Gál Sándor
ALTERNÁCIÓ-KRONOLÓGIA
Amikor 1944-ben beírattak az iskolába, Kiss tanító úr osztályába kerültem. A tanteremben három padsor volt; mi elsősök az ablak felőli padokat kaptuk. A középső s a legbelső sorban a másodiktól az ötödikig való gyerekek ültek. Nekem személy szerint akkor az volt a legnagyobb gondom, hogy nem jutottam református ábécéskönyvhöz, amiből tanulhattam volna. Pestről egyik nagynéném ugyan hozott számomra ábécéskönyvet, de azt a katolikus iskolában használták, így azzal sokra nem mentem. Ennek ellenére igyekeztem előbbre jutni az ábécé tanulásában; mutattuk, s kórusban hangosan skandáltuk a betűket, miközben a felettünk járó osztályok csendes foglalkozást kaptak. Kiss tanító úr nádpálcás fegyelme példás rendet tartott. A tőlünk függetlenül zajló akkori történelem azonban ezt a számomra szépnek vagy inkább különösnek tűnő időt – akár palatábláról az írást a nedves szivacs – egy pillanat alatt letörölte. Kiss tanító úr megkapta az SAS-behívót, minket békével hazaküldtek, tantermünket pedig elfoglalta egy német híradós alakulat: mint tény – kizárólagos és egyetlen háborús alternáció.
Nem sokkal később az imént említett német alakulat távoztával néhány hónapra zsidó gettóvá alázta a történelem iskolámat. Az embertelenség szemléltető oktatásának lehettem mindennapos tanúja hatévesen, amikor a keretlegények reggelente testgyakorlás címén a szerencsétlen, elgyengült embereket békaügetésre kényszerítették az iskolaudvaron, s fahusángokkal ösztökölték ugrálásra a lemaradozókat. Ez is felfogható az iskola egyféle alternációjaként...
Ezerkilencszáznegyvennégy végén, amikor Budapestet bekerítették, a „gyűrű” külső vonala Búcs és Dunamocs között a Mocsolyákon át húzódott, frontfalu lettünk, s éltünk naponta halálközeli tudattal. Ez az újabb fordulat az iskolát lóistállóvá tette, s ami benne alkalmas volt tüzelőnek – kemény volt az a tél –, azt el is tüzelték a háború hétköznapi törvényei szerint; a béke ránk köszöntésének napjaira nem maradtak csak az üres falak, s a padlón lévő szalmával elegy lótrágya.
Ekkor Nagy Lajos nyugalmazott rektortanító vezetésével a két termet kitakarították, a padlót olajjal kenték be, de még így is szúrta a szememet a padlóból folyamatosan párolgó ammóniabűz. Nem volt pad, nem volt tábla, sem asztal, nem volt könyv, se irka, de még kréta sem. Ennek ellenére Nagy Lajos rektor úr úgy döntött, hogy tanítani s tanulni kell, mert másként értelmesen élni nem lehet, sőt, nem is érdemes. Mondtuk kórusban az egyszeregyet, hallgattuk a rektor úr felolvasásait, tanultunk valami olyasmit, ami egybefogja a közösséget. Hanem amikor az ammóniabűzös osztályban már előbbre jutottunk volna, egyszerűen bezárták az iskolát, Nagy Lajos rektor úrnak pedig megtiltották, hogy magyarul tanítson. Így történt meg aztán, hogy vagy tizedmagammal a rektor úr lakására jártam tanulni, ahol az egyik szobát tanteremmé nyilvánította a szükség s a kényszer. Itt s így tanultunk meg néhányan írni és olvasni magyarul.
A negyvenötös iskolaajtó-beszögezést nemsokára iskolanyitás követte, azzal a csekélyke különbséggel, hogy nem Nagy Lajos oktatott bennünket, hanem bizonyos Rudolf Rovny igazgató úr, aki, mert beszélt magyarul, a tanítást leggyakrabban azzal kezdte, hogy „butamagyar”. Lévén katolikus s szlovák ember, a felemelő kassai nemzetprogramot megvalósítandó, elhitette magával, hogy amit mond, azt mi értjük. Nem értettük. Ennek ellenére – kötelező volt – jártunk ugyanabba az iskolába, de ennek az iskolába járásnak az égvilágon semmi értelme sem volt. Az időben egyébként már javában folyt a kétirányú lakosságcsere, a reszlovákizáció és egyéb nemzeti különlegességek. Kor- és osztálytársaim közül sokan egyik napról a másikra simán eltünedeztek az osztályból, s valahol Moson megyében folytatták azt, ami szülőfalujukban számukra folytathatatlanná lett. Nem tudom, mit érezhetett és gondolhatott Rovny igazgató úr, azt azonban szinte biztosra veszem, hogy nem volt boldog közöttünk. Mert – a többi között – Tibi fia félelmetes gyorsasággal tanult meg magyarul, s magyar beszédéért ő kapta a legtöbb tenyerest és körmöst a tulajdon apjától. Egyébként Tibi kövér és végtelenül kedves fiú volt, nem érdemelte meg az apai fenyítéseket...
Így zajlott a gyönyörű, értelemmel fölfoghatatlan élet. Reggelenként elmormoltuk az „iszináidukát” (egy novellám címe lett ez az értelmetlenné torzított szöveg), s aztán hallgattuk Rovny igazgató úr számunkra értelmetlen és érthetetlen beszédét, s a folyamatos „butamagyarozást”. Ezekről az évekről fogalmaztam meg már korábban, hogy 1945–48 között számunkra csupán egynyelvű alternáció létezett. Azazhogy volt még egy ráadása is ennek; történetesen azok, akiket a benesi dekrétumok alapján Csehországba deportáltak, tudomásom szerint iskolába se járhattak. Ha mégis igen, akkor cseh iskolába, amely egy különös „al-alternációnak” mondható nemzedékem jelentős rétege számára. Ezek közül a Csehországba telepített kortársaim közül volt, aki később visszakerült szülőföldjére, ám számosan ottrekedtek, s unokáikban mára csehekké alternálódtak. (A több mint húszezer magyar, aki ma cseh állampolgárként él, s az anyanyelvi művelődés teljes hiányát tapasztalja a Benes-megálmodta „Bohemiában”, nem ezzel a „negyvenhat-negyvenhetes” hullámmal került oda.)
Az azonban bizonyos, hogy ők is, akárcsak a rabszolgapiacra hurcolt első hullámbeliek ugyanazt a veszteséglistát gyarapítják, amelyet a „magyartalanítás” csehszlovákiai végrehajtói készítettek számunkra.
Amint látható, létezik a történelemben néhány abszurd helyzet, amikor az alternációk különböző módozatai ragyognak a nemzetiségi égbolton hideg, közömbös fénnyel, s nem jeleznek semmit...
Az eddigiekből, gondolom, jól látható, hogy itt a véletlen s az esetleges fogalma kizárható. Az azonban logikus, egyértelmű, hogy előre megtervezett koncepciót valósítanak meg a mindenkori hatalom birtokosai – a megtorlás politikáját, amely azért nevezhető Európa legaljasabb politikai programjának, mert az ellenállásra, a védekezésre képtelen gyermekeket sújtja, azok ellen irányul. Nem többel s nem kevesebbel, csak azzal és annyival, hogy elveszi tőlük az anyanyelvi jussot, azt, hogy – növekedvén – megérthessék a körülöttük lévő világot. Ugyanakkor ez a hatalom azt is elkövette, hogy akik biztonságot, tudást s példát adhattak volna számukra, azokat kiűzte az országból. A háborút követő kitelepítések, deportálások után ugyanis összesen 110 képesítéssel rendelkező magyar pedagógus maradt az akkori Csehszlovákiában. A hatalom szinte biztos lehetett abban, hogy ilyen erővel a magyar oktatásügyet újjászervezni lehetetlen még akkor is, ha megadják az anyanyelvi oktatás lehetőségét, az eleve kudarcra ítéltetett.
A hatalomnak ez az „alternatív” elképzelése azonban mégsem következett be, bár az ötvenes évek elején a szlovákiai magyar oktatásügy helyzete – éppen a pedagógushiány miatt – közel volt a széthulláshoz. Emlékszem, hány egyszerű falusi ember, egy-két polgárival a hátuk mögött, háborút járt leventék, ugyancsak valamilyen megkezdett, de félbeszakadt iskolával odaálltak a katedrára s tanítottak. A „hathetes” gyorstalpaló tanfolyamok végzettjei pedig évtizedes heroikus munkával – tanulva tanítottak – szereztek maguknak teljes pedagógusi képesítést. Soha azóta annyi magyar gyermek nem járt magyar iskolába Szlovákiában, mint az ötvenes évek közepén, holott – mert az alternatív eszme nem halt ki – a reszlovakizált „magyarok” gyermekei kötelezően szlovák iskolába voltak kényszerítve. S ezzel együtt – vagy mindezek ellenére – a hatvanas évek fordulójára ismét lettünk vagy félmillióan. Magyarok, akik vállalták magyarságukat. Eredménynek nem volt ez sok, de a párizsi békediktátumba foglalt clementis-i „más megoldás” ismeretében, s főleg annak gyakorlata után mégsem lehetett megkerülni ezt a tényt, bárha a „szocialista internacionalizmus” mint lefokozó ideológia, oda-vissza alapon működött.
A hatvanas évek látszatcsendje után a konszolidáció idején az alternáció rejtett vezérléssel, de hatékonyan működött, illetve folytatódott; miközben ezt iskolaintegrációnak becézték, amelynek több mint 240 magyar kisiskola esett áldozatul. Ennek következményeiről a nyolcvanas években készítettem egy szűk látleletet Ahol élünk címen. E dolgozat terepmunkái máig hátborzongató élményeim közé tartoznak. Azt már szinte említeni sem érdemes, hogy ezzel párhuzamosan a magyar pedagógusképzést is szépen, csendesen leépítették, s a nyolcvanas évek elején a magyar oktatás teljes fölszámolásának paragrafált változata is elkészül. A mostanában szorgalmazott alternatív oktatási tervezethez nyilván ez szolgált forrásanyagul. A rendszerváltásig aztán egy kevéske szélárnyék következett, de ebben a látszólagos nyugalomban a szlovákiai magyar gyermekeknek a 15 százaléka már nem az anyanyelvén tanult...
Ami ma folyik Szlovákiában a magyar nyelvű oktatás elvéreztetésére, az ennek a több mint négy évtizedes „alternációs” igyekezetnek a legcinikusabb, legtorzabb és legembertelenebb szakasza. Gerjesztője pedig a szlovák ösztönsovinizmus demagóg degeneráltsága, amely e térségben a balkáni tekintetnélküliséget igyekszik meghonosítani.
S lám a gazdag, demokráciájával tüntető Európa mindezt némán tűri, mert ez piti belügye Szlovákiának. Nincs benne semmi, de semmi üzleti lehetőség. Így hát miért is mozdulnának? Holott Trianon hordalékát azoknak kéne eltakarítani, akik ránk omlasztották. Feltehetően az sohasem fog bekövetkezni, holott a következő évezred Európájának egy ilyen „alternatíva” ilyen-olyan esélyt jelenthetne.
Ami a jelent illeti, gondolom, e szép napokat ha megélhette volna, Rudolf Rovny igazgató úr repesne a boldogságtól...