Lászlóffy Csaba
DE KI A NYERTES?
Folytatás előző számunkból.
3

Egy keskeny árok húzódott végig az ingoványon, oda ugrott be, s próbált menedéket találni, előbb térden csúszva a nedves avarban; majd meglapult, lélegzetét is visszafojtva. Tudta, hogy üldözői a sarkában vannak. Megpillantotta az első „muszkát”: előbb dzsidájára figyelt föl, meglepődve vette szemügyre széles arcát, keleti vágású szemét. A lovas ruházata, arcvonásai s szavai, midőn hátrakiáltott, úgy jutottak el dermedt tudatáig, mint valami eltévedt emlék a régi, legendás időkből.
A többi mellette elvágtató harcos is különös hatást tett rá; hasonlóképpen prémes süveget, kaftánszerű színes felsőruhát viseltek, s oldalukon görbe kard volt. Egymásra nevettek, mint a gyermekek, s őt otthagyták búvóhelyén, oldja meg egymaga a dilemmát (nemcsak a lehetetlennek tetsző feladatot, amellyel
megbízták... valakik – hirtelenjében egy név se jutott eszébe – a budai várban valahol, ahol most őszi napsütésben gyönyörködni lehet a kilátásban).
Kedve lett volna felsóhajtani, s integetni ellenfeleinek, hogyha már nem áll módjában megkérdezni tőlük (megértenék-e egymást vajon?), hogy miért épp ők, és hogyhogy ilyen körülmények között. Úgy gondolt rájuk, mint valamiféle regére, bár minduntalan föleszmélt benne egyfajta sajnálat, valami, ami biztosabb a sejtelemnél, hogy ezek a szerencsétlenek megfeledkeztek régi Istenükről, s az ősi bércektől elszakadva, szabad pusztáikat feladva már régóta nem az eleik által elképzelt boldogság felé galoppolnak. Mennyit véreztek-vérezhettek ők is – azóta! Ezúttal új érzés – a kötelességéről megfeledkező szorongása – nyilallott belé: a rég elszakadt testvérek sorsa helyett az alig száz éve elhantoltak vagy eltűntek sorsáért felelős lélek aggodalma. Hogy mi lesz az elorzott ereklyékkel. A magyar zászlók mintha vele lettek volna (menekülés közben szórta el őket a borongó tájon?); az alkudozás tárgyát képező egyéb kinccsel mi lett! Utoljára minta még tárgyalásokat folytatott volna (megpróbált ismerős arcokat „előhívni” kábult tudatából, köztük a Litvinovét) – mielőtt üldözni kezdték. Egy szűk töltésen eredtek a nyomába, ahol csak egy ember számára volt tér, szerencsére.
Váratlanul gúnyos hahota sortüze találja el, közelről, a feje fölül. Ha mélyebbre tudná fúrni magát az avarban, a puha...

Széthányt párnák közt tér magához az 1849-ben eltulajdonított levéltári anyag hazaszállításának gondolatával s egy névvel: Rákosi!... Gonosz álmai eddig is voltak; igaz, ritkán. Szédületes magasságban sziklákon kapaszkodni látta fiát, akarta nyújtani a kezét, hogy megóvja a mélybe zuhanástól. Máskor veszett ordas tört be hozzájuk, ő futni akart a pisztolya után, ám vagy nem volt jártányi ereje sem, vagy hiába sütötte el fegyverét, a meggörbült csőből csak rekedtes, sistergő hang jött ki, mint mikor a fürdőkád lefolyónyílása eldugul.
Ébredés után minden megvilágosodott előtte. A moszkvai Forradalmi Múzeumban valamelyik nap azt tapasztalta, hogy nem helyeznek különösebb súlyt a szép máriás és nemzetiszínű lobogókra, melyek a világosi fegyverletételnél kerültek orosz kézre. (Az egyiken az erdélyi és magyar címer, s a szalagokra
hímezve: „A hazáért és szabadságért.”) A Külügyi Népbiztosságnál tudtára is adták, hogy készséggel visszaszolgáltatnák őket, amennyiben a szovjet elvtársak keblükre ölelhetnék Rákosi Mátyást – a rokonai már itt élnek –, akire felforgató tevékenysége miatt Magyarországon fogház vár. Otthon a külügyminisztériumban vonakodtak belemenni ebbe a cserébe, újabb nehéz próba elé állítván őt. Ügyesebben kell taktikázni, mondták, utóvégre a cár parancsára sújtottak porba egy szabadságáért küzdő népet, és ha a bolsevista pártvezetők hűek elveikhez, nem tarthatják vissza az ereklyéket.

Este a másnapi kihallgatás foglalkoztatta éppen, az, hogy miképpen kísérelje meg szaván fogni Litvinovot, aki legutóbb a nagyhatalmak felelősségére hivatkozva annak a lehetőségére is utalt, hogy egyszer majd némileg korrigálni fogják a múlt hibáit. (Nyilván a be nem gyógyult sebekre, a trianoni igazságtalanság következményeire gondolt; a világosi fegyverletétellel megpecsételt magyar szabadságküzdelem orosz szemmel nézve jelentéktelen intervenciónak számított.) Közben fiacskája felriadt a másik szobában; panaszkodott, hogy fáj a torka, és nem tud elaludni. Lázmérés közben Jókai-kötetből olvasott fel a gyermeknek. Egy meglehetősen naiv történet volt a Csataképekből: egy csapat cserkész lovas közeleg
Sepsiszentgyörgyöt elfoglalni. (Ez mindjárt megmagyarázza az ő fura álmát.) Kis, sötét bajuszú herceg a vezérük a Kaukázus vidékéről – a leírás alapján maga elé képzeli –; ha dolmányt venne magára, teszi hozzá az író, senki sem mondaná róla, hogy
nem magyar. A muszka hadhoz tartozó lovasok a város kapujához érnek, közben veszettül kong a harang, a város egyetlen életben maradt férfipolgára húzza, rángatja a kötelet a toronyban. A nők már megásták az utolsó, nyolcvankét esztendős vak aggastyán sírját. A folytatás még inkább könnyeket kicsaló, a szabadságát gyászoló nemzet érzelmeiből táplálkozik: „A nők énekelnek, bús, halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.
A lovascsapat vezetője leszáll harci ménjéről, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát, s a sír oldalára állva, áhítattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség? A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sír túlsó oldalán állnak, ekkor egy közülük előlép. Judit az, bátor, hideg tekintetével s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.
– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Íme a sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült meg, szent volt... Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujában, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jönni, elborzadva visszatérjen... Azért áldott legyen a sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, életében és halála után. Ámen!
A cserkesz engesztelő arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérte a jelt, s megtagadva intett.

– Hiába hozod a békét. Amíg egy élő lehelet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál.”
S akkor, a cserkesz dárdája nyelére támaszkodva, elmélázva megállt, eszébe jutott az édesanyja és húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú hölgy lovának lábai előtt... „szíve erőt vett rajta, félrefordította fejét, hogy a székely asszonyok ne
lássák a szeméből hulló könyűt, és azután lovát sarkantyúba kapta, intett fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utánasiettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben...”
Mindez valószerűtlenebb, idealizáltabb képnek tűnt a nyílt osztályharc rémtetteitől avagy a demagóg béke- és barátságszólamokkal palástolt bizalmatlansággal körülvett diplomata szorongást kifejező álmánál. Lám, mire képes a romantika? A cár hűséges kozákjai éppoly kötelesség-gyakorlásban nőttek fel, megtanulták halogatás nélkül teljesíteni a parancsot, mint az „újtípusú” szovjet kiképzettek; és mégis! A poén megindító csak igazán, melyet a rutinos író olvasóinak szán, hogy megakadjon torkukon a vasárnapi galuska. Miután porfelleg nyelte el az érzékeny lelkű leigázó alakját: „sem a székely hölgyek, sem a cserkész hölgyek nem látták őt többet. A sereghez visszatérve, hadi törvény elé állíták, amiért parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú törvény, amiért ellene vétett.”
Erre a keleti eredetünk bűvöletében fogant andalító legendázgatásra még a beszélyt hallgató fiúcska is rávághatta Moszkvában: „Ahogy Móricka elképzeli!”
°
Késve érkeztem a pályaudvarra, a mozdony már útra készen pöfögött. König mérnök szavait elnyomta a sistergő gőz.
„A kényszernek engedtünk, különben még képesek lettek volna elszakítani a férjemtől. – Az asszonyka visítozó hangját már meghallottam. Divatjamúlt kalapjához kapott, hogy el ne vigye a szél. – Legalább százhúsz személyről tudunk, akiket denunciáltak. Ezek mind magyarok. Túlnyomó részüket már deportálták is.” A Sarló és kalapács legújabb számát szorongattam ügyetlenül hónom alatt. „Most látom,

hogy besározódott” – nyújtottam a mérnök felé, egy üveg vodkával együtt, útravalóként. „Mi ez rajta? – kapott utána élénk mozdulattal a feleség. – Ez vér, nem sár.” „Elbámészkodtam s
leejtettem. Egy gázolás miatt csődület támadt. Csak egy kutya, mondta valaki. Nem tudom, miért, de rendkívüli hatással volt rám – folytattam szabadkozva. – Nem annyira a kifolyt belek az utcakövezeten, inkább a kocsonyássá fogyó tekintet.” „Vörös irodalom” – jegyezte meg kajánul König mérnök, s nagykabátja zsebébe csúsztatta a vérpecsétes folyóiratot.
Dagályos képekkel telített, deklaratív költészet, többségükben hozsannázó versek – ezt a felvilágosítást utólag szereztem, az otthoni magyar proletárköltők sem találnak mentséget erre az irányzatosságtól fűtött színvonalhiányra.

Mindez Liszt szimfonikus költeményének hallgatása közben jut eszembe a moszkvai olasz követségen. „A cár megfigyeltjei, a cár bosszúja” – suttogja a hátam megett Bándy, a Pester Lloyd tudósítója. Bizonyára képletesen érti: nem csupán a zenemű címe utal a türelmetlen „lángészre”, maga Liszt is járt – s türelmét veszthette Oroszországban. Meglepő merészség ez Bándy részéről
a sokadik pohár Martini
 
után, különben bosszantóan gyámoltalan alak... Igen, Tasso a szenvedély és a szenvedés összefonódása, az őrültnek vélt költő sínylődése Ferrarában, a természet lázadása közel állt Liszt lelkéhez, aki osztozva hercegnője sorsában, maga is megszenvedte a hatalmi fenyegetést és retorziót.
„A magánszféra kiiktatása a cél, eljutni a legtitkosabb agytekervényekig – hangzott Königék fojtott vallomása a peronon. – Aki nem tagja a magyar kluboknak, az eleve gyanúsnak számít. Kun Bélának erős ellenzéke van, de a feljelentések miatt ezek a kommunisták félnek nyíltan kiállni a szektás hangadók ellen. Hisz a bolsevik párt nemzeti intézménnyé tette a besúgást, milliókat küldenek kényszermunkára a távol-keleti őserdőkbe, ahol a norma szigorúbb, mint a gyarmatokon. A keresztény etikával szemben a kommunisták etikája a kollektív célnak rendel alá mindent: az egyén vágyait, képességeit, törekvéseit, szabadságát, sőt őt magát fizikailag is lelkiismeretfurdalás nélkül fel lehet áldozni.”
„Ezt egyszer nekem is tudomásomra hozta L. elvtárs – viszonoztam a Königék bizalmát –, hogy a történelemnek nincs lelkiismerete, mint ahogyan a gyilok hegyének sincs szaga. S közben, anélkül, hogy zavarba jött volna, különös vigyor ült ki a képére. Ennyi őszinteség láttán megreszkíroztam én is egy csodálkozó kérdést: A gyilkos kéz biztonságát az egyetemes végzetre hárítani? De hát önök elítélik a miszticizmust!...”
„A likvidálásokat egy könyörtelen agy irányítja – helyesbítettek a szomorú gyakorlat ismeretében Königék. – Sztálin abszolút hatalma fokozódik, ez logikusnak

tűnik. De a perbe fogások tanúsága szerint megfelelő bizonyítékok híján kénytelenek voltak – a hűségre hivatkozva – visszatérni a hithez. Ezért aztán a likvidáló legalább annyira fél, mint az, akit fizikailag kell fölszámolni épp amiatt, mert
mesterségesen nem képesek teljesen megfosztani múltjától, a szellemi tekintély hitelétől.”
Megértettem a tömeges lelkesedés (vagy hisztéria) magyarázatát. Elég kimenni az utcára, s már elvesztél: akaratodtól függetlenül egy külön törvény hatalmába kerülsz, már nem tőled függ, hogyan lépsz és hogyan viselkedsz, hanem attól az utcai tömegáramlattól vagy hullámtól, amelybe belesodródtál. Az ittrekedt magyarságnak azt a harmadik csoportját sajnálom a legjobban, akik mint közönséges parasztok vagy mesteremberek belekeveredtek a forradalomba, s eszközeivé váltak Kun Béláék vörös diktatúrájának, emiatt kellett elhagyniuk Magyarországot. Azóta, akik sikeresen túlélték az éhínség éveit, Szovjetoroszországban nyomorognak. Szeretnének hazamenni, de félnek, hogy bármilyen – akár családi indokokból benyújtott – kérelmük a rendszer elleni árulásnak minősül, ott, ahol a fix jövedelemmel serkentett besúgók idegrendszerének is megvannak a természet szabta törvényei.
°
– Bizonyára éhes. Tehetek-e ebből az ikrasalátából?
Attolico olasz nagykövet felesége (érdekes, vajon természetes szőke?) lányos mosolyával csalogat a fehér abrosszal terített asztalhoz. A hidegtálakhoz jóformán senki nem nyúlt még. – Iszik egy teát is? Már forr a szamovár... Ma hideg volt nagyon a Szemjonov-hídon. – A híd régi nevét mondja. – Hóvihar készül, azt mondják. Különben minden a régi...
– Igen, a régi – felelem kissé szórakozottan, a szalon irányába elkalandozó tekintettel, ahol bridge-parti folyik.
– Ember, állat – folytatja a követasszony –, öregek, gyerekek, villamosok, autók, minden és mindenki rohan.
A közelünkben felhangzó könnyfakasztó románc enyhe meghökkenést vált ki belőlem: – Cigánytrojkák! Ez is Oroszország! Vagy csak volt?...
– A télbefutó, hideg alkonyon
homorúhasú farkas üvölt,
ló horkan a nagy, szeles udvaron,
már dértől ezüstös a föld. –
A követné Jeszenyint szaval oroszul. Elég jó kiejtéssel. – „Oroszföld alszik, rajta derűs bánat” – teszi hozzá még. – Ismeri Jeszenyint? Ma is frissen, üdén hat, és időszerű.
– Kivéve talán a derűs jelzőt – jegyzem meg. Kedvtelenségemmel akaratlanul is letörlöm élénk mosolyát. – Nekem inkább a régi kínaiak jutnak eszembe a mai életről Oroszországban. „Itt vénülök Isten háta megett”, mondja valahol Tu Fu. Másutt meg így panaszkodik: „Nemes vendég jött házamba, nincs borunk, éhen veszünk...”
– Ott még nem tartunk – neveti el magát Attolico asszony. – Jöjjön maga is, ne kínáltassa magát – fordul otthonos hangon egy apró termetű, csupaszőr emberkéhez. – Nem tudom, megismerkedtek-e már? – pillant rám megint.

– Rossz szó, akadj meg! Gonosz lélek, szakadj meg!... Ezt nálunk mondják – duruzsolja az arcomba, egyszerre bizalmasan és sejtelmesen a mulatságos alak. – Beismerem, hogy hallgatóztam.
– S mielőtt lecsúszhatna a kanálról, egy falásra, sebesen kapja be töltött tojását. – Különben törődjenek bele, hogy ebben a házban sincs titok. – Kis szerepjátszással körbejár a falak mentén, szemügyre veszi a csillárt, majd az egyik, különös alakú vázát. Puha kézfogása pézsmapocok érintésével ingerli a képzeletet. Mint kiderül, régi örmény ékszerek közvetítésével (készítésével is?) foglalkozik, innen a szinte baráti jóviszony Attolicoékkal.

Az est attrakciójának számító filmvetítés alatt valami hörgő, idegen köhögésre lettem figyelmes. Megint az ékszer(ész) titokzatosságához-csillogásához szokott emberke volt (most hörcsöghöz hasonlított); látszott rajta, hogy unja, vagy meg is veti a társaságot, ezek között a külföldi úriemberek, esetleg széplelkek között nincs egy valódi ravasz ügynök se, akitől tartani kéne. A korábban visszafogottan lézengők, üldögélők nyelve viszont egyre jobban kezdett pörögni – különösen azután, hogy összehasonlítás kínálkozott a Hitlert és Mussolinit megjelenítő dokumentumfilm és Chaplin bravúros némajátéka között. Chaplin merev arccal – a nevetés ősi hagyománya tiltja a mosolyt – jártatja a száját és hadonászik. Az ágyú mellett
egymás mögött állnak a katonák: elöl a tiszt, utána az altiszt, s legvégül a közlegény. Kihull a csőből az ágyúgolyó. A tiszt hátrafordul: hatástalanítani kell a gyújtófejet.
Az altiszt továbbadja a parancsot, majd sorban a katonák. Legvégül marad Chaplin, aki szintén hátrafordul, mondaná, de nincs mögötte senki. Előresomfordál, hogy megközelítse a gyújtófejet. A hatalmas ágyú, a 42-es Berta mellett ez az „addtovább”-játék egyszerre gyermeteg és félelmetes.
– Akár a nagyhatalmi játék – hallom a megjegyzést bal felőlről. – A kisember értelmetlen eszközzé válik.
Közben ugrik a filmszalag. Chaplin – szórakozottságból vagy ügyefogyottságból? – az ellenség menetelő sorai közé keveredik (a katonáknak föl sem tűnik, hogy a kis borbély nem közéjük való), mint ahogy az etetőgép oktalan mechanizmusának kiszolgáltatottjaként látjuk viszont. Az emberi produkció értelmetlenné válása iszonyt kellene hogy kiváltson belőlünk, de a szerencsétlen kis alak arcjátéka ezt a végletes helyzetet is komikussá teszi.
– Az abszurdban komolyság bujkál – néz maga elé a házigazda kétértelmű vigyorral. Erre én is meg merem kockáztatni, hogy a lötyögő nadrágot, ormótlan cipőt, szűk zakót és mulatságos, kis keménykalapot viselő alak láttán aligha jut eszünkbe a katasztrófa méreteire következtetni...
Többen is rám kérdeznek:
– A mocsárba süllyedő, majd iszapszoborként előkecmergő kisember szimbolikájára gondolt?
– Kérdés, hogy mekkora a zuhanás?!
– Önt olasz- vagy oroszországi tapasztalatai tették ilyen borúlátóvá?

Megpróbálom kifejteni a társaság előtt az emberi agynak a különböző idősíkokat egymásra vetítő, ha úgy tetszik, szerencsés rugalmasság-készségét (közben valaki tréfásan fel-
röppenti, hogy vajon melyik a kisember prototípusa s a komikusabb: Hitler avagy Chaplin?).
– Vetítés közben is tapasztalhattuk – mondom –, hogy agyunk egyszerre képes fölismerni a valószerűt és a valószerűtlent. Innen a komikus hatás. Kevésbé lehangoló nyilván humorral szemlélni az élet viszontagságait, a képtelennek tartott fenyegetéseket. A kapálózó, zuhanó Chaplin komikus, mert mi kívülállók vagyunk. Különbek. – Kissé kihívóan ejtettem ki ezt a szót. – A borzalmunk különben éppolyan elementáris volna, mint a nevetésünk ma este itt. Persze – mondtam valósággal szuggeráló tekintettel –, mi nem lehetnénk az ő bőrében.
A rejtett gúny mintha elvágta volna a vidám hangulatot. Vagy már azelőtt megindult egy-egy sarokban a partizánkodás? Fél füllel ilyen szövegeket lehetett hallani: „Elég csak célozni valamely, az élelmiszerjegyekkel kapcsolatos panamára, vagy elég, hogyha az újságban a velencei csipke egy sorba kerül a villamosítással, rögtön működésbe lép az egész államapparátus!”
Cidrizve ültem autóba. Kint mindent vastag hó borított.
– A fehér éjszaka nem csap be, mondjuk – búcsúzott tőlem Bándy egykedvűen. De én most még ebben a mondatban is célzatosságot kerestem.
Otthon ezúttal nem várt Lilly; több mint másfél ezer kilométer távolságra volt tőlem. A fűtés elégtelennek bizonyult ezen az éjszakán. Fel-felriadtam megigazítani magamon a takarót. Vajon csak a mezítelen láb remeg a hidegben?
Álmomban egy hósivatag közepén rostokoltam, mint az Aranylázban Chaplin. Puskám is volt, és felrémlett bennem az emberevés réme.

P.S. Ciuntu román követ is ott volt a bridge-esten. Hallottam, amint Benesről és Titulescuról áradozott. Egyszer csak látom, hogy nyomomba szegődik, majd néhány közömbös szó után, célzásokat téve a Duna-konferencia kilátásaira és az ő ősi béke-
óhajukra, megkísérelte rám tukmálni a kisantant feltételeit. „Mi nem akarunk semmit Magyarországtól – jelentette ki arrogánsan –, dacára annak, hogy mikor beléptünk a háborúba, az antant nekünk a Tiszát ígérte mint határt... Mire fel akar hát Magyarország fegyverkezni?”
(Csak azt nem tette hozzá: mikor annál előnyösebb helyzetben vagyunk?!)

Gyorsan fölhajtottam egy kis pohár vodkát, hogy ingerültségemet csillapítsam. Bizonyos önmegtartóztatásra volt szükségem, hogy a társalgás – ha már elkerülhetetlen – szívélyes formák között maradjon.
Az olasz követnél töltött élménydús esttel úgy jártam, mint a dupla fenekű bőröndömmel. Csak később, bebiztosított magányomban nyitottam föl a titkos rekeszt. Így hát
utólag vetettem papírra, akár egy nem hivatalos „záradékot” azt, ami végül is tanulságosnak mondható.
Balkáni ringben
„Hogy miért foglalkoztat bennünket a revízió?!... A világ megalkotott egy népkisebbségi egyezményt; ezt az egyezményt a román többség pártjai egymást túllicitálva igyekeznek semmisnek nyilvánítani. Vajon a mi politikánk áll szemben a világgal? Mi akarunk erkölcsi nyomást gyakorolni másokra?...” (A sorrendtől függetlenül lejegyzek mindent, amit sikerült Ciuntu úr tudomására hoznom.)
„Codreanu Vasgárdájában 1933. decemberében megvolt a német terrorlegények elszántsága, amikor Hitler hallgatólagos egyetértésével meggyilkolták Duca miniszterelnököt.”

Gróf Teleki Pálra hivatkoztam: abban egyetérthetünk önökkel, mondtam, hogy egyetlen kis ország sem érezheti biztonságban magát, legfeljebb ideig-óráig, amíg
Németország és Oroszország ellenfelek maradnak. Ez némi védelmet jelenthet nekünk... Amennyiben Románia kénytelen tudomásul venni, hogy a nagyhatalmak világelsőbbségre
törnek, miért oly képtelenség elfogadni a tényt, hogy mi egyenlő jogúak kívánunk lenni a többiekkel? Annál inkább sürget bennünket az idő, mivel megadatott látnunk, hogy mi zajlik az önök nagylelkűséget hangoztató szólamai mögött. A zárt balkáni ringben kiálló politikusaik naponta újabb ökleléseikkel próbálják félelemben tartani a nemzeti kisebbségeket.”
„Romániának nincs szüksége külső buzdításra – hangzott Ciuntu úr ellenvetése – ahhoz, hogy ősi hagyományaihoz híven liberális, mi több: nagylelkű legyen. Hajlandók vagyunk az európai standardoknál sokkal messzebb elmenni a jogok biztosításában, de csakis önként!” „A jogok gyakorlásában is? – kérdeztem gúnyosan. – Ez az indoklás, lám, újabb kétszínűséget takar. Mert hogyha megvolna a román többségben a készség, hogy a kisebbségi egyezményben foglaltaknál többet adjon, úgy hát a kisebbségnek nem jutna eszébe kiáltozni a Népszövetség felé, hogy mi lesz már a nagyhatalmak által ígért kevesebbel.”
„Ezért akarnak hát önök fegyverkezni ellenünk” – folytatta a támadást konok daccal a román követ. „Szuverén állam akarunk lenni – néztem sötét szeme közé.

– Önnek senki sem próbálta megtiltani, hogy szmokingban jelenjék meg ezen az estén. Ingujjban bizonyára nem jött volna el, vagy ne adj isten, feszélyezve érezné magát a többiek előtt. Képzelje el, ha én most neglizsében, vagy tegyük fel, pizsamában hajlonga-
nék, papucsban csoszognék az önök társaságában, mint valami tehetetlen aggmenházi figura; mert a győztesek valójában leszedték rólunk az egyenlőség esélyének öltözékét. Holott csak akkor tudunk civilizált módon társalogni vagy akár tárgyalni egymással, ha visszaszolgáltatják az eltűnt szmokingunkat, sőt, elvárják tőlünk, hogy frakkot öltsünk mi is.”
Erről jut eszembe Ganyeckij (diplomata) apjának eredeti története. Az öreg illuzionista, mint napi imádságot, úgy mondja el ma is. Mikor a forradalom után megjelent egy társaságban, elszörnyülködve néztek rá. „Igenis, frakkban vagyok – húzta ki magát rátartian. – Na és! A frakkokról tudtommal még nem jelent meg dekrétum.” S megállt rendületlenül a zakósok és zubbonyosok tekintetének kereszttüzében.
A román nagykövet tudomásul véve, hogy nyíltan kiállok a békés revízió eszméje mellett, idegesen forgatni kezdte mandzsettagombját, és megkísérelte kipuhatolni, hogy Románia mire számíthat, ki garantálja a mi törekvéseink jogosultságát? „Három-négy színmagyar község miatt, amely Csehszlovákia esetében számításba jöhet – kezdte óvatosan –, nem érdemes veszélyeztetni a jószomszédi viszonyt és az európai megegyezést.” „Nem három-négy, még csak nem is harminc-negyven községről van szó – mondtam önuralommal. – Titulescu úr legalább olyan jól tudja, mint Benes, hogy milyen félrevezető módszerekkel, hamis számadatok alapján húzták meg az etnikai elvet megcsúfoló határokat.”
°
Napokig nem találtam azt az ív papírt, amelyikre a román követtel folytatott diskurzus gyors lejegyzése után néhány lényegtelenebb naplótöredék is felkerült. Itt következnek sorban:

Régiségboltban egy nagy orosz vázát vásároltam a Kznivov gyár védjegyével. Idegességemben (többek közt a Ciuntuval történt incidens miatt) levertem a vázát, s most úgy próbálom darabjaiból összerakni, mint a Trianon után széttöredezett Magyarországot. A porcelán-darabkákat, kérdés, össze lehet-e még illeszteni?... Szerencsére, az ugyancsak abban a boltban szerzett Zichy Mihály olajfestmény megvan. Amit egy nemzet produkált, megmarad – nem az ereink-
ben! –, őrizzék a világon bárhol. (Ezt a festményt azért hazaviszem.) Egy Lenin-szakállas tudós újabb elmélettel állt elő: szerinte a nemzeti történelmek elvetendők (burzsoá csökevény ez is); tökéletes meggyőződése, hogy a népek életére is egyedül
a biológiai törvényszerűségek érvényesek. „A NÉPEK SEM MÁSAK, MINT ORGANIZMUSOK!”
Akkor már inkább hiszek az orgazmusban, hozta tudomásomra Lilly.
°
A Chaplin-filmek nézése közben mesélte valaki Attolicoéknál: Chaplin, ahogy meggazdagodott, áthívta anyját Európából Amerikába. A félig megháborodott asszony egy elegáns kajütben utazva szerencsésen partot is ért, majd a vámnál egy udvarias tisztviselő megkérdezte tőle: „Ön Charles Chaplin édesanyja?” (Charlest, midőn még fiatalemberként keresztülutazott Amerikán, kis vasúti állomásokon már ünnepelte az összegyűlt lakosság.) Lilly Chaplin ezt nem tudhatta; így válaszolt a tisztviselőnek: „Igen. Ön pedig Jézus Krisztus?!” A vendéglátók zavarba jöttek: egy idegen őrültet befogadni? Amerikának van épp elég saját őrültje.
°
Hát a mi őrültjeink! Az Éledező Magyarok egykori tisztje, Gömbös Gyula az ország élén! Az írókra, „barátaira” hivatkozik.
„Elszakított testvéreinket csakis akkor tudjuk megmenteni, ha Magyarországot új humanizmus szülőjévé tesszük a Duna-völgyében” – írta Féja Géza. Ez nem ugyanaz, mint amit Gömbös Göringnek ígért, miközben (ahogy a híradó is mutatta) megszámlálták a trófeákat... Móricz Zsigmond remek riportjának ironikus ábrázolása sejteni engedi, hogy Gömbös mint miniszterelnök diktátor hajlamokkal bír. („Sok újságíró – mondja Móricz –, akik készen vannak, hogy mikrofonjai legyenek a megnyilatkozó kormányfőnek.”) A riporter országházi portyája során keresi a férfit, aki mindenért vállalni fogja a felelősséget; de Gömbös egyelőre „kardosan és kék aktacsomókkal” operett-figuraként fest inkább, s elsősorban a katonák kötik le figyelmét.
(Mi lesz ebből a görcsös akarnokból? Ma is fülemben cseng még recsegő hangjának keménysége. Ezt én mondom zárójelben; s ajánlom másoknak, Móricznak is Bergyajev könyvét: Az új középkort.)
°

„Undorítóan emberszagú ez a város” – fakadt ki fiúnk a tegnap. Hiába mondom Lillynek, hogy fölöslegesen aggódik, a gyermek idegei rendben vannak. Örökölte jó megfigyelőkészségemet, s nem sok időnek kell eltelnie, rájön ő is arra, amit
mi kezdettől fogva sejtettünk: hogy körülötte minden bárgyú módon közérthető. Nemsokára úgy fog olvasni vagy hallgatni minden közleményt és kinyilatkoztatást, akár egy viccet. Akkor majd a lelki egyensúlya is helyreáll. „De ha ő nem született világcsavargónak! – hangzik az anya ellenérve. – Diplomatának még úgyse...”
És figyelmeztet, hogy újabb parádé készül a Vörös téren; hivatalosak vagyunk.
A Mauzóleummal szemben Lenin és Sztálin óriási fotográfiái mellett hatalmas, vastag betűkkel ez áll: Éljen a kommunista forradalom XIX. évfordulója az SZSZSZR-ben! A másik oldalon pedig: Éljen a világforradalom! – Bizonyítékául annak, hogy a világhódítás (agressziós) elvét megint kiásták.
A cári csapatok parádéjáról festett Zichy-képet nézem, és csodálkozom, hogy annak a reszketeg, hallócsövét együgyű ábrázattal forgató műgyűjtőnek sikerült épségben megóvnia ezt a festményt.
°
Ma fiúnkkal hármasban Leningrádba utaztunk vonaton. A sziklás parton a lehorgonyozott hajók felett lebegő sirályokat bámultuk hosszasan. Az égen bordóban és korallpirosban játszó felhők, mint rikító foltokban felkent színek. A gyermek szeme nedvesen csillogott.
Délután a besötétített szállodaszobában, már félálomban, azt motyogja, hogy bárhol fölismerné az arcát csiklandozó bajuszom illatát.
°

Shakespeare-rel oldom feszültségemet.
„A hű szolgálat önmaga jutalma...” (Macbeth)
A folytatást már Lillynek mondom félhangosan:
„Ha nem érted van, rossz a pihenés.”
Ő azonban fáradtan csúszik ki karjaimból. Homloka hunyt szemmel is ráncba szalad, külön tusát vív. („Ne lásd sötét, sóvárgó szívemet!”) Csak azt ne higgye rólam, hogy kezem valaha is meg tudná tenni, „amit, ha megvan, fél látni a szem”. Arca fölé hajolva, szótlanul üzenem tudatalattijának, hogy amit teszek, nem hiúságból vagy a magam gyönyörűségére teszem.
Figyelem alélt arcán a szomorkás mosolyt.
Reggel futó csók; megnyugtat, hogy mulatságos álma volt. Az ELŐRE A JOBB MUNKÁSEGYSÉGÉRT ÉS FEJLETTEBB SZOCIALISTA ÖNTUDATÉRT vállalat dolgozóit fogadta szerény vendéghajlékunkban, akik elszánt harcot indítottak a körzetben a poloskák ellen. „Gyorsított ütemben irtották őket, mint az osztályellenséget!” – szól ki kuncogva a fürdőszobából Lilly.
4
Tegnap a kora délutáni napsütésben kikocsikáztunk a Verebek hegyére. A száraz, hideg levegő nem zavarta Lillyt, nem mondta, mint máskor, hogy siessünk. Ott álltunk, ahonnan állítólag Napóleon figyelte volt az égő Moszkvát. Gondolataim közben el-elkalandoztak. Újraéltem utolsó találkozásomat Litvinovval, aki nagyon idegesen fogadott a Gömbös „váratlan” németországi útja miatt. Magyarázatot

kért tőlem. Nem mondhattam egyebet, mint azt, hogy Gömbös viszonozta Göring magyarországi magánlátogatását, ugyanis mindketten szenvedélyes vadászok. Közben az járt az eszem-
ben, amit Kánya jegyzett meg még otthon: „Én, őszintén szólva, nem szeretem ezt a metódust, a kulisszák mögötti politizálás híve vagyok. De hát...!” És megvonta vállát. Az insterburgi vadászaton különben semmiféle egyezményt nem kötöttek, igaz, Gömbös Hitlerrel és Ribbentroppal is találkozott, és két órát beszélgettek. A cseh-orosz egyezményt ellensúlyozandó állítólag egy német-olasz-magyar-lengyel szövetség létrehozásának a lehetőségéről is szó esett.
„A porosz miniszterelnök felszólította Gömböst – magyaráztam Litvinovnak –, hogy váltsa be ígéretét, tekintve, hogy ő kétszer is járt már nálunk, értékes trófeákkal tért haza, s utóbb meghívta Gömböst az őszi vadászatokra. Aki nyilván nem látott semmi elfogadható okot e baráti meghívás visszautasítására. Így hát nem egy diplomáciailag előkészített találkozásról van szó, hanem két illusztris személy...” „Két miniszterelnök” – szúrta közbe pislogva a szovjet külügyi népbiztos. „... vadászszenvedélyre épülő kapcsolatáról” – fejeztem be a mondatot.
„Még hogyha semmilyen megállapodást nem is írtak alá, mégsem volt ez tisztán vadászkirándulás – makacskodott Litvinov. – Mi úgy hisszük, hogy egészen komoly ügyekről beszéltek, és meg is egyeztek, mondjuk Németország Magyarországnak szánt fegyverszállításáról.” Miután ezt a feltevést igyekeztem megcáfolni, Litvinov valamivel enyhültebb hangulatban közölte velem: „Kapcsolataink a régiek maradnak, mindaddig, amíg önök nem kötik magukat Németországhoz, Hitler revansista politikájához.”
Abból a félelemből kiindulva, hogy egy ilyen nem kívánt („mellékes”) esemény hírverésétől felajzva az orosz külpolitika megkérdőjelezi a mi békés revíziónk hitelét is, és hajlandó lesz netalán kedvezőbb megítélésben részesíteni a kisantant ellenünk irányuló szervezkedését, valamivel határozottabban jelentettem ki, miszerint a Gömbös berlini tárgyalásaival kapcsolatos hírei teljesen megalapozatlanok.
„Nem – szökött fel székéből –, biztosíthatom önt, hogy információim helyesek! Egészen pontos adatokkal szolgálhatok a megállapodásban szereplő fegyverek mennyiségéről. – Erre már kivert a veríték. – Ennek azonban számunkra, különösen a kettőnk kapcsolatát tekintve, egyelőre nincs nagy jelentősége. A dolgot viszont kellemetlenné teszi – ez már az önök kormányának az ügye –, hogy Magyarországot a francia, az angol valamint a kisantanthoz tartozó országok sajtója úgy állítja be a világ nyilvánossága előtt, mintha egy velünk szemben ellenséges államcsoporthoz tartozna. Nem írtak alá semmiféle megállapodást Berlinben?! Akkor hát miért nem jön valamilyen hivatalos cáfolat ezekre a hírekre?”
A Verebek hegyéről lejövet még mindig e kínos beszélgetés emléke kötötte le figyelmemet. Lilly séta közben a magaslaton meg is jegyezte, hogy amióta Moszk-

vában élünk, még nem látott engem másképp járni, csak leszegett fejjel, gondterhelten... mint kutyát a vadnyomon. (Szó szerint így fejezte ki magát.) Hiába vannak itt ligetek, zugok, mondta, már nem hiszi, hogy kínálkozik valaha is valahol bár
egy ösvény a megváltó kijózanulás felé...
Öngyötrő válság ez, amit átélek, magamnak legalább be kell ismernem. Olykor arra gondolok: hátha egy reggel szól a csengő, vagy (ha nincs áram) kopogtatnak az ajtón, s én mosolyogva, biztos érzékkel nyúlok a távirat után. Haza hívnak – egyszerű szavakkal, nem rejtjeles szöveggel –, nem is közel álló rokon temetésére, hanem baráti megbeszélésre, hogy közöljék velem: alkalmatlan vagyok.
(Azért ezt mégsem várhatom szívemből, s gondolom, Lilly sem várja el tőlem. A képtelent. A lehetetlent.
De – moszkvai „forgatókönyv” szerint legalábbis –: van-e egyáltalán lehetetlen?)
Ulica Mozsdanszka – olvasom. Ez az aszfaltozott út Sztálin nyaralójához vezet. Minden kilométerre egy vagy két rendőr áll, kocsiknak megállni tilos; hát még csavargó gyalogosnak! Errefelé nincsen látnivaló más évszakban sem. Gondozatlan vagy gondatlanul megművelt földek, fák közül elővillanó kopott udvarok, szegényes házak, kizárólag zsindelyfedelűek. S ez a moszkvai kerülethez tartozik.
És mi mégis találkozunk itt egy sebhelyes arcú, rekedt torkú fiatalemberrel. Hiába fékeztünk, elállta az utat, muszáj volt a kocsival megállni. Bolond volt szegény, vagy csupán a jókedv ütött ki rajta?

„Egy intelligens ember – kiáltotta felénk hadonászva – tetszés szerint választhat pusztulást magának! Ne izguljatok. – Közben bele-belebújt parányi szájharmoni-
kájába. – Ha unalmatokban elér majd titeket is a vég, készüljetek föl az utolsó találkozásra. Úgy, mint én...” (Ez meg akar halni? – súgta fülembe Lilly.)
„Mondjátok ezt neki, az igazat: szörnyűbb alakkal, mint Te, aligha találkoztam, de honnan tudhatnám biztosan, amíg Veled nem találkoztam!”
Három milicista támadt rá gumibottal, majd közrefogták, hogy bekísérjék. A rangidős a falhoz törölte kesztyűjéről a vért, lökött egyet a fejét fogó alakon, és rámordult: „Siess, te huligán!”
„Minden nagy történelmi fordulatnak megvannak a kárvallottjai” – mondta meggyőződés nélkül a követségre bekukkantó, örökké új hírekre vadászó Bándy. „De ki a nyertes?” – nézett rá kihívóan Lilly.
Ma este ennyit írok be naplómba: Két napig ágyban maradok reumatikus fájdalmak miatt.
°
Az idős férfi sebesen jár előtte a kertben, arca kipirul.
– Elképesztő és idegen – kurta fejmozdulat vendége felé – minden. – Egy pillanatra megtorpan: – Te nem találod úgy?

 


– Kérlek alásan – kezdi meggyőződés nélkül J.A.M., és bizonytalanul bólint. Ám Kánya Kálmán nem várja meg a folytatást.
– Ha Csáky feltétel nélkül behódol – mondja fojtott hangon –, számunkra nincs kiút. A tengelyhez való viszonyunk megváltozott: Berlin most már eszközének tekinti Magyarországot, arra használja föl, amire jónak látja.
Ő volna az a szelíd tekintetű öregúr, akinek a társaságában olyan jól érezte magát mindig? – gondolja elámulva J.A.M, s törődötten követi a nyugalmazott külügyminisztert a kert bokrai között, nem törődve azzal, hogy felöltője alja beleér a sárba, útközben úgyis felcsapta magát.
Kánya szórakoztató társalgó hírében állott. Sokszor erélyesen, nyersen, szatirikus éllel szinte kegyetlenül tudott jellemezni, ezért aztán sohasem volt unalmas. Horthy nem elég jelentékeny valaki, hogy róla valaha is korszakot nevezzenek el – mondta volt még régen, emlékezik vissza rá most J.A.M. „De lesz Bethlen-korszak! Bethlen István politikájának lényege, hogy megcsonkítva bár, de a régi ország életét kell élni, igaz, egyelőre csak illúzió.” Ez a reális hang mégsem volt lehangoló. J.A.M. részben neki köszönhette, hogy idejében fölmérhette a magyar belpolitika változásait, azt, amikor Bethlen István új konzervativizmusát egy militánsabb vezetés váltotta fel. „Gömbös egy pozőr – jegyezte meg bölcs fintorral Kánya; séta közben megállt, s mikéntha egy tanítványát okítaná, a Mihály vállára tette kezét. – Meglátod majd, barátom, csak a maga célját fogja követni, csekély érdeklődés van benne a nép gondja iránt. Amikor Bethlen megbukott, és Gömbös 95 pontos reformprogramjával színre lépett, azt képzeltem, hogy ebből lesz valami. Még néhány nálam okosabb főt, kiváló írókat is sikerült átvernie «megrázó» alakításával – ismerte be az akkor még aktív külügyminiszter Kánya, és jóságosan bandzsalított rá «öcsémuramra». – De, lám, kiderült, hogy demagógia az egész.”

Csak úgy sugárzott Kányából a gúny, amikor az egész felső magyar vezetés illúziója került terítékre: az, hogy területeinket a németekkel vesztettük el, a németekkel lehet csak visszaszerezni. „Egyesek, hogy meggyőzőbbek legyenek –
 
mondta –, nem érik be az «apostoli» szereppel, hanem egyenesen vértanúszerepben látják s láttatják magukat.” „De hát a politika lelkiismereti kérdés is – kockáztatta meg, engedé-
kenyen J.A.M.; nem akart ellentmondani a felhevült öregnek. „Nemcsak engedelmes szolgálat. Kötelességteljesítés is!” – csapott le rá diadalmas pillantással Kánya. „Úgy van” – vágta rá J.A.M., de mintha harapófogó szorításába került volna máris. „Akkor hát miért hagytad oly könnyen elsimulni Litvinov előtt a TASZSZSZ rosszindulatú támadását ellenem, az ellen a Kánya ellen, aki a cinikus hangadókkal meg az alamuszi nyíllövöldözést tűrőkkel szemben mindig is a kapcsolatok békés fenntartását szorgalmaztam Oroszországgal, akárcsak legutolsó beszédemben a Képviselőházban?!”
J.A.M.-ban még elevenen élt a kínos jelenet, midőn Barkov protokollfőnök irodájában a Külügyi Népbiztosságnál szóba hozta a magyar külügyminiszter parlamenti fellépésének célzatos beállítását (Litvinov elfoglaltságára hivatkozott, vagy nem akart szóba állni vele?); a protokollfőnök nagyvonalúan eleresztette a füle mellett az ő panaszát, helyette készségesnek mutatkozott megszervezni a kirándulásukat – Lillyvel valamint a lengyel ügyvivővel és nejével egyetemben –; ezzel mintegy szovjet aktivista módra, sikerült gyökerében elfojtania egy másik elégedetlenséget, azt, hogy a külföldi diplomaták mozgásszabadságát a legszigorúbban korlátozták: mihelyt autójuk Moszkva környékén valahol megállt, a GPU lehetetlenné tette az ottmaradást vagy a sétálást. Az ilyen panaszokra Barkov rendszerint csak mosolygott, ezzel fejezvén ki, hogy sajnos ő sem tehet semmit.
„Mikor még hetyke fiatalember voltál – hangzott Kánya tréfás dorgálása annak idején;  ezt amolyan  enyhítésnek szánta.  – De lám, a szolgálat  téged  is

be tudott törni!... Otthon a családdal minden rendben – vette elő a sakktáblát. – Úgy hát játszhatnánk egy partit – dörmögte hunyorogva. – Szótlanul helyet foglaltak egymással szemközt, s
csak miután a játszma erősen pattra állott, szólalt meg a házigazda ismét: – Egy diplomata nem engedheti meg magának, ezt el ne felejtsd, hogy lelki békére törekedjék.”
J.A.M. néha úgy érezte, hogy lassan hozzáöregedett idősebb, bölcs társához. A türelmetlen szópárbajok, nagy ritkán célt tévesztő petárdák nem zavarták. Egy-

zer azt álmodta, hogy felfelé tart egy csúszós meredeken, tudja, hogy az erdei út szakadékot rejteget, mégsem érzi bizonytalannak a talajt lába alatt, mert előtte jár valaki, akihez épp úgy ragaszkodik, mint valamikor az apjához. Könnyedén, ha kell,
behunyt szemmel halad az előtte járó nyomában a havas dűlőn, míg egyszer csak a nyomok kezdenek maguktól szétmállani... ő pedig mind jobban lemarad, egy idő múlva már az irányt sem látja-érzi... Szaggatott, gyors szuszogásokkal ébredt álmából, de máris megnyugtató mosollyal idézte föl azt, amit Kánya legutolsó találkozásuk alkalmával mondott: „Fel-felsejlik egy polgári radikális (antantbarát) út lehetősége. A semlegesség nekünk lehetetlen.”
Az öreg most a cserépbe ültetett citromfák mellett elhaladva, megérinti a fényes leveleket, majd betessékeli vendégét az ebédlőbe. Ketten ülnek asztalhoz az almádi villában, ahol a visszavonult államférfi ma is szertartásos, előkelő életet él. J. A. M. aggodalommal figyeli mégis a nyűgösnek látszó öregembert, akinek mintha nem a serkentő izgalomtól, hanem a megerőltetéstől pirult volna ki az arca ezúttal, s mintha ez a hang sem az övé volna, legalábbis eltűnt belőle a megszokott fölény.
– Hol van a német mákony elleni „orvossággal” bíró új Zrínyi? Kiengedték Szálasit a Csillag fegyházból, s a pszichózis az egyetemi ifjúságra is átragadt már. Ezen az őszön Európa számára Csehszlovákia német megszállása volt a nagy esemény; nálunk pedig a nyilaskeresztes párt. Az amerikai követ azt kérdezte tőlem: miért kellett lemondanom?... – Egy zúzos falat nem megy le a torkán, a mártásos tányér fölé hajolva kiköpi. – Ki gondolta volna, hogy Csáky István gróf, akit Horthy a helyembe kinevezett, a hiúságát fölébe helyezi elveinek! Ha voltak neki egyáltalán ilyenek.”
– Úgy tudtam mindig, hogy a szövetségesekhez vonzódik – szól közbe J. A. M.
– Csakhogy – teszi le a kést meg a villát Kánya – egyrészt a Mussolini részéről tapasztalt figyelmesség hízeleg a hiúságának, másrészt túlbecsüli magát, azt képzeli, hogy körmönfontságával túljárhat a Hitler meg a Ribbentrop eszén.
J.A.M. nagyot nyelve hozzáteszi még: – Sajnos Moszkvában is attól tartanak, hogy Csáky százszázalékosan tengelybaráttá válik, esetleg még a Népszövetségből is hajlandó lesz kilépni.
– Ha csak ennyi volna – kortyol egy rövidet Kánya kedvetlenül; mintha a devecseri pincéből hozatott somlóhegyi bor sem ízlene neki. – Az amerikai követ állítása szerint a gróf úr a legkülönfélébb történeteket meséli hivatalos körökben. A baj csak az, hogy a történetek nagy része kitalálás, többek közt a repülésről terjesztett bravúrjai is. Csáky ugyanis sohasem volt vadászpilóta.

Egész más ember benyomását kelti ez a zsémbelődő öregúr, mint akár a fél évvel ezelőtti, aki mókás vigyorral kérte meg J. A. M.-ot, látogasson ki a városligeti
panoptikumba, ellenőrizendő, hogy mily rettentő sérelem érte „a Népek Atyját”, mivel a budapesti szovjet követ elképzelhetetlennek tartja, hogy a nagy Sztálint a világ előtt az árulók társaságában mutogassuk. „Mintha nem azok let-
tek volna a barátai, elvtársai, persze életükben, akiket a véres kezű diktátor kivégeztetett vagy száműzött: Trockij, Zinovjev, Kamenyev?... Még megérjük, hogy holmi viaszfigurák miatt kapunk jegyzéket a te moszkvai protokolltársaságodtól” – élcelődött a hazalátogató magyar követtel Kánya.
Ez alatt az ebéd alatt azonban új meg új bosszúságok kerülnek terítékre. A házigazda alakoskodással, gyávasággal vádolja a kormányt, amiért Horthyval íratta meg a levelet Hitlernek, hogy háború esetén ne számítson Magyarország segítségére Lengyelország ellen.
– Horthyból okosabb ember sose lesz, legfeljebb félénkebb, ahogy öregszik – jelenti ki Kánya. J.A.M. megpróbálja közbevetni, hogy tudomása szerint a szóban forgó levelet Teleki Pál írta, nem Horthy; az öregúr azonban mintha nem is hallaná, most amiatt fejezi ki aggodalmát éppen, hogy Szálasiék („a kormányzó, lám, óvakodott fellépni ellenük”) Horthy ellen fordulnak, egyre nyíltabban gúnyolják, Horthynéról pedig kisütötték, hogy valamelyik őse zsidó volt: Wodianer.
– Én magam olvastam egy ilyen röpcédulát – fejezi be a méltatlankodást Kánya –, amelyikben az áll, hogy ki a városból a zsidó rüfkével!
°

Erős szívdobogással hagytam el a Kánya-villát. Futni szerettem volna, de úgy éreztem magam, mint akinek púpja nőtt, s hurcolnia kell, mint láthatatlan terhet, az utánam
hajított szavakba foglalt szörnyű jóslatot: „Hitler és Sztálin között megállapodás születik, hidd el; Sztálin elkötelezi magát Németország mellett.”
Azért ne higgye magát Istennek az öregúr, gondoltam. Nekem mondja ezt éppen, aki Oroszországban élek ötödik éve?!
Nyakamon alább hagyott az ér lüktetése. Eszembe sem jutott, hogy még én, a család kétkedő Tamása is magamban hordozhatom a fertőzést. A békepropaganda vírusát.
°
(1938. december 10.)
Litvinov népbiztos ma délután 4 órakor közölte velem a szovjet kormány határozatát: „A budapesti követségünket bezárjuk. Reméljük, hogy a magyar kormány is visszahívja moszkvai követét. Ez nem jelenti a két ország között a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, csak a kapcsolatok formáján kívánunk lazítani...”
Schulenburg német nagykövet azzal állított meg nemrég, hogy úgy hallotta, Litvinov – rajtam keresztül – pozitív javaslatokat tett Magyarországnak a Duna völgyi kérdés megoldására. Láthatóan megkönnyebbült, amikor én csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy erről szó sincs. Sohasem álltunk ettől távolabb.
„Kormányaink egy harmadik államban lévő képviselet útján tartanak fönn majd kapcsolatot ezután – folytatta Litvinov. – Lépésünket azzal indokoljuk,  hogy a magyar kormány idegen befolyás alá került, Csáky István külügyminiszter bejelentette Magyarország csatlakozását az antikomintern paktumhoz. Ezek

után a különleges és közvetlen képviselet fenntartása értelmét veszti.”
Most már nem kellet sok időnek eltelnie az utolsó meghívásig. Fél hatkor teázás a szalonban. (Az orosz szamovárt hazahoztuk.)
Szűk körű búcsú. A misszióm egyelőre véget ért.
°
A törpesirályok, a part menti bérházak másképpen ismerősek; s a felbukkanó hal! – nem mint a Néva jégpáncélja alól tavalyi kirándulásunk során északon, a Balti-tenger partján, Nagy Péter egyetlen megmaradt bronzszobrát keresve.
A Duna enyhébb hullámai rágcsálókat riasztanak. Áradásveszély. Métely és rothadás szaga a köhögtető, borús időben.
Lilly nekitámaszkodik a kőkorlátnak, hosszan bámul a hidak felé. A körúton leül egy padra, én szinte futva járkálok körülötte, mint valami tébolyult. „Nyugodj meg, itt nem figyelnek – mondja, egy kút káváját simogatva. – Alig vártad, hogy hazai földet érezz a talpad alatt.”
Ez mind igaz. Csak ne lett volna igaza Kányának. Csehszlovákia alattomos feláldozása után honnan tudta olyan biztosan, hogy mi következik? Az új német

barbárság igen természetes módon talált kapcsolatot az agresszió-ellenes szólamokat hallató Szovjetoroszországgal. A normális frontok teljesen összezavarodtak. Állítólag Goebelstől származik az ötlet, hogy paktálni kell a bolsevizmus-
sal... Az este a londoni rádiót hallgattam. Az orosz árulás súlya lehúzza a könynyebbnek hitt serpenyőt. A hiszékenység ára!
Jól öltözött úriemberként a forgalmas pesti utcán. Egy kar csimpaszkodik belém váratlanul:
– A Führer mindent el fog érni. Nem lesz új Borogyinó, Waterloo!
Tapadó szemű, szemétdombi bogár! Rám vihog. Az ingerültségtől percekig nem jutok szóhoz. Lillyt meglepi ez az önuralomhiány.

Mikor még (csak) Ausztria megszállását gyászoltuk. Aztán ujjongás a Felvidékért. Magyarország elpusztul. Magyarország visszanyeri integritását. Babits Mihály
megfogalmazásában csak végletekről lehet szó: „Egy kardcsapás nélkül mienk újra minden” – vagy: „Hannibal ante portas –végünk van.”
Egy jól értesült valaki szerint Hitler egzaltáltsága nem ismer határt. Őszinteségi rohamában kijelentette, hogy ha megkapná Lengyelországot, meglelné nyugalmát. „Sokkal inkább vagyok művész, mint politikus – mondta –, az életemet művészként kívánom befejezni.”
Az elfuserált művész éppolyan szörnyeteg lehet, akár az Antikrisztus.
Pünkösdkor megválasztották az új parlamentet. A nyilasok nagy örömükre 30 mandátumot kaptak. A bal és a közép összezsugorodott.
Vörnle János külügyminiszter-helyettes érdeklődött felőlem. Legalább kiderül, hogy Csákynak mi az elképzelése velem?
Beszűkült, minden értelmes emberre nézve veszedelmes idők. Ránk fér egy kis természet. Azzal a gondolattal nézek a 39-es nyár s bizonytalan sorsom elé, hogy az emberi nagyság vagy szentség mindig az egyénben jelentkezik, sohasem a fajban. (Ez is Babits.)
°
Egy kis kápolna felé tartunk – üde zöld dombra kapaszkodó, világkataklizmáról mit sem tudó bogarak.

Ismeretlenek épnek ki a kopott tölgyfaajtón, és üdvözölnek. Arcukon képeslapra illő derű, más mint a diplomáciai fogadások szívélyes mosolya. Az időn kívüli
idő képzetével élni. (Egy ír pofától olvastam valami hasonlót.) Ez a mi első – utolsó? – igazi nyarunk. (Balatoni kirándulással kezdődött, Sümegen múzeumban voltunk s az alsóplébánián.) Önálló, zárt egység – csak a családé –; nincs köze a közönséges
világ idejéhez. Fiam a gyertya lángját figyeli; csak a biztonság vezethet el az áhítathoz, önmagadhoz. Értünk szól az orgona, megváltásunkért születik meg a zene. S az étvágy – ha megéheztünk –, itt az sem banalitás.
Az újságokban közreadott hírek liliputi intrikák, nem valóságosak. Valahol úgyis menthetetlen, amit hátrahagytunk. Ha esteledik, sem lehangolóan szürke az ég. Elfáradtál? Nem érzed, elringat a mező?...
S a hajnali lebegés a kék időtlenségben. A jövő megszűnt létezni – mint rém, vagy akár mint illúzió. Az álmok azért vannak, hogy a lélek ablakot találjon a fantáziátlan testben. Egy bagoly húz el fölöttünk a levegőben, mint egy fénysugár.
Fölbontok egy könyvcsomagot. Nem akarok úgy járni, mint a Bienne-tó Szent Péter szigetére menekülő Rousseau, hogy minden tevékenységem az olyan ember gyönyörködésében merüljön ki, aki a lustaságnak szentelte magát.
Ahonnan jöttem, az már lakatlan ugar: égig nyúlnak rajta a gizgazok, a vadság indái a föld lelkét fojtogatják. Csak emlék ne fátyolozza be arcom, hogy átgázolni kényszerüljek a ködtakarón. Halántékomon az ér lüktetése távolból üzenő dobogás.
Lilly fiúnkkal, Misuval fölment a várromhoz. Most van pont negyven éve annak, hogy mint kisdiák egy éjjel szállást kaptam a ferencesek kolostorában. Meg akartam köszönni a barátoknak, hogy akkor befogadtak, de nem találtam otthon senkit. A refektóriumban (nyitva volt) írtam néhány sort a gvardiánnak.

Így hát mégsem minden emlék tehet kárt ma bennem.
Badacsony felé indultunk el, az erdőben ebédeltünk meg egy fatönkön. A tisztáson már csak az elpazarolt évek miatt volt lelkifurdalásom.
Otthon sürgöny várt. „Szíveskedjék rövidebb külföldi utazás céljából sürgősen jelentkezni nálam. Vörnle.”
°
Vörnlével ez volt az utolsó közös emlékünk: a budapesti szovjet követ feleségével együtt hazautazott szabadságra, s többé sohasem tértek vissza. Eltűnésük titokzatosnak tűnt. Többször is érdeklődtünk, írtunk moszkvai ismerőseinknek, de hiába; mihelyt Bekszadian nevét kiejtettük, zavartan elhallgattak, vagy kitérő választ adtak. Egy kövérkés emberpár, a férfi örmény; csendes, félénk ember benyomását

keltette. Felesége egy fényképet mutatott egyik alkalommal: kaukázusi palotájukban készült. Az új felső réteghez tartoztak nyilván, Litvinov rokonszenvvel beszélt róluk. Talán ez okozhatta vesztüket. Mert (most már tudom) Litvinov is „le-
bukott”.
Nos hát Vörnle akkor közölte velem, hogy Bekszadiant feleségével és fiával együtt likvidálták.
Utóda, Saranov, fiatal feleségével nagy fogadásokat ad. Ellenséges országok diplomatáit is előszeretettel hívja meg a zenés vacsorákra, felesége folyamatosan filmezi a vendégeket.
A külügyminiszter-helyettes Varsóba akart küldeni a tárgyalások felvételére az oroszokkal, de Moszkva Varsót (egyáltalán Lengyelországot) mint találkozási helyet elutasította.
„Mi az, egyenesen visszaküldenétek a medve barlangjába?” – kérdeztem Vörnlétől enyhe gúnnyal. „Figyelembe vettük a GPU-hoz fűződő viszonyodat” – válaszolta ugyanúgy. Majd kis idő múlva: „Na és, ha quasi magánügyben mennél? Mennétek?” Erre én szóba hoztam előtte moszkvai ismerőseimet, a kikényszerített vallomások történetét. A GPU tisztogatási akcióinak egyikét a sok közül.
„Hisz akkor téged letartóztathatnak ott, ha...!” – nézett rám meghökkenve Vörnle. Mindenesetre, sikerült elvennem a kedvét, gondoltam. Most már elememben voltam:
„Könnyen állíthatnák, hogy az általam létesített kém- vagy ellenforradalmi szervezettel akarok érintkezésbe lépni megint. Én, a követség nélküli követ. – Furcsa, de valahogy élveztem a helyzetet. – S egy ilyen «kiküldetés» Csákyra nézve is kompromittáló lenne, kellemetlenül végződhetne.”
Vörnle hátratett kézzel föl-alá járt íróasztala mögött, majd gyors fordulatot téve,  élénken, felvillanyozva közölte velem, hogy nekünk ott elintéznivalóink vannak,

úgyszólván kötelezettségeink (ezt nyomatékkal mondta) a követségi épületet illetően. „Mi – elnézett valahová, mint aki tudja, nehéz lesz engem meggyőznie arról, amit hallani fogok – óhajtjuk a közeledést. Hogy is mondjam, hogy világosabb
legyen: az eredeti állapotok visszaállítását... – Rövid csend után: – A németek kértek meg erre minket.”
Most én néztem nagyot. Erre az adura nem számítottam. Különösen azok után, hogy nem sokkal korábban maga Vörnle rótt meg amiatt: túl sokat foglalkoztam a régi ügyekkel, a szovjetekkel, és közölte velem, hogy gondoskodni fog a moszkvai követségi ház mielőbbi bérbeadásáról.
 „Csakhogy...” Belekezdtem a válaszba, de valahogy nehezemre esett megadni neki (vagy magamnak?) a „kegyelemdöfést”.
„Jól tudom, mit akarsz mondani – hadarta Vörnle. – Hogy ez nem tőlünk függ, hanem a szovjet «elvtársaktól»...” És udvarias mosoly kíséretében, elfoglaltságára hivatkozva, már nyújtotta nyirkos kezét.
°
Valamikor napokig gyötörte volna magát és esetleg Lillyt is mások (felettesei) miatt, akik lelkiismeret-furdalás nélkül veszik ki részüket országos ügyek ily dilettáns intézésében. Most azonban viszonylag könnyen merült bele Proust kimerítő leírásaiba. Egyik helyen félelmetes képességéről beszél az élővilágnak. Egy bogárfajta utódainak friss húsról gondoskodik, átfúrja a pókok, rovarok motoros (motorikus) központját, úgy, hogy azok megmerevedve, de tovább élnek.
Mindez egy naiv szörnyűség csupán a természet látszólagos nyugalma, csendje mögött.

A németek Varsót bombázzák. És Danzigot, ahol proklamálják a város bekebelezését. Az öregúr (Kánya) egy hónappal ezelőtt megjósolta, hogy szeptemberre várható a háború kitörése.
Moszkva is lezárta a légifolyosót. 3.-án déli 12 órakor lejárt az
augusztusi ultimátum határideje. E perctől fogva Anglia és Franciaország is hadba lépett. A szovjet újságok a németekkel való meg nem támadási egyezményt emlegetik már hetek óta. Ha Sztálin aláírja Hitlerrel a békeszerződést?!...
°

(Vajon hová lett az a párna, amelyiknek a csücskét szopva-falva nyálammal fénybe vontam? Négy-öthónapos voltam akkor már, 39 őszén, virgonc csöppség.
Ha valamit megtiltottak, kivörösödve bőgtem s kapálóztam. Buzgón mászkáltam; egyszer lefordultam a díványról, s fejre estem. Hangokat formáltam, éppolyan értelmetlenül, mint jövőjét a világ.)
Amelyik azt várja, hogy Hitler idejében lehiggad, s nyugalomba vonul. Hát a bolsevik párt vezére?... J.A.M. már semmi újdonságon nem lepődik meg. Nagyszabású szovjet felderítő repülés (így nevezik ugye?) a fenyegetett Finnország felett, mely az orosz agresszióval szemben honnan várhat segítséget?
A Hungáriában – J.A.M. is beül nagy ritkán egy rumos teára – feltűnően zavart csend. Nem mint a Magyar Szemle Társaság havi teadélutánjain szokott lenni. Micsoda ötletek, szópárbajok hangzottak el itt, a gazdag patrónusok is élvezték az eleganciával felszolgált teát s egyéb forró „ürügyeket” Németh László csillogó álma, példának okáért, a kisebb vagy nagyobbacska Kert-Magyarországról! Ó, mily érzékeny s művelt fők! – s az időn kívüliség mekkora illúziója.
Mint a nyári kiruccanáskor az a kis hófehér kápolna.
Kis ország (nemcsak Finnország) honnan várhat valamit?
Jót semmiképpen.
1995. február