Pas de Transylvanie
(Mit esznek és mit ennének a magyar írónők?)
A kérdés provokatív pimaszságához kevés kétség férhet. Ugyanis, feleim, mi közünk hozzá, hogy mit, hogyan, mikor és kikkel eszik egy magyar vagy majdnem magyar író, illetve írónő? Mernek vajon evésre gondolni, midőn az ihlet gyújt lángot kebelükben? Avagy az étkek dicsérete vajon nem a szakácskönyvírónők gondja, s a valódié a nyelv féltése és ápolása? Talán nem érte már el netovábbját az étkek irodalma literatúránk terített asztalán Krúdy és Berda József által? Ja, hogy nem valának nők? És merné valaki tagadni az irodalom étkezőasztalánál a nemek egyenlőségét?
Tudjuk, ezek csupán kérdések, melyek habozásunkat igyekeznek leplezni, hiszen, ha már az eredendő kíváncsiság szézámmagos perecével a nyakunkra szorult, a fulladás ellen legjobb lenyeletni valakivel a perec egy kiharapható darabját, mások által szabadulni meg, s felszabadítónknak hálával tartozni időkig. Amelyre elég előszámlálható példa akad a közelmúlt történelmében.
Az utolsó általunk is látott (ismert) magyar írónő, aki táplálkozott, fiatalabb volt annál az általános (kényszer)képzetnél, (rög)eszménél, amely a tollforgató hölgyeket maga elé festi, az élemedett Agatha Christie korát még csak a jövendőben éri el, melyhez a teremtő adjon neki jó étvágyat és főzőképzeletet, erőt, és részesedjen szíves vendéglátásban a földön, bárhol is élne.
Az önök és a mi múlhatatlan fájdalmunkra nem rendelkezett dús keblekkel szegycsontjától jobbra és balra, ezzel szemben őzlábgombát rántott ki olajban, felvert tojáshabban forgatta meg a szeptemberben szedett kecses jószágokat hetedik emeleti konyhájában, a kínosan rendben tartottban, s közben a szarvasgombáról beszélt, melynek kitúrásához jobb királyi udvaroknál idomított vaddisznókat tartottak a monarchák, amint azt már Clusius, avagy L’Écluse mester, a téma klasszikusa a 16. század végén kifejtette. Szabályos olasz import olívaolaj állott rendelkezésére zöld fémdobozban, ahonnan patikamérlegnyi pontossággal töltögetett az elsülő után, gondosan elhúzva ilyenkor a serpenyőt a nyílt lángtól védő rostélyról, hiszen a teflonnak köztudomásúan árt a tűz közvetlen heve, s akkoriban a teflonedények még az újdonság magas áraival zsarolták meg a háziasszonyok kívánságlistáit. A tűzhely fölé svéd szagelszívó süvege borult, s az írónő mélyen begörnyedt a serpenyő fölé, át nem engedte volna a vendégeknek a sütögetés művészetét, írásra hajlamos jobb kezét Bécsből kapott háztartási védőkesztyű ölelte körül, mintha amaz esdekelne kezéért s szíve szerelmes melegéért, nem a vendégek némelyike titokban vagy nyíltan, hiszen az írónő elvált volt és független minden hazai előítélettől, nemiségéről sokat és kedvvel beszélt az őt hallgató vigasztalan polgári házasságban élő barátnői előtt, akik nem kevés kételkedéssel, s még annál is több irigységgel hallgatták. (Mellékmondat: ugyanis újabbkori étrendjébe a férfiak elfogyasztása és boldogtalanítása is beáramlott válása óta.)
Maga az írónő is őzlábhoz hasonlatos volt, hosszú combú, alig túl a harmincon, igen kíváncsivá tevő arányos tompor magaslott a combok folytatásaképpen a test infrastruktúrájának végpontján, melyből következően sokkal többen kívánták lefektetni, mintsem olvasni irodalmunk alkotóját. (Második s egyben utolsó mellékmondat: ez viszont mára férfiírók étrendjének része, s ily módon e vonulat ábrázolásával föl kell hagynunk.)
A kívánások zöldhatárára vasfüggönyt és aknazárat telepített a nő preciőz akarnoksága, az írónő szenvelgő kegyetlensége, hideg magamutogatása, önző kitárulkozása írásban, szóban, a médiák magánszférájának minden terepformái közepette.
Az őzlábgombákat egy város környéki sűrűségben szedte (Kalmár-Makara halhatatlan gombahatározójával a kezében) barátaival együtt, sőt olyan személyek társaságában, akik azzal kecsegtették magukat, hogy bírják a magyar írónő bensőséges bizalmát, egy vasárnap délelőtt kerekedtek fel, amikor pedig mai elvárásaink szerint valamennyiöknek a prédikációt kellett volna meghallgatniuk, ki-ki felekezete szerint üdvözüljön az úrnak s nem a gombáknak szánt délelőttön, legalább egyszer egy héten, ha már vétkes éltünket mind oly tékozlóan mulatjuk el.
Nem és nem. Az írónő nem volt vallásos, a tételes ateizmus kijelentésétől azért okosan óvakodott, és fogyókúrát sem tartott éppen, hiszen amúgy sem volt hajlamos a testfölöslegek felszedésére semmilyen tekintetben. Ellenkezőleg. Kisfiát, Richárdot nevelte, mivel a gyermekecske sehogy sem lelkesült az erdei eredetű csemegéért, hagymás rostélyost és/vagy vajas kenyeret kívánt volna, amit a régebbi osztályszempontú helyesírási tanácsadó szerint külön kellett írni, szemben a zsíros kenyér egybeírt egészséges fundamentalizmusával, hiszen a múltban, és csakis akkor, elérhetetlen volt a vajas kenyér a dolgozó osztályok számára. Azóta nem, vagy mindenki számára igen.
Az írónő nevét, most vesszük észre, eltitkoltuk, holott ez csak a városi telefonkönyvben volt így érthető védekezési reflexek folyományaképpen, szóval az irodalom alkotóját Györgyinek hívták, de magát kedvvel és írásai elején/végén a Genovéva névvel illette, barátainak pedig egyszerűen csak Gina, illetve prima inter pares volt. Ő aztán a vendégsereg füle hallatára erélyesen rászólt Richárdra, az öt esztendősre, azonnal hagyja abba a faksznizást, mert, idézem : „magyar gyermek nem prünynyög, bőgicsél, rí, válogat”. Richárd feltehetően sokszor részesülhetett már hasonló, az etnikai büszkeséget közvetlenül növelő intelem elméletileg helyeselhető, gyakorlatilag azonban kétes kimenetelű figyelmeztetésében, s bár a vendégkoszorú bizalommal fordította nem írói tekintetét a gyermekecske felé, hirtelenszőke buksija a szemek kereszttüzébe került, hogy egy régies szófordulattal érzékeltessük a feszültebbé váló légkört a hetedik emelet blokkházi és írói konyhájában, lelkükben pedig ősi félelmek éledtek meg – ne adjunk a gyermekeknek semmilyen körülmények között sem erdeink kincséből, legyen bármely príma is az a gombahatározó –, s őket nem is érte váratlanul az, mi az írónőt teljesen elképesztette, hiszen Ráduly Richárd ötéves erdélyi kisfiú dacosan vágta anyja képébe:
„Akkor én nem akarok magyar lenni!”
Az anya és alkotó kezében megállt a kés, a gombák elfelejtettek sülni és továbbfeketedni pikkelytartományukban, a tojáshabarcs összeomlott, és a buborékok kiégett kráterekké változtak. A konyha maga volt a vér- és képzeletfagylaló Antarktisz. És a vendégek ajkán a nevetés bársonya durva posztóvá vastagodva eltömött minden zajt.
Richárdot száműzték a konyhából, szobája fogdává változott, hogy az ifjú ember magyarsága fölött gondolkodóba essen, a nemzetárulás bűnét csak hosszú penitencia tehetné elfelejthetővé. A magyar írónő feltárcsázta édesanyját, a zseniszülő egyszerű magyar asszonyt, valamint régen látott és elvált férjét, hogy részletesen ecsetelhesse Richárd nehezen megbocsátható vétkét. Az őzlábgombákat, amúgy félkészen, sületlenül vagy olajba fagyva Gina becsomagolta vendégeinek nyugat-szaharai fóliába, migrénre panaszkodva, ernyedt nagyasszonyos keggyel elbocsátotta rendre valamennyit, még a sorban éppen aktuális partnerét sem kívánta visszatartani aznap éjszakára ennen vigasztalására.
Halk nyöszörgések kíséretében lefeküdt, azután összecsomagolt és januárban elutazott fiával együtt a legnagyobb magyar városba, Budapestre. Hogy nevelő célzattal avagy egyéb indokok késztették e lépés megtételére, azt nem tudnók tévedés nélkül megmondani, ennek okáért inkább nem bocsátkozunk fölös találgatásokba.
Távolról se higgyük, hogy Gina asszony munkátlanul töltötte volna napjait, midőn éppen nem írt. Munkanélküli sem volt, ellenkezőleg, egy iskolában szövést tanított művészsüvölvényeknek és jövendő amatőröknek. Bár az íróság sine qua non-ja térségünkben a szerkesztőségi tagság, Koszorús Györgyi, írói nevén Leveles Genovéva, nem volt egynek sem tagja, írásait mégis kedvesen vették a szerkesztők, s ha tehette, be-beugrott a redakciók valamelyikébe, ám soha sem állított be szendvicsek és kólák nélkül, írásait szerényen a főszerkesztő asztalán felejtette, és a szokott várakozási idő után szinte valamennyi, változtatás és törlés nélkül megjelent, a honoráriumokat pedig ennek megfelelően továbbította a jóságos posta.
Egy neveldében vezette be a deákjait a textíliák szövevényébe, azaz csak vezette volna, ugyanis maga loholt elöl, míg tanítványai csak ímmel-ámmal, lázadozva és kényszeredetten követték sok lépésnyi hátramaradással, mert fölényességét alig viselték el, gunyoros nyílvesszőivel szemben védtelennek érezték magukat, panaszait, simfolását rosszul tűrték, nyüszítéseitől kirázta a nevelteket a pad alatti röhögés. Csupán egykori férje olvasta rá következetesen, hogy „egy valamirevaló magyar szövő- és írónő nem szűköl napestig”.
Nőorvos férje, Ráduly Barna doktor imádta a zsíros és parasztos ételeket, a hagymás rostélyost és a hideg tejfeles paszulylevest, a borsostokányt, a túrós laskát pirított szalonnával, az olajban sült kenyeret fokhagymakenettel, a tejes/szilvaízes puliszkát, melyeket rövid házasságuk alatt Gina asszony kelletlenül készített el, mert a nektár és az ambrózia azokban az években, midőn még együtt gondoskodtak Richárd nemzéséről és fejlődéséről, nem voltak fellelhetőek a térség sántikálva működő üzlethálózatában, s így az íróknak is be kellett érniök a szocialista valóság vascsontozatának leszopogatásával. Már amit a hatalom még hagyott a fémkoncokon, mielőtt a bizalmára érdemesek elé dobálta; aki ugyanis ennél többre merészkedett, különbet kívánt, az megnézhette magát egy kübli vizében a fegyház mélyén vagy a nagy és „bölcs volt a Duna” deltai tükrében...
Az évek, mintha a házaspár szűkülő gyomrából folytak volna tova, egyre apadtabban csordogáltak, mert a nőorvos étvágyával együtt mind gyakrabban maradt hoppon, hiába keresett többet az átlagnál, azt elvitte Gina asszony művészeti mellékága, a szőnyegszövés, a rakott asztalok egyre távolabb pompáztak a házaspártól, helyette viszont Gina sajtokat csipegetett, a pástétomok halomsírjait fosztogatta, rongálta, vagy gyümölcsöket pakolt bőrére, arcára ragasztott citrom- és narancsszeletekkel járkált a lakásban, írópultján kisajtolt gyümölcslevek romlottak meg, míg férje egészséges álmát elkerülték a mesterséggel járó szétvetett combok, különböző vágatú gyönyörkapuk és változatos formájú dudák, kiskerttel álmodott, melyet maga mivel, családi ház teraszán dús idomú tálak övezik, és nem tilalmak. Reggelente úgy osont ki a lakásból, hogy feléje se nézett alvó gyümölcsfojtó boldogasszonyának.
Egy szép napon aztán nem tűrve tovább az étekbéli megvonásokat, felment munkatársa, Teleszky Zsófia lakására, s az igénytelen külsejű asszonyka azonnal eltalálta dr. Ráduly ízlését, melyet hamarosan követett a huzamosabb összeköltözés, a vidéki Semmelweiss végre gond nélkül a magyar és nem magyar anyák s leányok megmentésének szentelhette értékes munkanapjait.
Új, közös ágyuktól és változatosabb asztaluktól nem választhatta el Gina megtört tekintete sem, holott egyre-másra megjelenő köteteinek már a címe is szemrehányást hordozott (A magány szövedéke – versek; Miért tettük? – elbeszélések; Az óra többé nem kongat – levélregény stb.).
A tanév kellős közepén hagyta ott a művészetek iskoláját, a főzőkanalat és az osztovátát; férjének maradék cuccait kirakta a lépcsőházba, majd telefonon keresztül adott ultimátumot Brunónak és Tetű Zsófiának; barátaival részben összeveszett – azokkal, akik válásukat követően továbbra is jóban maradtak a volt férjjel –, míg másoknak búcsút sem intett, hanem úgy utazott el fiával együtt, hogy arról a pályaudvari alkalmazottakon kívül senki sem tudott. Amazok pedig, érthetetlen okból kifolyólag, nem ismerték fel a menekülőben irodalmunk egyik szorgos munkását. Egy csapzott küllemű és nem különösen felkapott ügyvédnő, aki az utóbbi esztendőkben a politikai pályán sem jeleskedett, annyit mégis elért, hogy a bíróság a gyereket az anya gondozására bízza, s az apa láthatási engedélye havi alkalmakra korlátozódott, mi több, közös megegyezéssel arra is rávette dr. Rádulyt, hogy Richárd Budapesten kezdje el iskoláit. Elég tekintélyes tartásdíjai bicskáztak ki a nődoktor zsebéből, s indultak el a kovakőszínű metropolisba boldogságot keresni.
A boldogság pedig Jeff Palmerson hebridai állampolgár személyében bukkant föl váratlanul, ahogy már a boldogság előfordulni igyekszik. Mindez történt az ötödik kerületben, a helyismereti könyvészet kedvéért jegyezzük föl, a patinás Lipótvárosban, éppen a Kettősponthoz címzett könyvesüzletben. Itt futott össze Koszorús Györgyi régi osztálytársával, P. Enikővel, aki a boltban eladó volt, miközben a British Council alkalmazásában is állott, óraadó tanárként, bosnyák menekülteket készített föl kanadai kivándorlásra a bicskei menekülttáborban. Valaha ráadásul még egy iskolában is kezdték pályájukat, egy mélyen vidéki és kisvárosban, Szentegyeden. Maga ajánlotta Ginának, hogy próbálkozzék a hűvös britekkel, ugyanis amazok bármely tanácsosok is voltak, éppen kiállításrendezőt kerestek tanácstalanul egész Nagy-Budapest területén. Mindehhez csupán egy pályázati űrlapot és egy curriculum vitae-t kellett kitölteni. Ám az utóbbit kifogástalan angolsággal illett megfogalmazni, s ezért P. Enikő összehozta régi és hazánkból szakadt barátnőjét Jeffel, a vándorpolisztirénnel, aki – mármint a hebridai illetőségű garabonciás – azonnal szerelemre lobbant Geneviève iránt, s ebben az érzésében rögtön tapasztalnia kellett a kölcsönösséget is. Kellemes volt. Ne firtassuk, ha az őzlábak vagy az őszibarack keménységű tomporok lenyűgöző látványa a felbújtó, ugyanis nem tisztünk ennek megállapítása, hiszen nekünk az étkekre kellene összpontosítanunk.
Richárdot azonnal beíratták egy angol iskolába, Geneviève nem nyerte el a kiállításrendezői megbízatást, viszont Jeff Palmersonnak felajánlottak egy lektori állást a strassbourgi Teozófiai Főiskolán, hol az istenészet és a politikum kapcsolatát kellett megvilágítania elvarázsolt hallgatóinak, mindegy hogy milyen világ- és európai nyelven.
Ha dr. Ráduly imádott vasárnap délután focimeccsekre járni, szurkolni a helyi Törekvés és Akaratszabadság csapatának, ami, mondanunk sem kell, Gina olthatatlan megvetésével találkozott, akkor Jeff ökölvívó mérkőzésekre ment minden szerda este, kétszer egy héten az edzőteremben püfölte a zsákot, olykor maga is ringbe szállt lepkesúlyba, majd Geneviève főztje nyomán a váltósúlyba került előbbre a kilók rangsorában. A kifinomult és a rózsaszínű katedrális árnyékában élő asszony indiai fűszeres ételeket készített, a garam masszala legalább olyan gyakran fordult elő szótárában és laboratóriumában, mint korábban a só vagy a vegeta. Jeff kizárólag indiai és brahmán konyhán élt, valamint boxmeccsekre jártak mindketten, mert a vándor theopolitikus társai jó néven vették, ha mindenkinek asszonya is velük tart a gálákra, edzések alatt a kispadról figyeli a gladiátoriskola életét, illetve az utána következő kötelező sörbemutatókra, midőn beültek a törzskorcsmába.
Nos, ne vessük el a sulykot: a fejet-bokát hajtó, minétet rebegő virányok szőnyegre álmodója, a fájdalmas versek szerzője, bukolikus pásztorlánykája elvetette helyettünk is. Minékünk nem marad más, mint a tényeket híven rögzíteni, a hiányokat a képzelet ballasztjával feltölteni, éppenúgy, ahogy a jégkockák közötti űröket elborítja az amerikaiak poharában a Pepsi vagy Coca-Cola.
Esküvőjüket alig hét hónappal a találkozás után tartották. (Megszegett ígéret, harmadik mellékösvény: annak idején Jeff Palmerson hétszáz köbcentis Yamahával érkezett a Kettőspont elé, rövid nadrágban csattogó januárban, vállán boxkesztyű és korcsolyapár himbálózott átvetve, mindjárt elvitte Ginát siklani a Ligetbe, majd a Bálvány utcai lakásán megírták viribus unitis a mondott szakmai életrajzot és tettekvettek-csodáltak egyebeket is.) Menyegzőjük színhelye a Hebridák volt, a Palmerson család birtoka, a sziklakertnek álcázott jégkunyhókban hidegebb tálakat szolgáltak fel – természetesen lazacot, tonhalat, homárt és más tengeri herr- és fraukentyűket –, mint amilyen egykor Györgyi és Barna első albérlete volt a szentegyedi bányatelep egyetlen tömbházikójában, azon az első, örökké emlékezetes télen, amikor Gina még forró és epekedő novellákat írt az elveszett egyetemi városról.
Felhagyott a szőnyegszövéssel, „olyan parasztos és teljesen fölösleges vesződség, ugyanis itt nem divat a faliszőnyeg, hanem a tapéta”, írta hátrahagyott keserves anyjának levélben, még mindig magyarul (ugyanis a szerencsétlen nagymama nem tudott egyetlen világ- és európai nyelvet sem a környék idiómáin kívül), és az írás is kimaradt a napi ténykedések közül. Az Európai Parlament, az Európai Közösség és Vámunió, valamint a Schengeni Egyezmény előkertjeiben maga is beiratkozott a teozófiára. Lelkének soha ki nem nyitott szelencéi pattantak föl, különös tömjén és mirha bódulatában úszott egyre beljebb tudatalattijának bányatavában, vallotta: hogy most, csak most, itt Európa szívkamráiban és pitvarában értette meg, mitől is fosztotta meg magát abban a ténébreuse országban, melyet háta mögé vetett, és végleg kiszállt a rádulybruno-típusú középszer dagoványaiból. Saját szavai ezek, melyeket ugyancsak anyjának üzent egy Kanári-szigeteken feladott anziksz hátán.
A Rajna-parti házban gyorsan berendezkedtek, Geneviève alkalmazkodó készségére ekkor derült fény, tapétáztak, néhány neves hebridai festő képe került a hálószobába, CD-lejátszó, Oscar Peterson és Chick Corea lemezeivel, Jacques Brell, Geneviève kívánságára, mély bőrfotelek és vízágy, a könyvespolc leghátsó sorába pedig az a néhány magyar verseskötet, amit mégiscsak kihozott magával. Saját ki- és ki nem adott műveit elő sem csomagolta, egy ládában maradtak a débarré alján.
Az indiai ételek tömény agressziója ellen nem védekezett, fennhangon dicsérte és ajánlotta az ökölvívó társaság tagjainak, de azok reménytelenül zöldek voltak, és a fűszereket merényletnek ítélték, egy napon úgy érezte, mégis megenne egy MacDonald-szendvicset az egyetem büféjében, de Jeff lecsapott rá, nem gazdagítjuk az Európát megszálló amerikaiakat, legyen benned, darling, elég euróöntudat, mondta, és elvitte egy görög majd kínai étterembe, algákat ettek és papayas-sajtot, avocado-szendvicset és kiwi-fagylaltot, Stella Artois-sört ittak, miközben Geneviève már gondolkozni kezdett az első kötelező esszé kezdőmondatain, amelyeket a bohémiène-lelkületről írt egy lengyel emigráns fotós erdélyi cigányfelvételei alapján. Az írás érdeklődést váltott ki a szeminárium résztvevőinek körében, ezért Jeff elhelyezte a Passé című folyóiratban. A szerkesztő fél napon át javítgatta Jeffre való tekintettel saját kezűleg Geneviève furcsa és megejtően franciátlan mondatszerkezeteit, az alkatrészek felcserélésével foglalatoskodott, míg generálozva közreadhatóvá tette. Ennek sikerén felbuzdulva, újabb esszé írásához fogott az egykor magyar írónő, aki eldöntötte, hogy nyelvet cserél, mert sokkal tágasabb közönségre tesz ily módon szert, s Jeffnek sem kell fordítania, valamint elég erősnek érezte magát, hogy betörjön Strassbourgnál (a mezőnybe) új idők új dalaival.
Ricsi – ejtsd: Risáár – intézetbe került, igen patinás intézetbe, egyenruhás, angolszász college-rendszerű oktatással-neveléssel, a hétvégeken látogathatott haza, midőn Geneviève és Jeff érte mentek hétéves Datsunjukkal, azaz a kocsi egy idős volt a gyerekkel, aki sehogy sem tudott rászokni arra, hogy maman-t mondjon anyuci helyett. A gyereket határozottan fárasztja a magyar szó, morcossá válik, ha apjával beszél, és mindig fölkavarja, állapította meg Geneviève hét hónap múltával, s elhatározta, hogy majd ő tolmácsolja Risáár szavait nagymamának és Ráduly Brunónak. A strassbourgi telefonszám amúgy sem kerülhetett nyilvánosságra. Anyja, a visszamaradott erdélyi asszony mégis elkövette azt a megbocsáthatatlan baklövést, hogy elárulta a hazalátogató P. Enikőnek Györgyikém számát, amaz pedig felhívta Ginát háromszor is három nap alatt, midőn Franciaországban járt egy társasutazással. Gina hideg volt és elutasító, lerázta P. E.-t, a könyvügynököt, mire a régi barátnő az üzenetrögzítőre ráolvasta kerekded szakítási nyilatkozatát, szarevő vagy, kisanyám, rohadj meg a saját szukkodban, látni akartalak, semmi többet, s te valami hülye vizsgákra hivatkozva leráztál, ne félj, az életben többé nem hívlak fel.
Ginát az eset határozottan bosszantotta, rendkívüli tárcsázást ejtett meg, felhívta anyját és felelősségre vonta: te adtad meg annak a hülye Encinek a számomat? Hát nem megkértelek, hogy tartsd a pofádat?!! Csak te tudhatod, de valószínűleg a jövő héten fizetek ötszáz frant a postának, és új számot fogok kérni. Különben is, mondd meg annak a vaddisznó apjának, hogy hagyja békén Richit, mert nem tud már magyarul olvasni, írjon leveleket Tetű Zsófiának, annak a... stb.
Tévedés ne essék, Geneviève nem táplált gyűlöletet gyermeke atyja iránt, csak beláthatatlanul tágas sajnálatot érzett közhelyszerű léte fölött, hogyan elégedhet meg egy életerős férfi, hogy bábaasszonyoknak való munkával töltse ki napjait, és felháborodott, ha egykori hálótársa városi hírekkel tűzdelte meg leveleit. Erre többször is erélyesen felhívta a figyelmét volt urának, ezért aztán Ráduly Brunó el sem újságolta, hogy egy kongresszusra érkezik a közeljövőben az Egyesült Európa viharos fővárosába. Anyja azonban, a vidéki aggodalmas, valamilyen módon – egy tenyérnyi nagyságú városban, mondd, mi maradhatna titokban? – megtudta az utazást, csomagokat akart küldeni, de Ráduly a repülőgépen fizetendő túlsúlyra való hivatkozással elhárította magától a boyszolgálatot. Geneviève-nek is megírta. Csodálható, ha a (magyar?) írónő azonnal a távbeszélő-készülékért nyúl? A riadalom vagy a viszolygás, a félsz vagy netán életvitelének felborulásától tartva azt kiabálta bele a kagylóba:
„Ne gyere. Ne látogass meg. Kizökkented a gyereket. Nincs szükségünk semmilyen nosztalgiára, és egyáltalán” – emelte meg a hangját – „pas des transylvanismes, pas de Transylvanie, de Kolosvar ou Grand-Varad!”
Dr. Ráduly Barna csupán annyit kérdett a vendéglátók egyikétől, Jacques Mueller professzortól, miként jut el a Licée Emile Dubois-ig. A professzor meglepetten kérdezte, mit keres egy efféle előkelő intézetben, kedves keleti barátom? Az erdélyi férfi válasza szűkszavú volt: magánügy. (Márpedig mind tudjuk, hogy Nyugaton a magánélet szentsége a legszigorúbb tabuk közé számláltatik. A félnémet orvos azonban kivétel volt, ezért is fogadta házába Ráduly Brunót, akit az első látásra rokonszenvesnek talált.) Felajánlotta kocsiját, és elvitte vendégét a kerttel övezett ódon iskolaépület elé. Úgy tett, mintha máris gyújtana és elporoznék, ám csak a sarokig hajtott, úgy helyezkedett el, hogy szemmel tarthatta az intézet kapuját. A kelet-európai kolléga hosszasan és körülményesen magyarázott valamit az egyenruhás kulcsárnak, majd leültették, és kisvártatva egy hirtelenszőke fiúcskával együtt lépett ki a Licéeből. A gyerek hasonlított az apjára. Gyalogszerrel követte őket. Fülét minden szó megütötte, jól-rosszul értette is, hiszen a fiúcska inkább franciául beszélt, valamilyen különös ételről, queleque chose de rochtélioche-ról avec oignon, amit az anyja is szívesen megenne, de itt Franciaországban, sajnos, nem illik efféle barbár ételekkel hivalkodni, és mit szólna Jeff vagy a hozzájuk járó teozófusok.
Jacques Mueller nem tudta, ha hús vagy sütemény, esetleg előétel vagy csemegefajta, de elhatározta, este megkérdi vendégétől, amúgy mellékesen, mint aki már hallott ilyesmiről magyar barátaitól, és szombaton a nyaraló kerti tűzhelyén saját kezűleg fogja elkészíteni ennek a boldogtalan balkáni haspóknak.
SEBESTYÉN MIHÁLY