Lázár Zsuzsa
UTAZÁS TAHITIRE
 
Pályázatunkra érkezett írás.
A vonat elment és én maradtam az ürességtől kongó pályaudvaron, a rozsdás, valahova vezető, talán sehol véget nem érő sínekkel, és a sínek közt a csak úgy létező kavicsokkal. Már megint elment valaki. Tudtam, hogy el fogsz menni, mert valaki mindig elmegy kettőnk közül, és te voltál most is az, aki...
Te most nem akárhogy mentél el, mert ha valaki akárhogy megy el, akkor azt nem kíséri ki az ember, azért, hogy csak kikísérje. Attól mások az elmenések, ha nem olyanok. Ezért fájnak. Ha valaki búcsú nélkül megy el, az nem egy habos torta. De lehetne az is.
Mindig maradnak megválaszolatlan kérdések, és marad az örök bizonytalanság. De ebben a bizonytalanságban ott van a viszontlátás örömének lehetősége és a találkozás utáni búcsú nélküli elválás szomorúsága.
A vonatok mennek keletről nyugatra és nyugatról keletre, és én ott vagyok, mert nem érzem, hogy elmentél, csak azt, mintha a vonatok még keletebbről jönnének még nyugatabbra. Úgy vagyok ott, mint a sínek közt a kavics, vagy mintha egy évszázada lennék csak úgy ott jövő-menő porfogó szobor vagy mint egy pályakezelő. De a pályakezelő is másképp van ott. A munkáját végzi csak, és várja, hogy hazamenjen.
Már kezdett megszokni az állomás a lézengő utasaival együtt. Sikerült elhitetnem velük és magammal, hogy utazom. Csak azt nem tudták, hogy honnan hova megyek vagy jövök. Mint ahogy nem tudja egyik utas sem a másikról, hogy honnan hova. De ha az ember csak úgy lógatja kezét-lábát a világban, akkor mindegy, hogy hol lógatja, a pályaudvaron éppen vagy a házban.
Akkor, valamikor egy se-nem-tél napon, amikor kéz-láb lógatva léteztem (nem mintha most másképp léteznék), mikor elment a nemtudomhányas számú vonat, és tőlem egy öltönyös úriember megkérdezte: „elnézést, hölgyem, hány óra?” és én nem tudtam megmondani, mert az órám megállt (de nem úgy, mint ahogy szokott, hanem másképp), és én mintha valamit hebegtem volna zavaromban: „Sajnálom, uram, de megállt, pedig valamikor egy hete fölhúztam.” Meg hogy „tudja, uram, nekem még mindig ilyen mechanikus órám van, nem divat már, de soha nem volt pénzem órára, ezt is ajándékba kaptam”. Nem tetszett a válaszom, az órámról nem is beszélve. Visszaszólt: én vele ne szórakozzak, mert ő nem ér rá, és vannak még fontosabb dolgok az életben, mint az én órám.
A magabiztossága csak látszat volt, valójában mást gondolt: Azt, hogy ad egy lehetőséget arra, hogy megvillogtassam a fényvisszaverős számlapon levő arany számos „divatórámat” egy fülig érő mosollyal. (A fülig érő mosoly nem maradt el, de érvénytelen volt azután, amit mondtam.) Kölcsönösen meglepődtünk egymás válaszán. Ja, még azt is mondtam, hogy „néha megáll az idő”. Neki nem, csak nekem. Néha.
„De ha valaki ennyire fontos embernek tartja magát, miért jár óra nélkül? – játszadoztam tovább a gondolattal, és úgy helyezkedtem, hogy mindig benne legyek a látószögében. Nem akartam semmit tőle. Senkitől sem akartam semmit. Még akkor sem, ha tőlem akart volna valaki valamit, de velem még a kutya sem törődött. Ha lett volna. De nem volt.
Töltöttem az időt (de ha nem töltöttem volna, akkor is telt volna). Ha már az embernek van annyi ideje (mennyi?), hogy csak úgy lógándozzon a világban, miközben vonatra vár.
Vártam, mint aki valóban el akar utazni. Már látszott rajta, hogy útitársnak azért elfogadna, ezek után is. Van egy jó tulajdonságuk a dolgoknak, mindig másképp alakulnak, mint ahogy azt elképzeljük.
A vonat megérkezett, de nem állt annyit, mint amennyit általában a vonatok állni szoktak. A pályaudvar egyszerre változott át mozgó hangzavarrá, és a vonat már fütyült is. Láttam, amint ott áll az ablakban és néz, én helyemről nem mozdulva egy utolsó fülig érő mosollyal „én most még nem utazom, talán majd a következővel, Tahitire” – valahogy így hangzott mosolyom üzenete. „Miért is nem volt órája?” – fantáziáltam tovább. „Lehet, hogy volt, csak már megint a szeretőjénél hagyta, és majd a vonaton kitalál valamit a feleségének, aki már semmit nem hisz el.” Ezzel magára hagytam a gondolatot, nem láttam értelmét a folytatásnak. Ez egy olyan igazi be nem fejezett gondolat volt, amilyen csak egy pályaudvaron születhet és maradhat félbe, mikor az ember csak úgy...
Szóval akkor, amikor elhitettem másokkal és magammal, hogy utazom, eldöntöttem, hogy utazni fogok. Ebben a városban már nincs dolgom, azonkívül, hogy itt születtem, csak közömbösséget érzek, semmi mást.
De a világ melyik városában érezhetném úgy, hogy van valami „dolgom”? Mégis, utazni fogok Tahitire. Oda, ahol nem várnak és nem várok, nem ismernek és nem ismerek, ahol nem szeretnek és nem szeretek, és ahol nem születtem, de nem biztos, hogy nem ott fogok meghalni. Ha Gauguin jól érezte ott magát, miközben primitív képeket festett, és ott is halt meg, miért ne érezhetném jól magam én is? Az igaz, hogy mindenki máshol, máskor, máshogyan érzi jól magát.
Emlékszel, egyszer mondtam neked, hogy utazzunk Tahitire. Erre te kijelentetted határozottan, gondolkodás nélkül, hogy „NEM, és különben sem tudsz semmit Tahitiról, miért akarsz odamenni?” és én azt feleltem, hogy: „Tahitiről^* azt már tudom, hogy...” és felmondtam a földrajzi lexikonból, mert valamikor földrajzból megtanultam (akkor, mikor már otthon rám merték bízni a tejfőzést, később már azt sem, mert túl fontos akartam lenni a világban, felnőtt, és a tej már mindig kifutott, és megtelt szaggal a ház, és szellőztettem, hogy ne vegyék észre, és mindig észrevették, hogy a tej... Na jó, de én most akkorról beszélek.) Te megharagudtál, és két napig nem beszéltünk, mert azt mondtam, hogy nélküled is elmennék. Ha akkor együtt utazunk Tahitire, talán nem így történik az, ami történt vagy nem történt. A civilizáció annyira elkényeztetett, hogy nem tudtál lemondani róla. A beleszületésről nem tehet az ember. Féltél vállalni azt a primitívségben rejlő paradicsomot (trópusit), ami itt Ádám és Éva kiűzetésével megszűnt. Nem tagadhatod, mindig is vágytál egzotikus tájakra, amit csak titokban vallottál be magadnak, álmodoztál te is, de nem hittél bennük soha, és ha közülük valamelyik valóra vált, csodának vélted. Én nem éreztem ezt a félelmet, túlságosan is egoista voltam, hogy vállaltam nélküled is ezt az utazást.
Talán ott, a Csendes-óceán partvidékén ez a csak úgy létezés más lett volna, talán harmonikusabb, talán mélyebb, talán örök is. De az is lehet, hogy csak egymás magányát szerettük volna úgy, mint itthon. Látod, nem féltél a szakítástól, diadalmasan mosolyogtál, mikor elmentél, mert tudtad, hogy marad valaki (itt és nem Tahitiben), akihez bármikor megérkezhetsz és bármikor elmehetsz, azért, hogy majd egyszer újra visszatérj. Most te mentél el hamarabb, na nem Tahitire, nem is ez a lényeg, hanem hogy nélkülem mentél el. Hamarabb. Igazán most értettem meg azt, hogy az ember mért kell csak úgy legyen, és miért kell elutazzon Tahitire. Azért, hogy ott is csak úgy legyen, mert mindegy, hogy hol van, ha már van.
Megint egy vonat. Most érkezett. Még vár. Idő van. Annyi még van, hogy fölszállhassak.
Így utaztam el Tahitire, és írtam magamnak egy pár sort, miután megérkeztem. A tegnap hozta a postás, mikor mentem tejért.
„Ne várj, nem jövök! Csók a családnak! ÉN.
Ui. a kedvesnek: Ha valamikor mégis visszatérnél,
Tahitiben keress, ott leszek!”
Így vagyok Tahitiben és itthon. Nélküled.
^*Tahiti = sziget Polinéziában (Csendes-óceán) a Társaság-szigetek legfontosabb tagja. Területe 1062 km2. Közigazgatási központja Papeete. Két vulkáni tömbjét (Tahiti-Niu és Tahiti-Iti) két kilométer széles földszoros köti össze. Legmagasabb csúcsa a Tahiti-Nuin az Orohena, 2322 m. Nedves trópusi éghajlat. Keskeny parti síkságán: kókuszpálma, banán-, citrom-, vanília- és cukornádültetvények vannak. Halászata jelentős.