Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kuszálik Péter

Kuszálik Péter
MALVIN ANYÓ ÉLETRECEPTJEIBŐL
 
Pályázatunkon első díjat nyert írás.
(grotessz’)
A nyolc közül az egyik szépanyámat Mikeszka Évának hívták. Úgy lehet, az ő anyja volt Malvin, de erről már nincsenek írásos emlékek a család birtokában. Talán egy írásos párna, de az nem biztos, hogy tőle van. Ahogy szétnézek a házban, látom, milyen préda módon élt az egész családunk fája. Se kutyabőr, se hétszilvafa, céhláda, negyven hold szőlő – semmi sehol. Még a nagyapám isonzói srapnelszilánkjait sem voltunk képesek megőrizni, magával vitte őket a sírba.
Mikeszka szépanyám akkor lehetett igazán szép, amikor urától, Jánostól fiúgyermeket szült: az ükapámat, második Jánost. Harmadik János nemzé Józsefet, aztán következének János Jenő, annak fia János Gábor, annak fia József, aki nekem kézen-közön unokaöcsém. Ha nem tudod követni, az sem baj.
A sok János és József között volt egy Péter is: János Gábor testvére. Ez volnék én – de József is vagyok: derékig. Június 29-én, amikor minden rendes Péter együtt ünnepli a nevenapját a Pálokkal, akkor bajban vagyok: éjféltől délig ünnepelik a Pétereket (délelőtt meg ki a fene iszik bort), délután pedig már a Pálokra koccintanak. Jóízűen a márciusi József-napot se ünnepelhetem, mert Józsefnek sem vagyok igazi. Satöbbi.
Vagy úgy – Malvin anyó.
Nem banyát, vénasszonyt vagy szipirtyót mondtam, hanem anyót. Akár anyókát is mondhatnék, de így szoktuk meg a családban: anyó. Filigrán, légies, haja ezüst, keze pille. Alig eszik, alig alszik; éjjel, ha möszmötöl, s fölrezzenek, betakargat. Amíg alszom, vigyáz reám. Anyó, mondtam.
Ő még Mikeszka szépanyámnál is szépebb kéne legyen, ha nem éppen február 29-én hozza a gólya. Évgyűrűinek száma kettőszáztizenöt, de születésnapot még nem élt meg hatvanat sem, tehát egy hetvenöt éves özvegy férfiúnak még jó parti lehetne. Elvileg.
Ha ránéznél, te sem mondanád, hogy 1780-ban született. Arra nem mernék megesküdni, hogy Ferenc Jóskát lovagoltatta a térdén, de nem kizárható. Próbáltam rákérdezni, de nem emlékszik. Arra még igen, hogy milyen szép szakálla volt, de hogy lovagoltatta volna – arra már nem. Egynémely dolog rögzült benne, erről aprólékosan s nagy hévvel tud mesélni, de pont ami engem érdekelne, arra nem tud válaszolni.
Kérdeztem tőle egy nap, hogy ki fogta le Ady szemét, mert eddig negyvenhét ember állította csalhatatlanul, hogy ő volt az. Nademármost: Adynak akkora szép dióbarna szeme volt, mint egy kávésfindzsa, a negyvenhét ember egy-egy ujjbegye még elfért volna rajta, de hova tették a lábukat? – Mit gondolsz, mit mondott erre Malvin anyó: – Hja, fiam, nagy emberek sírján dudva és barátok teremnek.
Szépanyám szép életének szép emlékei... Mennyi ezekből a valóság? – talán mint a profi emlékezők szövegében. (Profiknak nevezzük azokat, akikből „úgyemléxem” kezdetű és tartalmú folyamok csordogálnak, és ezért pénzt is kapnak.)
Szereti az emlékeit, rendezgeti, porolgatja őket; minden idős asszony hasonlóan tesz. Ő, mivel sűrűbben élt, mint bárki más, érdekesebb emlékei vannak, élettapasztalatának párlatát közhelynek vélnéd. Aki felületesen ismeri, azt mondaná: olyan ez a Malvin, mint egy közhelyszótár és egy nosztalgiaalbum egy bőrbe kötve. Aki naponta társalog vele, igazat ad neki: – A mindennapi szükségletek ösztöne kormányozza sorsunkat – a másik hatalom, mely sorsunkért felelős, emberi ésszel fölfoghatatlan; Bach, Mozart s talán a költők sejtenek valamit.
*
Krúdyra például emlékszik. Meg Kehli mama kocsmájára is (ha arra jársz, megtalálod Óbudán, nem messze az Árpád hídtól). Ilyen kaják vannak benne: Nádor Gyuri kedvence, gombaábrándokkal. Ábránd – hmmm, mikor csemmegtél utoljára ilyen szót? Rég az ideje, sejtem.
A Nádor Gyuri kedvence: egy kis mellehúsa. Természetesen pulykamell, mert Gyuri szerint a libának csak a máját szabad enni. Szóval pulykamell, kicsontolva és hengerelve, elegánsan úgy mondják: filézve. Vajban megpárolva, picuri fokhagyma, hogy enyhe stichet kapjon, amikor kész lenne, akkor füstölt juhsajttal megszórni, s a végén jön az ábránd. Erről megoszlanak a vélemények, ha rám hallgatsz, nem üvegházi, illedelmes gombát használsz, hanem tehénlepényen hízott parasztcsiperkét, abból is azokat válogatva, amelyeknek a lemezei tejeskávé színűek. Az ábrándosításhoz kiskanálnyi apróra metélt kibédi hagyma kell, amit olajban kezdesz párolni, de pontosan egy perc múlva, mielőtt a hagymasav nehezen emészthető aromás olajoxidokkal vegyülne, rászórod a késfok-vékonyra szeletelt maroknyi gombát. Csepp só, hangyányi őrölt bors, semmi több. Ezt a saját zamatában abált gombát (ha hagymaízű, akár asztalra se add!) ráborítod a pulykamell-füstöltsajt-költeményre, a tűzálló tálat egy miatyánknyi időre még visszateszed a lerbe, s amikor a mindennapi kenyerünkhöz érnél, nyakon öntöd egy kis érett tejszínnel, amibe késhegynyi kalocsai paprikát vetettél. Csak annyi zaft legyen, amennyit négy falat puha kenyérrel a végén kitunkolsz. Tálikóban frissen vágott zöldpetrezselyem – talán ennyi még, amennyit megbír.
Köretnek a rizs sem rossz, én inkább a krumplit kedvelem.
Savanyúságnak a sima uborkasalátát javallanám. Ha előtte korty borókapálinkát gurítasz le, előételnek elköltesz egy kis szelet pirítóst velővel, s a végén megtiszteled Nádor Gyuri és Krúdy emlékét egy kis küküllőmenti félszáraz fehérrel, aznap nem éltél hiába.
Malvin anyó ilyen ételrecepteket ismer, de ennél jobbak az életreceptjei. Olyan élet után ez nem is csoda.
Gondold el, a napóleoni háborúkban, s tova a magyar szabadságharc idején markotányosnő volt, az alaszkai aranyláz idején pedig kocsmát vezetett Klondike-ban. Hogy ilyen férfiközeli foglalatosságai voltak, könnyű volt rásütni, hogy fehérmájú. Ő csak legyint az ilyen beszédre.
(Kit anya szült, asszonyról rosszat nem szólhat, Malvinról fél szónyi is sok lenne. Róla, ’ki az egész család és más ezer ember testi és lelki nyavalyáit gyógyítgatja, két évszázada már. Anyó, ha csak szült és temetett volna, az is sok lenne, de ne feledd, hogy minden haldoklót még ápolnia is kellett, az élőkre meg főzni, mosni, vasalni, a házat takarítani, a jószágot ellátni, nem is folytatom. Amennyi pelenkát kimosott, kifőzött... ajjaj!) A lelkét sosem teregette ki, szerinte a szerelem két ember magánügye, s aki vájkálna az ő érzelmi életében, az jobb, ha idejében észreveszi: künn tágasabb. – Ahányszor engem lekurváztak, neked nincsen annyi hajad szála. Tudjuk mi azt a régi görögöktől: kurva az, akire mondják. Ugyanezt mondják az irodalomra is: irodalom az, amit közismert férfiak kis csoportja annak tart. Jön egy másik csoport és mást mond – én mentesülök a kurvaság alól, az irodalomtörténetet meg újra kell írni. Sokszor olyasmiről vitáznak ezek a kiscsoportos férfiak, amiről én, Malvin anyó tudom, hogy lyukas mogyorót sem ér. Undorítóak, amint nekiülnek és piszlicsári ügyekben döntenek: hogyan parcellázzák föl Európát, mivel büntessék az iraki elnököt s egyebek. Aztán este hazamennek anyucihoz, papucsba bújnak nyakig, s nyüszítenek, hogy ők milyen fáradtak. Ti urak, a balkáni válságról nem a Genfi-tó partján kell csevegni, damasztabrosz és óarany konyakok mellett, hanem Zagubica fölött a hegyekben, bokáig hólében, lőszeres ládán ülve... Vigyétek magatokkal az anyucikat is, ’kik a bunker ajtajánál álljanak a sodrófával: ha estig nem köttök békét, lesz nemulass. Na, így lássalak titeket, vitéz férfiak!
Tévednél, ha azt hinnéd, hogy Malvin anyó férfigyűlölő. Szereti a férfiakat, csak azt utálja, amikor ripőkök, avagy hiányzik belőlük az alázat. Van róluk még egy titka: – Azt régóta tudjuk, hogy a politikát a pénz és az érdekek mozgatják. Ezeken kívül még valami: az államférfiak rendezetlen nemi élete, meg az a frászos kisebbségi komplexusuk. Figyeld csak meg azt a sok kis erőszakost: Napóleon magasan a legalacsonyabb volt közöttük, aztán a huszadik század diktátorai – kevés haladta meg közülük az egyhatvannégyet. Rendőrnek nem vennék föl, mert egyhetven alatt van, de cézárnak megfelel. A törvényt az egyhetvenes rendőrről éppeg ezek a törpe országnagyok hozták, nem a nőszövetségi varrókör. S még mi vagyunk a libák...
A vászoncselédeket sem skatulyázza egy helyre, hanem mindegyiket érdemei szerint osztja ki. Lorena Bobbittról: – Ha nem kell neki férfi, zárják be nők közé öt évre, hogy gondolkozzék. Bezzeg az amerikai némberek, rögtön a fejükbe szállt a szüfrazsett. Bájos leánykáim, üljetek traktorra, és menjetek szántani Szibériába, mint Olga Szemaforovna, ha nem bírjátok már a jólétet. Női véd- és dacszövetséget akartok? Apucinak a bankszámlájából, mi? Mars krumplit hámozni, az egész, csorba késsel, mert nem vagytok képesek egy kést sem megélezni...
Idéztem őt, semmi más.
*
Hogy Malvin konyhafilozófus lenne? Talán.
Élete javát a konyhában töltötte el, a múltkor nudlit sirített, akkor mondta: – Hasznosabb, ha a kezed jár, mint a szád.
Abba a korba cseperedtem, amikor más ember véleményét is elfogadom, ezért aláírom a fenti szentenciát. Megtoldom: próbálok kevesebbet gondolkodni. Ha sokat vagyok magam a gondolataimmal, vagy én, vagy a gondolataim sínylik meg.
Malvin iskoláiról papír nem található a családi irattárban. (Pedig járt oskolába, még palavesszővel tanulta a betűvetést.) Annál többet tanult ő „csak úgy”. Például Jó Gusztitól, aki Gustave Le Bon néven Franciaországban vitte valamire. – Nem furcsállod, hogy ez a Guszti pont száz évvel ezelőtt (szerk. megj.: 1895) megjósolta, hogy a szocializmus nem fog működni? Tudom, tudom, jósolni akárki tud, s az vagy beválik, vagy sem. Ő viszont a lényeget fogta meg: „A szocialisták szerint az eszményi boldogságnak nem a túlvilágon, hanem a földön kell megvalósulnia, ám a megvalósítás első kísérletei után rögtön ki fog derülni az ígéret hiábavalósága, s az új hit azonnal elveszti minden presztízsét. Hatalma csak addig a napig fog növekedni, ameddig diadala után hozzálát a gyakorlati megvalósításhoz.” Így történt, igaz? Ezek a politikus férfiak nem tudják, hogy az emberiséget megváltani csak egy módon lehet: a Koponyák Hegyén végezve, kereszten, dárdától átdöfötten. Ők másképp próbálták. Szépírók és egyéb aktivisták szórták az ideát, hirdették a dogmát – s nem ingyen tették azt: jó kis vadászatok a tartományi elvtársakkal, színésznők melengették őket elől-hátul a medvebőr alatt. S esetleg most is arról vezércikkeznek, hogy az elméleti szocializmus: „Az igen, elvtársak, csak »ezek« nem voltak képesek megcsinálni.”
Jó Guszti röhög a markába, ő megmondta előre.
Miként Lord John: „szabadság, egyenlőség, testvériség – mese az kérem”. Szabadság – amikor kötöttségeink száma a civilizációval gyarapszik? Nem mehetsz át az úttesten kedvedre, csak a zöld jelzésnél „szabad”. Szabadság? Még a szabadesés sem szabadság, csak olyan állapot, mikor a gravitáción kívül egyéb erő nem hat rád, magyarán: kihúzták a lábad alól a talajt. Tudjad: a természet törvényei elől nem menekülhetsz, s ha a társadalmiakat szeged meg, bűnhődsz érte. Méghogy egyenlőség? A Zsil-völgyi bányász ötödik gyermeke és az angol mágnás egyszülött fia valóban egyenlőek: mindkettőt anya szülte, de az egyenlőség csak eddig tart. Tovább nem mesélem, tudod te is. Testvériség? Tolerancia éve? Amikor mindenki szívből-igazán utálja a másikat, vagy azért, mert nem olyan, mint ő, vagy azért, mert olyan. A Balkánon vallásháború folyik. Bizánc harcol Mekka ellen, mindkettejük ellenfele Róma – mindegyik másképp magyarázza a világot, csupán ez a bajuk. Hirdetik a testvériséget, s egymást halomra lövik.
Umberto Eco (szerző megj.: olasz nyelvész, esztéta, író, szül. 1932), ’ki háromnál több papírt tud fölmutatni iskoláiról, egy lazább társaságban így foglalta össze filozófiájának mélységét (s ezzel konyhafilozófiai magasságokba emelkedett): az emberiséget három kérdés foglalkoztatja igazándiból – legyen tele a gyomra, legyen kézügyben valaki, aki nemi vágyait kielégíti, és mi történik vele a halála után? Ugyanezt Józan Nagy János (szerző megj.: karbantartó lakatos, szül. 1946 körül) is épp így csokorba tudta volna szedni. Az első két kérdéshöz nem jár magyarázat, az utolsóra a válasz: az történik veled halálod után, ami születésed előtt történt. Mondom én, Malvin anyó.
Daday Loránd idézte Chamfort urat, vagy fordítva, mindegy már: „A társadalom két nagy kategóriából áll: akiknek nagyobb az ebédjük, mint az étvágyuk és akiknek nagyobb az étvágyuk, mint az ebédjük.” A középutas tábor kedvéért hozzátehetjük, olyanok is vannak, ’kik ebédjük elköltvén étvágyuk csillapodik.
Ezen sincs mit magyarázni, világos beszéd. Malvin anyó nem komplikálja a dolgokat. Nietzsche, Kierkegaard – távol állnak tőle. Szerinte a Grimm testvérek is tudtak annyit az életről, mint a másik két híresség. Az egér és a macska meséjében a macska megszegi az egyezséget, és egyedül eszi meg a közösen szerzett üveg zsírt, közben így filozofál: – Hiába, mégiscsak az esik a legjobban, amit maga eszik az ember. – Ha e tanmesét átfordítod, máris újabb közmondást alkottál: mindenkinek a saját tyúkszeme fáj a legjobban. Mondd, hogy nem hiszed el!
A múltkor, vasalás után derekát egyengetve, Malvin a konyhaszékre telepedett. Falat kenyérhajat szopogatott, szereti a fekete kenyér haját, ha nincs nagyon megégve. Máskor nyögödözik, most ujjait nézegette, szája némán mozgott. Már tudom, mit mesél ilyenkor: – pénz, pénz, pénz... azt is, aki kitalálta!
Malvin nem költ semmire, az egy szál fekete ruhája kitart neki, mondja mindig, cipője is van annyi, amennyi elég. Amúgy nincs baja a pénzzel, csak szidja ezeket az „oktalan embereket”, akik minden fölösleges dolgot kitalálnak: pénz, televízió meg egyebek. Olyan jól meg lehet lenni ezek nélkül... ott van a munka: szórakozásnak, életcélnak egyaránt megfelel. Csak értelmes legyen, mert ha nem, büntetés az.
Épülésnek pedig ott a könyv. Gutenberg gőzerő nélkül is meg tudta csinálni azt, amit ma elektronikával sem tudnak: szép könyvet. Színes fénykép? Nézd meg öt év múlva, fakó paca az egész. Egy százéves dagerrotípia most is olyan, mint az eredeti, s még száz évig olyan lesz. Nemes anyagokkal kell dolgozni, természetesekkel, tisztákkal. Nem fuzsituskodni, hiábavalóságokkal vesztegetni az életet.
(Úgy véled, hogy a főzés és a házimunka hiábavalóság? Ha egyszer megállsz a rohanásban, és egy délelőttöt eltöltesz Malvin konyháján, megtérsz e tévhitből. Malvin évszázadokat töltött el a lábas mellett, s mégsem unja. Szerinte a sárgarépának az a dolga, hogy a földben kövérre hízzék, neki az, hogy számodra főzeléket főzzön belőle, neked csupán annyi marad, hogy két szelet bundáskenyérrel azt elköltsed. Ez az étel élete, a sárgarépa megdicsőülése. Mi ebben a hiábavalóság vagy az unalom? Netán az, hogy mindennap ugyanazt teszi: bevásárol, főz, mosogat? Ez számunkra a biztonság: mint napra éj, s őszre tél következik, hogy Malvin főz, az étel az asztalon lesz ebédkor. Nem is biztonság, bizonyosság ez immár.)
Mondom utána, mintha receptes könyvből olvasnám: – Rohan a sok eszement, ideje semmire, hajszolja a pénzt – de azzal már időt nem tud venni. Volt ez az amerikánus: Paul Getty, dollármilliárdjai voltak, utolsó hónapjait steril szobában élte le, a levegőt is megszűrték neki, de amikor az angyal szólította, mennie kellett, két óra életet sem vehetett a vagonnyi pénzéből... Mit is ért volna vele? Úgy kell élni, hogy ne bánj meg semmit: ne röstelkedj az elvégzett munkád miatt, s ne sajnáld, amit elszalasztottál. Önmagad kritikusa légy állandóan. Az utolsó két órában már úgysem tudsz többet adni, mint az előző akárhány esztendőben.
– Bolond ez a világ... Ki hallott olyant, hogy egy cseresznyefa nem hajt virágot, nem hoz termést, hanem a Riviérára megy nyaralni, mer’ ő most jól akarja érezni magát. A növényeknél és állatoknál nincs ilyen, azok oktalanul is betartják a természet törvényeit. Bezzeg az okos ember, ösztöneit elveti, a technikát isteníti, repülőre ül, mert sietős a dolga. Hová rohan? Miért? Álljon meg néha a dombháton, hajoljon le egy fűszálért, morzsoljon rögöt, szívja be a föld illatát... Ne siessen. Vigye sétálni gyermekét az erdőbe, mutasson neki elhullt állatot, hangyapucolta koponyát, kaptárt, gubacsot, tanítsa meg kötelességeire: „Temesd el fölmenőidet és nemzzél te is utódokat.” Mindezt azért, hogy ne járjon úgy, mint a zsugori Max: a szomszédok temették el, pénzért, leköpve sírját.
*
A mese vége következnék.
Vessem be a kígyót, miként Saint-Exupéry tette a kis herceg ellenében? Nem lehet. – Malvin rokonom, szeretem őt, nem tehetek vele ilyent. A másik ok: eddig ő temette el minden rokonát, engem is ő fog.
Rátok hagyom hát, viseljétek gondját, s hallgassátok intelmeit.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék