Ez a föladat ránk marad
Hölgyeim és Uraim, tisztelt írótábor, kedves régebbi és újabb barátaim!
Azt hiszem, mindnyájunknak vannak tapasztalatai arról, miként kell és lehet két szék között a pad alá esni. Én ezen tapasztalataimat gyarapítóm a hozzászólásommal, hiszen a tokaji írótábornak – és ezért én is felelős vagyok kuratóriumi tagként – egészen sajátos kétpólusú tárgya van ebben az esztendőben: az irodalomtörténetírás mibenléte, tudatformáló, köztudatformáló és közvetítő szerepe az egyik; és a média szerepe, az irodalomtörténethez, magához a nagy irodalmi egészhez való viszonya a másik.
A ráhangoló írások egyikében, a Magyar Hírlapban Petőcz András távol lévő barátunk biztatására, a média-tárgyat választottam. Leírtam: a rádiónak, televíziónak, elektronikus sajtónak nem feladata az (nem elsőrendű feladata az), ugyanis lehetősége sincs igazán rá, hogy az irodalmat, netán az irodalomtörténetet népszerűsítse, minél nagyobb mennyiségben közvetítse. Egyszerűen azért nem ez a feladata – bár természetesen információt és bizonyos típusú interpretációkat kell és lehetséges is adnia –, mert más a közege. Semelyik művészeti ág nem szolgálója egy másik művészeti ágnak. A színházat nem arra találták ki, hogy a drámát közvetítse, a színházban még a legelvakultabb és saját művét ajnározó drámaíró sem azt kívánja, hogy tisztán a drámája csendüljön föl, hanem egy komplex, új műalkotást kíván. A színház egy másik művészeti ág. A verstolmácsolás nem az irodalom szolgája, hanem egy önálló kifejezésmód: sajátos, noha határterületen elhelyezkedő művészeti ág. A képzőművészet nem a szavak közvetítője és szolgája, még a Biblia Pauperum sem az volt, s gondolom, senki nem véli azt, hogy Michelangelo Mózese a Bibliát közvetítené. Ugyanilyen módon, ha az irodalom valóban megszólal a televízióban vagy rádióban, az már nem irodalom, hanem rádióművészet vagy televízióművészet, hangjátékművészet, hangművészet. Ezért semmi esetre sem tartom szerencsésnek – noha én magam, ami tőlem telhetőt húsz éve megtehettem szerény lehetőségeim közepette az irodalom tolmácsolására, bemutatására a rádióban és a televízióban, azt megtettem –, hogy folytonosan számon kérjük a rádiótól és a televíziótól, hogy kevés benne az irodalom. Messzemenően nem is értek egyet Berta Zoltán barátommal, aki azt szeretné, hogy a Duna TV arculata terjeszkedjék ki, minden más televíziós orgánumra.
Jómagam a szabad választásnak a híve vagyok, úgy, ahogy azt Angyalosi Gergely vagy mások ugyancsak fölvezető írásaikban megfogalmazták.
Nos tehát, előzetesen, mint ebből a rövid összefoglalásból is kiderült, valóban a médiáról írtam, és arról a meglehetősen paradox, ellentétes, de ugyanakkor jó esetben mégiscsak mostohatestvéri viszonyról, amely az irodalom, részint az irodalomtörténet és másfelől a tömegkommunikáció, az elektronikus és a nyomtatott sajtó között is fönnáll.
Ez lenne az egyik szék, erre a székre azonban nem telepedhetek rá, tekintettel arra, hogy senki se tette. Petőcz engem beugratott, vagy ráugratott erre a székre, de az előzetes írások sem ezzel, hanem a másik székkel, vagyis az irodalomtörténettel foglalkoztak. Ezt a széket azonban az előttem szólók alaposan beülték, jól befészkelték magukat, így aztán azt hiszem, hogy nekem már nem jutott hely. Valamennyien ismerik Illyés Gyulának azt a bölcs megállapítását, hogy „a költészet egyetlen ellensége az irodalom”. Ennek a bölcsességnek a továbbvitele az, hogy az irodalomtörténetírásnak már két ellensége van: az irodalom és a történelem. Ez a két elem az, amely az irodalomtörténetet, az irodalomtörténeti munkák létrehozását, magát a diszciplínát korlátozza, és állandó dilemmákba kergeti. Ezeket a dilemmákat a ma irodalomtörténésze számára csak tovább növeli, hogy miközben itt közösen is és szakmánk szerint indokoltan is álmodozunk nagyszabású irodalomtörténetek létrehozásáról, általában is az irodalomtörténeti vélekedések és gondolkodások, különféle gondolkodásmódok együttesének a mi céhgyakorlatunkban való jelenlétéről, aközben az alapok, vagyis a filológiai kiindulópontok majdnem teljességgel hiányoznak. Szinte elképesztő, hogy irodalomtörténetet akarunk létrehozni, miközben a XX. századi magyar irodalom küszöbéig (de e küszöböt megelőzően is, tehát a régebbi tartományokban, az előszobákban is) ott állnak fölvágatlanul és földolgozatlanul a könyvek, az életművek, holott irodalomtörténetet valójában csak tisztességes filológiai előzményekre lehet alapozni. Hemzsegnek a hibáktól a különböző kritikai kiadásaink, ha egyáltalán vannak.
Az irodalomtörténetírás rabszolgamunka, és meglehetősen szabadság nélküli, annak ellenére – erről majd meg fogok beszélni –, hogy különböző irodalomtörténetírói hagyományok, tradíciók, fölfogások közül választhatunk – állítólag. Miközben az irodalomtörténet állandóan újrakoncipiálja tárgyát, és ez a tárgy erősen változik, az irodalom fogalma maga mindenfajta kitüremkedése és szűkülése ellenére mégiscsak a köztudat számára egy viszonylag zárt egészet fog mindig jelenteni, miképpen a történelem vagy a történet fogalma is időben zárt, ugyanakkor előrehaladó, fejlődő tendenciájába megkérdőjelezhetetlen. Ezért az irodalomtörténész bizonyos rekeszbe, az irodalom és a történelem közös rekeszébe bezárt ember. Ez a fajta szép szabadsághiány egy viszonylag fiatalabb irodalommal foglalkozó embert, vagy nem irodalomtörténész irodalmárt mélységesen irritál. Nem véletlen, hogy az írók és költők radikálisan irodalomtörténet-ellenesek. Amilyen mélyen általában megvetik, a kritikát vagy ingerli óriási többségüket a kritika, nem is feltétlenül azért, mert rosszat mond róluk, hanem mert nem mond elég jót, vagy nem pontosan mondja a jót, vagyis nem fejezi ki azt, amit ők kifejezni véltek önmagukból és a világból a műveikben, ugyanígy az írók és költők általában irodalomtörténet-ellenesek. Amikor megkívánnak egy olyan komplex irodalomtörténetet, mint azt Mezey Kati tette, akkor pedig lehetetlent kívánnak, mert az irodalomtörténet éppenséggel nem olyan földrajztudomány, amely képes lenne minden erecskét és folyócskát is bemutatni. Tehát válogatnia kell, és ez újabb irritáló tényező.
Ahhoz, hogy irodalomtörténet létezhessék, ahhoz természetesen irodalomtörténészeket kell nevelni. Hogy ők hol nevelődnek? Valószínűleg mindig vagy majdnem mindig legtöbben a bölcsészkarokon. Magyarországon 4–5 ilyen intézmény működik. Aki csak megfordult bölcsészkarokon, az tudja, hogy mi magunk is az irodalomtörténet ellen részint azért berzenkedünk, amit Angyalosi mondott, mert a műalkotás szépségének, azonnali élményének ellen dolgozunk akarva-akaratlanul is.
Ma egyetemeinken, elsősorban a budapesti bölcsészkarról beszélhetek, a történetiség gyakorlatilag teljesen fölbomlott az irodalomoktatásban, ami azt jelenti, hogy nincsenek már évfolyamok, és nincsenek tanulócsoportok, számokkal jelzett és számítógépben tárolt Egók vannak, s ezek az Egók szabadon választanak a nyolc félév folyamán, majdnem teljesen szabadon, hogy milyen sorrendben, mit hallgatnak. Ennek egészen szélsőséges megnyilvánulása az, amikor egy elsőéves második félévet hallgató diák a negyedéves, régebben negyedvagy ötödéves anyagba számító mai magyar irodalmat hallgatva, Nagy László Balassi-verséről értekezik, de halvány fogalma sincs arról, hogy mi az a Balassi-strófa, még soha nem tanulta, történetileg ide még nem jutott el, mert majd csak később fog oda visszatérni szabadsága jegyében, és én nem is kérhetem rajta számon a Balassi-strófát, mert ezt nem feltétlenül kell tudnia. Mondhatnék más példákat is. Általában is egyébként minden olyan fogalom, aminek történelmi, történeti tapadása van, mélységesen fölháborítja, fölingerli a hallgatóságot, egyrészt mert a történelem egésze nem különösebben méltó bizalmunkra, másrészt mert a történelem szó a közelmúlt történelmét, vagyis egy szabadsághiányos állapotot szokott jelenteni, ezért – ismét ehhez a szóhoz jutok – az irodalomtörténet egészében mint szabadsághiányos tudomány jelenik meg. Idegen gyakorlat mutatkozik meg a hallgatók nagy része számára, s ez azért is van így, mert az irodalomtörténet mint diszciplína régi rangját – nagyon jól tudjuk, többen beszéltek erről – elvesztette, és míg egy időben tisztán jelentette az irodalommal való legmagasabbrendű foglalkozást, addig ma már az irodalomtudomány kategóriája alá tagozódik be inkább, s mindenki, aki irodalmár, és ad magára valamit, nem irodalomtörténésznek, hanem irodalomtudósnak, az irodalomtudomány gyakorlójának, művelőjének szereti megnevezni magát. Ez az egyetemeken még a tanszékek elnevezésében és más intézmények elnevezésében is érződik.
Az irodalomtörténetírás problematikájához részint már pedagógiai adalékokkal szolgáltam. A közelmúltban kezembe kerülhettek a középiskolai oktatás elsősorban felső osztályait segítő alternatív, új tankönyveknek a szinopszisai. Hogy mennyire képlékeny dolog az irodalomtörténet, hogy mennyire nehéz a jelen kulcslyukán keresztül elsősorban a közelmúlt termeibe bepillantani és rögzíteni, hogy ott éppen mi is folyik, arra jó példa, hogy abban a szempillantásban, ahogy végbement az 1989-es fordulat, abban a pillanatban ezekből a tankönyvekből Gorkij, Babel és Majakovszkij eltűnt. Megszűntek világirodalmi formátumú alkotók lenni. Roppant érdekes és sajnálatos módon a közép-kelet-európai irodalom nagyságai – miközben mi nap mint nap óhajtanánk, hogy Lengyelországtól le a Délvidékig a magyar irodalom nagyjairól minél többet tudjanak – nem kerültek be a tervezett kötelező vagy ajánlott irodalomba. Tehát Krlezának vagy a lengyel nagyoknak halvány árnyékuk se vetülhet rá arra az irodalomtörténetre, amely mondjuk a hazai irodalmat joggal preferálva olyan neveket is tartalmaz, amelyeket nem bizonyosan kellene tartalmaznia.
Az irodalomtörténeti gondolkodás és megítélés nehézségeire egy példa, amit Kabdebó Lóránttól hallottam épp a minap: közkézen forog Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete, amely maga is inkább tudományos, mint történeti mű. Azt mondja egy körünkben is megfordult Kossuth-díjas költő Kabdebónak (idézem tehát őt), hogy: „ez a Kulcsár Szabó egy olyan alak, aki engem egy szintre hoz – és itt mond egy nevet, egy olyan nevet, amely szintén egy Kossuth-díjas, de már nem élő, és ma már presztízsveszteséget elszenvedett költőt rejtett. Azt mondja erre Kabdebó, széttárva a karját, hogy „de hát le se írta annak a Kossuth-díjas, már nem élő presztízsvesztett költőnek a nevét Kulcsár Szabó”, mire a még élő Kossuth-díjas: „éppen ez az, az enyémet se”.
Már nem is Kulcsár Szabó Ernőért, hanem Kulcsár Szabó Zoltánért, tehát a fiáért s egy másik generációért szól, ha szól ez a pár mondat. De még mielőtt a pár mondat a konkrét nevekért és a fiatalabbakról és -ért is szólna, annyit még futtában és gyorsan: objektív vagy szubjektív irodalomtörténetre van-e szükség?
Szeretném itt a magam álláspontját leszögezni: az irodalomtörténet lehetőleg objektív legyen. Elismerem, hogy a szubjektív, a személyes irodalomtörténeteknek nagy a keletje. Természetesen az egy személy vélekedéséhez kapcsolt irodalomtörténet az annak a személynek magának is a lelki története és ízléstörténete lesz, sőt elsősorban az lesz, és nagy kérdés, hogy van-e olyan szabad, akkora szabad felület az én lelkemben és ízlésemben, hogy annak helyet szorítsak. Remélem, hogy van, remélem, hogy mindnyájunkban van, de az a véleményem, hogy a szerencsés irodalomtörténet egyértelműen objektív, amennyire csak lehetséges, a személyes érzületeket mégiscsak kizáró, de szerzőjére rávalló irodalomtörténet, s valóban lehetőség szerint egyszemélyes, vagy nagyon szúk, homogén kollektíva által jegyzett munka, ugyanis magától a nagy irodalomtörténettől az akadémiai kézikönyvek, még az Új Magyar Irodalmi Lexikon is, évtizedekre elriasztott embereket. Ha van mulatság tárgya, akkor a hat plusz hat kötetes zöld könyvek azok. Egyáltalán nem gondolom, hogy itt a kollektív magyar tudományosság maradandót alkotott volna, bár bizonyos területeken nagy tanulmányokból áll össze ez a két kézikönyv. Nem kell azonban olyan nagyon azt hinni, hogy nekem igazam lesz az objektív irodalomtörténet álláspontjának védelmezésével, hogy objektív irodalomtörténetek keletkeznének, hiszen robbanás előtt állunk, jól tudjuk, hogy jönnek a Szerbek. Ez csak annyit jelent ebben az összefüggésben, nem akar rossz szójáték lenni, hogy jönnek a Szerb Antalok, hiszen itt van a kiírt pályázat, íródnak a közelmúlt ötven év irodalomtörténetét földolgozó „szerbantalok”. Ahogyan azt Domokos Mátyásék meghirdették, minimum 60–70 ilyen munkára számítani lehet, abból legalább húsz nyomdaképes lesz, tehát úgy jönnek majd a személyes, egyszemélyes irodalomtörténetek, hogy az valóságos határáttörést jelezhet. Azt az időszakot, a hátralevő két évet, azt még azért valahogy ki kell böjtölni.
Hagyományok. Pomogáts Béla volt az, aki két napilapban is leírta és itt is elmondta hivatkozásban, Gerold László – aki Angyalosi mellett a legközelebb állt az én elképzeléseimhez –, ő is elmondta ezeket a neveket: Toldi, Gyulai, Horváth János. Hát kérem szépen, van épeszű irodalomtörténész, aki ma hozzájuk fordul példáért? Az ő irodalomtörténeteik maguk is irodalomtörténetté váltak, ezek gyakorlatilag használhatatlan hagyományok; erkölcsi, íráskészségbeli, talentumbeli példát mutathatnak, de praktikus mintát ezek nem adnak.
Magyarországon a magyar körből választható irodalomtörténetírói hagyományok a Sőtér-, Király-, Szabolcsi-, Pándi-nemzedéknél kezdődnek. Ezt a tágan értett nemzedéket a négy átpolitizált életművű irodalomtörténész mellett Bán Imre, Bartha János, Németh G. Béla reprezentálják.
Király tanár úrnak volt kedvenc elmélete egyébként, hogy a XX. században két típusú magyar irodalomtörténész van: az egyik, aki egyértelműen ragaszkodik ahhoz, hogy csak a szaktudományt művelje és tartózkodik a szépirodalomtól, és nemzedéki váltásban mindig rákövetkezik egy olyan gárda, amelyik a szépirodalmat és az irodalomtörténeti irodalmat, tehát a szaktudományt és a szépírást együtt szereti művelni. Ez fölismerhető egyébként most a legfiatalabbaknál is, s itt térek vissza – lassan be is fejezve majd a mondókámat – oda, hogy ma az irodalomtörténet szakmai köztudatában majdhogynem egyértelműen Szegedy-Maszák Mihály, Kenyeres Zoltán, kivételezetten és elsősorban Kulcsár Szabó Ernő (és elnézést, akiket nem sorolok tovább, csak idő híján nem sorolom) jó néhány más program- és példaadó társuk dolgozik, de már Kulcsár Szabó napjai is meg vannak számlálva. A saját fia számlálja meg. A negyvenesek, kora ötvenesek nemzedékén belül nemigen működnek irodalomtörténész-szépírók. Ők kemény, kőkemény szakemberek. Befelé fordulók, objektívak, és hogyha szubjektív irodalomtörténetet adnak közre, annak is objektív az alapozása. Igen ám, de mindig jönnek új hadak, ha kell, a semmiből. Ők nem a semmiből jönnek, a legfiatalabb irodalomtörténészek, az ifjú kíméletlenek, a Farkas Zsoltok, akik – már ez a többes szám itt dicsérő, nincs semmiféle dorgálás benne –, akik úgy gondolják, hogy „a művet meg kell baszni”. Szó szerint Farkas Zsoltot idéztem. Tessék elgondolni, hogy Kulcsár Szabó Ernő nemzedéke, a mai 45 körüliek leírhattak-e valaha ilyesmit: „megbaszni a művet”? Farkas Zsoltnál, Szigetinél, Becknél, az ifjabbik Bényeinél és a többieknél ez (is) az a szubjektív viszony, amelyik éppenséggel az irodalomtörténetírás szabadsághiányos paradoxonát is hivatott lenne föloldani.
Miután a kiszabott időt egy-két perccel már túl is léptem, be is fejezem azzal, hogy még egy dolgot szeretnék megpendíteni. Elhangzott Bányai Jánostól, hogy a művek – például Németh Gábort idézte – maguk írják az irodalomtörténetet, maguk is írják és főként szókészletet segítenek kialakítani. A szókészletről, a terminológiára való rászorultságunkról többen okkal beszéltek, és elhangzott Horváth Ferenctől, hogy például a paródia mint irodalomperemi és kritikai érvényű, félig-meddig szépirodalmi műfaj is írja az irodalomtörténetet. Lehetne még ilyen műfajokat mondani, és éppen itt hirtelen át lehetne egyik székről a másikra, ha már nem lennék a pad alatt, egyik székről a másikra ugrani, hirtelen ki lehetne mondani, hogy bizony a média is irodalomtörténetet ír. A Duna TV éppen ezért ragyogó példa, hiszen gyakorlatilag teljes egészében ismétlésből áll össze az anyaga, megismétli mindazt, amit annak idején, mikor az első vagy második csatornán sugározták, általában a sárga földig rántottak le a televíziókritikusok, ez az anyag, a húsz-harminc éves retrospektív televíziós játék, tévédarab és versirodalom-tolmácsolás, irodalomelmélkedés-anyag most hirtelen glóriát kap, megváltozik, új aurába kerül a Duna TV révén, remek irodalomszociológiai megfigyelésekre nyújtva lehetőséget, de hát ezt a témakört talán délután érinthetjük igazából.
Amit én mondani szerettem volna, az az, hogy meggyőződésem szerint sem a műalkotások nem írnak a szó szoros értelmében objektív irodalomtörténetet, sem a paródia nem ír irodalomtörténetet, sem pedig mondjuk az elektronikus információközlők, -sugárzók nem írnak irodalomtörténetet. Az irodalomtörténetet az irodalomtörténészek írják, tehát rengeteg nyitott kérdés ellenére ez a föladat ránk marad.
Köszönöm türelmüket!
TARJÁN TAMÁS