Nyelv, dráma, nyelvdráma, drámanyelv
Nyelv, dráma, nyelvdráma,
drámanyelv
Néhány gondolat Szőcs Géza A kisbereki böszörmények című darabja
kapcsán
„Vádvárosban a Vízóra forrás mellett él egy
Ravasz nyelvműves nemzedék,
Mely csupán nyelvével szánt-vet, azzal arat s szüretel
Mind szőlőt mind pedig fügét;
(…)
E nyelvműves had (...) miatt szokás az
Áldozat nyelvét kivágni Attikában mindenütt.”
ARISZTOPHANÉSZ: A madarak. Fordította Arany János
Többszörösen is nem véletlenül kezdtem ezzel az idézettel ezt az írást; a több
ok közül itt elsőül arra hivatkozom, hogy szerepel ugyanis benne egy sor,
amelyre az elkövetkezőkben gyakran kellene gondolnunk, miközben Szőcs Géza
darabjáról, A kisbereki böszörményekről beszélünk. Ez a sor mindössze
három szó: „Ravasz nyelvműves nemzedék”; s ez a három szó az alábbiakban
külön-külön és együtt is gyakran lesz fontos a számunkra.
Kezdjük először a harmadik szóval, a nemzedékkel. Ez az itt
bevezetőként álló néhány Arisztophanész-sor – idézet formájában – része egy
másik szövegnek is, Egyed Péter Látható-e a látás? című írásának
(1974-ben jelent meg az Echinoxban), melynek alcíme: Apró vázlat egy
nemzedéki gondolkodás tipológiájához. Ezt az Egyed-írást Szőcs Géza öt
évvel később, 1979-ben már nem kevesebbnek mint „nemzedéki alapdokumentum”-nak
nevezte; az általa, illetve az Egyed által (írása alcímében) emlegetett
nemzedék pedig nem más, mint a Forrás harmadik nemzedéke, Szőcs Géza (és Egyed
Péter és mások) írói-költői nemzedéke, az erdélyi magyar irodalomnak a hetvenes
évek közepén feltűnt fiatal tollforgatókból álló, s jól körülhatárolható
szellemi köre.
Az a szellemi kör, melynek (hogy itt most csak egy, jelen témánkkal összefüggő
jellemzőjét emeljük ki) gondolkodásában, munkásságában – mint ezt éppen maga az
idézett Egyed-írás is bizonyítja – kiemelkedő fontosságú helyet foglalt el a
nyelv, az írott és a beszélt nyelv, a Romániában azokban az években egyre
rosszabb helyzetbe kerülő kisebbségi magyar nyelv. Nem szeretnék itt most erről
hosszasan értekezni, de a továbbiak jobb megértéséhez mégis legalább utalnom
kell a generáció tagjainak arra a számtalan írására, melyek témája a nyelv; itt
és most csak a költészet területéről sorolnék fel emlékeztetőül néhány példát,
mondjuk Balla Zsófia Bábel tornya, Palotás Dezső A szekér alatt vagy
Cselényi Béla 42. című verse; s azért éppen ez utóbbit, mert az évek
során ez a vers éppúgy „alapszövegévé” vált a Forrás harmadik generációjának,
mint az imént Szőcs által „alapdokumentumnak” említett Egyedesszé; olyan
„alap-verssé”, amelyről vitaestet tartottak a Gaál Gábor Körben (ahol többek
között az is elhangzott, hogy ez „az utóbbi évek legdrámaibb verse”), s
amelyhez Szőcs Géza „adalékként” nemcsak hogy maga is írt egy verset (mely így
kezdődik: „Fontos, hogy szépen, tisztán, helyesen beszéljünk magyarul” s úgy
végződik, hogy „E important să vorbim frumos, curat şi corect ungureşte” – ami
ugyanazt jelenti románul, mint a vers kezdő sorai magyarul), de amelyről –
nyomtatásban való első megjelenése mellett, a Fellegvárban – Szőcs
egy tanulmányt is közölt, melyben többek között ezt írja: „Cselényi verse
sokkal többet mond annál, hogy «íme, milyen csúnya dolog, ha nem
beszélünk szépen, tisztán, helyesen magyarul». Mi a vers főhősének tragédiája?
Hogy aki nem beszél helyesen, az nem is gondolkodhat helyesen; ép
gondolatainkat csak ép nyelven lehet megfogalmazni (...) Cselényi hősének esete
– hogy ne mondjuk, végzete – (...) az emberi sors minőségének mélypontját
jelzi, az Anyanyelv Nélküli Ember kiszolgáltatottságát, balszerencsés,
reménytelen, szomorú elesettségét...”
És itt most megállnák egy pillanatra, csak hogy jelezzem: nem véletlenül
beszélek ilyen hosszan irodalmi generációról, versekről, versről írott
tanulmányról; mindez igenis szorosan összefügg mostani témánkkal. Hiszen
gondoljuk csak végig: nem kell mást tennünk, mint megfordítanunk a szőcsi
elemzést, vagyis azt, hogy ép gondolatainkat csak ép nyelven lehet
megfogalmazni, illetve hogy az anyanyelv nélküli ember kiszolgáltatott
– s azonnal azt az (egyébként ráadásul a fenti gondolatéval tökéletesen
megfelelő igazságtartalmú) állítást kapjuk, hogy a kiszolgáltatott
embernek, akinek éppen kiszolgáltatottsága miatt már a gondolatai sem épek, az
anyanyelve sem lehet ép; és akkor viszont máris a Szőcs-dráma kellős
közepén találjuk magunkat, a kiszolgáltatott helyzetükben már nem épen
gondolkodó kisberekiek között, akiknek (magyar) nyelvébe a darab során szép
lassan, de biztosan nyomulnak be a mohamedán nyelvek önként magukra vállalt,
maguk szájába vett szavai.
Egyelőre azonban még mindig térjünk vissza a Forrás harmadik nemzedékéhez, a
hetvenes-nyolcvanas évek fordulójához, a nyelv (illetve a nyelvvel való
foglalkozás) fontosságához – és az arisztophanészi sor egy másik, az első
szavához, a „ravasz”-sághoz. Hadd idézzem ismét Szőcs egy kor- és
generációtársát, Ágoston Vilmost, aki egy beszélgetésben többek között ezeket
mondta: „... a mi nemzedékünk nem tudta már elviselni azt a sok hazugságot,
amit ránk zúdított a hatalom; azt a hazug stílust, mert egy sajátos
stilisztikai diktatúrában éltünk. Ahhoz, hogy a mi saját véleményünket
kimondjuk arról a sajátos helyzetről, amelyben éltünk, nekünk meg kellett
kerülni a direkt konfrontáció lehetőségét, hogy egyáltalán megjelenjen (...) A
másik az, hogy minket riasztott a marxista-szocialista terminológia a nagy
társadalmi fejlődésről, és ezért elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan tudnánk
kifejteni a gondolatainkat más síkon. Így született ez az elméletibb jellegű,
sok ponton a filozófiával kapcsolódó, de ugyanakkor a hétköznapi
tapasztalatokkal is érintkező esszéstílus, amit aztán úgy neveztek el, hogy
metakommunikáció (...) a lényege a diktatúrából született, hogy kifogjunk ezen
a diktatúrán, hogy mégiscsak a szellemünket megőrizzük; és kifejthessük a
gondolatainkat, a szembenállásunkat (...) ez nem kimondottan egy stilisztikai
kérdés volt, hanem a gondolat megőrzésének és kifejtésének a kérdése.”
Itt megint csak megállnék egy pillanatra, hogy közbevetően ismét megjegyezzem:
a hosszas, első látásra talán nem is idevágónak tűnő idézet megint csak
szorosan összefügg témánkkal, hiszen teljesen világos, hogy Ágoston, amikor
generációjának a diktatúrával szembeni szellemi ellenállásáról s az ezt leplező
sajátos nyelvhasználatról szól, akkor végig közösség, nyelv és hatalom viszonyrendszeréről,
azaz pontosan kisbereki böszörmények által (is) megjelenített
problematikáról – ha úgy tetszik: Szőcs darabjának szellemi előzményeiről –
beszél.
A kisbereki böszörményeknek ugyanis (mint ahogy egyébként Szőcs Géza
egész költői munkásságának) egyik központi, ha úgy tetszik: kulcskérdése a
nyelv. Ezt bizonyítja ebben a most megjelent elegáns kötetben is egyfelől az,
hogy a szerző már egy bevezető megjegyzésben fontosnak tartja előrebocsátani,
hogy „A darab nyelvezete – bizonyos dimenziókban (és egyebektől itt eltekintve)
– a magyar peremterületek némelyikére a hetvenes-nyolcvanas években jellemző
közbeszédet, nyelvi állapotot, humorszintet törekszik felidézni” (igazán csak
az elmúlt évek ilyen irányú magyar drámanyelv-történeti párhuzamai miatt
említeném meg ehelyütt mint a talán legismertebbet Spiró György Csirkefejét),
másfelől az az egyáltalán nem figyelmen kívül hagyható tény, hogy Szőcs a
megjelenő drámakötetébe darabja mellé egy tanulmányát, pontosabban egy
előadásának, méghozzá egy a nyelvről szóló előadásának a szövegét is
behelyezte (s erre majd még visszatérnék).
Az alábbiakban tehát elsősorban a darab nyelvi rétegének néhány kérdésével
szeretnék (szinte csak vázlatszerűen) foglalkozni – melyek azonban
természetesen nem választhatók el a darab tartalmi kérdéseitől.
Említettem: Szőcs a darab bevezetőjében hangsúlyozza, hogy, A kisbereki
böszörmények nyelve a hetvenes-nyolcvanas évek magyar peremterületeinek
nyelvi közállapotát illetve humorát igyekszik tükrözni. A szerző a félreértések
elkerülése végett mindjárt a darab első nyolc sorában meg is üti ezt a hangot,
azaz bemutatja, hogy mire gondol; csakhogy: a „Van-e pizzájuk? – Mondták, hogy
ninc” típusú nyelvi poén azonnal fel is veti a darab nyelvezetének, illetve a
szerző által megfogalmazott szándékának a legnagyobb problémáját: azt
tudniillik, hogy vajon valóban ilyen volt-e a hetvenes-nyolcvanas évek magyar
nyelvi közállapota illetve humora, avagy mindez nem (vagy a hetvenes-nyolcvanas
évek nyelvi közállapotának stílusában: nem-e) inkább Szőcs Géza – egyébiránt
meglehetősen intellektuális – „nyelvi állapotát”, illetve az ebből fakadó
saját, egyéni nyelvi humorát tükrözi-e? Az én véleményem az, hogy de igen; ám
rögtön hozzáteszem, hogy mindez viszont semmit nem von le a darab nyelvi rétegének
illetve az e mögött meghúzódó jelentésnek egy más aspektusból szerintem sokkal
fontosabb súlyából.
Mire gondolok? A kisbereki böszörmények egész abszurditása számos elemében a
hetvenes-nyolcvanas évek „Mén földje”-beli helyzeteit idézi, azaz magát a
kisebbségi lét tragikomikus abszurditását. (Megint csak bizonyos
dramaturgiai „rokonság” említése kedvéért: a kisbereki tanáriba kaszájával
beállító Tiborc, aki Katona Bánk-szövegébe magától értetődő természetességgel
keveri Adynak a – már az előbb is említett Szőcs Géza-i intellektus által
„megcsavart”: „Nyakatekert vad, úri tatárok...” stb. – sorait, szoros
párhuzamba állítható akár a Kornis Mihály Hallelujájával is.) Vagyis:
Szőcs Géza darabja egy olyan léthelyzetről, a hetvenes-nyolcvanas (-kilencvenes?)
évekbeli kisebbségi helyzetről szól, amely helyzet ha talán nem is a
legfontosabbként, de mindenképpen kiemelt fontossággal (és Romániában ráadásul
éppen a már említett harmadik Forrás-generáció, azaz a Szőcs Géza nemzedéke
munkásságában) nem másról, mint magáról a nyelvről szólt. Vagyis azt
is mondhatjuk: Szőcs Géza darabja egy tragikomikusan abszurd léthelyzetről,
s ezzel párhuzamosan viszont egy tragikus nyelvhelyzetről szól.
Merthogy a szerzői szándék szerint maguk az abszurd drámai történések, a színpadon
láthatóvá váló helyzetek ugyan lehetnek nevetségesek (vagy nevetségesek is), az
azokat megszólaltató nyelv azonban – minden, akár köznyelvi, akár Szőcs Géza-i
szövegpoén ellenére is – nem komikus; nem lehet az, hiszen ő maga a minden
nevetségessé tett szituáció ellenére is mélységesen tragikus alaphelyzet
megjelenítője, hordozója.
Lássunk egy példát: az első felvonás végén (azaz egy dramaturgiailag hangsúlyos
szituációban) elhangzó „Erzsi kisbabát vár, holnap meglesz a lagzi. Kisbereket
le fogják rombolni. A papot megfosztották a palástjától, a tanácselnököt
leváltották, a polgármestert három napja hogy bevitték, az áramot ma este
kikapcsolják, a buszjáratot és az áruszállítást megszüntették, a falu épp most
tért át a mohamedán hitre (...) Más újság nincs”-szöveg (még ha a klasszikus
„Hazajön a gróf...” – anekdotával meglévő párhuzama miatt valóban van egyfajta
köznyelvi, vagy legalábbis közismerten csengő, és részben humoros holdudvara)
valójában a benne felsorolt iszonyú tények miatt nem tekinthető valódi
humorforrásnak; sőt még az az egyébként abszurd helyzet sem, hogy ugyanis ezek
a tények már annyira megszokottak lennének, hogy az itt élők számára már nem is
mennek újdonságszámba. Ugyanígy a darab egy más helyén az a mondat, hogy „Addig
fogtok itt tökölni, amíg tényleg hoznak egy olyan törvényt, hogy senki nem
festheti meg a bőrét”, önmagában – az adott szituációban – akár még humoros is
lehetne, ha a mögötte álló fenyegetés a cselekmény idején „Mén földjén” nem
lenne (nem lett volna) a szó szoros értelmében véresen valós.
Hasonló példát számosat lehetne még idézni a darabból, ám itt most ezen a
helyen inkább ugorjunk egy nagyot, és térjünk vissza a bevezetőnkhöz: vegyük
elő az Arisztophanész-idézet általunk kiemelt sorának eddig még közelebbről meg
nem vizsgált középső szavát, a „nyelvműves”-t; egyúttal pedig térjünk rá arra a
már említett tanulmányra, melyet Szőcs drámája mellé a kötetbe helyezett
(miközben persze azt vizsgálva sem szeretnénk szem elől téveszteni elemzésünk
valódi tárgyát, A kisbereki böszörmények című színdarabot).
Már maga a tanulmány léte is jelzi azt a már említett tényt, hogy a
hetvenes-nyolcvanas évek fiatal erdélyi tollforgatói, és köztük maga Szőcs Géza
is mennyire komolyan vették a nyelvvel való tudományos igényű foglalkozást (nem
véletlenül nevezték őket – egyébként többek között éppen az Arisztophanészt
idéző Egyed-szöveg kapcsán – nyelvműves nemzedéknek is); maga az
alapos, magas szintű tudományos igénnyel – ugyanakkor azonban a Szőcshöz illően
meglehetősen költőien – megírt tanulmány pedig azt is bizonyítja, hogy ez az
elnevezés valóban nem volt érdemtelen.
A tanulmány középpontjában a nyelv mint haza gondolata áll, s
Szőcs ezzel kapcsolatban többek között azt is kifejti: milyen érdekes, hogy míg
a legtöbb európai nyelvben a haza szó valamilyen módon az apára utal
vissza (lásd például a német Vaterland szót), addig a magyarban – illetve
általában a finnugorban – a haza szó a ház fogalmához
kapcsolódik, azzal rokon. És akkor most – visszatérve az alaptémánkhoz –
gondoljuk végig, hogy ez az egyszerű és tényszerű megállapítás hányféleképpen
tükröződik vissza, jelenik meg A kisbereki böszörményekben: Helmuth, a
darab főhőse félig német származású, nem is itt, „Mén földjén” él (ugyanakkor
viszont eredeti kivándorlási úti célja, Németország sem lehetett a hazája,
hiszen éppen odaérkezésekor az őt befogadni szándékozó nagynéni meghal, más
befogadója pedig nincs, nem lehet, hiszen a családja nem ott gyökerezik: apja –
der Vater – magyar), „haza” azonban mégiscsak ide, azaz „apja földjére” tér
vissza; másfelől a darabban végig igen hangsúlyosan ott húzódik a házak rombolásának,
azaz a magyar nyelvben ezzel rokon haza elpusztításának a rémképe; párhuzamosan
egyébként a kisberekiek magyar nyelvének fokozatos „elmohamedánosodásának”
folyamatával.
És ehhez a párhuzamhoz újabb figyelmeztető gondolat a Szőcs-tanulmány egy másik
mondata, hogy tudniillik „a nyelvi haza nemegyszer mint az identitás úgyszólván
egyetlen megmaradt biztosítéka” szerepel. Jó példa erre a darabbéli Somné, aki
végig ékes német (sváb) szavakkal kevert beszédével jelzi a maga megőrzött
német mivoltát; ugyanakkor ennek a nyelvi megnyilvánulásnak van egy másik
oldala is: a német származású Somné egy számára idegen nyelvi környezetben már
egy meglehetősen leromlott állapotú, torzult német nyelvet beszél. A párhuzam,
azt hiszem, kézenfekvő: ha a darab magyar anyanyelvű szereplői feladják nyelvi
identitásukat, ha (bármilyen okból is) egy más nyelv szavaira cserélik a
magukéit, az egyúttal a saját nyelvük romlásához, s végső soron a pusztuláshoz
vezet. Vagyis – a szerző által a darab befejezésében sugalmazott szomorúan
nevetséges konklúzió szerint –: ha a kisberekiek engednek nyelvük
„elmohamedánosításának”, akkor már versenghetnek, hogy melyikük a magyar és
melyikük a magyarabb, melyikük inkább magyar és melyikük leginkább,
mert akkor már a legjobb úton vannak afelé, hogy nyelvi identitásukat,
vagy ahogy a Szőcs-tanulmány fogalmaz: nyelvi hazájukat feladva leginkább már
ők maguk se legyenek...
Merthogy – idézem megint a Szőcs-tanulmányt; s benne a generációs költőtárs,
Balla Zsófia parafrazált sorát – „Az a hazánk, ahogyan mi gazdálkodunk ezzel az
Istentől ránk örökített hagyatékkal”; vagyis: ha rosszul gazdálkodunk, ha a
ránk örökített anyanyelvünk helyett arabul-törökül-mohamedánul-szerecsenül
akarunk inkább beszélni, abból semmi jó ki nem sülhet, abból – ahogy a kínban
fogant ötletű bőrfestésből sem lehet még egy rendes „négerség” sem, csak
gusztustalan terepszínűség, hullafoltszerű rossz mimikri – értelmes nyelv nem
lehet, csak hadoválás, szó-káosz, rossz makogás.
Ám A kisbereki böszörmények nemcsak a belső
nyelvpusztulás-nyelvpusztítás kérdéséről szól, de van egy másik, ezzel részben
összefüggő vonulata is. Meglehetősen feltűnő, és természetesen nyilván nem
véletlen, hogy a darabban hányszor nem hallani-érteni tisztán a szereplők
beszédét, mert valami más beszéd, zaj éppen elnyomja azt; és akkor
tényleg csak a kínálkozó párhuzam miatt megint idéznék itt néhány sort Egyed
Péternek egy – 1978-ban megjelent – írásából: „A szóval – (...) szavainkkal –
történhetik sok minden: a szó elfelejthető, kisajátítható, ellenünk fordítható,
megcsorbítható, elidegeníthető stb. Léteznek totalitárius nyelvek (Jean P. Faye
kifejezése), amelyek lényege az, hogy – éppen mint a totalitárius államok –
börtönbe vethetnek nyelveket, koncentrációs táborba dughatják, vagy
megtizedelhetik azokat.” (Merthogy azt közben egy pillanatra se felejtsük el: a
hetvenes-nyolcvanas (-kilencvenes?) években járunk, Kelet-Európában, „Mén
föld-jén”...)
És – hogy akkor térjünk még egyszer vissza bevezető Arisztophanész-sorunkhoz –
éppen ez ellen a tendencia ellen lépett fel (nagyjából a hetvenes-nyolcvanas
évek fordulója tájékán) az a bizonyos erdélyi „ravasz nyelvműves nemzedék”,
vagyis a Forrás harmadik nemzedékének írói-költői, akik már akkor is tudatában
voltak annak, amit Szőcs Géza a darab mellett közreadott tanulmányában így
fogalmaz: „E nyelvi sivatag ellen, az identitás államosítása ellen, a
személyiség verbális módszerekkel való tönkretétele ellen a költők tehetnek
legtöbbet.” És akkor, ehhez kapcsolódva, befejezésül emeljünk ki még egy
igencsak fontos, ám az eddigiekben nem említett szálat A kisbereki
böszörmények drámai szövetéből: azt tudniillik, hogy a darab főhőse,
Helmuth – költő! (Nem véletlen, hogy a darabban lévő
dalbetéteket – azaz valójában verseket – leszámítva az egyetlen
hosszabb összefüggő szöveg, monológ, éppen az ő szájából hangzik el, s az is
meglehetősen „vers-szerű”: inkább egy Szőcs Géza-i nyelvi lelemények,
szófacsarások füzéréből álló áradó szabadvers, mint valódi drámai szöveg.) Nem
óhajtanám én itt most nagyon feszegetni a nyugatról szülőhazájába, „Mén
földjére” visszatérő, s az ott talált állapotokba beletörődni nem tudó, a
kisberekiekért azonban minden áldozatot vállaló Som Helmuth és a darab szerzője
között vonható párhuzamokat; egy másik párhuzamra azonban feltétlenül ki
szeretnék térni: a darabban sokszor emlegetett, a katonaságnál meghalt jóbarát,
Nap Levente alakja ugyanis letagadhatatlanul a valódi generációtárs,
az 1979-ben (sokak szerint valóban a katonaságnál elszenvedettek nyomán
kialakult súlyos betegségében), huszonnégy éves korában meghalt Vass Levente
alakját idézi (és akkor igazán csak zárójelben megemlíteném még a Vass –
Nap szavak hangzásbeli párhuzamát, valamint azt a – Vass Leventére is illő
– valóban köznyelvi szólást, hogy „tehetséges, mint a nap”)... És akkor ehhez
még tegyük hozzá, hogy a darabban lévő vers-betétek közül éppen az a „Nap
Levente verse”, „aminek az elejét Arany János és Petőfi Sándor írták” és „az a
címe: Magyarország”...
Hazaértünk; helyben vagyunk: A kisbereki böszörmények jelentéssíkjai
kerek egésszé záródtak. Szőcs Géza méltó emléket állított nemcsak barátjának,
Vass Leventének, de egész szellemi körének, a Forrás harmadik generációjának,
azaz a „ravasz nyelvműves nemzedék”nek, valamint a generáció számos verse,
prózája, esszéje és tanulmánya után ezúttal a dráma műfajában is egyfelől hitet
tett a nyelv identitásőrző szerepe mellett, másfelől figyelmeztet mindenfajta,
akár önként vállalt nyelvi gyarmatosítás veszélyére. Számomra ez A
kisbereki böszörmények jelentősége.
Befejezésül azonban írnék még egy rövid utószót is. Szőcs Géza valamikor
1976-ban vagy 1977-ben azt írta Mi a vers? című írásában: „A költő szópjúter,
csendpjúter, saspjúter. Leereszkedik a vers lépcsőin, ott ül a legalsó fokon,
mint a madár az ágon. Szeretne repülni.” 1994-ben Szőcs Géza drámájában, A
kisbereki böszörmények című darab végén Helmuth, a költő valóban magasra
jut. Igaz, nem egészen úgy, ahogyan azt annak idején Szőcs Géza, a költő
elképzelte. De az is igaz, hogy közben eltelt majd húsz év...
Szekusmese
Néprajzi adalék Szőcs Géza A kisbereki böszörmények című darabjához
Hol volt, hol nem volt, a Kárpátokon innen, de a Tiszán túl (1), volt egyszer
egy ember (2). Ez az ember egyszer (3) elment meglátogatni a barátját (4) annak
kétszobás, modern blokklakásába’. De nem egyedül ment ám: szépen, lépésben
követte őt egész úton egy kevéske számjegyből álló rendszámot viselő autócska;
s amikor az ember a barátja házához ért, az autócska is megállt a ház előtt, és
hűségesen várakozott.
A két jóbarát pedig beszélgetés közben megszomjazván, a házigazda fogott egy
pungát (5), gyors léptekkel elhagyta a házat, s a legközelebbi alimentara (6)
felé tartott, néminemű sörökért. Nosza, a kevéske rendszámos autócskának se
kellett több, amint meglátta a házból kilépő jellegzetes szakállú fiatalembert,
usgyi – lépésben – utána! Emberünk be a boltba, s az autócska, illedelmesen a
járda mellé állva, újabb várakozásba fogott.
Kisvártatva kilépett a boltajtón a gyanús egyén a most már sörösüvegektől
dagadó szatyorral, indult visszafelé... és ekkor megtörtént a baj: a kevéske
rendszámos autócska – hiába, sok az egy ilyen száguldásra termett
licence-jószágnak egész nap csak lépésben furikázni – nem akart elindulni!
Kipattant hát a vezető, s mint egyszerű sofőrhöz illik, megkérte szépen a
véletlenül épp arra járó szakállas-szatyros fiatalembert, nem tolná-e meg
nékije az autóját. – Dehogyse! – mondta jószívvel az, s szépen elkezdte löködni
az autócskát... mígnem aprádonként haza nem ért vele a háza elejibe. – Na, jó’
van, jó lesz má’ itt, haggya csak... – szállt volna ki ez ismerős helyütt az
autócskából a sofőr, ám a fiatalember lelkesedése nem ismert határt: – Nem úgy
van az, hisze’ magának még mindég nem ugrott bé az a fránya motorja, hát hogy’
fog így továbbhaladni?, bírom én még... – s boldogan tolta tovább, elfelé a
csörömpölő szatyorral az ekkora szívességtől teljesen megzavarodott egyszeri
sofőrt a kevéske rendszámos autócskában...
S tán még ma is tolná, ha (időközben – szerencsére – mások) meg nem haltak
volna...
Itt a vége, fuss el...
MARTOS GÁBOR
JEGYZETEK
(1) közelebbről: Mén földjén (magyar)
(2) Sz. G. (magyar)
(3) úgy az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején
(4) M. T. (román)
(5) nylonszatyor (román)
(6) élelmiszerbolt (román)
(Kolozsvári szájhagyomány alapján lejegyezte M.G.)