FORUM
FÓRUM
Imitáció és variáció
Néhány új nézőpont Radnóti Miklós eclogáinak elemzéséhez
Lapozzuk át Radnóti Miklós vagy valamelyik nemzedéktársa gyűjteményes kötetét,
s kiderül: fontos filológiai megállapítást tehetünk velük kapcsolatban,
anélkül, hogy akár egyetlen szót elolvasnánk a versekből. A lapok tipográfiai
képe így is elárulja nekünk, hogy az életmű első, kisebb terjedelmű része
nagyrészt – vagy teljes egészében – szabad versekből áll, a harmincas évek
elejétől kezdve azonban számuk rohamosan csökken, majd teljesen eltűnik. A
metrikai hagyományok elleni avantgárd lázadás átadja helyét e hagyományok
tiszteletének.
Ez a formaváltás az újklasszikus irány térhódításának jele a magyar lírában.
Vele kapcsolatban Babits Mihály kezdeményező szerepét kell kiemelnünk. 1925-ben
jelentette meg Új klasszicizmus felé címen „névadó” esszéjét, de ars
poeticáiban már ez előtt feltűnnek klasszicizáló vonzalmai (Régen elzenglek
Sappho napjai, Örökkék ég a felhők mögött), az irányzat legfontosabb
bölcseleti és líraelméleti elveit pedig már a tízes évek második felében írott
esszéiben megfogalmazta (Ma, holnap, irodalom: Veszedelmes világnézet; Magyar
költő kilencszáztizenkilencben).1
A Radnóti-nemzedék formaváltása természetesen nemcsak metrikai természetű,
hanem kiterjed a formaképző elvek legszélesebb körére. Akár a saussure-i nyelv
és beszéd kategóriáival is leírható, valamint azzal, hogy c
költők milyen értékviszonyt tételeznek e kettő között. Nyelven természetesen
azt a teljes lírai jelrendszert értve, mellyel a költő „kifejezi magát”, melybe
tehát beletartoznak azok a metrikai, retorikai, stilisztikai (szóképtani), sőt
műfajelméleti szabályszerűségek, melyek általános normaként szavatolják az
egyes költemény mint „lírai beszéd” érthetőségét. És értékét is: a tagoltság, a
megformáltság értéklehetősége benne van e nyelvben, az esztétikai értéket
hordozó szöveg e normatív rendszer alapján generálható. A századelő lírája a
költői beszéd, a „parole” öntörvényűségét állította szembe a nyelv
rendszerével, a norma-tagadásban keresve az eredetiséget: „Én voltam úr, a vers
csak cifra szolga” – mondta Ady. Ez a lázadás azután a tízes évek
avantgardizmusában teljesedik ki. A klasszicizmus modern változata a nyelv
elsőbbségét, a norma irányító szerepét vallja: „nem az énekes szüli a dalt: a
dal szüli énekesét”, vallja Babits.2
A formanyelv normatív szerepe azonban a XX. századi modernség eredményeivel
összhangban érvényesül. Babits verseléssel kapcsolatos fejtegetései is gyakran
hangsúlyozzák a megfelelő helyen alkalmazott szabálysértés jogát, amely fokozza
a ritmus kifejező erejét.3 Ez azonban nem a szabály tagadása vagy
érvénytelenítése; a norma ellen lehet – okkal! – véteni, de a „vétség” a
normához viszonyítva válik csak értékképző erénnyé, mint „szabályt erősítő
kivétel”.
Érvényes ez a témánk szempontjából kiemelt fontosságú műfaji kötöttségekre is.
Az újklasszikus nemzedék szívesen eleveníti fel a romantika előtti műfajokat,
amit néha verscímben is jelez: Óda, Elégia, Himnusz a békéhez, Ecloga stb.
E költemények azonban a „műfaji normát” másképpen, modernebbül értelmezik, mint
XVIII., XIX. századi elődeik: nem poétikai szabályokhoz ragaszkodnak, hanem az
egyes műfajokra jellemző hangnemet, stílustónust imitálják, gyakran nagyon is
modern képalkotási eszközökkel. Ez az „imitatio” az irányzatra olyannyira
jellemző rájátszás, megidézés is, annak érdekében, hogy az olvasó a jelen idejű
élmény inspirálta költeményt a hagyomány egyenes folytatásának érezze,
hasonlónak a halhatatlan előzményekhez.
A jelzett fordulat Radnóti költészetében 1933 után következik be; ezt
szemiotikai módszerrel – a költő első korszakának gyakori képmotívumaiban
végbement jelentésváltozások kimutatásával – vélem bizonyíthatónak. Egyik ilyen
motívuma avantgárd verseinek a kés, mely mindig a harc, a bátorság és a
győzelembe vetett hit konnotációit hordozza. Csak az időrendben utolsó példát
idézném egy féltucatnyi versből: „Izzad a késem, s ugrálva villan át a harci
poron...// hősi kor ez! hát hősmódra, késsel és durván énekelem!” (Előhang)
1933-tól a kés már fenyegetően villog ki a szóképekből: „Oly
félelem nélküli így az életünk és egyszerű,/ mint a papír vagy a tej itt az
asztalunkon/ és kegyetlen is,/ mint mellettük a lassutekintetü kés.” (És
kegyetlen); „... a csókoddal ojtott asszony is... kést is dugdos előled” (Férfivers);
„leskel rád a világ/ s végül hosszú késeivel megöl” (Szerelmes vers az
Istenhegyen); „A hóba mélyet ír és felfüstöl a vér/ s a csiklandós kés
szívéig ér a holtnak” (Ballada). S végül, évekkel később, a tébolyító
kétségbeesés jelképe lesz: „Vetkezz tovább! – (...) Nyúzd meg magad, hiszen
bolond,/ ki bőrével mint börtönével henceg./ Csak látszat rajtad az, no itt a
kés,/ nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!// S az asztalon felébredi s
villogott a kés.” (A félelmetes angyal).
Másik visszatérő motívuma korai verseinek a szél, mely az „üzenet”, a
„hírnök” konnotátuma. Ez az üzenet, melyet a szél hordoz,
mindig pozitív tartalmú; reményt sugall a jövőre nézve, küzdelemre hizlal,
győzelmet ígér. Az 1933-ban írott Mint a bika című költeményben
azonban ez az „üzenet” ellenkezőjére változik: a szél „farkascsorda szagai
hozza sziszegve”, s a lírai Én a magányos, eleve kilátástalan s ezért tragikus
helytállás erkölcsi parancsát vonja le belőle következtetésként.
Az újklasszikus irány keletkezéstörténetének lényeges mozzanata ez; itt, ezen a
ponton kerül kapcsolatba a nemzedék költészetszemlélete Babits
értékelméletével. Az indíték a művészet defenzív helyzetének és
szerepének felismerése: a kor az értékek megtagadására biztat,
megsemmisítésükre tör, s a költészet (s a költő) feladata marad az énekek
őrzése, érvényességük hirdetése. És csakis a hagyományra történő
szüntelen hivatkozással lehet bizonyítani, hogy ezek az értékek nem
helyhez és időhöz kötöttek, hanem transzcendens értelemben abszolútumok.
Érvényesek voltak évezredeken át, tehát érvényességük a jelenben sem vonható
kétségbe.
A defenzív helyzetből az is következik, hogy az értékek léte és érvényessége
csakis a költészetben, azaz fictionálisan igazolható. A költészetnek
nem lévén közvetlen hatása az életre – e hatás az olvasón, a befogadón
keresztül történik, ha történik –, a költőnek csak a műbeli érték létrehozása
„áll hatalmában”, a további egzisztenciája nem. Szándékosan használom ezt az
Epiktetosztól származó kifejezést; az itt röviden vázolt költészetfelfogás
hangsúlyozottan sztoikus indíttatású. A magyar újklasszikus iránnyal szoros kapcsolatba
hozható a korszak újsztoikus erkölcstana (Babits Jónás könyve, Kosztolányi
Számadás, Marcus Aurelius, József Attila Eszmélet című
költeménye meggyőző példát nyújtanak erre), az értékek transzcendálásának
igénye pedig a korszak újkatolikus törekvéseihez is közel hozza.
Ennek a költészet esztétikai és etikai szerepét ötvöző ars poeticának a
legterjedelmesebb Radnóti-ciklus, az Eclogák 1938 és 1944 között
keletkezett sorozata a számottevő megvalósítása. Mintája a vergiliusi
ecloga-forma, szorosabban a IX. ecloga, melyet – ugyancsak 1938-ban –
lefordított a költő. Az Első ecloga ezt a vergiliusi Kilencediket
imitálja; Költő és Pásztor párbeszéde, a hexameteres
forma, az antik eredeti motívumainak beépítése a szövegbe virtuóz módon idézi
vissza az antik hagyományt. Radnóti azonban vezérmotívummá avatja azt, ami csak
futó megjegyzés Vergilius művében: „... a versek/ oly tehetetlenek ott, hol a
Márs dárdái ropognak...” A kellő helyen alkalmazott anakronizmusok – az utalás
az „izzó ágyúcsövek”-re s az emberek fölött keringő halálra (a bombázógépekre)
– hirtelen a költő korának hangulatával telíti az antik keretet. Felvillan a
költőhalál képe is, de ellentétben Vergilius versével, melyben a költő csodás
megmeneküléséről olvashatunk, az életveszélyről, a Radnóti-műben Garcia Lorca
és József Attila halála a menekülés lehetetlenségét bizonyítja. A
Vergilius-versben a szereplők versengenek, hogy ki emlékszik több dalra a
szerencsésen megmenekült költőtől; a Radnóti-versben ez a baljós fordulat utal
az emlékezet hiányára: „... S jó, ha a szél a parázst kotorászva/ tört sorokat
lel a máglya helyén s megjegyzi magának.” A Vergilius-ecloga „villám sújtotta
tölgyfája” is visszatér a záróhasonlatban, de már nemcsak a táj kelléke, hanem
a költősorsra vonatkozó hasonlat is: „tudja, kivágják”, erősíti fel a
hasonlóságot a megszemélyesítés, hiszen a költő is a sztoikus haláltudat
vállalója, „de addig is új levelet hajt”, ahogy a költő is megírja új versét a
halál árnyékában. A vergiliusi forma így simul rá erőltetés nélkül a XX.
századi költő világképére, válik annak kifejezőjévé.
Az eclogák a továbbiakban a műfaj tudatos és fokozatos modernizációját hajtják
végre. A Második ecloga a szereplőket saját háborús korából választja,
s a versforma sem antik: niebelungi sorok alkotnak rímes párverset jambikus
alexandrinussal. Radnóti naplójából tudjuk, hogy ezt a versformát a klasszikus
disztichon modern változatának szánta, ugyanakkor azonban közismert verstani
hagyományt is idéz, e két sor párosítása ugyanis oly gyakori Tóth Árpád korai
költészetében, hogy a korabeli kritika Tóth Árpád-sornak nevezte el ezt a
kombinációt. A Repülő magányról szóló vallomása ezzel a kétségbeesett mondattal
zárul: „jaj, ki érti meg?” Tóth Árpád Lélektől lélekig című
költeményében ugyanez a költői kérdés fejezi be a kozmikus magány felismerését:
„jaj, ki mondja meg?”
Ahogy Tóth Árpád költészetére (is) visszavezethető a Második ecloga iróniája.
A Költő szövegében az írásnak, az alkotásnak ugyanaz a kényszere tűnik fel,
mint az Első ecloga tölgy-hasonlatában, csakhogy itt a versírás az eb
vonításához, a macskanyávogáshoz, a „kis halacska” ikra-ürítéséhez lesz
hasonlatos. Éppoly „szükségszerű” életfunkciók ezek, mint ahogy levelet hajt a
tölgy – de míg a tölgyfa az erő, a hajthatatlanság, a méltóság
archetípusa a klasszikus költészetben, ezáltal a hasonlat a sztoikus
kötelességtudás tragikus méltóságát hangsúlyozza. A Második ecloga párhuzamai
lefokozó jellegűek, a költő kiszolgáltatottságát, az alkotás értelmének
kérdéses voltát tudatosítják. Mit ér a vers a bombák ellenében? S ez irónia
hatja át a Repülő vallomását és kérését is. Hiszen vergiliusi téma ez is: a
„fegyver s vitéz”, csakhogy nem a katona bátorságáról, hősiességéről szeretne
olvasni, hanem arról, hogy „félek ott fönn”, s hogy titokban ugyanazokra a
békés értékekre vágyik, amelyekről a pásztorköltemények szólnak: a szerelemre,
a nyugalomra. E kérés paradoxitását a költő válasza teszi teljessé: „Hogyha
élek. S ha lesz még majd kinek.” Az értékpusztító harcnak nincs utókora; a
„versben (műben) halhatatlanná válni” antik toposzának a modern háború
valóságában nincs többé értelme.
Az eclogák között ezután már csak kettő tér vissza az eredeti párbeszédes
formához: a Negyedik és a Nyolcadik.4 A Negyedik
párbeszédének értelmezése ezért, úgy érzem, kulcsfontosságú az egész
ciklus tekintetében. A magyar Radnóti-kritikában általánosan elfogadott, hogy
ez a párbeszéd „a költő két énje között” folyik, azaz a költemény egyik
változata az önmegszólító verstípusnak. Ez ellen azonban stiláris
érvek szólnak. Már a költő első mondata – „Kérdeztél volna csak magzat
koromban...” – egy külső beszélgetőtársat, egy meghatározott „második személyt”
feltételez. Másrészt a párbeszéd két résztvevője két különböző hangnemet
használ; a Költő szövegében a tagadás uralkodik, tagadja az élet értelmes
voltát, majd nyomós érvekkel, a szabadság hiányával és a halál
elkerülhetetlenségével bizonyítja mindennek, végső soron még a költészetnek is
a hiábavalóságát: a megsemmisülő világban „az írótáblák elrepednek”. Ezzel
szemben a Hang a bizonyosság szavával szól: már első megszólalásakor a költői
kérdések azt sugallják, hogy a költőt puszta léte kiválasztotta valamire;
másodszor az értékek megismerésében jelöli meg e kiválasztottság értelmét,
végül kategórikus paranccsal tiltja meg a beletörődést a kényszerűségbe: „az
égre írj, ha minden összetört!” E Hang mását a Bibliában találjuk meg; Mózes
könyvei számos helyen figyelmeztetnek, hogy az Úrnak csak hangját hallja a
hívő, de aki szól, nem láthatja.5 Úgy érzem, az értékek
képviseletére hivatott költő ezt ilyen „kiválasztásként” éli át; mint
bevezetőben mondtam, a nemzedék értékelméletének posztulátuma az értékek
személy feletti, transzcendens léte, ezért vetíti kételyeit és bizonyosságait
ebbe az archaikus-biblikus szituációba.6 S mint ugyancsak Radnóti
naplójából tudjuk, az ótestamentumi hagyományt, zsidó voltának hagyományát
vállalni az üldöztetések idején becsületbeli kötelességnek is érezte.
Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a biblikus motívumok rendszeres
előfordulása a ciklus következő darabjaiban. A Töredék, melyet a
Radnóti-kritika egy része a hiányzó Hatodik eclogával azonosít,
Ézsaiás nevével fejeződik be, az ő „rettentő szavai” jellemezhetik méltóképpen
a kort; mellette a költő csak hallgathat. Ebben természetesen implicite benne
van, hogy a költőnek, ha újra meg akar szólalni, e prófétikus szavakat kell
eltanulnia ószövetségi elődeitől – s ez meg is történik a Nyolcadik eclogában,
melyben Náhum próféta kimondja a két szerep – a költői és a prófétai –
azonosságát. A befejező részben egy vallástörténeti anakronizmus, a Próféta
hivatkozása az „ifjú tanítványra”, aki betöltötte a törvényt, azaz Jézusra,
visszakapcsolja ezt az ószövetségi hagyományt a vergiliusihoz, a római költő
IV. Eclogájához, melyben – a kora kereszténység szövegmegfejtése szerint –
ugyancsak Jézus születését jövendölte.
De az is figyelmet érdemel, hogy Náhumot – és a Költőt a harag élteti
és készteti szólásra; a harag a világ bűnei miatt, s ennek kifejezése az a
küldetés, melyet az Úrtól kapott (kaptak). A Negyedik eclogában is így szól a
Hang utolsó parancsa: „De haragod füstje szálljon az égig...” A Költő és a
Próféta „kiválasztása mindkét költeményben azonos; kapcsolatukat,
összefüggésüket számomra ez is bizonyítja.
LÁNG GUSZTÁV
JEGYZETEK
1. Az elsőben a magyar avantgardizmussal folytat
vitát, a formahagyomány értékeit védve a szabad verssel szemben, melyet
uniformizálónak, az egyéniség elnyomójának tekint. A másodikban a századforduló
nagy hatású irracionalista filozófiáit tekinti a „háborús világnézet”
megteremtőinek, s egy új, modern racionalizmus eljövetelét sürgeti – költői
klasszicizmusának (s követői klasszicizmusának is) ez a racionalizmus lesz a
szemléleti alapja. A harmadikban – a fenti racionalizmus jegyében – „a
nemzeteken fölül álló igazság” szolgálatában, az egyetemes értékekhez való
hűségben jelöli ki a költő feladatait, szembeállítva ezt a konzervativizmust
minden hagyománytagadó „futurizmussal”.
2. Ady Endre: Hunn, új legenda; Babits Mihály:
Mint forró csontok a máglyán.
3. Babits Mihály: Magyar irodalom; Tanulmány
Adyról.
4. A nem-párbeszédes eclogákban azonban a vers
címzettjének megnevezése vagy sejtetése a megszólítás, a valakihez szólás, a
megszólított másik személy jelentése lírai fikciójával Radnóti megteremti a
párbeszédes forma sajátos változatát (variációját). A harmadik eclogában a
„pásztori Múzsa” ez a megszólított; az ötödikben az eltűnt barát, Bálint
György, a hatodiknak tartott Töredékben
5. Például: Mózes II., 3:4–7.; 19:21; 33:20; Királyok
I., 19: 12.
6. De találunk párhuzamot a Radnóti-nemzedékre nagy
hatást gyakorló filozófusnál, Ortega y Gassetnél is: „Különféle lehetőségei
között minden ember talál egy olyat, amely az ő autentikus léte. És azt a
hangot, amely őt efelé az autentikus lét felé hívja, «elhivatottságnak»
nevezzük.” (Ortega y Gasset: Entorno a Galilleo, id. Csejtei Dezső: A spanyol
egzisztencializmus története, 207. 1.)