Ferenczi Attila
INTERJÚ HÉT RÉSZBEN A HÁZASSÁGTÖRŐ ASSZONNYAL, avagy a szereplők hogyan ismerik fel az írójukat
Pályázatunkra beküldött írás.
Prológus
Az egyes a legokkultabb valós szám, de nem határozza meg önmagát. Szüksége van önmaga hasonlatosságára: még egy egyesre. A teremtés potencialitása létre is hozza. A kettő közötti viszony, természeti különbözőségük ellenére, egységesen komplex. Ez az egység a kettős jelentést kapja. A kettősség már egy páros folyamat, amely a teremtésbe ágyazódva, önmagából szül egy újabb jelentést: a hármast. A hármas is egységesen komplex; lényegileg azonos az egyessel, természetileg pedig a kettőssel. Ezután már megnő valószínűsége annak, hogy megsejtsd a négyest is, hogy bonyolódhass tovább a végtelen, Abszolútum felé. Ha néhol eltévednél, nem muszáj számolnod a félelemmel, mert mindvégig egy önmagával osztható folyamatban leszel, amelynek végeredménye mindig egy. Vagyis a kezdet. E folyamatban szereplő számok nemcsak örökfüggésben vannak, hanem tulajdonságuk, történelmük és történésük van. A kérdés az: ha ezt az interjút elosztod önmagaddal, mennyire közelíted meg a legokkultabb valóságot?
I. rész
(R, Riporter)
(HA, Házasságtörő Asszony)
R: Feltehetek Önnek néhány kérdést?
HA: Fel.
R: Jelenleg egyedül lakik itten?
HA: ?
R: Ön jelenleg egyedül lakik?
HA: ?
R: Bocsánat, feltehetek Önnek néhány kérdést?
HA: Fel.
R: Egyedül tetszik lakni itt?
HA: ?
R: Ne haragudjon, történt valami? Hová gondol?
HA: Fel.
R: Nem értem, asszonyom.
II. rész (1 évvel később)
R: Megkérdezhetem, hogy... HA: Nem.
III. rész (1 évvel később)
R: Bocsánat...
HA: Mondja, kérdezhetek Magától valamit?
R: Igen, tessék.
HA: Mit szól, csalódtam én már valaha?
R: Honnan tudja, hogy pontosan ezt akartam kérdezni?
HA: Látja, milyen jól ki tudom segíteni? Nincs is szükségem a Maga kérdéseire.  Vagy talán valami másra vár?
R: Vagy én értem félre Magát, vagy Ön engem.
HA: Honnan tudja, hogy pontosan ezt akartam mondani?
R: ?
IV. rész (3 évvel később)
R: Be kell vallanom, hogy a kíváncsiság hozott ismét ide. Ön egyre titokzatosabb, és nem szeretném az interjút félbeszakítani. Feltétlenül szükség van rá.
HA: Kacagnom kell, olyan naivan mondja. Nem haragszik meg, ugye, ha jól hallhatóan kibököm: még mindig túl korán jött. De ha már itt van, elárulhatom, hogy e rövid öt év alatt sikerült ápolnom és érlelnem magam olyan kérdésekben, amelyeket ezentúl Maga is fölérhet, amennyiben felnőtt annyira. Már most szakíthat belőlük, de figyelmeztetem, ne legyen mohó, s ne tapintson rá az éretlenekre. Azok – majd idővel – maguktól is kifakadnak –: csak tovább ne rontsa a lelki egészségét!
R: Szinte értelmetlenül állok Ön előtt; őszintén szólva, alig mertem idejönni, most is félve keresem a z alkalmat, hogy kérdezhessek.
HA: Tapintsa ki az alkalmat anélkül, hogy elhamarkodná. Ha évekkel később fárad ide – miután megérti a dolgokat –, egyből írhatna meg mindent; sőt, ide sem kellene látogatnia. De nem bánom, mert jófelé mutat az óramutatója: nem mond le az interjúról. Vagy rólam? Mindegy. A fontos az, hogy Magát próbára tettem, és Maga bevált. Mert fél. Fél, de makacsul ragaszkodik, hogy feltörje a talajt, és a gyökereket megvizsgálja. Én már első találkozásunk óta egy kicsit az Ön helyében érzem magam; a sötétebb idők korszakára emlékeztet.
R: Megkérdezhetem, mit ért a sötétebb idők korszaka alatt?
HA: Egyszerűen azt a korszakot, amelyben csak válaszolatlan kérdések születtek.
R: Akkor most Ön a kérdezetlen válaszok korszakában van?
HA: Már mind a kettőben jelen vagyok. Így módomban áll átjárhatóvá tenni köztünk azt az utat, amelyen megközelíthet és fölismerheti magát bennem. Azután csak egyetlen lépés marad a lemondás boldogságáig. Azonban, hogy ezt elérje, végtelen akarásra és feltétlen őszinteségre van szüksége.
R: Alig várom, hogy valamit megtudjak a sötétebb korszakából?
HA: Hogy milyen türelmetlen! Ne siessen, először próbáljon a jelenére összpontosítani! Hozzákezdhet ebben a pillanatban. Várok öt percet... Na, nem sikerül? Látja, milyen nehéz bármit is megtudni abból, amiben évek óta vesztegel? Figyelmeztetem: ki kell másznia onnan, hogy megérthesse, amire olyan kíváncsian rátapintott az előbb. Ebben fogok én tulajdonképp segíteni.
R: Nem értem, könyörtelenül ironikus, asszonyom.
HA: Na ne. Én őszinte vagyok, de hagyjuk ezt. Inkább elárulom furcsa észrevételemet. Ahogy beszélgetek Magával, úgy tűnik – nem akarok nosztalgikus lenni –, mintha valaki folyamatosan összeragasztana egykori nyelvemlékeimmel, úgymond egykori örökségemmel. Mintha a ragasztó elhűlt érzelmeim keverékéből volna. Figyeljen! Itt valahol kísért a férjem. Meglehet, az ő szerepében játszottam maga mellett e rövid öt év alatt. A sötétebb időkben ő volt könyörtelenül ironikus. Akár önmagával szemben is. És valahogy mindenről másképpen beszélt.
R: Gondolom, így akarta Önt távol tartani – amint Ön is távol tartott engem, legalábbis mostanig.
HA: Távol tartott, de nem úgy, ahogy gondolja, mert pontosan ez volt, amivel magához tudott kötni. Ha következetes volna, akkor rájönne, hogy az ellenkező oldalról is meg lehet közelíteni a lényeget, ami nem is annyira elviselhetetlen. De nem csodálkozom Magán. Látom, egyre idegesebb, már nem is vagyok csalódott. Az zavar csupán, hogy szemmel láthatóan próbálkozik a türtőztetéssel. A férjemnek viszont kitalált dühkitöréseket kellett magára erőltetnie, hogy valamennyire hasonlítson a többi emberhez.
R: Ezek szerint megalázott helyzetben vagyok, talán az Ön akkori helyében.
HA: Azt hiszem, teljesen igaza van.
R: Csak azt nem értem, hogy a férjét miért nem lehetett igazából feldühíteni?
HA: Az ő számára aligha léteztek végletek. Mindent elhitt. A legjobb s legrosszabb eshetőségeket előre számon tartotta, s így egy végtelennek tűnő pályán mozoghatott. Nem láttam soha, hogy belebotlott volna valamibe, csak néha-néha sejtettem.
R: Nem beszélt a dolgairól? Titkolódzott Ön előtt?
HA: Nem, csak titokzatosnak tűnt. Ő mindig több volt, mint amennyit megtudhattam róla. Így vonzott. S férjhezmenetelem után, pár hét alatt szigorú bástyája mögé értem, de bennebb nem. Ott tartott őrnek, hogy senki ne zavarja. Én voltam az igazi hűség. Amit ő mondott, az volt a mérték, és örvendtem, ha megszólalt. Ekkor kezdődött valójában tudatlanságom időszaka: őriztem valamit, amit féltett. Egyszer nagyon megkértem, hogy beszéljen is róla. Ennyit mondott: „Légy türelemmel, még. Nem gondoltam, ennyire nehéz lesz összevetnem a családi örökségünket; hogy teljesen aprópénzre kell váltanom magunkat (ezek a jegyzetek), és ennyire figyelmesen kell kezelnem azt a valós helyzetet (egy-egy fejezetet), amely részben ránk vár. Ez felér egy végrendelettel. Ha majd az idő az örökségben elkövetett tévedéseknek és nézeteltéréseknek nem az ellentétét igazoltatja velünk (valamilyen formában az évek során), akkor minden az én bűnöm lesz. Ne haragudj: a te egyszerű hozományod felbecsülhetetlen értéke adott lehetőséget erre a munkára. Ez fog átminősíteni minket. A befejezést természetesen még nem ismerem, nem is tudhatom, de már a múlt heti szerdánk, sőt a holnapi is bele van számítva. Ebből készül örökségünk első két fejezete (vagy a jövőnk birtoka?).” Ekkor arra is megkértem, hogy az összevetett örökségből bár egy keveset mutasson be. Ő épp csak megszólalt: „Még nem lehet, még semmi sem olyan biztos”. Sírni kezdtem, mert nem értettem semmit. Erre mosolyogva megölelt. És eltelt egy év.
R: Félbeszakítom...
HA: ..., mert Maga sem ért semmit. Itt szakadtam félbe én is egykor, a szeretet eme érthetetlen változatlanságában. Heteken át azt éreztem, mintha valaki rólam beszélne. Ennek folytán kisajátítottak a hangulataim és – immár közügyük lévén – levettek a lábamról.
R: Én is azt érzem, mintha valaki rólam beszélne, mintha...
HA: Ez nyilvánvaló kell legyen a Maga állapotában. Csak azt nem értem, hogy miért érzem ugyanezt én is, újra. De haladjunk tovább, mert minden ott kezdődik, ahol abbamarad. Karácsonyi ajándékul megkaptam az örökség negyedrészét. Súlya volt. Miután felnyitottam a fedőlapot, csupán magamra kellett figyelnem; visszatekintettem arra a kijelentésemre, amelyre még ma is emlékszem, határozottan. „Együtt könnyebb lesz elviselni.” Elég otthonosan tájékozódtam a mondat távoli környezetében, az első fejezet indítóvonalán, és rövid idő alatt újraéltem a nászutunkat. Azonban, ahogy közeledtem a jelenemhez, szokatlan változásokat véltem felismerni: egy idegennek látszó nő vonásai kezdtek végignyúlni az arcomon, a mozdulataimon. Ölelésem erőszakosabbá vált, gondolataim nem akartak az enyéim lenni. Ki lehet ez az idegen nő? Féltékenységi okokból nem szóltam semmit a férjemnek, vártam a következő fejezeteket, ahonnan – ígérete szerint – esetleg a közeli jövőbe is átívelhetnék.
R: Mi vagy ki idézhette elő ezeket a viselkedésbeli változásokat? Megérezte, hogy a férje másképpen kezd viszonyulni Önhöz? Talán került neki valakije?
HA: Ismét túl gyorsan tolakodik az életembe! Nem volt senkije. Csak én. A többi az ő műve.
R: Ön tudta, mért volt neki erre szüksége?
HA: Ostoba kérdés. Ha tudtam volna, hogy így próbál megvédeni a sötétebb idők valóságától, akkor mi értelme lett volna az egész örökségnek?
R: Hogyhogy megvédeni? Hiszen őáltala volt kiszolgáltatva a sötétebb idők jeleinek!
HA: Igen, a felülvigyázatlan hangulataim miatt, amelyeket akkor még nem sikerült külön választanom magamtól. Azok húztak bele a bizonytalanságba.
R: Ha arra gondolok, hogy mindennek a férje műve volt az oka, azonnal eszembe jut a következő parafrázis: Aki nem tudja feleségét megvédeni, az engedelmességet sem követelhet tőle.
HA: Nem is követelt engedelmességet. Az utolsó időkben, amikor már elhagyni készültem őt, ahelyett, hogy visszatartott volna, megalázta magát, és elengedett. Ezt meg lehet bocsátani?
R: Talán nem nagyon ragaszkodott Önhöz.
HA: Kihez ragaszkodott volna? Fogadom, elámul, ha azt mondom: még mindig hű hozzám. Ő csodálatos.
R: Nem egészen értem.
HA: Egy dolgot már észlelt az előbbiekben, mikor azt mondta, úgy érzi, mintha valaki Magáról beszélne. Nos, ha figyel, rájöhet, hogy töredékes részleteimet (amelyekről tudni akar) úgy adom elő, ahogy azokat valaki megszerkeszti; így azok megfelelnek akár egy-egy új, de folyamatosan épülő színpadi felvonásnak. Továbbá: az imént értettem meg teljesen, hogy amikor Magával először találkoztam, akkor kezdődött el feneketlen tudatosságom időszaka, s a férjem is akkor fogott hozzá megírni ezt a képzeletbeli interjút, amelynek Maga és én vagyunk a főszereplői. Most már érti?
R: ?
V. rész (1 évvel később)
R: Úgy látom, Ön még mindig úgy néz rám, mintha nem volnék képes az interjú elkészítésére, de ugye megbocsát, hogy...
HA: Ne mentegetőzzön! Csak elvből teszi. Ebből látszik, mennyire éretlen még. Ne próbálja elhazudni az igazat, hogy kíméletlenül ragaszkodik a tavalyi látogatásának évfordulójához, ami annyit jelent: pontosan és előre ki akarta számítani érzelmeinek fejlődési szakaszát. De ez nem fejlődés, hanem veszélyes képzelődés, aminek máris ki van szolgáltatva. Maga – mint én annak idején –, immár a valóság ellenfelét képezi. A valóság most én vagyok.
R: Ne ironizáljon, asszonyom, én másra vagyok kíváncsi.
HA: Türelmetlen? Elhamarkodva akarja megtudni rólam s a megcsalt férjemről azokat a dolgokat, amelyeket még fel sem bír fogni?
R: Én csupán a válásuk okát, okait keresem, ha szabad mondanom.
HA: Többet felejtett, mint amennyire számítottam, hiszen rég leszögeztük: az okok összessége – egyszerűen –: teljes mértékben a férjem viszonylagos határtalanságából következnek.
R: Megértem Önt, védekezik.
HA: Dehogy védekezem! Magát védem, nehogy végzetesen csalódjon, mielőtt felismerné helyét és állapotbeli kötelezettségeit. Én a segítője vagyok, én fogom kivezetni tehetetlenségéből. Ezért, némi féltésből, mostantól fogva a történetem egyre közvetlenebb lesz a Maga jelenéhez. Ezúttal mellettem a helye, engem kövessen.
R: Hogy Önt kövessem?!
HA: Igen, a férjem gondolatában. Itt van a kezemben egy példánya a családi örökségnek. Látom, izgul. Most oda nyitom, ahol egy évvel később, ugyancsak karácsonyi ajándékul, megkapom a következő negyedrészt. Magamra kell figyelnem, hogy visszanézhessek hosszan. Megvan! Elég otthonosan tájékozódom, rövid időn belül újraélem magam. ... Máris közeledhetem a jelenemhez. Szokatlan változásokat vélek felismerni: egy idegen nő vonásai kezdenek végignyúlni arcomon... Kövessen! Ugorjunk a harmadik bekezdésbe, ahol a férjem épp bemutat barátjának, Botinak. A fiú mosolya nem mosoly, kacagása nem kacaj, a beszédre értelmetlen mozdulatokkal reagál, kicsit udvariatlan is, úgy tűnik, mintha haragudna, a hangját néha erőlteti – szóval nem természetes a magatartása: gyengeelméjűnek látszik. Esténként gyakran meglátogat, előadja legújabb kitalációit, amikről vitatkozni kell, de nem lehet semmiről meggyőzni. Beleköt a szavaimba, sérteget, de meg lehet neki bocsátani, sőt meg is kell. Hetek múltán megszokom, s már nem félek tőle. Színházba hív (engem!), amit nem szabad tőle nem-elfogadni. A férjem pedig nem akar a barátjával nem-elengedni. Az előadáson majdnem elsírom magam. Hazafelé menet, s még otthon is, bizonygatni kezdtem Botinak, hogy a színdarab egyes részletei kizárólag a saját érzelmeimmel foglalkoztak. A férjem nincs a lakásban, hirtelen nem bizonyíthatom be neki, hogy a barátját mégiscsak meg lehet győzni. Fél óra múlva lép be az ajtón, mosolyog: „Örvendek, hogy vártok” – de nem kérdez semmit. Az asztalra bort lesz és vitát indít a jövőről. Én azzal a gondolattal, hogy gyereket tartok a karjaimban, elmegyek lefeküdni. Éjfélkor a férjem hozzám jön, és megnézi az arcom.
R: Önnek – ezt olvasván akkor – volt némi előérzete a következendő eseményekről?
HA: Végre egy jó kérdés, idejében. Bizony Maga is megsejtette, hogy az iménti fejezetben már átíveltem az akkori jelenemen, az örökséget illetően. Vagyis a férjem már napokkal megelőzve engem, folytonosan sodort, és aligha sikerült volna elszakítanom a fonalat. Figyelje! A hatvanadik oldalon ez a kíméletlen történet azt jelzi, hogy hét végén megnyitóra megyek. Egy keddi napon olvastam. Szombat délután tényleg jelentkezik Boti és meghív, amit nem lehet nem elfogadni. A férjem pedig nem akar a barátjával nem elengedni. Tehát ott vagyunk. Én késedelem nélkül hozzá is fogok, hogy a szobrász műveit különböző tulajdonságokba öltöztessem. Vitatkozni szeretnék. Kihúzom az utcára, eltelik egy óra, de Boti még mindig hihetetlenül beleegyezik mindenbe. Sőt, néhány ruhadarabbal erőltetett elképzeléseimet is kiegészíti. Majd átsuhan arcán az első személyes mosoly. Látom, várja, hogy beszéljek; talán cinikus. De élvezem uralni a helyzetet, figyelni, ahogy kezd rám támaszkodni a fiú. Lassan összeférceljük a mellékutcákat, és éjfél. Ekkor már a belső vonásaink egyetlen gótikus toronyra rajzolódnak. A torony azonban semmiképp nem csúcsosodhat össze: hazaérünk. A férjem szivarazik a sötét lépcsőházban. Így fogad: „Végre megjöttetek. Attól féltem, hogy valami olyasmi történhet veletek, amire nem is számítok” – de nem kérdez semmit. Boti nem jön be. A szobában, úgy látom, mintha a férjem meghajlott volna kicsit. Megy dolgozni. Fél óra múltán az ágyig jön ez a mondat: „Ezen az éjszakán is gyereket akar”.
R: Mondja, a férje nem akart gyereket?
HA: Ne vegye rossz néven, de Maga ezzel a kérdéssel túllépte a saját szerepkörét: többet akar tudni a férjemről, mint amennyit én tudtam róla akkor. Vagy talán többet, mint amennyit a férjem tudott önmagáról? Hagyjuk ezt, jó (?). Lépjünk át néhány bekezdést, esetleg hónapot, ha úgy tetszik. Ez csupán a steril vágyakozás ideje addig, amíg el nem indulok Boti lakására. Moziba szeretném hívni, de ő előbb pezsgővel kínál. Egyből megiszom, hogy le ne késsük a mozit, azonban újratölti a poharat, amit nem szabad nem elfogadni, és kezdődik a film: mint érett producerek termése, amelyben nincs fölösleges mozdulat, ahol feloldódnak a komplexusok... Élem a cselekményt – mint a függönyképlet, megnyílik a ruhám. Bár sosem lenne vége! Az érzékek mozgóképeinek leforgatása után, némán történik a befejezés. Nem szeretném, ha hazakísérne Boti. Ezt ő is tudja. Felkel az ágyból, és becsukja mögöttem az ajtót. Ezúttal megosztotta a közöttünk létrejött késő esti sötétet, a magunk egyetlen történeti eseményén belül. Fényt otthon sem találok. Pedig a férjem teázik. Nem emlékszem, hogy még láttam volna teázni, de talán ezért tűnik úgy, mintha pontosan így már láttam volna valahol. Ő csak kávézni szokott. Nem ülök asztalhoz, kicsikarom belőle az első mondatot. „Ne álldogálj!” – mintha sajnálkozna. „Takarítani szeretnék” – mondom. „Örülök, hogy fontoskodsz – mert tényleg fontos vagy – de ha komolyan vennéd a családi örökséget, amiben te is aktívan részt veszel, sokat segítene rajtad. Így lenne a te életed is az én igazi házi feladatom. Tessék, átadom a legújabb fejezetet, amit alaposan át kell nézned. Most megyek lefeküdni.
Jöhetnél te is. Erre én ösztönösen: „Még el kell mosogatnom” – és úgy tűnik, mintha pontosan így ezt már valahol mondtam volna neki.
R: Miért nem ment vele? Hiszen nemigen volt erre...
HA: Maga szörnyű! Ne mondja tovább, mert férfi. Elmondom én. Merénylet, avagy az idő kiesése? – ez egy alcím a legújabban átadott fejezetből, amit akkor nem olvastam el. Mert védekeztem. Most pedig hűségből, ami az örökség szövegéhez köt, ugyancsak jelen időben indulok tovább. Az előbb említett estének nyolcvanadik oldalától kísérjen, ahonnan másképp szeretnék belenézni az életembe. Tudja, az az idegen nő, aki mindig csak a jelenemhez közel tűnik idegennek... Mivel félek a vonásaitól, ruházatától, megoldást keresek a legyőzésére. Egy kedvelt leánykori kötött ruhámat veszem elő, és végigmérve azt, rögtön meggyőződöm, hogy a jelenkori ruházatomból vissza kell bontsak majdnem egy évtizedet. A régi minta sejtelmes és mitikus. Ha az öltéseket pontosan visszaszámlálom, visszanyeri fényét az a korabeli valóság, amelynek fénye vakító és vonzó. Így láttam először a férjem. Én csak abban az időben láttam bizonytalannak. Ha most sikerül újból fölhívnom a figyelmét, hogy felém induljon, akkor a visszabontott fonalat is – válaszolatlan kérdéseimmel együtt – feltétlenül magára kell vonnia, és belecsavarodik útközben. Végül kiforgatnám a családi örökségből: négyszemközt beszélgetnénk. Ez a tervem nagyszerű. A következő napokban egy ős-keleti hasonlat mentén meg is kezdem a munkát. Bár nem könnyű. Amit estig visszabontok, reggel újra van kötve; amit reggelig visszabontok, estére újra van kötve. Kevés az emlék, egyre több arcképet kell gyűjtenem a férjemről és magamról. A tervem ideális méreteket ölt, de nem nehéz megszokni. Haladok. Már nem minden visszabontott anyag köt újra. Az eredményeim lenyűgöznek. Újjongok. Hetek telnek. Egy adott pillanatban olyan mintához érek, amelyet nem sikerül visszabontanom. Megrázkódom. Ez az utolsó kötés: a kihívás napja. Kávét kell vinnem a férjemnek. Benyitok a dolgozószobájába. Háttal ül, de figyel. Megköszöni és megfordul. Nem áll föl, de néz. Várakozik. Keresem a tetőfokot, ahonnan szembeállíthatom magam vele: „Van egy kis szabad időd? Nem jössz velem?” Kérdéssel válaszol, most először: „Mondd, vissza akarsz térni a múltba?” Levegő után kapok: „Nem. Csak haza szeretnék menni a szüleimhez.” Ő bólint, de nem kérdez semmit. Megcsókolom, s miután összepakolom néhány holmimat, sietve eltűnök. Magammal viszem az ismeretlen fejezeteket is.
Látta, mennyire átéltem ezt a felvonást? Sírnom kellene, de nem szeretném, hogy Maga vigasztaljon. Még azt hinné, nem vagyok csábíthatatlan. Ideje elűzni ártó gondolatait, amelyek egyrészt: nem fognak beteljesedni; másrészt: a pokolba kergetik. Vegye már észre, itt véget ér a Maga jelenlegi látogatása! Higgye el, a férjem akarata, aki épp most teszi le a tollat.
R: ?
VI. rész (1 évvel később)
R. Máris itt vagyok, azazhogy késtem másfél hónapot. Mi a véleménye, tapintatlanul érkeztem?
HA: Bosszantó! Erre érdemes válaszolni? Végre döntse el Maga!
R: Tudja, hogy az emberi szervezet minden hét évben kicserélődik?
HA: Igen. Hét bő és hét sovány esztendőt is számon tartanak. De mire céloz?
R: Ön érzi, hogy esetleg melyikbe fog belelépni?
HA: Hm. Kezdett cinikus lenni. Maga mire gondolna most, ha megtudná, hogy holnap egy szakadékba fog esni?
R: Azt hiszem, félnék a haláltól.
HA: Én nem félnék. Ez a különbség közöttünk. Félne, mert nem lenne elég ideje felkészülni rá. A félelem vonzza az embert. A menekülés pedig maga a veszítés fölismerése. Na tessék Magának filozófia! Tudja, én bármelyik hét esztendőbe léphetek, számomra úgyis minden ott kezdődik, ahol abbamarad. Kérdezzen!
R: Ha nincs kifogása, akkor szeretném folytatni az interjút.
HA: Avagy folytatódjon a színdarab. Örvendek, mert kezdett hőssé érlelődni Maga is, megpróbálja felfogni, hogy nincs vesztenivalója. Kimondani is sok, hetedik éve jár hozzám, nehéz fiú. Hadd jegyezzem még meg: épp ezekben a pillanatokban érték el a Maga évei is az én akkori koromat, ahonnan a félbeszakított cselekményem indul tovább. Látom, megfeszül az arca. Lazítson!
R: Tehát hazaindult a szüleihez.
HA: Ja, igen. Képzelje el a tengerpartot, ahol a víz a szél erejétől függően ki- és visszahúzódik. Ugyanezt képzelje el dagálykor, mikor a kikötőváros alcsatornái felduzzadnak, a víz felbugyog az úttestre, ellepi a járdát, és rövid időn belül embermagasságban rángatódzik. Szörnyű. Egyik utcasaroknál elkapok egy tehetetlen fiút. Botit sodrom. Közben az ár hihetetlenül tovább nő. Már a második emeleti szinten vagyunk, ahol a sötét vízfelszín nekiverődik a falnak, a mocsok rátapad, és egyenlőtlen vonalat húz. Csak a hálószobáig ér a dühöm. Ettől a perctől fogva elnyúlnak, eltolódnak a napszakok. A dagály is hetekig megfeledkezik magáról, ott ül mindent felölelve; mossa ezt a keresetlen partot, ahol elég sűrűn fürödnek az aljból felzavart ösztönök. Rossz jel, ha a természeti törvényt korrigálják. Néhány betűjét – most már biztos – rosszul másoltam le, és ettől válok hovatovább értelmetlenné. Kérdezetlenül történik itt minden, mint az állatokkal. Ennek a fáradságnak nincs érzése, csak végzete. Gondolkodni sem tudok a ki tudja, mióta tartó sötétedés miatt. Valahol a kisagyamban bomlási folyamatok indulnak el: hiába nézem a mellettem végignyúló Boti testét, már kihalófélben van ez a néma közös nyelvünk. De honnan a felismerés? Be kéne takaróznom, szégyellem a betegségemet: vérzik a testem – áldatlan egy állapot! Megszűnik a holdfázis, apály ideje van, apadok. Csak a felkavart iszap marad még, ahová tehetetlenül belesüllyedek. Felráz Boti. Mellettem az örökség, amelyet kezembe ad, és felnyitom. Alcím: Merénylet, avagy az idő kiesése? Próbálok hosszan visszatekinteni a közelmúltra, otthonosan tájékozódni a szövegben, de nem értek semmit. Nem élem újra magam. Nincs is ahogy..., a halál csak tény, de nincs története. Azonban körülbelül a tizenötödik bekezdésben fényt sejtek, ugyanakkor valami idegen női vonásokat vélek felismerni. Ezek a vonások egy vakond sötét járatai, amelyek pontosan ott kezdődnek, ahol álmomban abbamaradtam. Elindulok, a felszínre török. Néhány mondat után azonosulok a jelenemmel, és remegve a félelemtől, továbblépek a fény irányába.
Mostantól fogva teljesen közvetlen kell lennem Magához, hogy jobban megértsen – mert a fényre szüksége van. Különösebb érzések nélkül ide kell adnia a kezét, könnyen eltévedhet a folytatásban. Ha figyelmesen követ, és lapozás közben nem szakít félbe, Maga is eljuthat az utolsó ragasztatlan töredékig, amely egyben e színpadi felvonásunk utolsó képe lesz. A töredék kellő mennyiségű fény hatására szent hagyománnyá válik. És örökérvényűvé. Erre törekedjen! Maga fontosabb, mint gondolja: áldozatkész segítség; bár még nincs tudatában, hogy már elkötelezettje egy közösségi feladatnak. Éppen ezért kérem, legyen óvatos. Csütörtök délutántól indulunk – a már Magának is ismerős? – idegen női vonásokon. Figyelje a helyszín légköréi! Boti áll mozdulatlanul, nem borítja ki a visszahúzódás eme késői törvényszerűsége. Vajon mire gondol, s mire gondolhatnék én? A partszintem nem ő, de én tettem azzá. Nem is én tettem azzá, ő akarta. Vagy nem is akarta, de engedte. Neki mindegy, ő ebben a tekintetben csak (biológiai) természet. Megcsókolom, majd eltűnök. Hátam mögött összecsap a sötét. Nyomulok előre. Közben egyensúlyozom magam az utcán, amely fény híján már ennél keskenyebb sem lehetne. Így érek el egy emeletes házat. Felsejlik valami rajta. Ablakai átláthatatlan őrszemek, ajtói kemény fából munkálva, kémlelőlyukai homlokegyenest ellenirányúak. Ezek nem idegen lakások (!): az elevenen elföldelt érzések gazdag laktanyái. Fel kéne törni őket! Csöngetek. Megdöbbentő, hogy felrémlenek az élet ismertetőjelei: a közvetlen szomszédok, ágyukban kucorogva, elkezdenek suttogni. Csöngetek. A közvetett szomszédság felől is suttogás... Feszültség keletkezik és terjed. Megnyitom az ajtót, nincs bezárva. Egy hamis összeesküvés látszata van itt, amit leleplezni nem lehet. Tapogatózom a szobákban, amelyek fény nélkül már ennél kérdésesebbek nem is lehetnének. A férjem sehol. Tükörbe nézek, de magam se látom. Gyorsan összeseprek egy törött kávéscsészét, majd előszedem minden ruhámat és minden olyan apró holmimat, amik igazolják a létemet. Mikor a két súlyos bőröndöt zárom össze, kibomlik a hajam. Ismét tükörhöz rohanok, de ez is késő – csöngetnek. Vagy nem is csöngetnek: a férjem nyugodt, értelmetlen hangja ez a dolgozószoba felől. Ijedten, osonva kicipekedem az ajtón. Mielőtt körülnézek, megmozdul az emeletes ház gerince, mozog, rengenek az emeletek. A suttogások feszültsége a földszinten a legnagyobb, onnan nyomul fölfele. Menekülök a kitörés veszélye elől, kapaszkodom az emeletekre. Lihegésem aligha jöhet szóba, csak szégyellnivaló. Feljutván a fedélzetre, megpróbálom visszafojtani a feltörő hangokat, és lecsukom a tetőt. Tudom, hogy látóköröm ötvenszer ötven méteres szabad négyzet. Egyelőre megnyugtató. Azonban, miután föllélegeztem, rögtön észreveszem, hogy a helyzetemet rosszul mértem fel. Ugyanis a párkányon belül, félgyűrűt képezve, emberek állnak. Olyanok, mint egyetlen nagy törvény részei. Talán vallatni akarnak. Vagy átkutatni? Túl nyomasztóan közelednek felém. Utazótáskáimba kapaszkodom, hátrálni kényszerülök. A gyűrű térfogata egyre kisebb, nemsokára kiszorítja magából a hamis ékkövet – akár a kötélhurok a..., de annál is rosszabb: az emberek kezében aszfalttörmelék; szét fognak zúzni? Viszont, ha hátrább lépek, magam fogom szétzúzni, lezuhanva az aszfaltra. Eközben megpillantok egy, körön kívül álló férfit, aki csak néz, majd lehajol, s valamit írni kezd a poros tetőzetre. Az emberek céloznak, várják a parancsszót. Lépni készülök, meginogok. Ahogy ellendülök, behunyom a szemem. És semmi – visszatart egy értelmetlen korlát. Átmássza? Látom, föláll a férfi, arca sugárzik az örömtől, valamit mond. Ekkor a kör hirtelen megroppan, megnyílik, s vakító fény tör be rajta. Ez a gyűrű sem volt igazi? Szétzúzódott darabjai, kezdve a legnagyobbtól a legkisebbig, hamarosan eltűnnek a porban. A férfi hozzám lép, a város fölé hajol, megfogja bőröndjeimét és ledobja. Majd így szól: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” „Senki, Uram” – feleltem. „Akkor azonnal vess le magadról minden ruhát, mert szennyesek azok”! Ellenkezés nélkül, mint a legőszintébb gyermek, vetkőzni kezdek. Alighanem elégek a szégyentől. Már odaadóan fedetlen vagyok, mikor a férfi újra megszólal: „Most gyere közelebb.” Ekkor felismerem. Elindulok. Előbb tükörré, később utcává változik. Az utca tulajdonképp már egy fénynyaláb. – Maga is látja?
R: Nem, én nem látom, csak...
HA: Ez sértés. Ellenem van?
R: Dehogy, miért lennék?
HA: Erősen bíztam magában, hogy elkísér, de Maga kilépett a történetből. Elengedheti a kezemet!
R: Ne haragudjon, de...
HA: Mentegetőzni akar? Maga lázadozó!
R: Nem igaz, asszonyom, kérem, értsen meg!
HA: Á, persze, gondolhattam volna, hogy Magának is (mint egykor nekem) a saját létéről alkotott felfogása még csak a képzeletében létezik. Viszont, amíg teheti, tapintson a valóságra!
R: Ön magán kívül van, asszonyom!
HA: Nem. Függönyzárás előtt vagyok. Maga pedig, amint az előbb jeleztem, egy bepótolatlan felvonással még el van maradva.
R: Ugyan? Elég volt. Azt hittem, ennél többre megyek Önnel. Bár tudnám, mi az, amit összehordott.
HA: Később megért mindent, miután szemérmetlenül felfedte Magát – hogy a szerepéhez ne legyen idegen. Gondoljon rám s arra, amit tanult. Most távozni hagyom. Legyen erős, többet ne jöjjön. Vissza kell vonulnom a kulisszák mögé, hogy kölcsönös kapcsolatba lépjek az Urammal; tisztáznom kell a rám bízott feladatot. Induljon, kérem.
R: ?
Utolsó rész (5 évvel később)
R: Asszonyom, asszonyom, álljon meg egy pillanatra; ha még emlékszik rám: én vagyok a riporter, kezi’ csókolom, mióta, hogy keresem!
HA: Épp észrevettem, hogy utánam kutat, s ez elég szomorú.
R: Miért volna szomorú?
HA: Mert nem vigyáz Magára. Miután szerencsésen túljutott a régi szerepén, és kilábalt a sötétebb időkből, minden utcai lámpánál meg-megáll, vissza-visszalép. Az előbb pedig, hogy hátranézett, egyenesen visszarohant az utca elejére, hozzám. Majdnemhogy ismét belém szeretett.
R: De honnan tudja, asszonyom, hogy folyton Önre gondolok?
HA: Onnan, hogy eddig már el kellett volna felejtsen. Még nem elég erős, pedig már-már nem is Maga keres engem, hanem én követem Magát, vagyis – közérthetőbben – kísérti a rólam kialakított képzete. Föltétlen le kell küzdenie.
R: De miért nem jelentkezett hamarabb?
HA: Maga is tudja, hogy a történetem cselekménye (valójában) ma már nem tűnik igaznak, hiszen nagyon régen lezárult; viszont nem tehetek a múltam ellen, ami bárkiben valóra válhat s válik. Ilyenkor megjelenek. Magának előnye van másokhoz képest, mert ismer és nem ért félre – remélem. Nézzen rám: észreveszi, hogy semmit sem változtam?
R: Ez megdöbbentően igaz. Ki kell mondanom: az Ön múltja néha-néha a mi jelenünk.
HA: Igen, s pontosan Maga volt a férjem kezében a kortörlő, az igényes munkatársunk, az az ember, aki nem tehetett a sorsa ellen. Ezúttal – jegyezze meg jól! – szabad akaratot kap, hogy nyilatkozzon a világ előtt, mert az utódok részéről a változatlan igazságok sem maradnak kérdezetlenül. Ne felejtse el azt az embert sem, aki Magát megírta, egy kicsit örökkévalóbbá tette. Megteszi, fiam?
R: Megígérem.
HA: Majd idővel nyilatkozni fog annak is, akit felismer egyetlen, hiteles riporterének – Ő több lesz, mint ember, azonosulhat Vele.
R: És akkor majd mindent megértek.
HA: Úgy van. Most pedig térjen vissza az utcai lámpához, a fény alá, ne nézzen vissza (nehogy belém szeressen), és menjen, menjen addig, amíg a családi örökségből sehol, senkinek nem lesz része. És mosolyogjon.