Dán pástétom
Írtam egy színdarabot. Anyám mondta mindig, írj darabot, fiam, a regényeidet nem nekem írod, de a párbeszédeid jók. Ki hallgat anyja szavára? Vagy másokéra? Én sohasem. Két ítész-irodalomtörténész, két fura úr, mellesleg jó társaim a papírpusztításban, eltanácsoltak a versírástól. Én azonban... Anyám tanácsát se fogadtam meg sokáig. Azután egy hajnalon, Vera lányomnál vendégeskedve messze Némethonban s neveletlenül telefüstölve vejem kakasülőn lévő szobáját, elkezdtem írni valamit, ami legalábbis színpadi izére-mizére hasonlított. El is küldtem a Látónak a Maros partjára, mert takarékon Lángoló Zsoltja kért tőlem szerelem ügyében írást, és az elkészült (szín)darabban valami efféle is előfordul. Lányoméktól Berlinbe mentem, onnan Írországba, majd vissza Berlinbe, egy este fölhív a lányom, sürgöny jött, Falvigál Zsolttól, azt írja: remek, Zsolt. Nohát, mondtam, ez a Falvigál, megírtam és elküldtem neki naplósorozatom soros adagját és, íme, felsőfokon megdicsér. Ő a fukar, aki még tiszteletdíjat sem fizet. De aztán leesett a pfennig, rásejtettem, takarékon Lángoló Zsolt küldte a táviratot, s előlegként (alighanem a halhatatlanságra is) a dicséretet.
(Szín)darabom megjelent. A postára érkezett tizenegyezer s valamennyi lej. Bánhattam most, mint a kutya, ki egy szem pulyát kölközött, miért fundáltam ki, hogy „színpadi vázlatot” írok, mert (a szerző segítségével) a rendező színészállományához hangolódva dúsíthat-bővíthet, hiszen így remek opuszom alig hat nyomtatott oldalt tesz ki. S ha lett volna ducibb-dagibb, talántán több pénz üti a markomat. Késő bánatába a szerző maga esik bele.
A postáról a piacra mentem. Vettem, mint következik:
1 kg murkot... 1000 lejért,
1 kg krumplit... 800 lejért,
2 kenyeret... 900 lejért,
1 liter tejet... 1500 lejért,
1 joghurtot... 750 lejért,
1 kiló banánt... 2200 lejért,
1/2 kiló őszibarackot... 1500 lejért,
2 tököt... 700 lejért,
1 edénymosószert... 1000 lejért,
2 zöldpaprikát... 600 lejért,
1 kiló paradicsomot... 1400 lejért...
Ez tehát összesen annyi, mint 10 650 lej. A maradékból éppencsak egy kiló hagymára futotta. Nem vagyok magyar paraszt, de szeretem a hagymát. Bocsánatos bűnömül tessék betudni a banánt, kedvelt gyümölcsömmel megjelent remekművemet kívántam megünnepelni. Húst, felvágottat, sajtféléket nem vettem.
Egyszerű a válasz arra: mit eszik az erdélyi író? Az idegeit.
És mit ennék?
Mint Emil Cioran Párizsban negyvenéves koráig: egy diákmenza ebéd- és vacsorakosztját. De azután elütötték ettől a kegytől. Hát akkor jómagamat (jómadaramat), ki immár a hatodik évtized maradékát taposom? Cioran elhatározta, parazita (ingyenélő vagyis az életével fizet az életéért) lesz, de megőrzi a szabadságát. Végül a felesége mentette meg az éhhaláltól. Meg a kései könyvsikerei: a honoráriumai. Az én feleségem meghalt. A honoráriumaimról már szóltam.
Mellesleg: Cioran, saját bevallása szerint azért halt meg, mert megunta a harcot az undorító világegyetemmel. Günter Grass szavával: neki is az a sors jutott, hogy egy életen át fekalizálnia kellett a fészkét. De mi inkább a fanarióták ivadékaitól tanulunk és nem tőle.
Mit ennék? A kaviárkádárizmus (melyet a Kreml engedélyezett, hogy a milliárdos dollárkölcsönökből születő életszínvonallal megakadályozza a magyarokat e századi negyedik forradalomba rohanásától), hét kövér esztendejéért Magyarország most fizet hét sovány esztendővel. Romániában más a helyzet: a zsarnokság éheztető programjának, a „tudományos étkezésnek” feltalálója ma egészségügyi miniszter. Egyébként is Kafka Éhező művészéből megtanulható minden. Ez a valamelyest zseniális elbeszélés így kezdődik: „Az utóbbi években igen megcsappant az éhező művészek iránti érdeklődés.” Volt egyszer egy író (nem szerepel a Világirodalmi Lexikonban), regényének már csak a címére emlékszem: Éhes vagyok. Alighanem éhen kellett halnia, egy könyvvel nehéz bejutni a lexikonokba. Gelléri Andor Endre viszont, jóllehet éhen halt, mégis bejutott.
Vettem egy doboz dán májpástétomot, ezerötért. Kinyitottam volna a fémdobozt, de a szemközti bogárhátú ház udvarán elkezdtek vonítani az éhes kiskutyák. Gazdáik eladták a házat és elköltöztek egy lakósilóba, a kutyát a kicsinyeivel otthagyták. Az új tulajdonos megtűri őket, de enni nem ad nekik. Elteszem a konzervnyitót.
Két lapot alapítottam. Ha nem tudom eladni őket, megeszem a papírt. Rossz fát tettem a tűzre. Mi járhatna egyéb nekem, mint tintaleves papírgaluskával?
SZÁSZ JÁNOS