült, dühösen meredt ránk egy pillanatig, majd szégyenkezőn fordította el a fejét.
– Nekem mint nőnek különösen fáj ez. Az iszlám velünk igen-igen mostohán, szigorúan bánt. A férfi több feleséget és háremet tarthatott, minket viszont eltiltott a tanulástól, a munkavállalástól, az utcára sem mehettünk ki férfi nélkül, na kérem, most pedig itt, Európában, én, az egyetemet végzett, felvilágosult tanárnő muzulmán nemzetiségűnek valljam magam? Muzulmánnak? Hát mondják meg, nem kész komédia? Vagy inkább tragikomédia? Hát mondják meg!
Szinte rimánkodón tette föl a kérdést, s úgy is tekintett ránk. A szája nyitva maradt, mintha még szavak lapulnának nyelve mögött, ajkát ismét elkajszította, ettől a fél arcára ráncok sokadalma gyüremlett, s eddigi fiatalos képe mögül előbújt a korán öregedő délvidéki nők megviseltsége. Majd összeszedte magát s kiegyenesedett. Hangja egészen másképp csengett, szomorkás tárgyilagosan.
– Elnézésüket kérem, amiért idetolakodtam, s esetleg untattam is önöket. De történész vagyok, politológiát tanítok a tanárképző főiskolán, s végtelenül fáj, hogy egy hárommilliós népet így leírnak, átdolgoznak, meggyúrnak, ideraknak és odatolnak, s mi áttérünk, átvedlünk, átváltunk, megszűnünk, újjáéledünk, mindig ahogy az erősebbek diktálják nekünk. És a fiatalságunkat, amint hallották, ilyen mesékkel bolondítják. Ez a mi sorsunk, kérem. De hadd tegyem hozzá – csillant föl a szeme – végtelen örömömre, hogy vannak még emberek külföldön is, mint például önök, uraim, akik nem feledkeztek meg rólunk. Őszinte köszönet érte.
Szerényen, óvatosan mosolygott, s bennem azt a benyomást keltette, hiába hogy tanult asszony és tanár, ilyen szelíden, bocsánatkérően, majdhogynem alázatosan csakis másodrendű embernek tartott mohamedán asszonyok tudnak tekinteni a férfiemberre.
– Ki hitte volna, ki hitte volna? – ismételgette elgondolkozva a veterán ezredes, majd az áruház felé pillantott. Az üvegből készült lépcsőházban föltűntek a csoportunk tagjai, a kijárathoz közeledtek.
Az ezredes az idegenvezető lány felé biccentett, majd néma tisztelettel hajolt meg a tanárnő előtt, kezet csókolt, kisztihand és aufwiedersehen, majd az áruházból kijövőhöz csatlakozott.
Én maradtam. És kezet nyújtottam a bosnyák asszonynak. Mindkettőt. És hosszan szorongattam, két marokra fogtam gyermekien kicsiny és telt kacsóját. Ebben azonban mi sem volt a férfi és a nő kézfogásának szenvedélyességéből, nem lüktetett át rajtunk a másik üzenetének a delejessége, keze fogásának titkos vallomása. Tekintetünkben sem ragyogott az egymás érintésének öröme, a megtartás vágya, a ragaszkodás forrósága, sem az ölelni, birtokolni vágyás fölsistergése, csupán a szomorú megvilágosodásé, a kesergő együttérzésé.
– Ha valaki... valaki megérti önt... drága tanárnő, kedves asszonyom, akkor az én vagyok. Erdélyből jöttem. Magyar vagyok... Ceauşescu Romániájában... Van fogalma arról, mit jelent ez?
Kissé hátrahőkölt, szeme kitágult, úgy csodálkozott rám, mint amikor a koldus ráébred, hogy a jól öltözött, ápolt, gazdag is lehet csüggedt, bánatos, s ezt meg is vallja neki.
– Jártam Romániában – bólogatott hosszasan a hölgy, majd felém nyújtotta a másik kezét is, s most már ő szorongatta együttérzőn az enyémet.
Félszemmel a többiekre sandítottam, néhányan láttak bennünket, s én savanyú kedvemben sem tudtam elrejteni mosolyom, ezek azt hiszik, nemhiába maradtam kint az utcán, szerencsés pasas vagyok, röpke félóra alatt sikerült összebarátkoznom egy mostari hölggyel, meg is egyeztünk már biztosan a holnapi találkozásban. De akárhogyan is volt, nem tagadhattam, hogy asszony áll előttem, s olyan együttérzőn néz rám, annyi megértéssel, mély átéléssel, amennyi csak egy sokat megértő nő szeméből áradhat. Meleg tenyerének tapadása azonban még ennél is többet mondott talán.
– Ha vigasztalja a más nyomorúsága, drága bosnyák tanárnő – folytattam vallomásomat –, hát tudja meg, nekünk is van egy népcsoportunk, a moldvai csángóság, amelyik már nem meri magát magyarnak vallani. De egyelőre románnak sem. Ha kérdik őket, hogy kicsodák, micsodák, úgy válaszolnak, mi katolikusok vagyunk. Katolikusok. Csak ennyi.
Írtam pedig mindezt csupán magamnak, amúgy vázlatosan a naplómba, első jugoszláviai utam alkalmából, kerek húsz esztendővel ezelőtt. Nem gondoltam volna akkor, hogy a három nép egymás torkának esik majd. Végleges formába viszont azután öntöttem, hogy láttam a tévében: a pompás hidat bomba veri szét, s darabokban zuhan a folyóba.