SZAKÍTÓPRÓBA
SZAKÍTÓPRÓBA
Papp Sándor Zsigmond kérdéseire válaszolt Kornis Mihály, Károlyi Csaba
és Réz Pál*
P. S. ZS.: A Németh Gáborral folytatott beszélgetés során nagyon keserű,
már-már apokaliptikus hangon szóltál a kilencvenes évekről...
KORNIS MIHÁLY: A kilencvenes éveket sok sorsdöntő világ- és hazai esemény
szőtte át: egyfelől a Szovjetunió és a keleti rendszerek bukása, másfelől a
demokratikus jogállamiság válsága a nyugati féltekén. Azok az irányító
mechanizmusok, amelyek az utóbbi negyven évben – amíg a két világrendszer
létezett és lehetett mihez viszonyítani – működtek a nyugati, úgynevezett
szabad társadalmakban, mára több mellékmozzanattal súlyosodtak: a terrorizmustól,
a nacionalizmusokon keresztül a szélsőjobboldali skeanhead, fasiszta, új
fasiszta, félfasiszta mozgalmak megjelenéséig. Ez pedig nem más, mint a
kriminalitizálódásnak a nagypolitikába való belépése. A keleti féltekén, ugye
nem kell mondanom, mindez súlyosbodva, itt az ún. rendszerváltás megoldhatatlan
zöngéi bukkannak föl. Minderről információnk van, hiszen a hír, az információ,
a média internacionalizálódásával maga is divatforrássá, divatelemmé vált. Az,
hogy hol ölnek meg valakit, hol robbantanak fel egy iskolabuszt, vagy éppen ki
kap levélbombát, manapság újsághíreknek számítanak, vezető témák. Az az érzése
az embernek, hogy káosz van, felfordulás, és a gonoszság, a Gonosz a divat.
Himmler felnyírt tarkója a skeanheadek tarkóján megismétlődik.
P. S. ZS.: Íróként hogyan éled meg mindezt?
K. M.: Bizonyos értelemben a demokratizáció egyúttal a politika terhét is
levette az írók válláról. Persze a társadalmi hangulat közvetve nyilván
megágyaz annak, amit írok, de nem kell már közvetítenem a véleményemet az egész
világról, csak az Ilonka szeméről. De hogy milyen lesz Ilonka szeméről a
véleményem, abba nyilván belejátszik, hogy milyen világban élek. Tehát szabaddá
tesz, magányosabbá ugyanakkor; számomra ez az újdonság ebben az egészben. A
kilencvenes évek sötét atmoszférája mindenekelőtt a közösségben való
gondolkodás lehetetlenségét bizonyítja.
P. S. ZS.: Jó volna beszélni még erről, hiszen nemcsak közvetlen
környezetünk érzi magán a századvég eme rákfenéjét, a belső elszigeteltséget.
Mint említetted, te már semmilyen társadalmi rendezvényen nem veszel részt...
K. M.: Mondjuk úgy, hogy nagyon kevésen vagyok ott, de ez még mindig több, mint
egy átlagember esetében, bár sokkal kevesebb, mint pár évvel ezelőtt. Nem is az
az igazán lényeges, hogy hány rendezvényen veszek részt – rosszul fogalmaztam,
túlságosan leegyszerűsítettem idegességemben a kérdést –, hiszen még ha járok
is, belül nem járok. Lelkileg nem létezem közösségben, nem érzem közösségben
magam semmilyen társadalmi rendezvényen, értsd ezt a mozielőadás közönségétől a
színházelőadás közönségéig, sehol. Mintha áldozatok lennénk egy olyan véres
színjátékban, ahol nem mi osztjuk a szerepeket, és nem mi alakítjuk az
események menetét, de még az sem tudható, hogy ki irányít. Néha az a gyanúm,
hogy a politikai élet szereplői sem képesek kézben tartani a maguk területét.
Minthogyha elmocsarasodott volna a nyilvánosság, a közélet teljes egészében:
nem tudni, hol buggyan fel valami sötét gáz, hol várható robbanás. Ilyen
értelemben vagyunk kiszolgáltatottak, és a közösségünk a vágóhídon álló állatok
közösségére emlékeztet engem. Ez nem egy valódi közösség, nagyon jól tudjuk a
különböző lágerélményekből, hogy a lágerben élők, az erőszaknak védtelenül
kitett tömegek nagyon rossz közösséget alkotnak: a jók elhullanak, kilencven
százaléka elhullik, csupán azok „térnek vissza”, akik hajlandóak voltak
mindarra, amit a túlélésért meg kellett tenni. És ez megint nem egy olyan
társadalmi eszmény, amelybe belefeledkezve, boldogan és harmonikusan élhetném
meg zoon politikon, tehát társadalmi lény-voltomat.
P. S. ZS.: Az írás, mint tudjuk, nem mindig lehet kiút vagy föloldozás és
már a világot sem válthatjuk meg általa, hiszen, mint mondtad, ez a mindenkori
Messiás(ok) feladata lenne. Mégis, miben segít?
K. M.: Számomra a prózaírás életforma, és egyben izgalmas kaland. Életmód és
önmegvalósítás, ahol az ön nem az én szűkös egómat jelenti, hanem a szabad
választás lehetőségét egy személyben. Úgy tűnik, itt még tiszta a terep, mert
ha bezárkózom, és négy-öt órát gondolkodással és írással töltök, ha ezt
kiküzdöm az élettől magamnak mindennap, akkor ennyiben már teljesítettem az
önmagammal kapcsolatos írói elvárásaimat. Bár engem a magyar olvasóközönség
megtisztel és kitüntet a bizalmával, a szeretetével, valójában nem nekik írok,
nem is magamnak, talán nem is a Jóistennek. Azért írok, hogy értelmet adjak az
életemnek.
P. S ZS.: Milyen eséllyel indulnak a feltörekvő fiatalok?
K. M.: A magyar irodalom újból egy nagy generáció kialakulását figyelheti meg,
csak ezek az emberek még viszonylag fiatalok, sokkal szerényebbek, és
kevesebbet dolgoznak, mint a régiek. Ez azzal függ össze, hogy egyre nehezebb
írni, ezelőtt száz évvel húsz-harminc regényt is megírhatott valaki, ma
szerintem kettőt, hármat követhet el jó lelkiismerettel. Értem ezalatt azt,
hogy a történetmondás végtelenül problematikussá vált. Az embernek nem áll már
végtelen számú történet a rendelkezésére, tekintve, hogy nincsen egységes
hagyomány, egységes horizont, amelyen belül értelmezni lehetne azt, hogy
tulajdonképpen mihez viszonyítva ábrázolom a történéseket. Az író a 19.
században a Jóisten szemszögéből ábrázolta a történéseket, ő volt az, aki
mindent tud, mindent lát és mindenről a legpontosabb információkkal tud
szolgálni. Nyilvánvaló okokból ez az attitűd ma már tarthatatlan.
A sokféle, nagyon izgalmas magyar irodalmi irányzat együttélésének közepén
bolyong valahol az a vonulat, amelyik az én írói felfogásomhoz legközelebb
állókat jelenti: Garaczi László, Németh Gábor, Zeke Gyula. Rá külön felhívnám a
figyelmet, most jelent meg egy nagyon jó kötete az Idősb hölgy három ujja
vállamon című. Ennek az irányzatnak, amelyik tulajdonképpen nem létezik,
hiszen nincsen hivatalosan „bejelentve” és kodifikálva, jellemzője, hogy a
prózát poétikus elvárások szerint formálja. Ez azt jelenti, hogy a kötet, ami
formailag elbeszéléskötetre emlékeztet, belenézve rájöttem: valójában
verseskötettel állok szemben, ahol mindegyik elbeszélés egy vers, és az egész
összeadódik, kötetté válik, egy különös, meghatározhatatlanul új műfajjá, ahol
maga a könyv a műfaj. Nincs még ennek neve, csak a jellegzetességeire hívhatnám
fel a figyelmet. Ezeket a könyveket nem a cselekmény izgalmáért böngészi az
olvasó, hanem egy nagyon sajátos szemléletmódban szeretne megfürödni. Elolvas
egy fejezetet, és utána feltesz egy lemezt, mondjuk. Nem szórakoztatni akar –
ebben az értelemben –, hanem egy mélyen megélt öntudattal a saját képét,
vizionárius költői képeit tárja elénk nyelvjátékként, nyelvfilozófiai
gondolatokként.
P. S. ZS.: Milyen a kapcsolatod ezekkel a fiatalokkal?
K. M.: Azt hiszem most kezd termővé fordulni ez a társaság, akik most 35 év
körüliek. És most mondanék neveket, hogy körülbelül kik tartoznak össze ebben a
generációban: Kukorelly Bandi, Garaczi Laci, Németh Gábor, Abody Rita; a
kritikusok közül: Keresztury Tibor és Mészáros Sándor; a költők közül, bár
kicsit fiatalabbak, de mégiscsak hozzájuk tartoznak: Kemény István, Térey János
és Borbély Szilárd, akit nagyon szeretek. Ezeknek az embereknek a nagy része
velem baráti viszonyban van, meglehetősen régóta. Immár több mint tíz éve
beszélgetek Garaczi Lacival az írásairól, vagy Németh Gáborral. Tudniillik mi
annak idején az Örley István irodalmi társaságban találkoztunk, amelyik a
nyolcvanas évek közepén alakult a Rainer Maria Rilke Társaság örököseként. Ők
hívtak meg számukra szimpatikus személyiségeket, hogy legyenek tagjai ennek az
általuk alapított társaságnak. Akkor, különösen a nyolcvanas évek közepén, vége
felé gyakran voltunk együtt, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk irodalomról. Nem
gondoltam volna, hogy például Zeke Gyula, aki lényegében történész, és aki
akkoriban egyáltalán nem írt, csak odajárt és részt vett ezeken a
beszélgetéseken, egyszer csak előáll egy olyan kötettel, amelyiknek az írói
törekvései, problémái nagyon hasonlóaknak tűnnek majd az enyémekéhez.
P. S. ZS.: Hogyan viszonyulsz az erdélyi irodalomhoz? Kiket olvasol?
K. M.: Az erdélyi magyar irodalom egyike a legfontosabb és legtisztább
kulturális területeknek a magyar kultúrán belül. Meghökkentően sok tehetséges
ember mozog még mindig benne, függetlenül attól, hogy a nagy része a világ
legkülönbözőbb pontjaira rohant el, főleg Magyarországra, mert ugye a mai
magyar irodalom egyik vonulatát épp Bodor Ádám, Deák, Csiki és társai jelentik
már itt is. Páskándiról, szegényről már nem is szólva. Tehát már Magyarországon
is létezik egy erdélyi irodalom, de ami ott maradt, az még mindig nagyon jó.
Számomra az erdélyi irodalom előző nemzedékéből, tehát az előző, már lezárult
periódusából Székely János művészete a leginkább csodálatra méltó. Őt tartom
nemzedéke legnagyobb alakjának, a maiak közül pedig Láng Zsolt szövegei állnak
a legközelebb hozzám, egészen kivételes tehetségnek látom. És nagyon jő barátom
Balla Zsófi.
P. S. ZS.: Tehát nem állja meg helyét az az állítás, miszerint az erdélyi
irodalom elszigetelődött volna az anyaországitól...
K. M.: Ez a probléma csak a kevésbé tehetséges erdélyi írók fejében állt össze.
Ez egy kisebbségi érzés, amit minden erővel oldani kellene, mert innen nézve,
én mint „pesti” író, úgy látom, hogy az erdélyi írókra kicsit jobban odafigyel
a magyar kultúra, mint ránk. Tehát éppenséggel előnyt jelent, ha valaki
erdélyi. Az olvasók külön érdeklődése kíséri, nagyobb társadalmi megbecsülésnek
örvendenek. Hajlamosak a különböző „magyar” frusztrációkból, kisebbségi
érzésekből kiindulva az erdélyiek nehezebb sorsát heroikusabb és egyben
tisztább írói és költői sorsnak tekinteni. Miközben az ember érzi, hogy az
Erdélyből érkezettek valami sajátos, kisebbségi érzéssel küszködnek, ami a
félénkségtől az irigykedésen át, a mély ellenszenvig ível a magyar irodalmi
közélet felé, mondván, biztos azt gondolják rólunk, hogy mi csak húszadrangú
írók vagyunk, pedig ez nem így van, kimutathatóan nem így van. És nemcsak az
erdélyiekkel, hiszen Grendel Lajos, a szlovákiai magyar irodalom oszlopa több
kritikát kapott az első könyve után, mint akármelyik jelentős magyar író, talán
csak Esterházy kivétel, de róla mindig is divat volt írni. Ugyanígy Bodor Ádám
egészen kiváló, érzékeny, finom kisprózája is valami különálló helyen tanyázik,
persze ebbe az ő erdélyi sorsa, tragikus hányattatásai mélyen belejátszanak.
Irodalmi tiszteleten is túlmutató személyes megbecsülésnek örvend, mint olyan
ember, aki kibírta a Ceauşescu-féle borzalmakat és valami értéket tudott a
tarisznyájába gyűrni, mielőtt megszökött.
P. S. ZS.: Beszélgessünk az erdélyi irodalom és a magyarországi irodalom
közötti viszonyról.
KÁROLYI CSABA: Jó, hogy erre most rákérdezel, mert ez az esti beszélgetésből
valahogy kimaradt. Lényegében ez egy provokatív kérdésfeltevés lett volna –
csak nem jött össze – arról, hogy milyen a polgári hagyományokhoz való viszonya
az erdélyi magyar irodalomnak. A beszélgetéshez olyan embereket nyertem meg,
mint Láng Zsolt, Visky András, Szőcs Géza. Elképzeléseink szerint ebből egy
egészséges vita kerekedhetett volna, ahol moderátorként, a vita felvezetőjeként
Mészáros Sándor és Márton László működött. A disputa elindítása azt az
erőfeltevést tartalmazta – a magyarországi recepciója az erdélyi irodalomnak a
hetvenes években azt hangsúlyozta –, hogy ebben az irodalomban a népi
hagyományokhoz való kötődés a legerősebb. Ez volt a kiindulópont, ezt emelték
ki, ennek alapján beszéltek az erdélyi írókról, ennek alapján dicsérték őket.
Ezért olyan írók, mint például Bodor Ádám, amikor még Kolozsváron élt és
alkotott, Magyarországon abszolút ismeretlen maradt; tehát jelentős írók estek
ki a rostán egyszerűen azért, mert nem illettek abba a képbe, amit az
irodalomkritika az erdélyi irodalomról elképzelt, vagy el akart képzelni.
Gondolok például Székely Jánosra, akit ugyancsak nem vettek figyelembe
Magyarországon, mert nem idomult ahhoz az uralkodó irányzathoz, amelyik a
transzilvanizmus hagyományaiból táplálkozott, és a népi irodalom értékeit
értelmezgette.
P. S. ZS.: Változott azóta valami?
K. CS.: Ma az a helyzet, hogy ez az irányzat, ez az irodalomfelfogás egyszerűen
eltűnt, szétfoszlott. Nincs folytatása. Ebből következően észre kellett venni,
hogy az erdélyi irodalomban is történt egy bizonyos szemlélet- és stílusváltás,
a fiatalabb írók egészen másképp írnak. Ezért van az, hogy a saját
korosztályombéli fiatalokkal, lakjanak akár Kolozsváron, Marosvásárhelyen,
Budapesten vagy Szegeden, tökéletesen megértem magam, hiszen ugyanarról
beszélünk, amikor az irodalom hagyományairól, előzményeiről vitázunk. Tegnap
mondta Láng Zsolt, hogy neki ugyanazok voltak a mesterei, mint a fiatalabb
magyar íróknak vagy akár Lengyel Péternek. Ilyenek mint: Mészöly, Ottlik, Nemes
Nagy Ágnes. A saját korosztályombéli írók között nincsenek kommunikációs vagy
egyéb gondok. Most már csak azt nem tudom, hogy az erdélyi irodalomban az
idősebb évjáratok és a fiatalabbak között vajon működik-e ez a kommunikáció,
mert a tegnapi beszélgetésből az derült ki, hogy nem nagyon. Felmerült Sütő
András neve és az, hogy az Éneklő Borznak volt egy A Sütő című estje, és az
teljesen visszhangtalan maradt, Láng Zsolt panaszkodott is. Ők azt gondolták,
hogy legalább valami botrány lesz, és semmi sem történt. Tegnap is, amikor
Mészáros Sándor próbálta provokálni a jelenlevőket, próbált rákérdezni például
a Sütő-drámákra, hogy azok között vannak rosszak is, de ezt miért nem írja meg
az erdélyi kritika. Mert Magyarországon aki foglalkozik vele, az dicséri, aki
pedig rossznak tartja, az nem foglalkozik vele. Tehát ez egy valós probléma,
ami nincsen kibeszélve. Tehát az, hogy Sütő András irodalmi jelentősége,
szerepe – nem a politikusi vagy félpolitikusi szerepre gondolok, arra, hogy
neki milyen szimbolikus helye lenne az erdélyi közéletben – nincs tisztázva,
összemosódott azzal a képpel, amikor a kórházi ágyon mutatják mint a
marosvásárhelyi események áldozatát. És ez csak egy szimbolikus figura, nyilván
tizenötöt lehetne még sorolni. Azt gondolom, hogyha a fiatalabb erdélyi
generáció nem tisztázza a viszonyát a saját hatvanas, hetvenes évek
irodalmával, akkor nem fog tudni igazán továbblépni, mert ilyen szempontból az
már édeskevés, hogy kijelenti: ugyanazok voltak a mestereim, mint Lengyel
Péternek. Ezt helyben kell elvégezni, de ehhez kritikák kellenének tömegével a
Látóban, a Korunkban. Még a napilapokban sincs kritika, a Szőcs Géza lapjaiban
sincsenek, megnéztük tegnap. Szembe kellene néznie a saját múltjával, az előző
évtizedek irodalmával, vagy akár a magyarországival is, valamint azzal, hogy
majdnem teljes egészében hiányzik a kritikai élet. Hiszen a vajdasági Híd a mai
napig csinálja, hogy ha megjelenik egy Kukorelly-kötet, akkor arról kritikát
közöl, de ha megjelenik egy Tolnai Ottó-kötet, arról is. Azt mondja Szőcs Géza,
hogy egy magyar irodalom van, semmi gond, de akkor az erdélyi irodalomkritika
miért nem méri fel ezt az egy magyar irodalmat rendszeresen. Ezt nem értem.
RÉZ PÁL: Úgy gondolom, alapvető különbség az erdélyi magyar irodalom és a nem
erdélyi magyar irodalom között nincsen, az egyetemes magyar irodalom része,
hiszen ugyanazon a nyelven íródik, ha árnyalatnyi nyelvi- és kulturális
differenciákkal is.
Fontosnak tartom azt, hogy az erdélyi magyar irodalom megítélésekor pontosan
ugyanolyan szempontok érvényesüljenek, mint a magyarországi esetén. Babits ír
erről egy régi tanulmányában, hogy nem volna helyes az erdélyi irodalmat
bármilyen politikai vagy nemzeti meggondolásból másképpen mérlegelni, mint az
ittenit. Nem volt egészséges, és ma sem egészséges az a szemlélet itthon, hogy
azért mert Kolozsváron megjelenik egy magyar könyv, vagy pláne Bukarestben,
akkor az engedékenyebben, más esztétikai szempontok alapján ítéltessék meg. Az
esztétikai szempontok ugyanolyanok mindenütt, függetlenül attól, hogy egy
nemzetiségi író munkája-e vagy egy nem nemzetiségié. Ez egy nagyon rossz
gyakorlat volt, és ennek ideje véget vetni.
Ami az utóbbi években különbség, hogy igen sok erdélyi író áttelepült
Magyarországra, ez kezdődött Páskándiék átjövetelével, és folytatódik mindmáig.
Fiatalok is jöttek, köztük kitűnő írók is, de elég kevesen boldogultak
istenigazából ezek közül, nehéz volt ez a transzplantáció. Akadt egy-két író,
aki igazán itt bontakozott ki, elsősorban Bodor Ádám, mások nehezebben,
bajosabban, problémákkal együtt tudtak csak boldogulni. De az Erdélyben maradt
írók is publikálnak Pesten: folyóiratokban, újságokban, hetilapokban; könyveket
jelentetnek meg, hiszen megszűntek a cenzurális megkötöttségek, szabadon
„utazhatnak”, és anyagilag is rá vannak szorulva, hogy innen kapjanak
tiszteletdíjat. És ez rendben van.
Mi amikor a Holmit megindítottuk, nem tudtuk volna máshogy elképzelni, mint
néhány erdélyi író részvételével, nem azért, mert erdélyi írók, hanem mert jó
írók. Jánosházy barátom, például Horváth Imre, akit gyerekkoromtól ismerek, és
nagyon jó költőnek tartottam, de Székely János, Bajor Andor, Kányádi Sándor,
Bálint Tibor mind jelen voltak (vannak) a lapban. Aztán sikerült a későbbi
nemzedéket is megismerni, akik közül engem Kovács András Ferenc érdekelt a
legjobban. Őket úgy közöljük, mint magyar írókat. Bizonyos fokig természetesen
befolyásolja élményvilágukat, nyelvüket, megformálásukat az erdélyi történelem,
valamint, hogy a román kultúrához több közeledésük van, de ez így egy szín, egy
majdnem ugyanolyan szín, minthogyha dunántúliak volnának.
* A beszélgetés 1995 augusztusában készült Tatán a JAK-táborban.