egy Hajnóczy Péteré – folytassam
A tekintély trónfosztása
Az irodalomtörténetírás paradox tevékenység. Mindig is az volt; a mai helyzet
kiváltsága mindössze annyi, hogy az a fura belső ellentmondás, amely létének
alapja, nehezebben leplezhető. Miről is van szó?
Az irodalomtörténet egyfelől, mint a neve is mutatja, történeti diszciplína.
Tárgyát történeti tárgyként jelöli ki, vagy inkább alkotja meg. (Ma már nem
esik nehezünkre elismerni, hogy minden tudományág megteremti a saját
tárgyát: vagyis nem készen találja, s ahhoz építi ki a maga
módszertani konstrukcióit, hanem a tárgyteremtés és a módszerteremtés egyidejűleg,
egymást kölcsönösen befolyásolva zajlik.) Ebben a tekintetben pontosan olyan,
mint a többi történeti jellegű tudományos tevékenység. Mivel pedig a
tudományágaknak is megvan a maguk története, világos, hogy a tárgy a
módszerekkel együtt állandóan változik. Hogy mi az irodalomtörténetírás tárgya,
az ennélfogva sohasem fölösleges kérdés. Helyesebben: magától értetődik, hogy
újra meg újra felvetjük; a válasz azonban egyáltalán nem evidens.
Miről is írunk hát, amikor irodalomtörténetet írunk? Valószínűleg nagyon
kevesen állítják, hogy pontosan ugyanazt kell irodalomnak tekintenünk, amit
száz évvel ezelőtt annak tekintettek. A XX. század azonban másfajta
változásokat is hozott. Nem csupán azzal kell számolnunk, hogy az
irodalomfogalmak akár emberöltőnként is lényeges módosulásokon eshetnek át,
hanem azzal is, hogy ezek az irodalomfogalmak szimultán élnek egymás mellett,
vagy éppen harcban állnak egymással. A sokféleség egyidejűségét, amit
közkeletűen pluralitásnak neveznek, megszüntetni nem lehet (legalábbis egy
demokráciában nem). A harcot lehet kulturált rivalizálássá tenni, ha sikerül
távol tartanunk tőle a parazitaként rátapad politikai, ideológiai és egyéb
szimbolikus jelentéseket, vagyis mindazt, ami miatt az emberek egymás vérét is
képesek kiontani. Utópikus álom: az irodalom, ezen belül az
irodalomtörténetírás válhatna a másság elviselésének egyik fontos iskolájává.
Hiszen a műalkotás befogadásakor létrejövő élmény mindig evidencia-jellegű; ha
valakinek nem tetszik ugyanaz a mű, amelyiktől mi magunk el vagyunk ragadtatva,
az éppen annyira egész ember-létünkben érint – ahogy a pszichológusok mondják, frusztrál
– bennünket, mint amikor felebarátunknak egészen más okokból tetszik
ugyanaz. Márpedig a tolerancia gyakorlását vagy kialakítását pontosan ezeken a
nyilvánvalónak, magától értetődőnek megélt érték-képzeteken kell kezdenünk.
Nemcsak azt kell tudnunk elfogadni ilyenkor, hogy a másiknak egyáltalán nem
ilyen evidens módon érték, ami nekünk az, vagyis, hogy más, mint mi;
azt is éppen ilyen nehéz átélnünk, hogy talán nem is mi képviseljük a
többséget. „Más vagyok, mint más” – mondta Babits; ám hogy ezt valaki ilyen
egyszerűen, minden kivagyiságtól és agresszivitástól mentesen ki tudja mondani,
ahhoz érett és megmunkált személyiségre van szükség. Ilyen személyiség
kimunkálásában lehet kinek-kinek a segítségére az irodalom, sőt még az
irodalomtörténet is.
Továbblépve: az irodalomtörténet azok közé a történeti stúdiumok közé tartozik,
amelyek egy műalkotást óhajtanak történeti tárggyá változtatni. Ez
pedig önmagában véve is paradox törekvés, mivel minden műalkotás elsőszámú
időbeli dimenziója a jelen. Tehát egy bizonyos értelemben teljesen mindegy,
hány évszázaddal, évezreddel (vagy mindössze néhány órával) ezelőtt született a
mű: merthogy csupán akkor létezik számomra mint műalkotás, ha a magam
jelenében fel tudom venni a kapcsolatot. Az irodalomtörténetírás tehát ezt az
örök (de belső tulajdonságait tekintve folyamatosan változó) jelent kísérli meg
újra múlttá változtatni. Azt a döbbenetesen (és individuálisan) jelenlévő
élményt, ami a műalkotás befogadása, olyan időbeliségbe burkolja, amely éppen a
legfontosabb vonását, a jelen idejűseget számolja fel. Az irodalomtörténeti
diskurzus tehát megszünteti az irodalmi mű első számú létformáját, vagyis,
mondjuk így, az élményt; és ez fordítva is áll: amikor élményszerűen befogadunk
egy múltbeli irodalmi alkotást, márpedig mindegyik irodalmi alkotás múltbéli,
akkor nagyrészt megszüntetjük, mint az irodalomtörténet tárgyát. Ezzel
egyidejűleg azonban az irodalomtörténeti szempont ott munkál a leginkább a
közvetlen élményre összpontosító befogadásban is; tehát miközben megszünteti az
élményt, egyben meg is alapozza azt egy következő befogadás-aktusban.
Egyik barátom nemrégiben mesélte el, hogy milyen nagy élmény volt számára
Balzac A harmincéves asszony című kisregényének újraolvasása. Nos, ez
a barátom (talán nem függetlenül attól, hogy magyar szakot végzett az
egyetemen) nagy mértékben irodalomtörténet-ellenes. Úgy gondolja, hogy az
irodalomtörténet a maga száraz nyelvezetével, erőltetett evolucionizmusával
éppen azt teszi tönkre, aminek a művelésére és gondozására lenne hivatott:
magát az irodalmat. Balzac-élményét is ennek igazolására hozta fel, nem vevén
észre, hogy példája pontosan az irodalomtörténet mellett szól. Ha ugyanis neki
az tetszett Balzacban, ami ellentmond az iskolában tanult kliséknek (a múlt
századi íróról, aki „a romantika és a realizmus határán” helyezhető el), akkor
ez csak úgy volt lehetséges, hogy valamiféle képpel rendelkezett arról: milyen
egy múlt századi francia romantikus-realista regényíró. „Elvárás-horizontja”,
ahogy az irodalomtudomány ma divatos szavával mondani szoktuk, pontosan
kijelölte valaminek a helyét, amihez képest váratlan meglepetések
érték a szövegben. Azt élvezte tehát, ami különbözött saját, nagyon is
irodalomtörténeti alapozású elvárásaitól. Ezek az elvárások persze sokféle
szinten működnek; de azért alig-alig akad olyan elemi iskolát végzett ember,
akinek ne lennének hasonló elvárásai, ha, mondjuk, egy Petőfiverset nyomnak a
kezébe. Bizonyíték: ha egy Kassák-versre cserélik fel a Petőfi-verset, annyit
bizonyosan érzékelni fog, hogy a két szöveg nem ugyanabban a korban íródott. A
múlt irodalmi szövegeinek befogadásához tehát nemcsak azért van szükségünk
irodalomtörténeti ismeretekre, mert ezek híján jószerivel a szavak, a mondatok
hétköznapi értelmét sem tudjuk kihüvelyezni, hanem azért is, mert a befogadást
csak ezeknek az ismereteknek az alapján tudjuk a saját korunk igényeinek
megfelelően megújítani. Esetleg pontosan úgy, hogy átalakítjuk az
irodalomtörténeti diskurzust is, újraírjuk az irodalomtörténetet.
Mindez talán pedáns okoskodásnak hangzik, holott nem az. Gondoljunk csak
némelyik irodalomóra dögletes unalmára, amely akkor volt igazán kínszenvedés,
ha az ember történetesen szeretett olvasni, és megpróbálta olvasmányélményeit
összeegyeztetni az órán hallottakkal. (Persze, az irodalomtanítás
problematikája nem teljesen azonos az irodalomtörténetíráséval. De szorosan
összefügg vele, minthogy végső soron – az iskola nem taníthat mást, mint
egyfajta irodalomtörténetet; és az irodalomoktatás belső paradoxiája ugyanúgy
független a tanár – máskülönben elsőrendűen fontos – egyéniségétől, mint az
irodalomtörténetírásé az irodalomtörténész képességeitől.) Mióta csak létezik
irodalomtörténetírás, legjobb művelői tudatában voltak ezeknek az
ellentmondásoknak. Ezért próbálták mindig egy hagyományra támaszkodva
legitimálni saját tevékenységüket. Magyarul: azt az alapvetően önkényes
döntésüket, hogy mi tekintendő irodalomnak és irodalmi „fejlődésnek”,
valamilyen tradíció tekintélyével alapozták meg.
Nos, ez az, ami manapság nehezen megy. Voltaképpen évtizedek óta nem megy
nálunk sem; ami az elmúlt öt évben változott, az „csupán” annyi, hogy megszűnt
a hivatalosan, az állami politika szintjén támogatott kánon. Pontosabban a
nyílt ideológiai támogatás szűnt meg, a választható kánonok vagy tradíciók
száma nyilván nem szaporodott. Hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben?
Amikor tehát nem bújhatunk ki az alól a felelősség alól, hogy hagyomány-választásunk
személyes döntés kérdése; hogy nincs többé abszolút tekintély, amelyre
hivatkozva általános érvényűnek tekinthetnénk saját irodalomtörténeti
koncepciónkat. Amikor tudomásul kell vennünk, hogy minden álláspont
megkérdőjelezhető, s hogy ami számomra érvényes irodalomtörténet, az valaki más
számára egészen másképpen összekapcsolódó, vagy éppen irodalmon kívüli
jelenségek sora. Az irodalomtörténetírás fogalomtárából ilyen körülmények
között azt a szemléletmódot kell – ha nem is kiiktatnunk, mert gyanítom, hogy
az lehetetlen – háttérbe szorítanunk, amely minden
történetírás-típusnak egyre nagyobb problémákat okoz az utóbbi évtizedekben: az
evolucionizmust. Mégpedig azért, mivel minden fejlődéskoncepció egy
célképzettel jár együtt. Az ember nem is hinné: pusztán attól a ténytől, hogy
egy jelenségsort nem pusztán változásnak, hanem fejlődésnek titulálunk, már egy
jövőkép nyomja rá a bélyegét a gondolkozásunkra. A jövőképeknek pedig az a
kellemetlen tulajdonságuk, hogy visszafelé meghatározzák azt, amit ténynek
minősítünk, előrefelé pedig normákat csempésznek a koncepciónkba.
Hamarosan ott tarthatunk, hogy megpróbáljuk előírni az irodalomnak, merre is
kell fejlődnie.
Jól tudom persze, hogy sokan mindezt természetesnek tartják. Szerintük igenis
eldönthető, merre kell fejlődnie a világnak, s benne az irodalomnak. A szakma
művelőinek pedig igenis a norma- és törvényállítás lenne a feladata. Akárhogyan
gondolkodunk is erről azonban, egy dolgot mindenképpen tudomásul kell vennünk.
Nevezetesen azt, hogy az irodalomtörténetet egy szűk társadalmi csoport műveli,
legyen az bármilyen sokrétűen tagolt. Amiből az következik, hogy ez a
tevékenység mindig összefügg majd hatalmi kérdésekkel: hiszen, mint sok már
téren, itt is egy parányi kisebbség kívánja az óriási többségre kiterjeszteni a
maga szellemi befolyását.
Ennek az eszköze az oktatási rendszer, valamint a média birodalma; természetes,
hogy ezek birtoklásáért küzdelem folyik. Az irányzatok, koncepciók térnyerési
törekvésében nincs semmi elvetendő; amit meg kellene akadályozni, akárcsak
másutt: hogy bármelyik irányzat a hatalmi pozíciók többségét megszerezve maga
mögé utasíthassa az összes többit. Ez ebben az általánosságban, kellő
intézményes biztosítékok híján persze csak kegyes óhaj. De irodalomtörténetekre
szükség van. Ezen a ponton térnék vissza az imént vázolt paradoxonhoz,
amelynek csak az egyik oldalát érintettem. A műalkotás jelen idejűségének egyik
fontos érvényesülési feltétele ugyanis a befogadó történeti tájékozottsága. Ha
nincs valamilyen képem arról, hogy száz évvel ezelőtt mit tekintettek
irodalomnak, akkor minimálisan csökken az esélyem, hogy képes leszek az akkor
született művek élményszerű befogadására. Ezt még csak túl lehet élni,
mondhatná valaki némi cinizmussal; igen ám, de akkor arról sem lehet fogalmam,
mitől jelen a saját jelenem. Akkor nem tudom, milyen világban élek.
Nos, minden jó irodalomtörténet erre igyekszik választ adni. Ebben áll sajátos
tétje és művelőinek felelőssége.
ANGYALOSI GERGELY