Az írószerep viszontagságai
A legújabb – és minden jel szerint a szemléletváltást képviselő – irodalomtörténet szerzője, Kulcsár Szabó Ernő lesújtva állapítja meg, hogy a „sokszerzős nemzetközi kézikönyvek” a magyar irodalmat valahol a negyedik vonalban, „az albán, a bulgár és a szlovák irodalom szomszédságában tárgyalják”. Európai fogadtatásunkra utal tehát, és mérvadónak találja besorolásunkat. Recepcióelméleti megközelítésben vizsgálódik ugyanis, és a mindenkori európai korszerűség kritériumait alkalmazza az összehasonlításban.¹ Nem szándékozom az európai normák igényét összeugrasztani azzal a Németh László óta közhellyé kopott tézissel, mely szerint egy irodalom csak akkor teremthet valódi, nemzetközi mércével is ellenőrizhető értékeket, ha eredeti.²
Székely Jánosról szólván mégsem kerülhetem meg a kérdést. (Akinek egyébként a könyv névmutatójában sem jutott hely.) A modernség tudniillik divathoz (is) kötött, a divat pedig manipulálható. Az így felfogott korszerűség elsősorban a poétikum formai, külsőleges komponenseire figyel, kevésbé a mögöttes, tiltakozóbb mélységekre. Valóban a tradicionálisabb forma rejthet magas esztétikumokat termő intenzitást.³ Ha ez nem így lenne, értelmetlen volna az együttlétünk. Székely János életművének – egyebek mellett – ez az egyik nagy kihívása: jóllehet igazi poeta doctus, az erdélyi irodalom egyik legműveltebb és legtájékozottabb alkotója volt, ingerlő módon elzárkózott bárminemű formai kísérletezéstől, újítástól. Hagyományőrző, de nem provinciális, még csak nem is „transzilván”⁴: életművéből az értelmező számára kiágaskodó kérdések egy elszigetelt, meggyötört régióból fakadnak, ám az összeurópai kultúrkör felé terjeszkednek.
Ezúttal engem a szerepvállalás kérdése foglalkoztat. Pontosabban: egyfelől az írószerep, melyet Székely János nyűggel és dacosan viselt, mint Nesszosz-inget; másfelől az általa teremtett, a sajátos kisebbségi létben sarjadzó, drámai szituációkban leleplezett, álarcos szerepek, vagyis az alkotó irodalmi figurákban szétáradó szellemisége.
Szociálpszichológiai értelemben a szerep „az a tevékenység, melyet bizonyos helyzetű ember akkor végezne, ha kizárólag a helyzetéből adódó normatív követelmények alapján kellene cselekednie”.⁵ Figyelemre méltó a meghatározásban a feltételes mód: ha következetesen viselkedne. A szerep azonban sohasem valósul meg tökéletesen. Ha mégis, ideiglenesen, hiánytalanul megvalósul egyén és szerep összhangja, az már szerepalakítás (szerepmegvalósítás): ilyenkor az egyén helyzetének, az elvárásnak megfelelően viselkedik. Amikor tehát alakítunk, nem az egyéniségünk igazi énje nyilatkozik meg. Lényege a szerepnek, hogy képesek vagyunk bizonyos helyzetekbe, illetve pozíciókba jól-rosszul beleilleszkedni. A képesség valószínűleg a génjeinkbe van táplálva (ahogy Székely János mondaná), különben nem működhetne. „A szerep tehát a szocializáció alapegysége. A feladatokat a szerepeken keresztül osztja ki a társadalom, s szerepeken keresztül gondoskodik arról is, hogy teljesüljenek a feladatok.”⁶ Ez tulajdonképpen a teremtés csodája, nélküle irodalom és művészet sem létezne. És ezzel máris az etikai szféra felé billen a fogalom súlypontja. Az ember a társadalmi szerepalakító képessége által különbözik minden más teremtménytől: „az ember a természet meghasonlása”⁷ – mondja Székely János. Ott búvik ez a gondolat életművében mindenütt, és folytonosan az éthosz felé kanyarodik. „... az erkölcs olyan kulturális produktum, mely előnyös az emberi fajnak. Az emberi társadalomban dominanciaharc érvényesül, s a dominanciaharc piramis alakúvá teszi a szerkezetét. Ennek az ellenkezőjét próbálja elérni az erkölcs.”⁸ Szerep és erkölcs ebben a világértelmezésben elválaszthatatlan. Tudomásom szerint Székely János nem foglalkozott szerepelmélettel; drámái azonban már-már tézisszerűen sarkított társadalomszerep-helyzetekből építkeznek. Ilyen összefüggésben a két fentebbi Székely János-idézet a goffmani szerepelmélet meghosszabbítása is lehetne.
Előadásom címe az írószereppel kapcsolatos, és ezzel a kérdéssel mifelénk keveset foglalkoztak. A szociográfia oly módon igyekszik körülhatárolni a fogalmakat, hogy szűkíti, pontosítja, és csak a professzionális szerepekre figyel. Alaptétele az, hogy a társadalom modernizációjának folyamán sorozatos, egyre tovább ágazó-bomló funkcionális differenciálódás ment végbe; eredményeként társadalmi alrendszerek jönnek létre, melyek közül bennünket most az irodalom szférája érdekel. Minden alrendszer jellegét két tényező határozza meg: egy központi értékduál, melynek mentén elrendeződnek az erőviszonyok, illetve az általa kiosztott, differenciálódó szerepek.⁹ Az irodalom életében a központi értékduált a szép és rút esztétikai kategóriája, a szerepdifferenciálódást pedig a hivatásos írók megjelenése képviseli. (A magyar irodalomban, szociológiai értelemben, az első professzionális író Vörösmarty; vagyis az európai fejlődéshez képest meglehetős késéssel következik be a differenciálódás.) Az irodalom alrendszerét meghatározó két tényező úgy függ össze, hogy a szép és rút fogalmát ezentúl hivatásos esztéták határozzák meg. Minthogy az írószerepek intézményesültek, a hivatásos műbírálók által megfogalmazott, kiemelt vagy elvetett értékkategóriák és szintek normaként jelennek meg. Az esztétikai normák megfogalmazásában egyfelől erőteljes szubjektivitás érvényesülhet; másfelől döntő módon befolyásolhatják a hatalmi intézmények, politikai és egyéb érdekek. Ezért kezdtem előadásomat abbéli kételyemmel, hogy szabad-e autonóm és autochton irodalmi értékeinket vita nélkül alávetni a nyugateurópai recepcióelmélet kritériumainak. A külföld felé ugyanis a mi belső intézményeink közvetítik – azokat az értékeket, melyeket a mi intézményi normaképzésünk arra érdemesnek tart. Márpedig köztudott, hogy a marxista esztétika ideológiai szempontok alapján szelektált.
Fokozottan érvényes a kételyek megfogalmazása a romániai magyar irodalom vonatkozásában, ahol 1945 után – Székely János alkotói életidejét végigkísérve – az intézmények folyamatos felszámolásának voltunk tanúi. Az esztétikai érték megítélésében kettős, skizofrén norma érvényesült: a formális keretek között a politikai hatalom igyekezett az alkotókra és műbírálókra rákényszeríteni a maga kiszámíthatatlan követelményeit; az informális szféra pedig próbálta becsempészni a köztudatba az alkotók által hitelesnek tartott minőséget. Intézmények hiányában Erdélyben az európai típusú írószerepek nem alakulhattak ki. Egészséges társadalmakban az irodalom alrendszerének három fő komponense működteti a kultúrát: a művészközösség (a hivatásos alkotók, akik ezt életformaként élik meg); az esztétikaikognitív megfigyelők csoportja (esztéta, kritikus, irodalomtörténész, irodalomtudós) és a művészeti piac (olyan vállalkozók, akik az esztétikai megfigyelők véleménye alapján közvetítik az arra érdemes műveket a közönség felé).¹⁰ Erdélyben valójában csak az első, a professzionális alkotók csoportja létezett. (Mindannyian tudjuk, miféle „sajátosan méltóságos”, torzult helyzetben.) Művészeti piacról nem beszélhetünk; az esztétikai-kognitív megfigyelés pedig gyakorlatilag az informális szférában, „szájhagyomány”, illetve „áthallás” útján, a megjelent sorok között olvasva valósult meg. Következésképpen a szerepek is eltorzultak, összemosódtak-keveredtek. A hatalom által felkínált funkció például alkotói státust is biztosított, mintegy tehetséget „adományozott” a funkció viselőjének. És fordítva is működött a mechanizmus: a tehetséges alkotó, éppen alkotói szuverenitása védelmében, némi kompromisszumok árán, funkciót vállalhatott, és kényszeredetten az ezzel járó hatalmat is elfogadta. Művészeti piac hiányában más választása nem volt.
Ez a szerepkeveredés határozta meg Székely János életét. Közismert, mennyire irtózott a hatalomtól, pusztán a hatalmat konstituáló helyzetektől is, minthogy azt kifejezetten politikailag értelmezhető szerepkörnek tekintette. Idézhetem a fordulat után tett nyilatkozatát: az író „amíg ellenáll, az ő dolga a politika. A hatalom nem. A létnek nincs tudata, ám mi tudatos lét vagyunk, és választani kell... Ha létként szerepelsz, akkor vállalod az összes harcát ennek a világnak, de ha tudatként szerepelsz, akkor nem”.^10/a A hivatalos nyilatkozatnál azonban hitelesebbnek tartom a művek esztétikai komplexitásából kiszóló véleményt. Hiszen egész életműve, drámái legfőképpen, a hatalom, az erkölcs, a bűn „természetrajzát” elemzik. A Protestánsokban a csalódásai miatt hitetlenné vált Gérard mondja ki, hogy a történelemben – hétköznapokra lebontva – mindaz, ami a legszentebb: „vallás, hit, eszme”, mindez „nem a/ Vallásról szól, hanem a hatalomról,/ Nem Istenről, hanem a hatalomról”. Istenhívő fivére, János így egészíti ki: „Ha közösséget kell vállalnia/ Az embernek, ha erre kényszerítik,/ Hát akkor mégis inkább húz azokhoz,/ Kik még csak lentről lesik a hatalmat.”¹¹
És annak az alkotónak, aki a hatalom bárminemű formáját a bűn elkerülhetetlen holtpályájának tekintette, mégis megadatott a hatalom: egy szerkesztőségi íróasztal, Erdély egyetlen szépirodalmi folyóiratánál. Ez bizony pozíció volt, annak minden konzekvenciájával; ő pedig levonta és elemezte a konzekvenciákat. És szenvedett tőlük, és ebbéli ontológiai kételyeitkétségeit esztétikai-gondolati rendszerbe komponálta. Szerencsére termékeny volt ez a vívódás: megszületett az életmű, amely talán a leghitelesebben ábrázolja kisebbség-európaiságkereszténység legsúlyosabb vonatkozási pontjait. (Tapasztalatom szerint éppen az ilyen típusú irodalommal szemben elutasító a nyugati recepció, minthogy provinciálisnak tartja. Igazolván Székely János szkepszisét.)
Milyen írószerepek alakulhattak hát ki a romániai magyar művelődési életben?
Az áttekinthetőséget kedvelő szemlélet a magyar irodalom fejlődésvonalát – Petőfitől, Aranytól errefelé – kétpólusúra rajzolja: az egyik oldalon áll a hagyományos, feladatvállaló, a másikon az értékorientációs irodalom.¹² A fokozottan egyszerűsítő népi és urbánus (avagy kozmopolita) költészetről beszél, és az írószerepeket is ennek megfelelő sarkítással osztja ki. A történetiség fölébe emelkedő irodalomszociológia számára azonban fontosabb az a kérdés, hogy a szellemi életben a tágasan értelmezett írói vagy költői szerep uralkodik-e bizonyos korszakokban.¹³ Ha ugyanis az előbbi kerül túlsúlyba, akkor inkább az értelmiségi-gondolkodói, ha az utóbbi, akkor a vátesz-magatartás nyomja rá bélyegét a kultúrára. (Ilyen alapon szokták megkülönböztetni például a múlt századvég német és francia irodalmának domináns jegyeit.) Ha ezzel a megközelítéssel vizsgálnám a romániai magyar irodalom elmúlt ötven évét, nem mernék kiállni egyik vagy másik érv mellett. Annyira felülről irányított módon működött, hogy az önelvűség törvényei értéküket vesztik. Az ötvenes-hatvanas években gondolati próza alig látott napvilágot; a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyszerre serkent fel a közösségvállaló lírai magatartás, a formarobbantó, „értékorientált” individuál-líra meg az újfajta epikai és intellektuális gondolkodásmód. Az irodalomszociológiai kategóriák tehát csak rugalmasan körültekintően alkalmazhatók.
Ha a Székely János méltó helyét keresem ebben az ellentmondásos korban, egyelőre csak azt merem határozottan kijelenteni, hogy a folyton változó politikai irányvonalhoz képest szemtelenül következetesen építi a maga individuális világát. Nem állítom, csak sejtem a művek időrendje nyomán, hogy az ötvenes években gondolkodói alkatához keresi a reá szabott formát; a választott műfaj-műnem ismét csak egyfajta szerepvállalás, szerepjáték. Az egyéniségéhez legillőbb filozófia műfajában nem kísérletezik, minthogy a kor ideológiája ezt lehetetlenné teszi. Születnek tehát az ötvenes években a szubjektív énlíra darabjai: többségükben szerepversek.¹⁴ Nem alkuszik, nem ír hamis filozófiát, de kompromisszumot köt egy szereppel, a költőszereppel, és azonosul vele. Költő, de nem vátesz-típusú költő. A költő mögött mintegy megbúvik a filozófus: „Egy bizonyos van: a világ/ Nem előre halad,/ Hanem hátulról épül.”¹⁵ Ez a felismerés ágazik aztán tovább – saját bevallása szerint is – műve etikai-lételméleti vonulatában.¹⁶ Ahogy fogyatkoznak a költemények, úgy sűrűsödnek az esszék, szinte észrevétlenül. Székely János tollán ez a műfaj szikár, minden költőiségtől mentes logikai építmény. Merthogy az esszé a legárulkodóbb műforma: szándéka ellenére is leleplezi szerzője legrejtettebb énjét. Az esszéíró Székely Jánost senkihez sem merem hasonlítani, hacsak nem az antikvitás szónokaihoz. Az esszéíró Sütő András például „költőibb” a költő Székely Jánosnál, és inkább érzem Csoóri Sándor poéta-rokonának, mint a kortárs epikusok céhbelijének.
De időközben születnek a drámák is, egyelőre a fióknak. Újabb szerepjáték: a megjelenés reménye nélkül is vállalni kell a súlyos létkérdések megfogalmazását – az utókor egyszer talán felfedezi és megérti. Küldetéstudat ez, mégsem vátesz-szerep, de a szuverén alkotó magahite. Mi sem áll tőle távolabb, mint a messiás-szerep: bizonyítja a szerepversek sorával egy időben, 1954-ben keletkezett Profán passió. Jézus – ebben a felfogásban –, minthogy önként vállalja az egyedül számára kijelölt messiás-szerepet, a hatalmat is kénytelen elfogadni; ezáltal azonban beleavatkozik mások életébe: áldozatot, önmegtagadást kér az emberektől, elsősorban Júdástól. (A Székely János-i etikával összeférhetetlen a beavatkozás a személyiség autonómiájába.) Talán ez a fiatalkori kegyetlen, döbbenetes felismerés készteti „passzív” cselekvésre: élete folyamatos kivonulás a közéletből, bezárkózás a maga teremtette világba. A hatalomnak talán egyetlen formája elfogadható:
... feltaláltad a tétlen hatalmai.
... A nem-cselekvő hatalmat, uram,
Az egyetlen jogost és menthetőt,
Mert megmarad saját körében, és nem
Sajátítja ki teljes életünket.
Ez mentette meg uram, a világot,
Valahányszor már minden veszve volt –
fogalmazza meg elismerését a zsidó főpap a hódító rómaiak helytartójának.¹⁷
Egyfelől az értelmiségi, szuverén alkotói öntudat nyomatékosítása – másfelől bármiféle közéleti vagy messiás-szerep elutasítása. A mérleg egyik serpenyőjében a kompromisszum, az írói, szerkesztői pozíció meg az azzal járó penzumok – a másikban az egocentrikus elzárkózás (és természetesen az otthoni alkotás). Ez a kiúttalan elvi ellentmondás a drámák kiélezett szerepkonfliktusaiban következetes világfilozófiává rendeződik.
Érdemes hát túllépnünk az írószerepek hagyományos, kétpólusú elkülönítésén. Funkcionális szempontból legalább négy, tágasan értelmezhető szerepkör vázolható fel, amelyekhez viszonyítva egy-egy életmű súlypontosan jellemezhető: vátesz-költő/író (aki, erőteljes közösségi kötődésével túllép puszta művészi funkcióján); esszéíró (inkább stílus és forma, mint egyetlen jellemző attitűd – amely a váteszi és tudósi között bárhol megállapodhat); szociográfus-író (lásd: Balzac, Móricz); filozófus-író/költő (például Goethe vagy Kölcsey).¹⁸ Székely Jánost – műve egészét, különösen utolsó tíz évének munkásságát figyelvén – filozófus-írónak tekintem, és ilyen értelemben egyedülállónak a romániai magyar irodalomban. A filozófus-író Székely János legjellemzőbb műfaja az esszé. Mindjárt hozzá kell tennem: színműveire ugyanaz a gondolati-logikai konstrukció jellemző, mint tanulmányaira. Külön elemzést igényelne egy-egy szituációs dialógusának retorikai elemzése. A Dózsa-poéma néhány monológja, például az érveknek, a szillogizmusok és enthimémák rendszerének olyan huszadik századi remeklése, mint Shakespeare Antonius-monológja volt a maga idejében. A drámákban – avagy drámáknak álcázott esszékben? – klasszikus verses forma, az antikvitást idéző retorika feszül szembe a 20. századi gondolattal; az ilyetén intenzitást teremtő világfilozófiában pedig a közösségből kivonuló individualitás ütközik meg az írószerep s a kisebbségi sorsközösség vállalásával.
Csaknem két ezredévvel ezelőtt jegyezte le Epiktétosz az alábbiakat:
Minden eshetőségre kéznél legyenek a következők:
Vezess tehát, Zeusz, és te, rendelt Végzetem;
bármerre is jelölték ki utamat,
engedni nektek kész vagyok, s mit érne, ha
gyáván nem akarnék? úgyis nektek engedek
Ki jól fogadja, mit kikerülni nem lehet,
az bölcs előttünk, s érti az istenek szavát.¹⁹
Olvassuk hozzá Dózsa vallomását (életének fordulópontja ez, amikor rádöbben, miként is vált vezérré):
Mintegy magától hullott rám a tisztség:
Nem én találtam – ő talált reám.
A sorsom ez. S ha sorsom: vállalom.²⁰
Vannak ilyen archetípusok az irodalomban, gondolatok, eszmék, melyek bizonyos korszakokban hangsúlyozottan visszatérnek, mert a történelem egyhangúan ismétli önmagát. Epiktétosz jellegzetesen kései sztoikus filozófus; pompás érvrendszerű szónoklataiban nyomatékosan figyelmeztette korának tisztes alkotó férfiúit, nehogy közéleti szerepet vállaljanak a zsarnoki rendszerben...
Nem tudom, olvasta-e Székely János Epiktétoszt. Heideggert azonban kétségtelenül – alaposan, hiszen utolsó drámájában, a Mórokban idézi is: a meghasonlott, nagyon közéleti, nagyon kommunista megalkuvó egyetemi tanár rémülettel hallgatja tanítványa szájából a filozófus nevét.²¹ Gadamer írta Heideggerről: Az ember „saját önmegértésében tudja, hogy önmagának és saját jelenvaló létének nem ura, hanem a létező közepette talál magára, és hogy vállalta önmagát, ahogy éppen magára talál”.²²
Csupán a műfaj, a nyelvi forma változik; a tartalom, a lényeg ugyanaz Epiktétosznál, Heideggernél, Dózsa-Székely Jánosnál. A 20. századi egzisztencialisták előszeretettel tanulmányozták a sztoikusokat, és az is biztos, hogy Székely János a kommunizmus idilli korszakában keresett világértelmezést az egzisztencializmusban. 1959-ben íródott Varázstükör című, 35 évig kéziratban heverő-pangó drámájában már nyilvánvalóak az egzisztencialista és abszurd stílusmozzanatok.²³ Életszemléletét, alkotói pályáját – az ötvenes évektől kezdve – az európai kultúrkörnek azok az elemei, szimbólumai határozták meg, amelyeket aztán az egzisztencializmus rendszerezett filozófiai-erkölcsi világnézetté.
Mindezek ismeretében érdemes mindjárt Dózsa szavai után olvasnunk az alábbiakat:
„Az utat én akartam,/ mert engem akart az út.”
Ezeket pedig Magyari Lajos adja a Körösi Csoma Sándor szájába, 1970 tájékán.²⁴
Minden megtévesztő látszat ellenére továbbra is az írószerepe differenciálódásáról van szó. Ugyanaz a gondolat: az elkerülhetetlen sors. Ennek alapján akár azt állíthatnám, hogy a Magyari Lajos poétikai üzenetében is az egzisztencializmus toposzait vélem felfedezni. (Ezért veszedelmes dolog szövegrészeket – körültekintő elemzés nélkül – kiemelni a környezetükből.) Magyari Lajos üzenete azonban egészen más. Az ő hőse valódi hős, nemzeti szimbólum: a szenvedés, a magára utaltság és a fogcsikorgató erőfeszítés átlagon felüli teljesítményt eredményez. A Farkas Árpád-i, közösségbe feloldódó, önfeláldozó pátosz ez, mintegy a szenvedés felmagasztosulása: „Orra bukva az avaron,/ és menni tovább mégis... Orra bukva az avaron,/ a veszélyt megkeresni,/ derékig csonterdőben is/ csak menni, egyre menni...”²⁵
Nos, valahol itt fedezhető fel Székely János művének különutas mivolta. A vátesz-típusú erdélyi alkotó a szenvedésben, a bukásban, a tragédiában, a pusztulásban is – a sorsszerűségen túl – valami lelkesítőt, fenséget, hitet vagy legalább katartikusat fedez fel. Székely Jánostól ez alkatilag idegen. Hangsúlyozom: az összehasonlítás nem értékminősítés. A Csoma Sándor naplója legalább annyi esztétikai értéket képvisel, mint a Dózsa. Egy másik, korábban már felvillantott párhuzamban: Sütő András népszerű drámatrilógiája nyelvezetében elragadóbb, Székely János drámái kegyetlenül éles logikájukkal, gondolatiságukkal ráznak fel – ízléstelen volna hát összeugrasztani a kétféle írói attitűdöt. Alapvető különbséget a színművek zárlatában látok. Sütő hősei fenséges pátosszal, mert meggyőződésben pusztulnak el; katarzist és némi reményt nyújtanak. Kétségtelen, az erdélyi magyarságnak nagyobb szüksége volt Szervétekre, akiknek eszméi tovább élnek az utódokban, mint Székely János kegyetlen, illúziótlan világképére. „Könnyű meghalni értelmes halállal./ Az én halálom hasztalan halál” – mondja az Irgalmas hazugság Paál Ákosa, márpedig ő „korunk hőse”, romániai magyar értelmiségi.
A másik, de az előzővel összefüggő különbség a szellemi-eszmei gyökerekben ragadható meg. A közösségszolgálatot és küldetést vállaló-hirdető alkotók mély gyökerekkel kapaszkodnak a népi-nemzeti kultúrába. Akkor is érvényes ez, ha a téma egészen másról szól. Sütő akár a perzsa történelemben, akár Luther és Kálvin korában bolyong, mindig a nemzeti lét horizontális jelenségein töpreng. Székely János az örökérvényű teremtésmítoszokban, az európai kultúrkörben merítkezik meg, és még ha húsbavágó jelenkori témát boncolgat, akkor is vertikálisan, transzcendens régiókban meditál, üdvösség-bűn-erkölcs-kereszténység nemzet fölötti kérdéseiről.
Ha korábban azt állítottam, hogy műveinek vilgáfilozófiájában szerep és erkölcs elválaszthatatlan, most hozzá kell tennem: éthosza kizárólag a kereszténységből vezethető le.
Viszonyulását az erkölcs-vallás-kereszténység témaköréhez ugyancsak társadalmiszerepmegnyilatkozásként fogom fel. Ugyanazok az írói, konfliktus-szituációt teremtő, kihívó gesztusok munkálnak az erkölcsi világkép kialakításában, mint az említett drámai alaphelyzetekben. Egy vidéki, zártabb gyülekezeti közösség fészekmelegében nevelkedett értelmiségi viszonylag kisebb megrázkódtatások árán élheti meg az evangéliumi üdvösségtan és a hétköznapi valóság, emberi gyarlóság közötti szembeötlő ellentmondást. Magyarán: a legmélyebben vallásos, hívő ember sem viselkedik, cselekszik következetesen az evangéliumi tanítások szerint, ezt azonban nem tekinti kudarcnak. A valláshoz kívülről közeledő értelmiségi azonban – a ráció jogán – folyton összeveti a hitélet tanait, dogmáit az e földi valósággal. Az eredmény, az ésszerűség felől nézve, nem lehet más, mint kudarc és meghasonlás – Székely János visszatérő motívuma. A mélyen vallásos ember ahhoz hasonlóan cselekszik, mint a klasszikus méretű vátesz-költő/író: igyekszik feloldódni a magáénak vallott közösségben, gyülekezetben; tragikus, kiúttalan helyzetekben átsegíti a remény és a szeretet, a ráció keserves érveit pedig képes hittel korrigálni. Szerepbeteljesítőnek nevezném ezt a magatartást; a Székely János életművére jellemző kritikai gesztust viszont szereptávolításnak vélem. A fogalom nem azt jelenti, hogy az egyén tagadja a reá kirótt, esetleg kényszerített és elkerülhetetlen szerepet. (Hiszen tapasztaltuk, a sztoikusok és egzisztencialisták, illetve Dózsa felfogását: „ha sorsom: vállalom”.) A szereptávolítás azt a virtuális én-t tagadja, „amelyet a szerep mindenki számára tartalmaz, aki csak elfogadja... (...) a vakmerő viselkedés éket ver az egyén és szerepe, a cselekvés és létezés közé”.²⁷ Ezt a magatartást képviseli Dózsa, a Grénier-fivérek, a Mórok Hussszeinje; elfogadják a szerepet, a sorsot mint elkerülhetetlent, de nem hajlandók azonosulni vele, és ezt változatos, konkrét és metakommunikációs eszközzel jelzik is.
Mindezt nem Székely János magánemberi habitusáról állítom; egyetlen szereplőjét sem tekintem önarcképnek. Az alkotó eszmei portréja csakis a művek összességéből, a szereplők viszonylathálózatából következtethető ki. Ezért nem idézem sok-sok idevágó nyilatkozatát; inkább A nyugati hadtest zárómondatait. A narrátor beszél itt, szubjektív belső nézőpontot, afféle valódi íróportrét képvisel. Ám azáltal, ahogyan kontextusba és éppen a történet végére helyezi, álpatetikus-ironikus felhangokkal csendíti össze: máris fikcionálja az önarcképet. Arról szól, hogy tulajdonképpen a háború iszonyatai közepette juthatott hozzá a későbbi életét meghatározó esztétikai élményekhez. Már-már megtéveszti az olvasót. „Valamiféle gondviselés lehetett ez csakugyan: az én külön, személyre szóló, belülről működő gondviselésem.” Ám azonnal kifordítja az első jelentést. „Nem voltam én soha szerencsés, ellenben fogékony voltam mindenre, ami súlyos és fontos. Holtomig szeretem magam ezért.”²⁸ (Az én kiemelésem – Sz.L.)
Hát ez az a sztoikus, megfoghatatlan szellemi portré.
Megkísérlem egy lényegtelennek tűnő, de tipikus Székely János-i jelenettel szemléltetni, miért olyan nehezen megragadható, szinte megfogalmazhatatlan a valódi egyéniség, és miért viszonylagos, szituációk szerint változó minden erkölcsi érték ebben az életműben.
A Protestánsokban a Börtönőr epizódfigurája – mintegy a viaskodó, nagy eszmék pandanjaként – a hétköznapi, gyarló tisztességet jeleníti meg. Gérard pénzt ad neki, azzal a megjegyzéssel: ha már vagyonok mennek el a hatalmasságok megvesztegetésére, miért ne kapjon egy jelentéktelen, de a hallgatása révén számukra legfontosabb személy. A Börtönőr elfogadja, majd tisztességgel bevallja, hogy ennek ellenére jelentenie kell megfigyeléseit – mondhatnók, munkaköri kötelessége... A rabok meggyőzik, hogy ártani nekik már úgysem lehet, ő pedig emberségből szemet hunyhatna a tények fölött. Némi fontolgatás után a Börtönőr beleegyezik, de visszaadja a pénzt: „ingyen sok mindent megtehet az ember,/ Amit egyébként sosem tenne meg.”²⁹ Gérard ezután ismét felajánlja a pénzt, most már hálájuk emberi gesztusaként, újévi ajándékként. A börtönőr ezúttal elfogadja.
Tehát ismét: minden csak szemantikai kérdés. Nem azt jelenti, hogy minden megvásárolható. Hanem azt, hogy egy dolog, szimbólum, eszme egyazon szituációban is pillanatok alatt megváltoztathatja a jelentését, ha akár csak a nyelvi környezet változik.
Ez a miniatúrában megragadott kompozíciós eljárás lényegében áthatja az életművét, és gondolkodói, kritikai magatartásként sugárzik szét. Részletes elemzése monográfiát igénye ne, e helyt egyetlen, vissza-visszatérő, változó konnotációkkal feltűnő motívumra szorítkozom.
A bibliai archetípusok, toposzok szent, örök érvényű jellegét a sérthetetlenségük biztosítja. Aki megsérti: Istent kísérti. A gesztus azonban természetesen a magyar irodalomban sem újdonság, és éppen a legnagyobbaknál: Kölcseytől Adyn át Németh Lászlóig.³⁰ Székely János talán messzebb megy náluk, amikor az emberiség legszentebb szimbólumait átértékeli. (Értelmezésemben valóban csupán átértékeli, de nem vonja kétségbe.) A Profán passióban Jézussal minden úgy történik, mint a valóságban, vagyis a Bibliában. Éppen csak a szerepköre más. E földi létével és cselekedeteivel nem Isten rendelése teljesedik be, hanem az emberpróféta a szent könyvekhez igazítja az életét, vállalja a szerepet, és azonosul vele – önként. Ismét csak egyszerű szemantikai módosításról van szó; a parancsolatot: „cselekedj úgy, hogy a próféták beteljesedjenek”, nem eleve elrendelésként teljesíti be, hanem küldetéstudatból, az emberiség iránti aggodalomból magára vállalja. A döntő megállapítást Tamás teszi: „Egy ember, aki elébe megy a sorsnak.” (Összevethető Dózsa szavaival.)
Talán nem jelentőség nélküli, hogy Székely János drámai hősei közül egyedül a Jézusé értelmes halál. „... vannak olyan életek, melyek csak a halál által lesznek értelmesekké, és teljesednek be. Az enyém ezek közé tartozik.” És itt egy újabb bibliai toposz jelenik meg. Jézus a Máté evangéliumából ismert szavakkal fejezi ki emberi gyötrődését: „... atyám, múljék el tőlem e pohár, ha lehetséges”.³¹ Székely János nem teszi hozzá: „mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te”. Kétségtelenül jelentése van a bibliai szöveg megcsonkításának, mert az ige több drámában is visszacseng. Ezekkel a szavakkal, a teljes szöveggel búcsúztatja a prédikátor a hitükért halálra ítélt Grénier-fivéreket a Protestánsokban. Az ő haláluk pedig értelmetlennek tűnik, mert az „Emberi faj.../ Lázálmokért küzd örökkön örökké,/ Holott az egyik olyan, mint a másik”.³² Nagyon hasonló, de természetesen profán szavakkal búcsúzik az Irgalmas hazugság ateista főszereplője: „... az ember akármi poklot vállal a jövőben, / Csak hogy egy pohár keserű vizet / Ne kelljen meginnia.” Paál Ákos ezzel egészíti ki az „igét”: „No, semmi, végül úgyis megiszom.”³³ Halála végképp értelmetlen, mert az élete volt kudarc.
Értelmezésem szerint Székely János kritikája egyszerre irányul az örökérvényűnek vélt erkölcsi normák ellen (mert megvalósíthatatlanok) és az erkölcsi normákat hatálytalanító bármiféle társadalmi berendezkedés ellen. Egyszerre irányul a kommunista ideológia és az intoleráns vallási buzgóság ellen: mindkettőben agresszivitást fedez fel, mindkettő erkölcsi dogmákat hirdet, miközben az egyéniség életterét szűkíti. Életműve a keresztény etika hiányát, az egzisztenciális vákuumot ábrázolja. Gondolom, ezért választotta a kivonulást, a különutas-sorsot, közéleti cselekvés helyett a reménytelen alkotást.
A vallással kapcsolatos aggályai Németh Lászlóra emlékeztetnek, aki az egyháztól mint intézménytől távolodik, és teremt egyéni, szépírói használatra alkalmas „magánvallást”; ez pedig az európai kultúrkörben és a 19. század liberális protestantizmusában gyökerezik.³⁴
Székely János hasonlóképpen egyedi és személyre szabott üdvösségtant alkotott, melyet az utókor nem kerülhet meg. Ilyen értelemben is – nem mennyiségben, de – mélységben a Németh Lászlóéhoz mérhető az életműve. Gondolati rendszerré szerveződő esztétikaietikai üzenete nem épült, nem épülhetett be a köztudatba. (Hiszen még posztumusz lételméleti munkája, A valódi világ olvasókra és értelmezőkre vár.) Jelentőségét érdemben nem is fogalmazhatjuk meg mindaddig, amíg az erdélyi írószerepek nem körvonalazódnak világosan. Az mindenesetre tény: Székely János munkásságában megvalósult a magánemberi-alkotói éthosz és cselekvés lehetséges összhangja. Azáltal, hogy elutasította a kor és a hatalom által felajánlott szerepet, és egy láthatatlan – mert a társadalom szerint nem létező – üdvösség-régióba vonult vissza, melyhez alkalmas világot is teremtett versben, esszében, drámában, epikában.
SZÁSZ LÁSZLÓ
JEGYZETEK
1. „Sajnos, ez a megítélésünk éppúgy realitás, mint amennyire mi, magyarok indokolatlannak véljük.” Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945-1991. Bp., 1994., 14.
2. Czine Mihálynak a hatvanas évek irodalmát jellemző szavaira gondolok. „Németh László azt mondja mindenekelőtt, hogy egy irodalom csak akkor adhat igazi értékeket, a világirodalom számára is érdemeseket, ha eredeti.... A Németh László-szövegben ez a fontos...” – In: Történelmi jelen idő. Bp., 1981. 175. Czine A magyar író helyzete című, 1961-es írásra utal. A gondolat valóban végigvonul Németh László elméleti munkásságán, de összetettsége ellenére következetlen, szélsőséges konklúziók felé mutat. Legjellemzőbben talán a Nép és író (1929), Népiesség és népiség (1928), Népi író (1943), Kisebbségben (1939) című tanulmányaiban.
3. Martinkó András – ma már sok szempontból vitatható – tanulmányában meggyőzően érvel az esztétikai ízlés és értékítélet befolyásolhatósága mellett. „De pusztán egy divat kreálta és kollektivizálta forma szépségelvvé válhat a művészetekben is. A változó szépségeszményt követő, divatszerűen – azaz motiválatlanul és az utánzás révén gyorsan elterjedve – változó művészi formák, eljárások kiterjednek minden mozzanatra: a dallam, harmónia, kompozíció, mozgásformák, stílus, prozódia változásában, illetőleg e változások értékelésében szintén szerephez jut a divatszerűség.” – In: Martinkó András: Teremtő idők. Bp., 1977. 409.
4. A fogalom idézőjelbe tett említése nem jelenti a transzilvanizmus nélkülözhetetlen értékeinek megkérdőjelezését. Utalnom kell azonban arra, hogy a transzilvanizmus ideológiai és esztétikai értékeinek megnyugtató különválasztása még nem történt meg. „Egy reális kiút történelmi-társadalmi akadályai felől talán érthető, de a huszadik században példátlan, hogy eszménnyé válhatott az önmegvalósításnak egy olyan programja, amely nem tartalmazza a szabadságot mint a célirányosság kibontakozásának, az emberi élet «egésszé» formálásának feltételét. Vagy vonzereje valóban abban rejlik, hogy átesztétizált formában, például a gyöngykagyló-jelképben, szépnek látszik?” Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Bukarest, 1992. 66.
5. Erving Goffman: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Bp., 1981.10.
6. I.m. 12.
7 A mítosz értelme. Bukarest, 1985. 64.
8 Visky András: A világ lelkiismerete. Marosvásárhelyi beszélgetés Székely Jánossal. Látó, 1990/6.  705.
9. Pokol Béla-Veres Ildikó: A professzionális író. Valóság, 1994/10. 17.
10. Uo.
10/a. Lásd: 8. jegyzet.
11. Székely János: Új képes krónika. Drámák. Kolozsvár, 1991. 184-185.
12. Kenyeres Zoltán Ezüstkor? Vaskor? című tanulmányában tárgyilagosan foglalja össze az utóbbi évtizedek szépírói termése és annak recepciója alapján körvonalazható írószerepeket. A múlt századi romantikával megjelenő vátesz-típusú költői magatartás hetvenes-nyolcvanas évekbeli devalválódásáról: „Nagy László a váteszmagatartás kétértelműséget nem ismerő erkölcsét követte, míg az új költészet nemcsak esztétikai, hanem eszmei szempontból is polifon, s ez határozza meg moralitását...” Új terminológiával kísérletezik. „Tegyünk különbséget a nagy költő mint kiemelkedő, nagy tehetség, és a líra erőterében konstituálódó «nagyköltő» között.... A «nagyköltő» a versek alanya volt valamikor... Azt hirdette, hogy a nagy eszmékből fakadó nagy érzelmek át fogják alakítani a történelmet, és egyszer majd minden jóra fordul...” – In: Kenyeres Zoltán (stb.): Az élő magyar líra. Öt előadás. Tatabánya, 1993. 10-14.
13.   Pokol Béla–Veres Ildikó, i. m. 20.
14.   Szilágyi Júlia a rendszerbe szerveződő lírai motívumok mélyreható elemzésével bizonyítja a szerepvállalás erkölcsfilozófiai jelentőségét. „Székely János öntudatos individualizmusa elválaszthatatlan a szerepkeresés kényszerétől, illetve az ideologikus szerepkínálat elutasításától.” A költő és a vesztesek. – In: Székely János: Semmi – soha. Versek, 1948-1986. Bukarest, 1994.
15.   A folyó (1956). Legutóbb megjelent: Semmi – soha, 1994.
16.   Vö. „Ifjúkorom derekán – talán huszonöt éves lehettem – megértettem én valamit... Szerencsére le is jegyeztem, belecsempésztem egy versbe, mert a gondolat a maga meztelenségében akkoriban... államellenes merényletnek minősült volna – egyáltalán nem is volt kimondható.” (Itt következik A folyó idézett részlete.) Székely János: Szempontok az illúziótlan gondolkodáshoz. Látó, 1990/12. 1383. Illetve: „Mi úgy tudjuk, hogy van jövő. A világban nincs... Én a haladás-fogalommal kapcsolatban jöttem rá. Mi fejlődhetik? Például a tudomány... A technika. De az emberi társadalom nem fejlődhetik.” Visky András, i. m. 708.
17. Caligula helytartója. Új képes krónika, 85.
18. Pokol Béla–Veres Ildikó, i.m. 22-26.
19. Epiktétosz: Kézikönyvecske. Ford. Sárosi Gyula. Bp., 1987.
20. Dózsa. Poéma. Bukarest, 1964. 55.
21. Benkő: Ez összevág még Heideggerrel is,
Csak egyszerűbb. (...)
Margit: Maga, kedves, egzisztencialista?
Benkő: Én semmiféle ista nem vagyok...
De nem vitás, hogy Klages vagy Camus
Jól fejezik ki élethelyzetünket.
László: Fiatalember, mit beszél? Hisz ez
A svábbogarak filozófiája.
Mórok. Látó, 1990/6. 668.
22. Hans Georg Gadamer: Bevezetés Heidegger A műalkotás eredete című tanulmányához. In: Heidegger: A műalkotás eredete. Bp., 1988. 14.
23. Szász László: Varázstükrében rejtőzködő Székely János. Látó, 1995/4.
24.   Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója. In: Erdélyi csillagok. Romániai magyar írók antológiája. Bp., 1988. 479.
25. Farkas Árpád: Avaron. Uo., 500.
26. Új képes krónika, 269.
27. E. Goffman, i. m. 40-42.
28. Székely János: Az árnyék. Soó Péter bánata. A nyugati hadtest. Bp., 1988. 461.
29. Új képes krónika, 160-161.
30.   A református Kölcsey egyik legjellemzőbb írásának a – protestáns körökben nem szívesen idézett – Töredékek a vallásról című tanulmányát tartom. „Azonban ki fogja tagadni, hogy az egyféle istentisztelet századokig óvta meg Európát azon borzasztó háborúktól, melyeket a világosodásnak napjai a többféle istentisztelet által feltűntettenek?” In: Nemzet és sokaság. Bp., 1988. 206. Ady ambivalens, örökösen viaskodó, közelítő-távolító istenképe és vallása – „Hiszek hitetlenül Istenben” – ma már nemcsak az irodalomtörténészek, de a befolyásos teológusok felfogásában is „az egzisztenciális Krisztus-bizonyosság” tanúságtevője. Lásd: Hegedűs Lóránt: Nyitás a végtelenre. Bp., é. n.
Németh László racionális-intellektuális vallásfogalmát a protestáns teológusok többsége elutasítja, az ehhez hasonló kijelentései miatt: „Honnan eredt a vallás? Én azt állítom: a lélek szükségéből. A lélek Isten-szomja: ez az első örök s állandó kijelentés.” Vallások. In: Németh László: Sorskérdések. Bp., 1989. 189.
31.  Új képes krónika, 33.
32.  Uo. 198.
33.  Uo. 269.
34.   Lásd: Kósa László: Németh László protestantizmusa. „... az a jelenség, amelyet a gondolkodási szabadsággal élve, az európai és a magyar műveltség kiragadott szálaiból szőtt és nevezett el végül protestantizmusnak, ebben a fogalomkörben – mint a magánvallás egy formája – a személyes értelmezésen túl nem talált elfogadókra.” In: Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, 1993. 187.