Papp Sándor Zsigmond
(’72-ES BLUES)
Talán mert minden összefügg.
Olyan alaktalan, széteső délután volt; minden hónapban előfordul legalább egyszer. Alattomosan megbújik a naptárlapok közt a száraz számoszlopokban. Első ránézésre nem is lehet kiszúrni, talán a tizenhetes vagy a huszonötös mögött lapít. Mindegyik annyira kimért, annyira jellegtelen, hogy az már bosszantó. Aztán csak megjelenik előzmény vagy bejelentés nélkül, udvariatlanul belép egy unalmas mozdulat keretében, talán már abban, hogy reggel sokáig nem találja az ember a megfelelő hangulatot. Valahogy így kezdődik, tompa fejfájással, egy tegnapi szájízzel, melyet egyelőre még a fogkefe sem távolít el. Érzéketlen szálaival csak dörzsöli a foghúst, belekotor a szuvas fogakba. Vacak, mentolízű ez az ébredés. Nem is lehet ellene védekezni.
Majd lassan, szinte óvatosan fejlődni kezd. Kitágul, már akkora, mint ez a néptelen mellékutca, amely idétlenül tántorog a bérházak között. Egészen céltalanul. Lehelete a válltömésben motoszkál (a kopott gallér engedte át) konok szívóssággal, mint az ilyen szétfolyó délutánok általában. Ha színekben gondolkodnánk, akkor erőtlen kék lenne. Ilyen árnyalat. A járda, a kitaposott edzőcipő alatt másabb szürke. Másabb, mint tegnap volt. Csak a szegélykövek követik makacsul a fényt.
Dániel tudta, hogy a színek mindennél fontosabbak. Ha jól belegondolunk, már semmi másban nem bízott ennyire, még a nőkben sem, akikben minden nyilvánvaló ragaszkodás vagy alázat ellenére is maradt némi alkalmi jelleg. Ezt persze rögtön kiszúrták. A nők rohadtul érzékenyek a minél előkelőbb helyezésre a fontossági sorrendben. Velük születik, vagy a hormonok pumpálják a fejükbe később, ez az a kérdés, amire S. Dániel nem tudott kimerítő választ adni. Talán mert hiányoztak az ez irányú ismeretei, vagy mert szégyellte megkérdezni egyetlen nőgyógyász ismerősétől. Ki tudja. A lényeges dolgok mindig bagatell problémákon csúsznak félre... Így is csupán azok találták némiképp vonzónak, akik elismerték ugyan tétova felsőbbrendűségét, de kibírhatatlanul fantáziátlanok voltak az élesebb szituációkban. Ebben volt valami ördögi. Misztikus feketében grasszált előtte ez a hangulat, valahányszor hazafelé igyekezett a kivilágítatlan utcákon. Leginkább ezen töprengett mostanában, de úgy, mint aki még jó ideig nem akar megoldást találni. Mert abban mindig is van valamilyen undorító véglegesség. Ő azonban gyerekesen irtózott a befejezett, hermetikusan lezárt ügyektől. Azokat nem lehetett többé alakítani, finomítani; mindössze valamilyen bénult rosszkedv lengte körül az embert, mintha elhalálozott volna egy távoli rokon, akit nem igazán ismert, mégis a gyász több mint formalitás. Talán mert az emlékgócok szövevényében azért még kivehető egy-egy arckifejezés, egy jobb mondat.
Megint az eső. Az emberek (a délutáni alvajárók) idegesen bújtak be a dohos kapualjak torkába, ahonnan a szemét édeskés bűze kígyózott a sugárútra. Az a szép arcú lány, aki az előbb még mosolyogni látszott, most egy otromba erkély alá menekül. De kétségbeesése átmeneti, mert hamar megtalálja pasztellszínű, parányi ernyőjét, s magabiztos léptekkel továbbrohan. Vádlija eltűnik az esőcseppek monotóniájában. Az egyetlen valamirevaló esemény a cekkeres nő harákolása a szomszédból. Dániel kényszerű vállrándítással a kapualjban, egy barátságos konténer közönyével. Az ilyen lányoknak mindig van használható esernyőjük – nyugtázza, s odébb rúg egy szemtelenebb dinnyehéjat. Ettől patetikussá válik az egész. Mert ha már a dinnyehéjak is rohadnak, akkor mindjárt vége a nyárnak. Az eső visszafogott, csendes szemerkélés.
Aznap többször csengetett. Egyre türelmetlenebbül. Nem szerette ezt az állott folyosószagot, amely tolakodóan átitatta bőrét, ruháját, még a hajszálai közé is befurakodott. Napokig nem szabadult tőle. Belekeveredett az itt élők intim kipárolgása, a soha ki nem mosható ruhák nehéz illata. Soha ki nem mosható hangfoszlányok, káromkodások dühe. Úgy érezte, akaratlanul is részese lesz a lakók semmilyen életének, unalmas titkainak. Mintha belesett volna valamennyi kulcslyukon, elkapták volna, s most számon kérik a kilesett történeteket. Pedig igazából nem látszott semmi, az ajtók mögött sötét volt. Viszolygott ettől a közelségtől. Újra rátenyerelt a tucatcsengőre. Kedvetlenül ciripelt, semmi diszkrét bim-bam, csak ez a lágy, lomha zaj. S ő valahol, ebben az esztelen körforgásban, ahonnan nem lehet kilépni, ezekkel a tolakodó szagmaradékokkal.
– Te vagy az? – kérdezte az asszony, miközben fásult szemével gyanakvóan átfésülte az arcát. Aztán nehézkesen megfordult a konyha irányába, ahonnan maszszív ételszag gomolygott. – Mindig csak te... mindenkinek ugyanolyan az arca. Nem is értem én ezt...
– Zsolti? – állt meg ügyetlenül a konyha előtt. Még szeretett volna mondani valamit, talán az időjárásról, a kikezelhetetlen reumáról, amihez mindenkinek szabvány részvétnyilvánítást szabott ki a kötelező szánalom. Bármi mást, amin kicsit el lehetne rágódni. Az asszony szórakozottan rakosgatott tovább az asztalon.
– A szobájában... egész nap ott ül. Magának való, ostoba kölyök! De higgye el – egészen közel jött, s bizalmasan belecsimpaszkodott a pulóver ujjába –, az apja sem volt kiemelkedő jelenség.
A szoba padlóján feküdt szétvetett végtagokkal. Szeme szorosan lehunyva, álla merész ívben a mennyezet felé néz. Valamilyen pillanatnyi áhítatot tükrözött az egész. A redőnyök félig leeresztve, vonásai a fénycsíkok alatt kiismerhetetlenek. A levegőben halk, sejtelmes Vangelis. Valószerűtlen vigyorok a poszterpofákon az üres polcok felett, az ajtón. A falakon kézmagasságban elnyomott csikkek hamuszínű foltjai, koromsötét szélekkel. Egykori találkozások, vétlen összeröffenések rovátkái és dátumai. Mámormaradványok. Innen-onnan elemelt söröskorsók, poharak kihűlt darabjai, amelyek már nem jelentenek semmit az „emlékszel?” kezdetű széphistóriákban. Nem viszik tovább a vontatott cselekményt.
– Mit akarsz? – szólalt meg hirtelen.
– Csak úgy feljöttem – mondja, s meghúzza a sörösüveget, ami eddig a szekrénynek dőlve árválkodott a sarokban. – Egyébként mi ez?
– Beszélgetek az istenekkel. – Meg sem mozdul, hangját sem emeli meg.
– Jó. Van még valami alkohol?
– Nincs. Tudtad, hogy a halott lelke visszatér?
Cigarettát keres. Előbb a fotel mögött, majd a könyvek hátánál. Egyet sem talál, pedig biztosra vette. Orrában még mindig a poshadt folyosó, a kókadozó virágok savanyú illata. Amikor a korlátnak támaszkodott, pontosan érezte, hogy a szomszéd fuvaros újból bámulja az ajtón keresztül. Hátha mégis ellopná a fikuszokat? Hátába mélyedt a vas józan hűvössége, a kétemeletnyi űr. Nevetni próbált. Többször, egymás után...
– Sejtettem.
– De nem mindig kapsz új életet, csak ha megfeleltél az elvárásoknak. A legigazibb feltételeknek.
– Mégis milyen elvárásaik lehetnek egy nyamvadt halottal szemben? Vajon tud-e zongorázni, vagy beszél spanyolul? – ingerült lett, talán a sör nem volt friss. Nem tudni, mióta szobrozott a sarokban, milyen események keserítették ennyire kiszámíthatatlanná. Legalább egy rágógumit találna valahol. A zsebében összegyűrt mozijegyek, kiflimorzsák.
– ... a terem közepén áll a mérleg, mögötte Ozirisz, a túlvilág királya vakító fehér köntösben... nyakán ékszerek, az arany csillogása nem evilági fény. Állán szertartási szakáll. Kezében tartja Maat pehelykönnyű tollát. Maat az igazság istennője. Látni nem lehet, de mindig jelen van. A sarokban, az oltárok mögött. Anubisz, a temetők istene elveszi a tollat, s a mérleg jobb serpenyőjébe helyezi... óvatosan... majd az elhunyt szívét a másikba. A háttérben Thot, az írnokok védelmezője mindent feljegyez, a mérleg hajszálnyi billenéseit is. Nincs menekvés... szívednek sosem szabad nehezebbnek lennie, mint a toll, mert különben Anubisz, a kutyafejű nem ad új életet. Szétszóródsz a semmiben...
– Megható, csak kicsit túllihegted.
Rosszalló grimasszal tápászkodik fel. Első lényeges megnyilvánulása: szívtelelenül kikapcsolja a zenét. Süket csend zuhan az élettelen tárgyakra; tapintható, értelmetlen némaság. A poszterpofák együttérzőek próbálnak maradni az árnyékban. Aztán félrehúzza a függönyt, s kibámul az udvar nyálkás köveire. Az esődarabkák patakokká állnak össze a garázsfeljárók lejtőjén, az üvegen. Valaki zongorázik alattuk. A hangok, akár a füstkarikák, nem jutnak el az ágyig.
– Valamikor úgy is el kell mondanom, hogy rühellem az elfuserált józanságodat. Jó lenne, ha egyszer végleg lekopnál innen – fordul Dánielhez. Szemében puha egykedvűség, az cső színe.
– Te sem bírod tovább? – Megpróbál a dallamra koncentrálni, kihámozni a töredékekből egy arcot, az ujjak kontűrjeit a klaviatúra sápadt visszfényéből. Valamilyen sovány kapaszkodót.
– Merev vagy, mint egy kiszáradt lószar! Te voltál mindig az a szerencsétlen, aki összeseperte az elszórt csikkeket a szőnyegről, és gondosan letörölte a port, miközben mások jó részegen ölelgettek valami nőt, vagy csak úgy átmenetileg üvöltöttek valami elviselhető zenére. De így legalább pár óráig hűek maradhattak önmagukhoz. Te pedig összeszedted az üvegeket, mindenkit a keresztnevén szólítottál, és elhitted, hogy hálásak leszünk neked öreg napjainkban.
– Volt valami ilyesmi...
.................................................................................... az éjszaka vasvázai, ahogy rálépnek a testek önfeledtnek hazudott pihegéseire, akik minden idézetet, minden viccet és mondatot felhasználtak már az áttörés, az igazán nagy áttörés érdekében, mégsem sikerült elfogadhatóbbá csiszolni a félmegoldásokat, mert a csend megfertőzi a csókokat; később felszedegetik a hideg ruhákat, amelyek most csak ügyetlenkednek a sötétben, mintha készakarva gabalyodnának össze, hogy maradjanak még egy kicsit a szereplők, hátha történik valami, valami sokkal fontosabb
aztán végre összekapcsolódik a melltartó, a slicc fogai ismét egymásba kapaszkodnak, lassan eltünedeznek az erogén zónák, a bőr tisztásai, az ujjlenyomataink is elmosódnak a hajlatokban, az üvegben talán meglöttyen a maradék, hangosan és élesen, mintha el sem kezdődött, meg sem történt volna a szerelem, csupán előjátékra futotta ma, de így sincs semmilyen gyakorlati jelentősége a jelenetnek, tiszta pazarlás, bérházi időtöltés rossz idő esetén, s elmegy egy lány, akinek újra kimondhatatlan igazságai voltak, vagy csak úgy érezte, hogy igazai mond, de azt hiszem, ez már végképp lényegtelen
a föld végül beszívja a nedvességet, ismét szárazabb lesz az udvar, az elvadult kert még elhagyatottabbá válik, mindössze a por csikorog a talpunk alatt, ahogy felemás fintorral bóklászni indulunk a folyó partján, ilyen érzelgős tucatmódszert használva fejünk kiszellőztetésére, de addig sincsenek gondolataink, nem kell elviselnünk nyakatekert ostobaságainkat, csupán nézzük a vizet, ahogy félelmetes blazírtsággal mászik arrébb, mint egy jóllakott hüllő, ugyanolyan semmitmondóan ebben a nyári utórezgésben, ami talán már az utolsó, mégis jó lett volna meztelenül a habokba bújni, valami kézenfekvő természetességgel, de nem tettük, nem tehettük, mert nem illeszkedett a kispolgári idillhez, ami elfoglalta már a mohazöld padokat
a lányok éretlen combjai a töltésen, ahogy még egyszer megjáratják magukat éhes tekintetünk kereszttüzében, aztán vége a napnak, csak a galeri rendel még egy kört az álmos ólmos pincértől, s így egyetlen jóleső nemtörődömséggé olvad össze a sétány, festett kisasszonyok lézengenek az asztalok körül, a rendőr tányérsapkáját igazgatja egy esetleges szalutáláshoz, és a hollók az ágakon, nyugodtan, mint a tél eleven karmai, Jog és Törvény nélkül, kiszámíthatatlan feketeséggel……………………
…………………………………………………………………………………………….
– Volt valami ilyesmi...
– Nem biztos, hogy mindenki át tudná vészelni... annyira simán, mint ahogy elképzelted. Talán jobb beledögleni, az sokkal egyértelműbb az utókor szempontjából – fanyar mosoly lóg a szája szélén. Második díszkörét kezdi a szobában, csoszogó lépteivel minduntalan belebotlik a rojtokba. A zongora is elhalkult, ajtócsapkodás, fémtárgyak csörömpölése veszi át a helyét. – Egyébként biztos ismered, hogy két eszkimó találkozik a sivatagban, az egyik eperfagylaltot majszol...
– Ismerem – nyögi Dániel. Szemben a házak ugyanúgy hallgatnak, és mereven néznek vissza, mintha figyelmeztetnének valamire, ami úgyis bekövetkezik. Zsolti kikíséri. Az asszony elkapja a tekintetét, visszahúzódik a spájzajtó mögé, hallani a szuszogását.
– Beteges vajszíned van – mondja Dániel, akinek fontosak a színek. – Ki kellene mozdulnod, valamit sportolni vagy mit tudom én...
– Majd gondolkozom rajta – hunyorog a fénytől, ijedten a vaskorlátig hátrál. – Legfeljebb sétálok egyet... érdekes, régebben még tudtunk olyan mondatokat, amelyek átszakították a papírt. Voltak súlyos mondataink. Maradandóak...
– Igen – feleli szórakozottan, és újra hátában érzi a fuvaros kicsinyes félelmét. Kedve volna belerúgni a virágokba, szétszórni a földet, azért a kevés kárörömért, ami még megszerezhető ebben a pillanatban.
– Mondjál még valamit.
– Turcsányi.
– Mi van vele?
– Ő volt a rendmániás. Minden buli után sepregetett, meg port törölt. – Kifejezéstelen az arca. – Úgy, ahogy mondtad...
– Nem baj... legalább elbeszélgetünk. Úgyis minden csak vicc, nem?! – mondja az obszcén viccek és lejáratások nagymestere, s nem tud mit kezdeni magával.
Tanévnyitókon használatos vigyort erőltet magára. A huzat belekap a hajába, testszagát végigviszi a folyosón. A fuvaros lábat cserél az ajtó mögött, ezzel is jelzi: elégedetlen a jelenettel, talán több izgalmat várt, teátrálisabb mozdulatokat. A lépcsők halványsárgára koptak, s a falak ügyetlenül verik vissza a lépteket. Bezárja az ajtót; visszamenne a szobába, leheveredne a földre, talán újra lehet indítani a gondolatokat. Vagy felmászni a tetőre, s keresni egy galambtollat. Bármilyen nyeszlett tollat, már az illúziókért is. Menne, de nem tud. Kezében a kilincs nyirkos tapintása, fülében a zár megszokott kattanása, ahogy a helyére fordul. Ezek a zajok most sokkal fontosabbak...
............................................................. harmadik napja kopogott az ereszen, zörgette és cibálta azt a haszontalan bádoglemezt, néha monoton lüktetéssel, olyan érzéketlen ritmusban, hogy csak fel-alá járkált a szobájában, akár a tehetetlenség cellájában, ahol le sem lehet heveredni, mert egyfolytában benéz a disznóképű smasszer, s talán a plafon sem egyéb, mint csupasz rácsok erezete, s felülről is bámulják az őrök, arckifejezésük olyan önelégült, olyan mindentudó, hogy már fáj
máskor kapkodó, rapszodikus dallamot játszott, felborzolta az árokban összegyűlt vizet, saját testét, s annyira áthatolhatatlanná vált, hogy nem is tudta kivenni a szemközti házak szigorú cserepeit, csak mélyebb tónusú foltok emelkedtek ki valamennyire ebből a szürkeségből, talán a kedvüket vesztett fák komorsága vagy az a penészszagú ház, melynek hatalmas zsalugáterein nem furakodott át a napfény, s így az árnyékok beleették magukat a bútorokba
járt már ott, de nem bírta sokáig azt az átható halál- és betegség-kipárolgást, amit még a nyugdíjas bérfejtő örökké piszkos kardigánja is árasztott magából; beesett szemével hosszasan tanulmányozta, s csak motymorékolt szaggatott lendülettel az örökkévalóságról és bűneink bocsánatáról, ami itt, ebben a környezetben csupán vaskos átverésnek tűnt
nem is értette igazán, mert az öreg mindig a csuporban felejtette a protézisét, de így is kikísérte az ajtóig, mosolyogva megveregette a vállát, talán biztatásnak szánta valamihez, majd óvatosan szétnézett, megrángatta a zsalugáter szárnyait, a sötétség szenvtelen strázsáit, s úgy húzta be maga után azt a rozsdás tákolmányt, mintha végleg távozna az élők kicsinyes világából
a bérház bebugyolálta magát jellegzetes, áporodott csendjével, az esőillat öszszekuporodott a lépcsőház homályában, s így minden elrendeződött egy ideig, csak a föld nem bírta már beszívni a vizet, s helyenként visszaköpte amúgy sárosan, emészthetetlenül, de ezen igazán csak a házfelügyelő tudott mérgelődni, mert bemocskolta konfekciós nadrágját, ha egyensúlyozni próbált a pocsolyába lökdösött féltéglákon, s pontosan tudta, hogy ez a mutatvány mennyire csorbítja kikönyökölt méltóságát,
aztán a lakógyűlés, ahová mindenki a megszokott panaszával érkezett, s a megszokott ígéretekkel távozott, percekig bízva valamilyen isteni segédletben, amit a sárga arcú, beázott cipőjű tisztviselő képviselt, aki végül ugyanúgy kattintotta be aktatáskáját, mint hetekkel ezelőtt, de előbb precízen megtörölte a selyemzsebkendővel fémkeretes szemüvegét, s kilépett, gallérja mögé rejtve személyazonosságát, s csak lent, kocsijának megbízható nyugalmában engedett meg egy trágár szónoklatot az esőről, az önfeláldozásról, a betokosodott lakóelvtársakról, s úgy általában mindenről, ami belefért ebbe a félpercnyi kinyilatkoztatásba, majd megugrasztotta a kiszuperált Ladát, ami hangos méltatlankodással pöfögött el a kiszolgáltatottak keserűségéből, s csupán a kerék krikszkrakszai maradtak még pillanatokig, amíg a medréből kizavart sárgás lé vissza nem hömpölygött, magával sodorva pár rozsdabarna falevelet
még igazítottam a szobán
lesimítottam a takaró kedvetlen ráncait az ágyon, foltokban fakult a fáradtpiros szövet (fáradtpiros, ezt még Dániel találta ki), s a rugók sem virgonckodtak úgy, mint pubertás éveimben, csak nyögtek, nyöszörögtek, mintha panaszkodnának valakinek, mintha együtt vénülnének a házzal, a levegővel, minden időtlennek vélt mozdulással, de szerettem, mert őrizte valamelyik eresztékében apám fénykorát, anyám kötőtűinek szapora motoszkálását
az ágynemű a szekrény aljában fekszik várakozó testtel, bőröd egykori melegével puhábban és fülemben talán már kék cipőd koppanása, ahogy hamisítatlan nőiességével, diszkréten begyűrűzik a folyosóról, tudom, egészen más lesz, mint az eső vérszegény kapirgálása a bádoglemezen, és hogy a gyerekesen bő esőkabátodat fogod viselni, de nem lesz nálad esernyő, bőrig ázol, hogy átmelegítselek, pisze orrodról csepegni fog a víz, mindent leveszel érzéki lassúsággal, kicsit távolabb, hogy ne érhessek hozzád, még ne rontsam el ezt a csodát, ahogy a szeretőmmé vetkezel; ne takarjam el azt a hamar illanó fényt, ami ilyenkor megcsillan rajtad
akkor elindulsz felém, nem sietsz, érzed: minden lépésed szinte már beteljesülés; valami kinyílik bennünk, látom a vágy friss hajtásait az íriszeden, s órákra elfelejtem, hogy a folyosó végi közvécét megint összerondította a részeges mozigépész, önfeledt lazasággal rászart a peremére (a papír összegyűrve a sarokban, mint felsejlő szándék a civilizáció nyomornegyedéből), de nem tudok rá haragudni, mert olyan bánatos tacskószemekkel kér bocsánatot, és mert ad pár ingyenjegyet valamelyik keveset látogatott előadásra
elfelejtem Erzsike néni vissza-visszatérő fóbiáit nem létező odúkról, ablaktalan termekről, ahová az emberi gonoszság gyömöszölte be, csak vakoskodik magára hagyottan, s reszketeg könnyeit (aprók, erőtlenek), ahogy végigvánszorognak eltorzult arcán minden délután, a szép özvegyasszony mániákus öngyilkossági kísérleteit, a mentősfiú rutin kérdéseit; de ezek sem nekem szólnak, nem értem születtek, legfennebb súroltak kényszerű töprengéseimben, zsebre dugott kézzel ácsorogtam megjátszott nyugalommal a történések perifériáin, egyedül, egyetlen örökségemmel: apám monológjaival, melyeket a halála nyomatékosított kitörölhetelen bűntudattal, pedig nem volt miért szégyenkeznem, hiszen nem én öltem meg, egy egész rendszer a hibás, de ezt még nem szabad mondani
monológjaival, hallgatásaival
ez még mindig nem tért nyugovóra bennem, nem pihent el, ide-oda szédül emlékeim labirintusában, melynek talán sosem volt kijárata, csak valamilyen elszánt igyekezet, hogy talán majd máskor, egyszer, csak ez hajt, űz előre vakon a következő forduló döbbenetéig, mert még nincs vége, nincs vége az ébredésnek
harmadik napja................................................................................................................  
Az eső megélénkült, hevesen csapkodja a lomha tűzfalat. Elfelejtett plakátokat áztat olvashatatlanná, s a megvadult szélre bízza; a téglák közé fúrja magát. A cekkeres nő már nincs itt. Semmit sem hallani. Hiányoznak az emberi hangok; egy köhögés, türelmetlen topogás a nedves flaszteren. Lehet, végiglopakodtak az ereszek vékony védelme alatt, a házfalakhoz simulva. Talán itt sincs már senki. Csak a dinnyehéjak, a szemetes vedrek, akik igazán ráérnek. A kapualj egyre elviselhetőbbé szelídül, már majdnem szép. Nekidől a falnak, szorosan rátapad feltétel nélkül. A homályhoz szokott állatokéhoz hasonlít. Mintha ebből a seszínű vakolatból szivárogna az a kedvetlenség, ami lassan beborítja a várost. Átjárja a várakozó taxikat, ahogy kikapcsolt fényszórókkal lapítanak a buszmegállóban. Egy-egy autó, ahogy emeletnyi magasra csapja az esővizet, átsistereg a mellékutcán, a biztonságban élők kajánságával. A felhők egyetlen kékesszürke masszává olvadtak a háztetők felett, az antennák vértelen csíkokat hasítanak az oldalukba. Szertelen, hólyagos eső. Dániel arcán végigcsorog a sötétség. A kapualj tovább hallgat a mindent sejtők titokzatosságával. Újságfoszlányok, átnedvesedett címszalagok, címer nélkül, üresen.
A lány szinte berobban ebbe a nyugalomba. Rögtön megrázza hosszú, fekete haját, a víz tehetetlenül porlad szét a levegőben. Mosolyogva, csak a szemével kér elnézést Dánieltől, aki óvatos testtartásba merevedik. Fekete farmernadrág és mélyszürke pulóver a lányon, csinosabb, mint amit még elviselne a pillanat. Hallgatnak. Most már együtt. Arcukon az eső, tócsák kérlelhetetlensége.
– ... Arcommal lebuktam a földre, hogy érezzem a jó hideg, büdös vért, az esőkígyók frissességét...
– Mi ez? – fordul felé a lány. Zöld íriszén őszinte érdeklődés.
– Nem tudom. Hirtelen jutott az eszembe.
– Szuggesztív – ráncolja össze homlokát a lány, s fiúsan zsebre vágja a kezét. Teste egyetlen kihívás.
– Biztos.
– Te ki vagy?
– Én? – gúnyos fintor a szája sarkában, ahogy töpreng. – Dániel, alkalmi szabadulóművész. Nem is nő, alig férfi... kicsit filiszter, kicsit szélhámos... de leginkább egy félszeg lehetőség az elmosódott háttérben, amolyan statiszta, aki nem pofázik bele, s akitől el is várják, hogy ne akarjon belepofázni... mégis ott van, benne van a Képben, csak úgy megmagyarázhatatlanul... akit mostanában inkább összetévesztenek valakivel.
– Röviden?
– Röviden nincs értelme az egésznek.
A ház felől tétova zaj bukdácsol erre, a huzat taszít rajta nagyokat. Szemben vannak, talán karnyújtásnyira. Egymást tapogatják láthatatlanul, vissza-visszahúzódva a drótok mögé. A legyőzhetetlen biztonságba.
– Meg kellene ismerkednünk, Dániel. Azután te férfiasan, élve a kínálkozó alkalommal, meghívnál teázni vagy moziba, de egy rozzant kávé is megtenné egy elegánsabb helyen.
– Miért?
– Unatkozom – feleli a lány, és nincs semmi a tekintetében. – És... mert minden összefügg. Mindennek van valamilyen ellenőrizhetetlen következménye. Ezért nem lehet túlélni... – mondja rejtélyesen. Olyan igazság ez, amelynek nem érdemes utánajárni. Veszélyes.
– Aztán? Mi lenne aztán?
– Mi lenne? Teremtőink megpróbálnák reális alapokra helyezni meggondolatlan kapcsolatunkat. Ebben a korban ez már majdnem kötelező. Majd lakás, kocsi, esténként hancúr a leértékelt sezlonon.
– Szép lenne – mondja Dániel, s nem gondol semmire.
A lány mosolya már fáradt, merészsége csupán védekezés. Ő messzebb van, már-már elérhetetlenül.
– Egyébként tragikus, hogy nincs elég bátorságom... kiállni az utca közepére, mindig középre, két csík közé és hagyni, hogy átmosson az eső. Végigfolyna homlokomon, melleimen, a combjaimon is. Kicsit megalázkodni... azt mondják, ha utána ezüstben csillog a bőröd, te vagy a kiválasztott. Egy új isten.
– Ezért sétálsz ilyenkor?
– Nem tudom – teljesen kiszolgáltatott a tekintete –, nem tudom, kis Dániel. Dániel, aki Morrisont szaval csak úgy, egy ócska kapualjban. Látod, lehet röviden is.
Még egyszer megigazítja hollófekete haját, majd gyorsan, hogy gondolkodni se legyen ideje, a fiúhoz lép s megcsókolja. Nyelve kellemes, izgató. Kemény feneke, csípője alkalmazkodó. Aztán kiszakítja magát az ölelésből, s kirohan az útra. A sarokig csak pár lépés az utca, a lendület is elég. Megáll, arcát az égnek feszíti; a vízcseppek lágyak, tünékenyek. Olyan felszabadító most minden, mintha mégis sírna. Talán most sikerül. Alkony-ízű az eső, a pillanat majdnem feltámadás...
.......................  már gyerekként az elefántcsonttoronyban, a rózsaszín fülű nyulak között, mint exportból visszalökött tapéta, a kimértség kinagyított színpadán forogva ebben az egyfelvonásosban, melynek műfaja óránként változik, ahol a szeretetet mint súgót alkalmazták kisebb-nagyobb protekcióval, aki minden előadáson megjelenik kopott kord öltönyében, csinos bőrfoltokkal a könyökén, már majdnem elhasználtan, de még szemüveg nélkül követve a szöveget, s mindig kisegíti a ripacsokat a szúette környezetben, mert a tátogás talán kitörölhetetlen bukást jelenthet az önérzetükben, s a mélyen tisztelt publikum állati röhögése nem oldódna fel a reflektorok holtsávjaiban, csak felszívódik, s nyomot hagy, akár egy kikezelhetetlen seb.
a nagyhajú babák mellett üldögélve mint nevelési sztereotípia, és felöltözteti őket mindenféle kacattal, amit az anyu elfelejtett harisnyásfiókjából emelt el még lelkesen, délelőttönként, mikor a legfurcsább csend sétált a tömbház harmadik emeletén, a mennyországban
a babákkal, melyekben mindig maradt egy kis karácsonyillat, amint türelmetlenül előkotorta a dobozokból (a pizsamákat méltánytalanul szétszórva egy akkori hangulatban, ez már semmiféle trükkel sem hamisítható), de visszatette esténként, így felelve meg annak az el nem hangzott rendnek, amit apu ápolt szakállával elvárt, aki irodalomra okította a nehézfejű fiatalságot, az ember, akinek humanista elvei voltak titokban
aztán kamaszként az elefántcsonttoronyban a szabadság aránytalan kezdőlépéseivel, nagylányként, már elfelejtve egy döbbent reggel alhasi fájdalmait, amit a lexikon egy egész fejezetben tárgyal, fárasztó szakszavakkal mondva a semmit, mint kezdődő családi hagyományt; az eredetiség fanatikus igényével téblábolva a szobájában az egzotikus kaktuszgyűjtemény dzsungelében, s a Csontváry-poszterrel a falon, amiről a szobafestők másfél nap alatt levakarták az idétlen nyulakat, s felhordták azt a pasztellszínt, ami leginkább illett a szeméhez, így zárva le azt a korszakot, ahol a súgó még lámpalázban készült az ősbemutatóra, de itt sem vitték fel a színpadra a tapsorkánban, csak az író, a rendező, a díszlettervező és a koreográfus illegethette magát, mint a teremtés puritán fogaskerekei
egyre többször visszafeleselve a miniszoknyából, leheletfinom szemfestékkel, ami egyszerre kihívó és tartózkodó a táncban, és a test zavara még az első bátortalan házibulik parkettjén, ahol a fiúk még szemmel láthatóan izzadtak vagy pirultak egy-egy piszkosabb mozdulatban, vagy a felgöngyölített szőnyegről vigyázták a lábakat, még nem dugdosva el a poharaikat a szekrénybe és más lehetetlen helyre a rumos Colával, amiből nem sokkal később csak rum marad; valamilyen korszerű, de inkább divatos zenei löttyben lebegve, aztán a régi idők hangjai, a nosztalgiahullám, mint tiltakozás a devalválódás és az egyre jobban elhatalmasodó showbusiness ellen, mint profit vagy valami ehhez hasonló demagógia valahol nyugatabbra az időben
ahogy szerelmessé emelkedik egy Led Zeppelin-balladában, ahol talán minden aranyból van, szóval: she’s buying a stairway to heaven, majd vadul fetrengve minden gátlástól szabadultan, egy igazi eufóriában: ÁJKEN GETNÓ SZETISZFEKSÖN!!, ami pár évvel azután csak I can’t get now satisfaction-re apad, így leírhatóan és helyesen, mint az álmok papírváza hajnalban, a lepedőn; az a Rolling Stones, a csábítóan kiöltött nyelvvel a hagyományos farmerdzsekiken az egyenruha felett, az a maroknyi team, akik önfeledten riogatták az öregeket, akik álmosan gubbasztottak a parkban az elpilledő nyárdélutánon
majd egy éjszaka, és telihold is, romantikus kellék, ahogy átpréseli magát a redőnyön, kicsíkozva a szemközti falat és az elfáradt díványon a testeket, melyek már elfelejtették a szétdobált ruhák melegét, és az erotikus hangulatvilágítást, Paul Anka nyögdécselt egy recsegő magnóból (talán a you are my destiny), és csak pár csepp vér, amit otthagyott, kipipálva magából ezt az élményt is, a fiú ügyetlen szuszogását, ami túlzuhant a szerelem vékony küszöbén egy önző és hideg birodalomba, amit orgazmusnak nevez a szakirodalom, s hajnalban újra jagger és az ájken getnó, de már nem eufóriában, csak némán hallgatva, míg felhúzza a bugyiját, és életében először taxit rendel, borravalót is ad, akár egy öntudatos értelmiségi csemete, s a taxisofőr átéjszakázott tekintete a visszapillantóban, ahogy rokonszenvet keres, de csak méregzöld határozottságot talál
apának az elképedt arca hetekkel később az előszobában, mint záróakkord, bömböl a szobából a born to be wild, átlagosan egy újabb jelenet után, mert az apák ráéreznek erre a visszahozhatatlan pillanatra, és túl is zsonglőrködik jóakarat vagy ártatlanság címkéje alatt (anyja a nappali ajtajában: lady in black), és így végleg elvész a tartalom, csupán a súgó menti a menthetőt, mert ő a szakképzett dublőr a szavak mocsarában, azért a zajért, amit két tenyér ütemes összeverése okozhat, ami létfontosságú valahol, de ez nem vigasz, csak ténymegállapítás a mocsárban, ahol nem süllyedtek el, mert nem voltak igazán barbárok
és keringőznek abban az ártatlan buszmegállóban éjjel, egy individualista lámpaoszlop alatt, mely egyedül szórja illegális fényeit a beszürkült flaszterre, melyen még fellelhetők a tegnapi féksikolyok perzselt gumiszalagjai, és a cigányasszony is szebb most, ahogy a házfalnak dőlve a nyirkos kapualjban átalussza nehezen szerzett mámorát, magához szorítva a mustárospoharat, amelyből nappal eladható a napraforgómag nyolc ötvenért a sarkon vagy a mozi előtt a vakító fényben; saját pörkölés, garantált élvezet
keringőznek, kicsit kábultan a konyaktól, amit már jogában állt fogyasztani nyilvános helyen, amiről már sosem fogja megtudni, hogy hány csillagra taksálta az akkori közvélemény, ami tudvalevően az egyén szellemi restsége, s ezt nicse mondta egy süket délutánon szélesebb körű műveltsége érdekében, mikor már szögesdrótokat húzott maga köré érthetetlen kifejezéseivel, s ő lett az irodalomkritika kiskirálya az osztályban az érettségi előtt pár lélegzettel a nagy finisben, mikor már elsiratni kezdték őket a gyengébb idegzetű szülők, valamilyen underground mozgalom anyja, akik szigorúan csak Huxleyt, Orwellt és Ginsberget böngésztek a kazamaták csendjében, mint az eszmélés remetéi, s toronymagasról tettek a kötelező okoskodásokra, bár éppen ezt kapták tételként a vizsgákon, de akkor már mindegy volt a hogyantovább
és az első szikra, mely aztán egyetlenné degradálódott, nagy betűkkel felfirkantva az unalmas táblára, az oszi orra alá, aki már deformálódott a kompromisszumok alatt, tehát: NON SCHOLAE SED VITAE DISCIMUS, de nem mosolygott, csak letörölte és beírta a hiányzókat, és nem követelt sokat év végéig, így több mérnököt termelt ez az évfolyam, egy szemtelen igazság miatt, amit a szivacs még szárazon is eltüntetett három másodperc alatt, s a felek döntetlenben egyeztek ki
sokat vitatkoztak érzéseikről, s talán bevallották tévedéseiket, ennyire ismerve már egymást, a team, akiket a tanárok a cigarettaszünetek őszintébb perceiben, messze minden gyanús objektumtól, talán maguktól is elhúzódva, tehetségeseknek és életrevalóknak tituláltak, s talán tőlük várták, várták a feltámadást, de addig is tovább terjesztve kézen-közön a megalkuvást, mint egyetemes megoldást, hogy ők is foglalkozzanak valamivel, mert a krónikus semmittevés az őrület első jelének számít, s ez már elrejthetetlen, bár itt is voltak Emberek, mert semmi sem igazán homogén
tehát valahogy így szeretkezve végig az éjszakát egy lakályosabb hálózsákban, mikor már elengedte magában a vágy skizofrén isteneit, s mozdulatai gyönyörré alázkodtak, amikor még büszke volt mellére, mely szinte átdöfte a polóját, s az érzéki melegbarna bimbókra, ahogy készségesen hegyesedtek ki egy újabb szerelemben valahol
mikor a súgó nyúlfarknyi szerepeket is kaphatott megalázkodás nélkül, s végig is játszotta teljes beleéléssel, és hittek a múzsák csókálló illúzióinak, mikor a hatalom még nem furakodott be a szkafanderük alá, melyekkel oly ügyesen védték magukat a szeszélyes környezetváltozások ellen, amelyek nem voltak szeszélyes környezetváltozások, talán manipulációk, talán hazugságok, s már csak a Csontváry-poszter igazi a falon, a kaktuszok elszáradtak a város kukáiban, következmények nélkül, ha haza nem vitte őket egyenként az ügyeletes guberáló...............................................
Úgy mondana valamit. Csak beszélne valamiről; hangosan kiejtve, óvatosan formálva a szótagokat. Majd válaszolna röviden, frappánsan; kihasználva a mondatok nyújtotta poénokat. Ha lenne egy igazán érdekes témája, egy történet, egy vicc is talán.
Az alkonyat lassan belopózik abba a kevés mozdulatba is, amelyek néha megtörik az utca tespedt hallgatását. Hallja a vakolat mögött lapuló téglák moraját. Érzi a szagukat, nyirkos ízüket a szájában forgatja. Már mindent lát. Talán már belőle, testéből szivárog ez a sötétségbe forduló homály, ami itt, a konténerek birodalmában oly nélkülözhetetlen. Ez megnyugtató. Ez a kötődés, a valahová tartozás. Talán nem is kell ennél több. Nagy ritkán megjelenik egy arc, orra előtt táncol, szája rángatózik, mintha mondana valamit. Régebbi események arcai. Csak úgy előbújnak a sarkokból, céltalanul, ügyetlenül. Jönnek megállíthatatlanul. Ez most tisztább a többinél. Hangja fásult, leheletében márkás cigaretta és olcsó rum furcsa keveréke.
„Tudod, az élet egyszeri engedmény csupán, valamilyen hétvégi kiárusítás keretében, ahová kötelezően el kell menni. Ebben utánozhatatlanul nagyok vagyunk. A kötelező jelenlétek, miegymás... És a rengeteg stupid szöveg közül ki kell választani az egyetlent... Nem tudom, elég világosan beszélek, baszd meg?! Mert ha nem, csak szólj, s arrébb húzom a seggem. Csak szólj, ne kényeskedj. Szóval meg kell találni a nyereség, a minél nagyobb nyereség esélyét. És vannak eladók és vannak fogyasztók. Zugárusok és tányérsapkás patkányok. Nem tudom, érted-e, mit akarok mondani? Mert olyan begyulladt pofát vágsz, mintha nyilvánosan leszartam volna ősapánk portréját. Ne izgulj, nincs annyi vér a tökömben.”
Nevetett, mert ilyenkor nevetni kell. Két hétre rá, színjózanon elütötte egy Trabant. Nem volt látványos gázolás, csupán kibillentette az egyensúlyából, s estében a kisagya odakoccant a szegélykőhöz. Átlagos história. Minden valamirevaló alkoholista tud egy-két ehhez hasonló sztorit. Azt mondták, ostoba, értelmetlen halála volt. El kellett hinnem. Vacogtunk az egyenruhákban, mert akkor is esett az eső. Mintha az eső tudná, hogy milyen eseményeket érdemes elmosni. Az ázott föld illata összekeveredett az elérzékenyülő emberek protokoll szipogásaival. De ez sem hozott közelebb minket. Nem lettünk közösség, csak osztály. A 612-est befogadta az a másabb világ, a lentiek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mert mégsem volt rendbontás. Mindenki vett virágot. Talán az életünk, mindent összevetve, mégiscsak túlontúl prózai.
Újra semmi. A gondolatok üledéke a hasznavehetetlen történetek után. A lány alakját, finom íveit még őrzi a vakolat. Nem is marad több utánunk, csupán egy mélyedés a megfelelő falban, a vállak határozatlan körvonalai. Az eső elgyengült, csak az ereszek eresztékein csöpög át a víz. Végeredményben nem rossz itt álldogálni, egy lepusztult kapualjban, ami dél körül még vadidegennek számított. Az ember is így szerzi a barátait. Véletlenül. Aztán elégedetten hátradől, vagy kis segítséggel hasznavehetetlen történetet fabrikál. Még a házfalak is fantáziadúsabbak, olykor csak meg kell fejteni a mélyedéseket. Talán közelebb kerülhetnének egymáshoz a céltalanok. A lámpák komótosan gyulladnak ki, a sárgás műfény behálózza a szürkületet. Leül, térdét védekezésképpen maga elé tornázza. Már megszokásból is fél valamitől. Pedig csak azt bántják, aki védekezik.
A huzat légörvényeket kavar a kövek fölött. Ez az éjszakai levegő érdes, akár egy rossz vászondarab. Valahonnan a híradó szignálja gyűrődik az éjszakába. A csitrik hazafelé vonszolják aktuális szerelmüket. Ma is történt valami felesleges.
.......................  beszélni szeretnék veled, fiam, elmondanék pár dolgot, amit már régen tartogatok számodra magamban, de igazán ezek sem fontosak, s nem is kell hinned bennem, mert úgyis bolondnak tart lassan mindenki, akit ismersz, mégis beszélni szeretnék veled
mikor ez a világ megszülte önmagát, s vajúdott pár keserves, ugyanakkor unalmas órát valahol, ahová sosem fogunk eljutni, de nem is érdemes, bölcs-előrelátón összekaparta bölcsője körül azt az anyagot, ami kimaradt a csillagrendszerek sejtelmességéből, s különösebb életet fényesített bele, majd ledobta ebbe a parányi kék masszába, ahol mi már kiegyengettük gerincünket, s nyíló értelemmel öldököltük egymást pattintott korszakunkban
tehát eljöttek a szolgák, akiket egy-két közhasznú tanáccsal is elláttak, s itt hirtelen Istenekké nőtték ki magukat, bálványokat, sámánokat és templomokat követeltek, eleinte félelmeinkre alapozva, majd egyre inkább felemlegetve azt a dobbanó húscafatot, ami addig oly békésen pumpálta a vért az ereinkbe; aztán mint minden nagyszerű, ők is elkallódtak, a tudás ördögei összeölelkeztek ellenük, kipukkantak, akár a túlgyötört léggömbök, hátrahagyván összes szemetüket, mártírjaikat és mítoszaikat, melyeken ma, az inkvizíció reneszánszában még elmarakodhatunk titokban
végül mi vettük át a stafétát, a hangyák, akik megrészegültek a lehetőségtől, és istenekké koronázták magukat, de bennünk sem szabad hinned, mert mi csak egyszer használatosak vagyunk, csupán éppúgy megrendeltük méretre szabott sámánjainkat, templomainkat, mint a csillagszemű elődök, egyszóval mindazt, ami takargatni igyekszik ezt a mulandóságot, s legfeljebb csak a megszokás zsinórjai rángatnak előre jól bevált receptek alapján, de mire eljutnának a létezés banális kérdéseihez, már észrevétlenül szellemekké vedlettünk egy másik dimenzióban, ahol nincsenek viszonyítási pontok
ne higgy semmiben, mert a hit csupán ügyesen sminkelt birtoklási vágy, hogy bekebelezze mindazt, amihez agyonfoltozott lelkünk még odatapad menedékként, ez a kopott lelkek év végi kiárusítása, ahol leértékelődtünk, még az istenek bőrében is, ezért nekünk semmivel sem kell törődnünk, minket semmi sem érdekel, csak így vészelhetjük át az élet szánalmas törvényeit, s nem reménykedünk sem Nirvánában, Kánaánban, sem abban, hogy beleolvadhatunk valamilyen tradicionális fénybe a küszöbön túl, még az egyszerű holnapban sem, mert nekünk csak örökösen ma létezik, a holnap elérhetetlen, a múlt pedig sosem volt abban a képlékeny formában, ahogy elraktározták a tisztviselők
tudom, hogy ellenkeznél és lázadnál is, de értsd meg, nem érdemes, mert a szabadság feltételezi a holnapot, s múlt nélkül nem élhet, különben is a szabadság csupán érzéki csalódás, nincs ilyen állapot, ezt jól jegyezd meg, mert sokan igyekeznek nem gondolni erre, akkor olyan bolondnak hinnék őket, mint engem, s ez siker, ugyanakkor vereség is, de ez sem fontos, tudod jól
magamban sem hiszek, benned sem, ez az egyetlen lehetőség a tiszta megmaradásra, nem is érdekel, milyen szerepet akarsz kikönyörögni magadnak, mert a végcél bármennyire is elérhetőnek ígéri magát, csupa hiábavalóság
még a szavakban sem akarok hinni, egyetlen mondatomban sem, mert minden alázat ellenére is éppolyan rothadók, mint mindenki, s velük együtt az értelmük is megsemmisül, ha eljön a vég mint nosztalgia, amitől az emberiség évszázadok óta reméli a megvilágosodást, de mégsem jutott közelebb a bizonyossághoz, így minden hókusz-pókusz ellenére még mindig fél, mert hisz a félelemben és az életében, pedig ez csak egy stáció az Unalomban
nincsenek tabuk és érinthetetlen tisztségek, a felszentelt agyagszobrocskák csupán kábítószert rejtenek, percnyi feloldozást az értelem ellen, a prédikáció mögött pitiáner bűnözők beszélik el röhögve szaftos történeteiket egymás kurváiról, s ez a mocsok már szembenéz velünk az utcán, semmi prűd vonás nincs a viselkedésében, de én nem hiszek a betyárbecsületben sem, pedig ott is szolgáltam már; a megváltás eszményi trükkje nem ölt testet a papok szónoklataiban, mert hidd el, ezrével haltak meg jézusok névtelenül, szálltak el a levegőben egy aktuális krematórium füstjében, és ezer bátortalanodott el még, akikben csak ideig-óráig hittek az emberek, ha egyáltalán észrevették az utcákon, majd újabb vallássá dagasztották szavaikkal, újabb birtoklási vággyal, és elfelejtették, mert ez az egyetlen esély a megdicsőülésre az emberi számításokban
az a Jézus, aki hagyományt teremtett az őszinteség kijátszásához, nem volt más, mintegy jóindulatú mártír, akit egyedül hagytak közöttünk, s visszaútja nem lévén, túlértelmezte önnön tehetségét, és mindössze a szeretet ordításait hagyta maga mögött, mint jeltelen kereszteket
ebben élünk, fiam, s próbáljuk átmenekíteni magunk egy bölcsebb és jobb reinkarnációba, ami nem annyira fárasztó, csak manna mindenütt és a nimfák, combjaik közt a hévvel, szerelemről mesélnek, ami talán elragad, és behunyjuk a szemünket, már látni, érezni véljük az igazságot, de úgyis eláruljuk ezt az álmot is, önmagunkkal vadítjuk el,
élj tovább, ha tudsz ezzel a végkifejlettel, lélegezz az ámítás szűk börtönében, ahol a lánc házilag olvasztott szemekből áll, melynek hiszékenység az alapanyaga, s valamilyen nyáladzó jóság, és gyűlölj, GYŰLÖLJ mindig, akkor talán megnyugszik benned az az emberi méltóság, ami még olyan sokszor igyekszik majd felkapaszkodni a zsarnokság tűzfalán; gyűlölj s érzéktelenné válsz, akár az élőholtak, mert ez az utolsó remény az újjászületésre.....................
születésnapomon hívtam át Helgát, aki nem hozott ajándékot, csak úgy magára kapott egy melegebb bundát, amit az apja szerzett valahonnan, talán róka vagy nutria, nem értek hozzá, s nem is tetszenek a nők bundában, mert olyanok, mintha az egész, szekrényt felvették volna, de tagadhatatlanul elegáns s izgatóbb is, ha már leimádkoztam róla, mert újra abban a lezser, majdnem semmi otthonkában maradt, mindenfajta szemérem nélkül tárta fel formás fenekét, amihez rögtön odaragadt a szemem, hiába is céloztam meg többször a könyvespolcot sokat olvasott intellektuel módjára, tizenhétéves agyam aprólékosan fel akarta dolgozni a panorámát, az első Istennő és Asszonyállat látványát, aki reális alapokra helyeztetett életemben, és a mellei... minden kedves, kicsit már émelyítően is kecses lépésénél őrjítő táncot jártak, mintha ki akarnának ugrani abból a semmiből; remegő kézzel bontottam ki azt a nyamvadt pezsgőt, ami végül vastag sugárban mosta fel a konyhát, de ő nevetett, s megrázta festettszőke fürtjeit, keményen áradt a hajfixáló édeskés szaga, majd koccintottunk, elrebegett valami idétlenséget negédes hangján, így cipeltem fel a barlangomba, de a lépcsőkön már egymásnak feszült bűnös fiatalságunk, szinte szikrázott a levegő, nem is kellett begyújtanom a kályhát, máris megfoghattam rakoncátlan ütközőit, és belefúrtam a fejem a két izzó párnába, arcomon éreztem ennek a húsnak vagy kötőszövetnek, nemtudomminek a lüktetését, ahogy hegyessé pattan, átdöfi bőröm, és sötétre forrósodik nagy udvaraival, ekkor már tényleg nem érdekelt semmi, csak a keze, ahogy elszabadul a testemen, s végre elfelejtettem, hogy apám, az Utolsó Nevenincs Próféta egyre reménytelenebbül vívja háborúját a halállal, mert pofátlanul daganatokkal tömte tele a tüdejét, de még így is motyogta a tanait, valahányszor meglátott, majd visszazuhant a párnái közé, ez volt az igazi kétvállra fektetés, krákogott a lepedőn, már a gomboknak is halálszaguk volt, émelyítő halál-izzadásuk
ilyen volt ez a hétvége, mikor én legelőször akartam férfi lenni a bombázó Helgával, de nem apám ellenében, ezért ha néha elcsukló hangon is, de megpróbáltam megtéríteni a lányt a hitetlenek kétszemélyes táborába, amely nemsokára létszámcsökkenéssel számolhat, s elmeséltem neki mindent, miközben meg akartam vesztegetni egy nagyon fontos kapu érzékeny portását, s alig hallhatóan visszakérdezett, hogy milyen süketség az az eufória, meg az a szar nirvána, de nem muszáj erőlködnöm a magyarázattal, mert náluk mindenki ateista a párttitkár személyes kérésére, és az őse úgy káromkodik, hogy az istenbasszameg ezeket a tetves hívőket, megkért, hogy bábáskodjak még a csiklójával, s már nem tudom, miket mondott még, minden figyelmeztetés nélkül elhomályosult a babaszeme, és sikoltozva össze-összerándult a teste, mint egy rozzant tangóharmonika, furcsa obszcén szavakat motyogott
később elmagyarázta, hogy ez nem volt más, mint a bűvös orgazmus, majd hálás izmokkal rám simult, s nyelvével mindent felfedezett, ami felfedezhető volt, én eleinte megbocsátható révületben Villont emlegettem, neki örökre csak hijon marad, és esküszöm, semmiben sem hittem már, mert huncut ízlelő eszköze mindent elmosott; végül megnyugtatásképpen még azt is mondta, hogy a faterem rohadtul rendes fej volt, ezt az apjától tudja, s hogy annak idején, mikor még menő ügyész volt, valami oltári beszélőkével, a kemény gyerekek vért izzadtak a tárgyalásokon, ha nyomni kezdte a masszát, s az anyja is tőle kért útmutatást, amikor válni akartak, hogy békésebben zajlódjon az egész, de frászt, mert a bíróságon direkt élvezettel kenegették egymásra a szart, bár akkor az apámmal már bajok voltak a felsőbb szférákban, de itt ezt nem értettem pontosan, mert gyönyörű és utánozhatatlan mozdulattal rám ereszkedett, s többször megkérdezte, hogy szerintem, vagyis úgy különben hogy vagyok vele, mármint azzal a feltételezéssel, hogy ez az egész nem gonoszság-e valahol, mármint az, hogy mi itt ugye szexuáletikai problémákat vitatunk testközelben, mialatt apám esetleg meg talál halni, s én tisztára ledermedtem, hogy miért lett egyből ennyire vallásos, de megnyugtattam, ez már hetek óta így megy, és ne érezze magát zavarban, nem is érezte, mert megsimogatta az arcom, s elkezdett mozogni, egy igazi női test minden tüzével, hegyeivel és alagútjaival, s én a robbanás és a teljes megsemmisülés határán rohangáltam, de ő még akkor is magyarázta, hogy az apja szerint ez már várható volt, mert apám teljesen begubózott, s az ilyen anyagból, mint ő, csak hős vagy hülye lehet, itt pechünkre a rosszabbik változat jött be, de én ne legyek eszement, menjek csak ügyvédnek, mert a fejem méretre megvan hozzá, s megígértem első szeretkezésem vége előtti pillanataiban, hogy igenis ügyvéd leszek, mert azok mindig rendesebbek a filmekben meg minden és filmszakadás, nem bírtam tovább cérnával, pedig Vivaldi csak ekkor fejezte be az őszt          
A sugárúton több égő világít, mint pár évvel ezelőtt; látni az eldobott gyufaszálakat. A járdák ezüstös színben csillognak végig a szegélykövek mentén. Mindjárt éjfél, lassan elindul hazafelé. Olyan a levegő, mintha semmi sem történt volna. Csupán a tócsák árulkodnak valamiről, ami most még érthetetlen. Még megfejthetetlen. A sarkon egy csavargó vigyorog vizes nadrágban, karimátlan kalappal a fején. Szemében igazi öröm, igazi boldogság. Annyira hasonlít valakire.