Visky András
ÉSZAKI MEGÁLLÓHELY
Az észak-rész című elbeszélésemnek a filmnovella-változata
Nyár elején költöztünk be a házba, szám szerint kilencen.
Szabadok vagyunk, mehetünk, amerre látunk, közölte velünk kissé talán meghatottan a rendőr. Átnyújtotta Anyánknak a személyazonossági igazolványt, benne kétrét hajtva az elbocsátó levél.
Hová mehettünk volna?
Vissza, valamerre.
Dumnezeu să ne ierte păcatele^*, köszönt, és otthagyott. Apró, kopasz feje sehogyan sem illett a civil ruhába gyömködött kövér testhez. Mint riadt, szeretni való kölyökállat kapaszkodott a nyakba, le-lemaradozva és utána lódulva ismét, nehogy elveszítsék.
Van benne, állapította meg egyikünk.
Fél, reménykedett másikunk.
Ő most akkor itt marad civilben a falu közepén, itt marad egyedül, és vár, míglen érte jönnek, és elviszik, mint egy bődét, mondta Lídia gonoszul. Lídia, mondjuk.
Hová mehetnénk?
A nagybáty faluja mutatkozott megoldásnak, messze északon, nyolcszáz kilométerre. Józsefháza, emlékeznek nevére a nagyok. Faluhelyen ellehet az ember, amíg történik valami.
Megállunk az udvaron, ki-ki a maga motyójával, Anyánk bemegy előttünk és szól, itt vagyunk, gondoltuk. Gondolhattunk bármit, szabadok voltunk.
Állunk a ház előtt, ez lett, a sikátor felé lejtő udvaron, arra várunk, hogy Anyánk belépjen. A tető szalmaszálai a mellkas tájékára céloznak, lemenő nap varázsol rájuk szegfűszínű torkolattüzeket.
Anyánk elindul földeríteni a házat. Az udvarról három lépcső visz az előszobába, balra konyha, jobbra meg, az utcafrontra szoba, két, a korábbi életmódból következően gyakori megfigyelésekre alkalmas ablakszemet. Innen rejtve maradva látni lehet, ami az utcán történik, jó előre már szemügyre vehetni a közeledőket. Ajtaja a szobának nem volt, valószínű, soha, a falba illesztett fakeret legalábbis sértetlennek mutatta magát, sarokvasnak nyoma sincs. A hiányzó ajtó helyére, később, a sárga-fekete kockás lópokroc került.
Anyánk azzal veszi birtokba a házat, hogy figyelmeztet a kopogás technikájának szükséges megváltoztatására az új helyen. Megáll a pokróc előtt és bemutatja néhány rövid magyarázat kíséretében. A kopogás törvényét visszük magunkkal egyik helyről a másikra, mint ezüst gyertyatartót, vagy kényes üvegholmit, lehet választani. Megérkezéskor, a kipakolózás első pillanataiban már helyére kerül, és a kényszerű, földi életünkre szabott vándorlások rövid ideig tartó megállapodásai alatt a Rendet jelenti. A pokróc rojtos szegélye mentén bedugott kéz (ököl) és az ajtókeret belülről való erőszakos ütögetése nem szabályos. Kívül csak, egész lényünkkel kívül, a pokróc előtt. Utána aztán megfelelő ideig várakozni, türelmesen.
Meg lehet szokni. Valaki azért kiszól mindig, leggyakrabban Lídia. Vagy Feri. Bent üldögélnek naphosszat, Lídia Dumas-regényt másol egy kockás fedelű, drapp füzetbe. Ha elfárad, leveleket ír különböző országokba, és válaszol is magának. Feri az asztalnál világvevő rádiót szerel össze a családnak. Közben rutinosan közvetíti az éppen bent lévőknek a házunk felé közeledők személyleírását. Ha a helyzet úgy kívánja, ebben is ő dönt, kéri, továbbítsák Anyánknak az adatokat.
A kopogás törvényét csak a világvevő rádiónak áll hatalmában hatályon kívül helyezni. Ez magától értetődő természetességgel a törvény megfogalmazásának a része. Az asztal irányából szétfröccsenő recsegésekre elözönlöttük a szobát, és félkörben megálltunk Feri háta mögött.
Szól, suttogja Feri ilyenkor. Hallgatunk. A pucér hangszóró vasszürke ernyője előre-hátra rángatózik, pattog, robog, sistereg. Mint asztalra borított, nehéz felhőkkel megtömött égbolt.
Zene?, érdeklődik Péter.
Hülye, helyesbít Pali. Sebtében szétnéz, Anyánk meghallotta-e.
Semmi illetlen szó a te szádon ki ne jöjjön, anyahodik István. Lába gyors a vérontásra.
Kijött, utal derűsen az eleve elrendelés bonyolult kérdéskörére Péter.
A hangszóróban, valahol messze az ernyő fedezékében, rövid sorozatokat ad le egy gépfegyver. Visszhangos pukkanás rá a válasz. Majd hosszú csend.
Zene, suttogja alig hallhatóan Feri.
Aztán, sokáig, semmi.
Az asztal jobb szélén füstölgő forrasztópáka csípős gyantaszaggal tölti meg a szobát. A fehér felhő mögött színes bevonatú drótok kusza hálója, kivetve a levegőég óceánjába. Vagy fölülről nézve, frissen fölboncolt test, emlékező zsigerekkel.
Valahol a máj tájékán a potméter gyönyörű, egymással tökéletesen párhuzamos antibolyaiánus lemezkéi.
Álmodom vele gyakran. Fölfektetnek rá, és lassan átforgatják a törzsemen. Nem látom, kik, csak a kezeket, amelyek fogva tartanak, és a gombot csavarják. Szétgurulok vékony szeletekben a döngölt padlón, valamennyi karika érzi a frissen föllocsolt agyag illatát. És külön-külön fázom, mindegyik karika másként. A hangszóróban tisztán hallom saját hangomat: „Az amerikaiak nem fogják hagyni...”
Valaki nevemen szólít, Anyánk, fölsegít a ház földjéről a szalmazsákra, megtörli homlokomat. A verítékben fölpuhult anyag szétkenődik a bőrön, és mindjárt megszárad. Ráncolom, fölpattogzik, hallani, amint szertefut a repedés.
A vakolatlan vályogtéglában aranyszín pelyva csillog. Ujj érintésére pattog, majdhogynem peng, mint a hárfa.
Egészséges, mondja Anyánk, mert lélegzik.
Úgy áll ott a ház, gaz fölverte udvarával, a takaros porták sorában, mint megkopasztott varjú, amelytől rövid időre eltávozott a lélek. Megérkezésünk előtt napokkal halt ki belőle egy öregasszony. Szótlan volt és fürge, csendes elmeháborodott, így a falu, a legjobb fajtából. A konyha ajtókilincsére akasztotta fel magát. Mint egy esernyőt.
Üres éppen, értekezett a nagybáty a Gondviselésről. Üres, mutatta, lakhattok itt. Amíg lesz valami, kanyarodott vissza a hittudományi fundamentumokig, hogy erőt merítsen. Mintha mondta volna is a szót, gondviselés, de valami miatt gondviselésnek ejtette. Lehet, persze, ez máskor történt.
Megsokasodtak a jelek, szól Péter még az elején, valamikor. Nézek. Legyint, ilyenekkel van dolga, se hall, se lát alakokkal. Szégyenkezem. Nemigen bírok gondolni másra, mint a tanítóék lányára, Ritára. Megvallom.
Ő most nem számít, véli számítóan Péter.
Este Anyánk a házunkkal szemközt levő apró iskola egyik tantermében vet ágyat, nekem meg Péternek. Az olajos padlóra széthajtogatott papondekli-dobozokat helyez, arra teríti le a pokrócot. Szekerek érkeznek éjszaka az aranyosmeggyesi vasútállomásról, szekrényeket hoznak és ágyakat, igaziakat.
Aludnotok kell.
Anyánk számára az éjszakai megpihenés ugyanúgy törvény volt, mint a kopogás, sőt ennél is erősebb, mert amaz egyenesen a teremtés rendjéből fakadt. Nevezé a világosságot nappalnak és a sötétséget éjszakának, döntetett el. Az éjszakai munka az utolsó időnek jelei közé soroltatott általa, ami beépülvén sátánian a teremtett világ rendjébe, állhatatosan rongálja, ami még ép benne. Tízig, legfeljebb tizenegyig lehetett világ a szobában. Akkor kinyílt résnyire az ajtó, megjelent a hasadékban egy kéz, és véghezvitte a törvényt. Az ajtó meg hangtalanul visszazárult a sötétben. A pokróc csak libben itt, mikéntha szél mozgatná, a léleké, vagy szárny, angyalé. Hangtalanul és majdhogynem személytelenül. Estéről estére.
A kéz, amely nem volt nagyobb egy kislány kezénél, őt jelentette nekünk. Az Istent.
És elpihenvén, megszűnt magától a föld hajnalhasadtáig.
Szekrények. És igazi ágyak. Péter még emlékezett arra, milyenek, mutatta a lábán, meddig érnek. Akkor még nem ismertem a szabadság gyötrelmeit. Éveken át ébredtem arra, hogy testem nagyot csattan a padlón. Vagy, az átmeneti korszakban, azt álmodtam, zuhanok. Ilyenkor, megpróbálván elkerülni a megalázó esést, rémülten kerestem hadaró lábaimmal az ágy deszkáját, amelybe végre megkapaszkodhatom. Mindegy volt. Nem estem ugyan le, de hanyatt fordult szarvasbogáréhoz hasonlóan hadonászó lábam és karom belecsapódott a deszka szegélyébe, és fájdalomtól nyögve ébredtem meg mégis.
A tanterem petróleumos padlóján nem lehet elaludni. Ezernyi tűhegy szurkálja az orr nyálkahártyáját és a torkot. Mászkálunk a padsorok között a homályban, egymást keresgéljük. Amikor belefáradtunk a játékba, egy padot húzunk az ablak elé, szorosan egymás mellé ülünk, és várjuk a szekereket. Az osztály kertre néző ablakából jól kivehető a sikátor dombra futó, meredek eleje.
Láttad a karjait?, kérdezem Pétert.
Látta, látta. Meg fog halni hamar, mondja.
Nem lehet.
És te is. Te is meg fogsz halni. Megmondtam Anyánknak is. Rita után te halsz meg.
Nem lehet.
Rita felsőkarján, mindkettőn, ovális sebhelyek vöröslöttek, akkorák, mint egy evőkanál feje. Játék közben időnként leül, s mint aki megszomjazott, rátapasztja ajkait a bőrre, és mutatja, hogyan kell szívni. A friss vér apró gyöngyszemekben töri át a hajszálerek falait, majd a vékony bőrt. Elszíneződnek tőle a fogak.
Szép?, mosolyog diadalmasan Rita.
Péter mutatja, merről fognak érkezni a szekerek. Egyre hűvösebb van, magunkra terítem a pokrócot.
Miért kell tennie?
És te? Te miért?, enyhül meg valamelyest a pokróc alatt.
Az okát megkeresem, mondom komikusra sikeredett elszántsággal.
Nyár elején, ilyenkor, sekély, meleg vizű ártéri tavakat hagy maga után a Duna. Lusta dunapontyok rekednek kívül a medren, de van, hogy falánk csukák is, ha elszámítják magukat és lekésik a visszaúszás alkalmát. Látni lehet, ahogyan, csillogó pengéjű kések, eltűnnek a zavaros vízben. Napról napra kisebb és mocskosabb a tavak tükre. A dunapontyok hamar eltűnnek, a csukák elhíznak és ellomhulnak. Elszaporodnak a nadályok. A halak kitekintenek a vízből, a szikrázó, üres eget nézik, kapófogaik tehetetlenül fehérlenek. A nadályok ilyenkor közelükbe vonaglanak, és a kopoltyú alá föltapadnak. Előbb egy, a legfürgébb, azután, ha fárad a hal, több is. És a hal fárad egyre. Úszik körbe-körbe, mígnem vértelenül fölbukik a víz színére.
Szép?
A sikátor tetején föltűnnek a viharlámpák. Jönnek imbolyogva, lassúdan, egyenként. Az égből méz szivárog. Van egy énekünk, az asztali ima előtt szoktuk énekelni. Az utolsó sora előbb elhajlik, alá, az arcunk elé, tündököl, mint paradicsommadár, aztán hirtelen fölcsap, föl, vissza egészen az égig, ahonnan jött. „Mézet ont az ég.”
Látom a jeleket. Látom, vannak.
A szó, jel, ugyanúgy az ég anyagából való nekem is, mint Péternek. Csakhogy én ritkán pillantom meg. Nem úgy Péter. Észreveszi a legjelentéktelenebbet is, egymás mellé rakja őket, és sokáig emlékezik rájuk. Ahhoz, hogy én is lássak valamit ezekből, nekem Péter éles mondataira volt szükségem, amelyektől féltem.
Figyelni kell. De mit? Már kérdéseim is elárulják alkalmatlanságomat. Ha megszólal egyszer, és tisztán beszélni kezd a világvevő rádió, milyen nagyszabású név, Istenem, ha beszélni kezd, akkor az jelent valamit.
De mit?
Buta kérdés. Az eltelt éveket, ami alatt arra vártunk, hogy életre keljen. Vagy mást. Várni kell, megadással. Míg fölsejlenek a jelentések.
Péter tudja ezt. Figyel és vár. Mézet ont az ég.
Otthon vagyunk itt?
Inti, nem.
El kell innen menni, mondom, Ritára gondolva ismét.
Hová? Nem lehet. Amíg lesz valami.
Végig akarod nézni?
Mit? Nem érted. Nézni kell.
Látom magam előtt a lányt, ahogy összezsugorodik és elhidegül csillogó homloka.
Hajnalra hólyagos eső zuhog, reggelre csendesedik valamelyest, az utcán marhalábnyom-kelyhekben áll a víz. A nagybáty rohan át felénk az úton, jobb vállán két fölcsavart zászló, egy vörös és egy trikolór. Belép, szuszogva áll meg az ajtóban, kezdené máris, de észreveszi hamar, nem lehet. Anyánk az asztalfőn áll, szemtől szembe vele, és épp az Istennel szól, csukott szemekkel mélyen a Magasságos szemébe mélyed. Illetődve lecsúsztatja válláról a rudakat, átveszi bal kezébe a pirosat a háromszínű mellé, és zavarában kihúzza magát. Mint egy ajtónálló alabárdos vitéz, akinek figyelmetlenségből pajzs helyett két fegyver jutott.
Ünnep van, mondhatja nagy sokára, és meghajtja Anyánk felé a zászlókat. Ki kell tenni, told riadtan.
Még aznap át kell rohannia egyszer, kora este. A hazatérő bivalyokat terelgetjük, paskoljuk a zászlókkal. Nekem az egyszínű piros jut, Péter a trikolórral hadonászik szilajul. Az esővíztől súlyos vásznak élesen csattannak az állatok nedves marján. Időnként szembefordul velünk egyik-másik, a bojtos farkak föl-fölcsapnak, megalázott állati lelkek bőgnek rekedten. Még futtában fuldokolva vázolja a reánk leselkedő veszélyt, karjai a feje felett hadonásznak, de ez az állatoknak szól. Betuszkol mindkettőnket a kerítés mögé. Gyáva, mondja, de ha ingerlik, vad, mondja. A csorda elvonultáig áll ott, őrizetesek mögött, a csuromvizes zászlókkal, aztán fölviszi a padlásra, és a szellőzőnyíláson lógatja ki.
Rita feje a kerítés horizontvonala felett ragyog, csilingelve kacag, arcát fátyolba vonja a pézsmaillatú, sűrű eső.
Ünnep van.
Rendőr jön a műút felől a tanítóék udvarán keresztül, jön, nem kétséges, felénk, az udvaron át. A sikátorban, de még a műút túloldalán is megállnak az emberek, beszélgetni kezdenek egymással, és felénk tekintgetnek. Dzsip motorja berreg valahol az iskola mögött, sem az udvarról, sem az ablakban állva nem láthatni. Jelentjük Anyánknak, rendőr közelít, felénk. Anyánk a konyhából átmegy a szobába, és pokróccal leteríti Feri világvevő készülékét, Feri szisszenve, szeszeregve követi nyugodt és gyors mozdulatait, mintha eleven sebét kötöznék. Anyánk ezt teszi, valahányszor látogató érkezik, ha falubeliek, akkor is. Ne lássák, ennyit mond. Feri fölsettenkedik a padlásra, azt reméli, láthatja onnan a dzsipet. Lassan mindannyian begyűlünk a szobába, egymás közelségében akarunk lenni. Suttogva mondják egymásnak a nagyok: demeré. Péterre nézek, nem mond semmit. A szó körberepüli a fejemet, több ízben is, majd egy váratlan pillanatban hirtelen besiklik az agyamba és ott köröz tovább. Hasonlít némiképpen az úton várakozó dzsip hangjához, de ettől a felismeréstől még idegenebb lesz. Összeszedem magam, és a sokat tapasztalt ember elszántságával megkérdem Lídiát, mit jelent. Ő a padló sima agyagjába nagybetűket karcol, DMR, mintha ki tudnám olvasni, majd három román szót is mond, ami annyit tesz: tartományi rendőrfőkapitányság. Nagybányáról.
A konyhából vak hang se szűrődik ki. Mielőtt belépett volna a konyhába, rövid ideig láthatjuk, a fiatal, megilletődöttnek tűnő rendőrt. Majd ismét, mikor sietve elmegy. Utána, kisvártatva, a dzsip is.
Szelíd, mondja Lídia reménykedve.
Nem szelíd, kegyetlen, mondja Pali. Vékony ajkak, vértelenek.
Riadt, sápadt arc, ellenkezik Lídia. És még szép is.
Rendőr. És szép, mondja Pali uralkodva önmagán.
Egyenként átszivárgunk a konyhába. Anyánk a konyhaszéken ül. Egyenes derék, alig előrecsukló fő. Messze van nagyon, ahol nincs egyedül. Mária az angyali üdvözletet követő pillanatokban. Inti, menjünk, nem tudja elmondani a hírt, s hinni nem ezeknek kell.
Mielőtt magára hagynánk, Feri váratlanul megtorpan, egy ideig így áll, néz maga elé, mintha sejtelmekkel vívódna. Kisvártatva megfordul, mi is vele, és egészen közel megy hozzá.
Értetted, amit mond, kérdi óvatosan. Miért nem hívtál be.
Menjetek csak, menjetek, válaszolja Anyánk csendesen.
Jó, kérdem Pétert, amikor kiérünk.
Jó, apuskám, jó, bököd boldogan Péter.
Apánkról kérdeztem volna inkább, egyenesen, de meggondoltam magam. Meg hát felőle kérdeztem, és Péter válasza is rá vonatkozott.
Feri lefejti a pokrócot az asztalról. Bal kezével föltartja, szakaszonként, a jobbal alányúl és kiszabadítja a drótvégeket az erőszakos rojtok közül, s eltávolítja a bolyhokat. Közben szentségei váltig, de nem túl komolyan, neki mindent elölről kell kezdenie, csoda-e, ha évekig dolgozik ugyanazon, a világon senki nem bírná hamarabb befejezni. István egy idő óta nem tágít mellőle, reggeltől estig bent vannak, és lesik a hangszóró bármilyen apró, avatatlanok számára jelentéktelennek tűnő mocorgását. A család érdeklődése sem lanyhul, Péterrel meg-megállunk az asztal mellett, és hallgatjuk az értelmetlen szavakat, amiket egymásnak mondanak, komoly arccal. István drótokat emel a plafon felé, mert a hangszóró ismét recsegve életre kelt, vadul sistereg, majd fütyül, mint a sármány. A potméter tárcsáján vékony spárgát világít meg egy pucér villanyégő, mely, igazi világcsodája, cseresznyemagnál nem nagyobb, a spárgán piros hegyű alumíniumnyíl ezüstlik, és föl-alá járkál egy hátulról megvilágított, zölden derengő üveglap mögött, és meg-megállapodik valamelyik tüneményes nevű város előtt. A háttérben izzó szemű lámpák állnak egymás mellett, mint szoborcsoport, mely saját mozdulatlan életét éli rejtélyesen. Az egész inkább egy éjszakai kikötő látványát nyújtja, amely felett láthatatlan sirályok vijjognak álmatlanul, és sötétbe vesző hajók öreg kürtjei hallatják hangjukat. A hangszóró sem hever már meztelenül az asztalon, sárga-barna csíkos vászonnal van bekötve a tölcsére, befőttesüveg akár, és egy hídszerű, fényes állványzatra van fölcsavarozva. Hangját hallani csak, gyötrődő vonaglásai rejtve maradnak.
Félkörben állunk Feri mögött, konokul, István a körön kívül, föltartott drótokkal a kezében, mintha ki akarna fogni valamit a levegőből, ami nem látható, legalábbis nekünk nem hajlandó megmutatni magát, csak Ferinek, meg, talán, Istvánnak, ők legalábbis, látva látszik, többet tudnak róla, és nem kétséges, előbb-utóbb kézre kerítik és szóra bírják a hangszóró sötét üregében. Számunkra ismeretien, másutt hasznavehetetlen szavakat mormognak, nagyokat lehetne derülni rajtuk, ám Anyánk komolyan veszi őket, mi több, megbízik bennük, mint aki maga is látja azt, amit mi nem, s amiről csak ilyen szavak tudnak hiteleset mondani: dióda, pikofarad, amper, óm, mili, éter, ellenállás és test, különösképpen pedig e két utóbbi, amelynek, noha ismerjük őket, nincs köze a mindennapi szóhasználathoz.
A legkézenfekvőbb magyarázat az lehet, amit Anyánk egy reggeli áhítat alkalmával Pál apostol valamelyik dühödt leveléből olvas föl nekünk, amelyben a tarzuszi levegőbeli hatalmasságokról beszél, és arra kér valamennyiünket, küzdjünk meg velük, mert nem vagyunk a meghátrálás emberei.
Az éjszakai kikötő lámpái lassan felizzanak a sötétségben, csöndes búgást hallani, az ellenfényben láthatóvá válnak a potméter spárgájának aranyszínű szöszei, a sokasodó hangok valahol az asztal lapja alatt összegyülekeznek, és benyomulnak a hangszóróba, hogy ott egyesült erővel hasogassák a szenvedve rángatózó ernyőt. A füttyögés hol éles, hol egészen mély, mint egy ellenárral küszködő uszályé a Dunán. A sötétség áthatolhatatlan függönyei mögött, messze, a csapkodó habos hullámok felett, mintha valóban trombitaszó hallszanék. Feri ujjai a potméter barna, recézett gombján, István széken áll, és amikor Feri rászisszen, mozdulatlanságba dermed.
Amerika Hangja, szólal meg Feri.
A szobában senki sem szuszog. Feri feje időnként eltűnik a sistergő gyanta fehér ködében, majd ismét visszatér közénk, láthatni rajta, minden pillanat elteltével többet tud, föl-alá járkál a tengeren, alig érzékelhető csavarintásokkal visító vihart szít vagy csendesít tetszése szerint.
Egyszer, a Dunánál még, átjött hozzánk Bebéék óriási édesanyja, Anyánkkal akart szólni négyszemközt, látszott rajta, szája tele hírekkel. Anyánk nem tudott románul egy szót sem, mert Budapesten a Rókus kórház mellett, ahol felnőtt, akkoriban egyetlen román család sem lakott. Feri tolmácsolt, mint rendesen.
A rádió bemondta, hogy Amerika nem fogja hagyni, ne féljünk. Apánk neve el is hangzott, nem ő hallotta, beszélik a faluban a foglyok. És szó esett a családról is, hogy itt vagyunk, s ki tudja, mi van velünk.
Igazának cáfolhatatlan jele az, hogy egyre gyakrabban látni a rendőrt civilben.
Bebe édesanyja úgy beszélt Anyánkkal, mint aki már szabad, mehet, amerre lát, legalábbis órák, de ha nem is, napok kérdése, ez bizonyos, a rádió nem hazudik.
Szabadok, szabadok, ölelgette Anyánkat szipogva.
Kérte, keresse fel Besztercén férje szüleit, az övéi már nem élnek, és mondja meg nekik, mondja meg, amit a rádióban hallani mostanság, és amiről itt az emberek suttognak. Aztán majd csak reánk is sor kerül, törölgette a száját a zsebkendővel, ránk is, akiket csak az isten ismer, vagy ő sem, Amerika nem fogja hagyni.
Nem történt semmi, sokáig. Az elbocsátó levelet aztán Bebéék kapták meg előbb. Egyesek szerint azért ők, mert az apa Szamosújváron vagy Enyeden, vagy ahol van, él és nemsokára szabadon engedik.
Mások szerint meg ellenkezőleg, azokat a családokat engedik szabadon, amelyek családfő nélkül maradtak.
Elköszöntünk tőlük, hallgatagon, száraz szemekkel. Anyánk nem üzent senkinek semmit.
A beszélgetés után kérte Ferit, ne szóljon erről a kicsiknek.
Miről?
Hát hogy Amerika nem fogja hagyni, arról.
Nem ő szólt, Lídia. És az is Lídiától származik, hogy Feri akkor vette fejébe a világvevő rádió megépítésének a tervét.
A vélemények megoszlottak e tárgyban, Feri nem foglalt állást. Oda-odaszólított az asztalhoz, főként a kicsiket, és megsimogatott kedvesen. Tenyerét a csípősen fájó, hirtelen lekívánkozó arcbőr is követte veszettül. Áram van benne, mutatta tenyerét. Semmi sem volt benne, az ég adta világon semmi. Bal kezében egy szigeteletlen drótvéget tartott, és mondott valamit arról, miért nem kell félni, mert ennyi és ennyi amper, és hogy veszélytelen. Hiába vagyunk mezítláb.
Lídiának volt egy másik verziója is Feri mániájára, az előbbinél valamivel homályosabb, mindazonáltal gazdagabb szereposztásban, hiszen megjelent benne Apánk, még ha arca, a történet szerint, nem is mutatkozik meg az események folyamán, ám az semmiképpen sem állítható, hogy nem is volna köze a dolgok alakulásához. A történet hozadéka, Lídia szerint, hogy a kopogás könnyű igája tekintetében is elfogadható eligazítással szolgál.
Eszerint legutóbbi lakhelyünkön, Nyüveden, pontosít István, ahol még utoljára, azóta legalábbis, együtt volt a család, Feri, vélhetően éjjel, kopogás nélkül, kell-e mondanom, benyitott Apánk dolgozószobájába. Apánk az íróasztalnál ült, homloka a bőrbevonatú asztallapon, fekete, aranyhegyű töltőtollát tartó jobb keze a nyitott füzeten, mintha magára hagyottan dolgozna tovább az okos kézfej, bal keze meg a telepes rádió keresőgombján.
Sírt.
Ez utóbbi mondatáért, miszerint Apánk sírt volna, mindannyian elmarasztaltuk Lídiát, a nagyok sunyi és csepegős történetekkel tömött könyveit okolták, mire nézve akár döntő bizonyíték is lehet titkos levelezgetése a világ minden részén levő – önmagával. Ám ezt az apró, úgy lehet, a történet szelleme megkívánta, szerinte persze nagy jelentőségű részletet elnéztük neki.
És azután nem sokkal elvitték egy hajnalon, fejezte be a történetet Lídia.
Nem, nem akkor, kapcsolódott be engedékenyen Feri, két évre rá, 58-ban.
Lídia okos, és, a tisztázatlan részletek ellenére is, vagy talán éppen azért, látványos magyarázatát a kopogás törvényére vonatkozóan Feri sohasem cáfolta. A világvevő rádióról meg hallgatott.
A törvény velem egyidős, mondja Péter számomra érthetetlen büszkeséggel. Én is 56-ban születtem, emlékeztet fölényesen.
Az események nincsenek tekintettel egymásra, nehezményezem Péternek, egyesek jó irányba haladnak, mások meg épp ellenkezőleg, eltávolodni látszanak ezektől. Én meg a kettő között vagyok, s mintha szakadnék.
És te is, te is, mondom szenvedélyesen.
Ül Rita a kiürült, délutáni osztályteremben, az első padon, teste rázkódik, cipősarkai kocognak a pad elülső fáján.
Nevet.
Sír.
A rézsútos fényben ezüst porszemek keresik egymást, föl-alá lebegnek, puhán, reménytelenül. Megállunk a küszöbön, árnyékaink gonoszul betolakodnak előttünk a terembe, és moccanatlanul elterülnek a büdös padlón. Rita, ne!, kérlelném, de Péter, mint aki kimondása előtt hallja a szót, megszorítja nyugtatólag a csuklómat. Árnyékaink alattomosan egyre beljebb kúsznak, fejem búbja megjelenik a katedra oldalán, vadidegen búb, mely húzza-vonja maga után a fej többi részét, a nyakat, a mellkast. Ha oldalra fordulok, egyszerre két tekintet néz Ritára, s mindkettő én vagyok. A négy szempár előbb a bal felsőkarján találkozik, azt látja, a csuklótól a hónaljig be van tekerve fehér gézzel, csak a könyökből látszik valami, egy rózsaszínű, magányos hegycsúcs.
Lecsúszik a padról, megáll előttünk, árnyékaink békésen megegyeznek testén, fele-fele, csüngnek rajta kétoldalt, mint félreszabott lódenkabát, le egészen a lábfejéig. Karjai kissé elállnak, bűntudatosan távolságot tartanak, mintha vezekelnének.
Ki tette?, kérdem.
Hagyd, jól van, jól van így, válaszol a hüppögő Rita helyett Péter.
Elhívjuk magunkhoz, hogy ne gondoljon oda. A világvevő csendesen szól, több nyelven is tud, magyarul is. Van, hogy harang zúg benne, nem lehet megunni. Valahonnan egy másik hangszóró is előkerült, senki sem tudja, honnan, ezt a konyhában helyezte el Feri, az ajtófélfára, és egy zöld meg egy sárga drót segítségével csatlakoztatta össze a készülékkel. Anyánkat lepték meg vele, meg is ijedt, amikor először rákapcsolták.
Anyánk alig észrevehetően többet beszél, mint máskor, látszik, valamit titkol előlünk, de elrejteni nem tudja, és nem is akarja igazán. Nem mondja ki, amíg be nem következik. Van, hogy énekelni halljuk.
Egy nap, éles és alig észrevehetően őszintétlen déli napsütésben, sötét színű férfiöltönyt akaszt ki a ruhaszárító kötélre. Idegenül himbálódzik, mintha saját, állandóan változó árnyéka nyomába szegődne.
Madárrajok menekülnek riadtan a templom tornyára.
Sötét, kopott duba áll meg a házunk előtt. Hosszú, jeltelen faládát húzkod ki belőle két férfi. Jött kifelé a láda, nem akart véget érni, nyikorgott a kocsi plehe. Egy harmadik betolta a cipekedők előtt a kaput.
Apánk, súgta Péter.
Itt írja alá, nyújtott Anyánk felé egy lifegő papírlapot a harmadik.
Talán másnap történt.
 
 
^* Isten bocsássa meg bűneinket.