Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Fenyvesi István

Fenyvesi István
„LEHORGADTÁL HIRTELEN, CSÜGGESZ HOLTRAVÁLTAN...”
Jeszenyin halálának hetvenéves titka
Közhely már, hogy a huszadik század első felében a népi művészet – mind verbális, mind zenei alakjában, de tárgyi formáival is – egész Kelet- és Közép-Európában szemléletalakító és formateremtő erővé válik. Csak a magyar kultúrában Bartóktól Nagy Lászlóig a legnagyobbak életműve igazolja-illusztrálja e tételt.
A száz éve született Szergej Jeszenyin költészetében már első, 1926-os magyar méltatója verseinek „földszagát” emelte ki, azt, hogy benne a „két kultúrkör határán tusázó orosz lélek” tépett érzelmei, keleti kegyetlensége és nyugati sóvárgása tör elő. Próbálták „falusi költőként” Juhász Gyulával rokonítani, a jóval mélyebbre látó Szerb Antal hozzá hasonló lényegi vonásokat József Attilában látott, aki nem véletlenül lett az orosz poéta egyik első magyar tolmácsolója.
Az 1945 után uralkodó szovjet felfogás nyomán nálunk másfél évtizedig homályba szorítva maradt, s csak a hatvanas-hetvenes években szólalhatott meg hozzá méltó fordításokban az egész életműve. Legtartalmasabb hazai értelmezői felfedték műveiben a szinte már a naivitásig nyitott természetfilozófiát, a képi gondolkodás eredetiségét, az idill meghitt bensőség-értékét, mely időtlen örökérvényűséggel hitelesíti az ember és természet rejtett kapcsolatait, a lélek rezdüléseit.
Alig valamivel a harmincadik születésnapja után bekövetkezett tragikus halála minden monográfiában, lexikonban és tankönyvben öngyilkosságként szerepel.
Két fénykép
Eduard Hlisztalov ezredes, a moszkvai bűnügyi rendőrség vezető nyomozója a hetvenes évek vége felé egy névtelenül feladott levélben két fényképet kapott a halott Jeszenyinről.
Az elsőn a költő egy heverőn fekszik, haja csapzott, felső ajka feldagadt, jobb karja felfelé mered, rajta mély vágások nyomai. Az ezredesnek azonnal feltűnt: semmi nyoma sincs a kötél szorításától bekövetkezett halálnak. Nem lóg ki a nyelve, s az is furcsa, hogy a bársonnyal letakart heverőre tették, hiszen az akasztottaknál közismerten jelentkeznek olyan fiziológiai mozzanatok, amelyek az altesti izmok ellazulásából következnek.
A másik képen a koporsóban fekszik, körülötte a rokonai. A homlokán, az orrnyereg fölött néhány centiméteres seb, ilyet tompa, kemény tárgy ejt, és életveszélyes lehet. Ki okozta ezt?
Hlisztalov csak nyugállományba vonulása után tudott hozzáfogni a több mint félévszázados rejtély megfejtéséhez.*
A költő 1925. december 24-én reggel érkezett a leningrádi Angleterre Szállóba, ahol 28-án reggel a szobájában halva találták. Az újságok egybehangzóan azt írták: felakasztotta magát, miután egy papírlapra a felvágott ereiből ömlő vérével búcsúverset írt.
Az öngyilkosságról elterjedt hír, valamint a vers két utolsó aforisztikus sora („Nem új dolog meghalni a földön,// és nem újabb, persze, élni sem”; Rab Zsuzsa fordítása) az (ekkor még harcosan „életpárti”) Majakovszkijt „ellenvers” megírására késztette. Ennek két utolsó sorában (a magyar átültetésekben, sajnos, elsikkad az utolsó előtti sorok azonossága) ezt olvassuk: „Ebben az életben/ meghalni/ nem nehéz.// Élni az életet/ sokkal nehezebb.” (Eörsi István fordítása) Ő is elhitte a „vérrel írt” sorokat: „Talán/ ha akad/ az Angleterre-ben tinta,// ereit akkor/ nem vágja fel!”
S az öngyilkosság (benne e giccsesen bizarr mozzanattal) azóta is mindenünnen visszaköszön, anélkül, hogy alapos vizsgálattal kiderítették volna az igazságot. Jellemző párbeszéd – már a „peresztrojka” éveiből – a kutató rendőrezredes és egy levéltárigazgató között:
– Miért foglalkozik ezzel?
– Meg akarom állapítani a költő halálának az okát.
– Hát nincs kiderítve? Már hatvan éve mindenki tudja.
Ez a bűnügyi nyomozó tette fel magának a kérdést először: lehet-e kiömlő vérrel írni? A vér az erekben nyomás alatt van, a felvágott eret tehát valahogy el kellett szorítani. És hogyan mártogatta a tollat (nem találtak ilyet a helyszínen!) az ereibe, amíg a nyolc hosszú (9-12 szótagból álló) sort leírta? Az első fénykép tanúsága szerint nem egyszerűen az erei voltak felvágva, hanem az izmok is, ettől pedig a vérnek szinte ömlenie kellett. Az ember egyetlen sor leírása alatt elvérzik...
Továbbá: valóban búcsúversnek tekinthető-e? V. Erlih költő, akinek Jeszenyin 27-én átadta, azt mondta: legkésőbb aznap reggel íródott. Akkor viszont az ereit nem a „búcsúlevél” megírása céljából vágta fel.
A lapok az öngyilkosság menetét így vázolták fel: előbb felvágta az ereit, azután, mivel „nem volt lelki ereje”, felakasztotta magát. Az arcán levő sebet pedig, írták, az okozhatta, hogy hozzáért a központi fűtés csövéhez, amelyhez a kötelet kötötte.
Hlisztalovnak egy rövid helyszíni szemle is elegendő volt e verzió képtelenségének megállapításához.
Tehát: mély sebet vág a kezén, várja, mikor kezd dőlni belőle a vér. Vár, eszméleténél van. Megírja a verset. Azután úgy dönt: felakasztja magát. Kötelet keres. Megtalálja. Felmászik valamire, hogy a 3,80 m magas mennyezet alatt lévő függőleges állványcsőhöz köthesse a kötelet. Ehhez, mivel az ő termete 168 cm, egy legalább kétméteres létra vagy szekrény kell, de úgy, hogy az az állványcső mellé kerüljön. Ilyen tárgyról a szobában a rendőri jegyzőkönyv nem tesz említést. Átvágott verőérrel (és izommal) képes lett volna-e bármit is arrébb mozdítani? Hogyan tudta (tételezzük fel: valamilyen módon már fenn van) odakötni a kötelet az állványcsőhöz? Honnan vette a kötelet? A függőleges csőhöz (?) kötözött test miért nem csúszott le a saját súlya alatt?
Csupa olyan kérdés, ami nem igényel bonyolult logikát annak feltételezéséhez, hogy itt nem öngyilkosság történt.
Egy Knyazev nevű költő azon frissiben írt verse tartalmaz egy ilyen sort: „És a nyakán nincsen csík.” Az akasztott ember nyakán ugyanis jól látható vöröses-lilás csík marad, világos csíkot csak a más módon megölt és utólag felakasztott áldozatok nyakán szoktak találni. (Ilyenkor hiányozhat is.) Knyazev látta a testet, ő vette át a hullaházban Jeszenyin ruháit.
Az első fényképen ez a csík (vagy annak hiánya) azért nem látszik, mert a nyakat a gallér felső része eltakarja. Viszont a jobb szemöldök fölött nagyítóüveggel jól kivehető egy 7-8 mm-nyi sötét folt.
Mitől következett hát be a halál? Miért a jobb kezén van az ér felvágva? Nem volt balkezes, s a végső felindulás pillanatában is nyilvánvalóan a jobb kezét használta volna. Ha öngyilkos lett, akkor viszont ki okozott neki ilyen súlyos sebet?
Csupa kérdőjel és megfejthetetlen ellentmondás...
„... forradalmi őrmesterek hada...”
Öt év alatt kötött négy házassága is tanúsítja: otthontalan volt, a jelleme – nehezen kezelhető. Nem volt sok gyakorlati érzékkel megáldva. Könnyen ingerelhetőnek ismerték. Gyűlölte a hazugságot és a képmutatást. Sok ellenséget is szerzett magának, akik nemegyszer arra provokálták, hogy botrányok hőse legyen. Névtelen levelekkel bombázták, életveszélyesen megfenyegették, nemegyszer megverték, meglopták.
Különösen sérelmezte versei betiltását, hiszen látta, mennyi tehetségtelen, de „vonalas” versfaragót „futtat” a hatalom. Éppen az akkori kultúrpolitikáról és az „irodalmi tábornokok” műveiről adott vélekedése (pl.: „Költő vagyok. Nem holmi Gyemján!”) lehet a legfőbb kulcs azokhoz a konfliktusokhoz, amelyek utolsó éveiben annyira megkeserítették az életét, és végső soron ILYEN halálához vezettek.
Felesége, a híres táncosnő, Isidora Duncan oldalán Amerikába tett útja hozzájárult végső tisztánlátásához. Ott értette meg igazán, mi helyett mit hoz az orosz népnek a bolsevikok hatalma. Nem véletlen, hogy máig is kéziratban vannak ezek a – nyersfordításban idézett – sorai: „Üres mulatság, egyre a szó csak,/ Mit, mondd hát, mit adtatok cserébe?/ Jobbak tán azoknál a mostani csibészek?/ Csak mert ajkukon a «forradalmi akarat?»”
Visszatérését követően a baráti és alkotói köréhez tartozó ún. parasztköltőkkel együtt közös tiltakozó leveleket intéz a kormányhoz és a párt központi bizottságához.
Tervezett, ám soha meg nem jelentetett folyóiratába írta az Oroszok című cikkét, benne ezekkel a sorokkal: „Nem volt még az irodalmi életben undorítóbb kor, mint amelyben most élünk. Az arénát forradalmi őrmesterek hada lepte el, s ezek a vaksi szemükkel minden apró ködfoltot veszélyes ellenek seregének néznek... Réges-rég nyilvánvaló: akárhogy dicséri és támogatja is Trockij a mindenféle rendű és rangú bezimenszkijeket, a proletárművészet nem ér egy lyukas garast sem.”**
1923 novemberében barátai társaságában egy étteremben beszélget. Egy, a szomszéd asztalnál hallgatózó provokátor feljelentésére valamennyiüket előállítják, és antiszemitizmussal vádolják. Jóllehet a bíróság felmenti őket, a sajtó tovább folytatja gyalázásukat.
Az ellene intézett kisebb-nagyobb provokációk egymást érik. Rövid idő alatt ötször indítanak ellene bírósági eljárást. A hatalom „törvényes” úton próbál megszabadulni tőle.
Hlisztalov ezredes a fennmaradt bírósági ügyiratok tanulmányozása során két érdekes megfigyelést tett. Mindazok, akik sértettként feljelentést tettek ellene, valamennyien rögtön pontosan hivatkoztak a BTK megfelelő cikkelyeire. És az „esetek” mind azonos sablonra készültek: rendszerint valamelyik kocsmában a rendőrjárőr molesztálni kezdte a költőt, Jeszenyin tiltakozott, s akkor bevitték az őrsre. Ott a jegyzőkönyvben felsorolták: fenyegetőzött, szidta a munkás-paraszt hatalmat, pogromokra hívott fel stb.
Az öt tárgyalás közül egyen sem jelenik meg. 1924. február 20-án a bíró elrendeli az elővezetését. Mivel Jeszenyinnek saját lakása nincs, megtalálása nehéz feladat elé állítja a „szerveket”.
A kortársak emlékezéseiből tudjuk: 1924 tavaszán a Seremetyev-kórházba kerül, ahol karsérüléssel kezelik. A február 13-i bejegyzés szerint a „bal alkaron található tépett sebbel” veszik fel, a seb szúróeszköztől származik, tehát nem az ereit vágta fel, mint egyes „emlékezők” próbálták ekkorra datálni az első ilyen „kísérletet”.
Itt akadnak rá a rend őrei. Személyesen nem láthatják, mert az orvosa, arra hivatkozva, hogy kritikus állapotban van és járóképtelen, nem engedélyezi a kiadatását. Az orvosnak megparancsolják: hallgasson arról, hogy itt jártak, és értesítse őket, mihelyt a gyógykezelése véget ér.
Az orvos azonban nem titkolja el a költőtől, milyen veszélyben van. Jeszenyin illegalitásba vonul.
Lakása nincs, még egy társbérleti szobája sem. Kevéske személyes holmiját, kéziratait, okmányait a barátai őrzik. Gyakran azt sem tudja, hol hajtja álomra a fejét.
– Egyszer felmegyek Kamenyevhez (a moszkvai város tanácselnöke), kérek magamnak valami szállást. Úgy bolyongok itt, mint valami hontalan – mondogatja a barátainak. De soha nem szánja el magát.
Közismert, hogy 1924-25 folyamán többször elutazik a Kaukázusba. Ott írt versei kései lírájának a gyöngyszemei. Azonban nem csupán a keleti filozófiával és költészettel való ismerkedés viszi oda. A tények arra utalnak, hogy a hatalom elől bujkál.
Azonban ott sem lesz nyugta. A bakui szállodában összetalálkozik régi moszkvai ismerősével, a hírhedt nemzetközi terroristával, Jakov Bljumkinnal. (Ő ölte meg 1918-ban Mirbach moszkvai német követet.) Egy összeszólalkozásuk során Bljumkin pisztolyt ránt. A költő tudja: a terrorista nemcsak mindenre képes, hanem bármit tesz is, büntetlen marad. Jobbnak látja tehát, ha továbbáll. Tbilisziben Nyikolaj Tyihonovval tölt néhány napot. A pétervári költő emlékszik: Jeszenyin itt is állandóan azt fürkészte, nem követi-e valaki. Tíz nap múlva visszatér Bakuba. Már pisztollyal. De Bljumkinnal többet nem találkozik.
Nem üldözési mánia űzte tehát el Moszkvából. Rövidesen, november elején a GPU földalatti szervezkedés vádjával letartóztat 14 értelmiségit – írókat, művészeket, orvosokat. Mindnyájan Jeszenyin barátai.
Azzal vádolják őket, hogy mint az „Orosz fasiszta rend” tagjai, 1924 augusztusa óta szervezkednek, céljuk a szovjet rendszer megdöntése. Valóban, rendszeresen találkoztak, és baráti beszélgetés közben nemegyszer bírálták is a fennálló viszonyokat, azonban bármiféle terrorista vagy ehhez hasonló cselekedet eszük ágában sem volt.
Egy ízben a Dominó kávéházban üldögéltek. Alekszej Ganyin költő tréfából egy szalvétára felvázolta a „jövő kormányának” névsorát, mondván: a bolsevikok már úgysem húzzák sokáig. Kultuszminiszternek Jeszenyint „jelölte”. A költő elsápadt, és kihúzatta a nevét, mondván, ilyesmivel nem szabad viccelni. Ganyin rögvest kicserélte a nevét egy másik fiatal költőére. Feltehetőleg valaki az asztaltársaság tagjai közül jelentette ezt „megfelelő helyen”, vagy csak valahol elszólta magát.
A nyomozás során ketten beleőrülnek a képtelen vádakba. Ganyint és négy másik társát fejbe lövik, hárman 10-10 évet kapnak.
A legjelentősebb „parasztírókat” (Nyikolaj Klujev, Pjotr Oresin, Szergej Klicskov) csupán azért nem sorolták be ebbe az „ellenforradalmi pártba”, mert a letartóztatás idején nem voltak Moszkvában. (Tegyük hozzá: másfél évtizeden belül mindhárman a kivégzőosztag elé állnak.) Jeszenyin is a Kaukázusban volt.
Egyik szerelme, Galina Benyiszlavszkaja így írja le a költő lelkiállapotát az utolsó hónapokban: „Nemegyszer mondogatta: a saját házamban nem vagyok otthon, kopogtatnom kell, és senki sem nyit ajtót. S mindig hozzátette: ezt senki nem bocsátja majd meg nekik, ezért még meglakolnak! Legyek csak én az áldozat, leszek is, mindenkiért.”
1925. szeptember 6-án vonattal jön a Kaukázusból hazafelé. Az étkezőkocsiban összeszólalkozik egy diplomáciai futárral és egy tiszttel. Mire Moszkvába érnek, az állomáson már a rendőrség várja.
Ilyen veszélyben még soha nem volt, mint most. Idegállapota a végsőkig feszül. Az ötödik emeletről ledobja barátja, Konyonkov róla készült gipsz-portréját. Első feleségéhez egy nagy köteg kézirattal állít be, s ott elégeti. Egyik barátját arra kéri: írja meg a nekrológját.
Befolyásos barátai, hogy megmentsék a bizonyosan szigorú ítélettől, eljutnak egészen a kultuszminiszterig. Lunacsarszkij a hatalom szempontjából sem tartja célszerűnek Jeszenyin bebörtönzését. Lipkin bíró azonban hajthatatlan.
Egyetlen menedék marad: az idegklinika. Biztosítják: külön szobája lesz, nyugodtan dolgozhat. Hosszú tusakodás után november 26-án beleegyezik: két hónapig ott marad.
A GPU hamarosan a nyomára jut. A klinika igazgatója azonban a költő helyett csupán egy papirost ad át nekik, mely szerint kezelés alatt áll, és egészségi állapota miatt bíróságon nem hallgatható ki.
A sors torz fintora: ez a szomorú hely valóban menedéknek bizonyul számára. S nem csak az üldözés elől. A rendszeres életmód, az orvosi felügyelet sokban helyrehozza az egészségét. Tizenöt verset ír itt, köztük olyan remekeket, mint a Lombtalan juharfa és a Micsoda éj!
Ám az itteni nyugalom is rövidesen illuzórikusnak bizonyul. A bíróság állandóan sürgeti a megjelenését. Előző felesége, Zinaida Rajh pénzért, tartásdíjért ostromolja. Jeszenyin december 7-én táviratot küldet Leningrádba Volf Erlihnek: keressen neki lakást, mert huszadika után odaérkezik.
December 21-én elszökik a klinikáról. 23-án este megjelenik felesége, Szofja Tolsztaja lakásán, összeszedi a legfontosabb holmijait. Sógorát meghatalmazza: vegyen fel a kiadóban 750 rubelt, és küldje utána.
December 24-én reggel Leningrádba érkezik. Erlihet nem találja otthon. Egy újságíróbarátja révén az International (volt Angleterre) Szállóban kap helyet, az 5. sz. szobában. Ez a szálló a birodalmi főváros egyik legelőkelőbb hotelje volt, s ekkoriban is az elit, a párt- és állami nomenklatúra, a Vörös Hadsereg és a GPU tisztjeinek az elhelyezésére szolgált.
Rövidesen több barátja is összegyűl a szobájában. Megjön Erlih, elhozza a holmijait. Jeszenyin vidám, felszabadult. Új verseit szavalja, megosztja a jelenlévőkkel azt a tervét, hogy folyóiratot alapít. Két nap fesztelen találkozásokkal telik el. Egyszer sem támad konfliktusa senkivel. Egyedül az bántja, hogy a postán nem adták ki neki a sógora által Moszkvából küldött pénzt.
December 27-én, vasárnap reggel a szállodában lakó Jelizaveta Usztyinova újságíró jelenlétében átad Erlihnek egy papírlapot, s e szavakkal: „Ebben a koszos szállóban még tinta sincs, a véremmel kellett megírni!” – bedugja annak a belső zsebébe. „Majd később elolvasod!”
Ebédre a legszűkebb baráti kör jön össze. (Ötükre van hat üveg sör.) Erlih elmegy hitelesíteni Jeszenyin meghatalmazását, hogy felvehesse a Moszkvából érkezett pénzt. Este hatra hárman maradnak: Jeszenyin, egy Usakov nevű újságíró és Erlih. Utóbbi nyolckor elmegy: reggel orvoshoz készül, és fel kell vennie a pénzt. A Nyevszkijről visszajön: Itt felejtette a táskáját, benne a meghatalmazással. Jeszenyin már egyedül van: az íróasztalnál ül, a bundakabátja a vállára vetve, és a kéziratain dolgozik.
Erlih tehát benn volt nála. A költő ismeretlennek nem nyitott volna ajtót. Tíz körül a portásnak külön is szólt: senkit se engedjen fel hozzá.
December 28-án, hétfőn reggel Usztyinova jön, hogy reggelizni hívja. Amikor az ajtó többszöri dörömbölésre sem nyílik ki (közben Erlih is odaért), szólnak az igazgatónak. (Vaszilij Nazarov, 29 éves, a Cseka, majd a GPU munkatársa.) Az nagy nehezen kinyitja (kérdés: mivel, ha a kulcs belülről volt?), majd – otthagyja őket. (Ezt nehezen lehet megmagyarázni: ha történt valami a szoba lakójával, az elsősorban a szálló vezetőjére tartozik.)
Usztyinova és Erlih, a szobába lépve megpillantják a mennyezet alatt lógva a halott Jeszenyint. Újra hívják Nazarovot, aki most már értesíti a rendőrséget.
Jegyzőkönyvek
Moszkvában ezekben a napokban folyik a 14. pártkongresszus. Az egész országban fokozott rendőri készültség van. A szálló a rendőrség és a GPU közvetlen közelében található. Innen azonban az ország egyik legismertebb költőjével történt tragikus esemény rögzítésére nem tapasztalt nyomozót küldenek, hanem (az alábbi jegyzőkönyv tanúsága szerint) csupán egy félművelt, a szakmában újonc körzeti megbízottat. Ő állította össze azt a jegyzőkönyvet***, amelynek alapján elterjedt az öngyilkosság verziója:
„JEGYZŐKÖNYV,
felvétetett 1925. december 28-án Ny. Gorbov, a leningrádi rendőrség 2. körzet körzeti megbízottja által az Internacional szálló vezetője és a tanúk jelenlétében. Nazarov V. Mih polgártárs, a szálló vezetője telefonértesítése alapján arról, hogy egy polgártárs a szállóban felakasztotta magát. A helyszínre érkezve felfedeztem a központi fűtés csövén lógó férfit a következő állapotban, a nyaka nem volt szoros hurokra csomózva, hanem csak a nyak jobb oldala felől, az arca a cső felé fordulva, a jobb kézzel tartja a csövet, a holttest közvetlenül a mennyezet alatt lógott, és a lábai kb. 1,5 méterre voltak, ahol az akasztottat találtuk, egy felborult éjjeliszekrény volt, és a rajta levő kandeláber a padlón hevert. Miután levettük a holttestet, és megvizsgáltuk, a jobb karján könyék felett a tenyéri oldalon vágás a bal kezén, a csuklón karcolások, a bal szeme alatt véraláfutás, öltözete szürke nadrág, hálóing, fekete zokni és fekete lakkcipő. Iratai szerint az akasztott Jeszenyin Szergej Alekszandrovics, író, aki Moszkvából 1925. december 24-én érkezett.”
E szöveg alatt áll még: „Igazolvány 42-8516. sz. és meghatalmazás Erlih névre 640 rubel átvételére.”
Tanúkként írták alá: V Rozsgyesztvenszkij költő, P. Medvegyev kritikus, M. Froman irodalomtörténész. Lejjebb található az Erlih aláírása, amely feltehetőleg azt követően került oda, hogy ő felmutatta a pénz átvételére szolgáló meghatalmazást. Azt a papírlapot viszont, amelyre Jeszenyin az Ég veled, barátom... kezdetű verset írta, s melyet Erlih a költő búcsúversének nevezett, nem mutatta be.
„Lehet-e ebből a jegyzőkönyvből a költő öngyilkosságára következtetni?” A kérdésre a bűnügyi nyomozás terén egész életnyi tapasztalattal bíró Hlisztalov ezredes „kategorikus nem”-mel válaszol. „A dokumentum végtelenül alacsony szakmai színvonalon van összeállítva – írja. – A körzeti megbízott lényegében nem végzett helyszíni szemlét, nem rögzítette a vér jelenlétét a padlón, az íróasztalon, a falakon, nem derítette ki, mi okozta a jobb kezén levő vágásokat, honnan vette az elhunyt a kötelet, nem írta le az ajtó zárjának, valamint az ablakok reteszeinek az állapotát. Rendőr létére nem tért ki a holmik leírására, pl. mennyi pénz és milyen dokumentumok voltak a szobában, nem mellékelte a tárgyi bizonyítékokat (kötél, borotva, egyéb tárgyak). Gorbov nem tért ki arra, milyen állapotban volt a holttesten a ruha. Mielőtt a helyszíni szemléhez látott, biztosítania kellett volna a tanúkat, akik megerősítik a jegyzőkönyvben foglaltak helyességét. A tanúk neve nincs a jegyzőkönyvben, ami azt mutatja, hogy Gorbov a szemlét egyedül végezte el, s majd csak azután íratta alá véletlenül odavetődött személyekkel. A jegyzőkönyvben nem szerepel sem összeállításának, sem a helyszíni szemle megkezdésének az ideje.”
Ahogy mondani szokás, a helyszín kiáltott orvosszakértő után. A halott arcán égési sebek, bal szeme alatt véraláfutás. Jobb szemöldöke alatt 7-8 mm-nyi sérülés, amely az agyig hatoló seb benyomását kelti. A jobb kezén lévő ér- és izomfelvágást nem követte bőséges vérzés. „Nem véletlenül merült fel az a meggyőződés, hogy Jeszenyint megölték”, jegyzi meg Hlisztalov. Nyilvánvalóan ez okból érkezett a szállodába F. Ivanov bűnügyi nyomozó, aki a legsúlyosabb személyiség elleni bűncselekményekkel foglalkozott. Az azonban, hogy mit csinált a szobában, nem ismeretes.
Hlisztalov feltételezi: Ivanov jegyezte fel az Erlih vallomásának a szövegét, mint olyanét, aki a költő halálával vádolható lehet, jóllehet e vallomás alatt a Gorbov aláírása szerepel.
A fenti jegyzőkönyvben, mint láttuk, semmi utalás nincs arra nézve, hogy orvosszakértő lett volna jelen a helyszíni szemlén. Az első lapjelentések szerint viszont volt a szobában orvos is, aki megállapította a halál beálltának az idejét. Egyesek azt állították, hogy ez az orvos 5-6, mások, hogy 6-7 órát mondott. Ennek a (magáról semmi nyomot nem hagyott) „orvosnak” a nyilatkozatát fogadta el tényként mindenki, s ennek nyomán került be a költő valamennyi életrajzába, hogy hajnali öt órakor halt meg.
A Gorbov által írt jegyzőkönyvvel szemben komoly kétségek merülnek fel.**** Mint már fentebb említettük, a tanúk bizonyosan nem látták felakasztva a költőt.
Vszevolod Rozsgyesztvenszkij akkor reggel a költőszövetségben volt. Medvegyev vette fel a telefont, amikor – nyilván „foglalkozási illetőségi alapon” – ide közölték a halálhírt. Ők ketten siettek elsőkként a helyszínre, ezért lettek ők a jegyzőkönyvi tanúk.
„Jeszenyin szobájának az ajtaja – írja Rozsgyesztvenszkij – félig nyitva volt. (Tehát amikor ők odaértek: ez csupán a telefonüzenet vételétől számítva is legalább félóra múlva lehetett. – F. I.) A görcsösen kiegyenesedett holttest közvetlenül a küszöbbel szemben, kissé ferdén feküdt a szőnyegen. Jobb karja kissé felemelve, szokatlanul meghajolva merevedett meg. Felpuffadt arca iszonyú volt, szinte semmi sem emlékeztetett benne a régi Szergejre. Csak a jól ismert szőke haja fedte a megszokott módon, ferdén a homlokát. Divatos, nemrég vasalt nadrág volt rajta. Elegáns zakója a szék támláján. Különösen szemembe ötlöttek lakkcipőinek keskeny, szétálló orrai. Egy kerek asztalnál, amelyen egy kancsó víz volt, egy kis plüssdíványon ült egy rendőr, szorosra húzott derékszíjú köpenyben, és egy ceruzacsonkkal írta a jegyzőkönyvet. Szinte megörült érkezésünknek, és rögtön arra kényszerített bennünket, hogy mint tanúk írjuk alá.”
A tanúk tehát a helyszíni szemlén nem vettek részt, így a holttestet nem felakasztva, hanem a padlón látták meg. Ennek ellenére a jegyzőkönyv aláírásával Rozsgyesztvenszkij megerősítette: 1. a test közvetlenül a mennyezet alatt (és arccal a cső felé) függött, lába mintegy másfél méterre volt a padlótól; 2. a kötélen nem volt szorosra kötött hurok, hanem csak rá volt csavarva a nyakra – jóllehet MINDEZT NEM LÁTTA. Mi késztethette erre: a rendőrségtől való félelem vagy csupán a szituáció okozta sokk?
A két író aláírta a jegyzőkönyvet, ahol az állt, hogy a halott lábai mintegy másfél méterre voltak a padló fölött. Nem fogtak gyanút annak kapcsán, hogy nem láttak a cső közelében olyan tárgyat, amelyre fel kellett állnia az önakasztás végrehajtásához? Az onnan másfél méterre levő asztalról ez nem volt lehetséges.
A kortársak közül valaki azt a feltételezést kockáztatta meg, hogy a halott arcát esetleg a fűtési cső égette meg. Azon felül, hogy ez technikailag sem lehetséges, emlékeztethetjük az olvasót arra, hogy Erlih a költőt az íróasztal mellett a bundakabátjában látta, reggel pedig a rendőr köpenyben írta a jegyzőkönyvet. Az Angleterre-ben mindig rosszul fűtöttek.
Ma már elmondható – s itt újra átadjuk a szót Hlisztalov ezredesnek –, hogy jóllehet a halál körülményei több mint elegendő gyanús körülményt tartalmaztak, „semmiféle nyomozás nem folyt. Az egész nyomozás abban merült ki, hogy Gorbov egy-egy vallomási jegyzőkönyvűrlapot adott át G. Usztyinovnak, Jelizaveta Usztyinovának, V. Nazarovnak és Erlihnek. Az első három saját kezűleg írta le, amit szükségesnek vélt, az Erlih jegyzőkönyvét pedig, feltételezésem szerint, F. Ivanov, a bűnügyi nyomozószervek detektívje töltötte ki”.***** Ez az egész „nyomozás” mindössze 2-3 órát vett igénybe: délután 4 órára a holttestet már beszállították az Obuhov-kórház hullaházába.
„A BTK legsúlyosabb megsértése az volt – írja Hlisztalov –, hogy a holttest megvizsgálásánál nem volt jelen orvosszakértő. Gorbov nem tárta fel az ellentmondásokat a kihallgatott személyek vallomásában, nem hallgatta ki Usakov újságírót, aki az utolsók egyikeként látta élve a költőt, sem a portást, akihez a költő állítólag lement, és kérte: senkit se engedjen fel hozzá. Vagy ha ki is hallgatta őket, az erről szóló jegyzőkönyvek eltűntek.”
Ha az Erlih vallomását tartalmazó jegyzőkönyvet Ivanov töltötte ki, akkor, mint tapasztalt nyomozó nem véletlenül választotta ki „alanyát”: ez utóbbi alig meggyőző módon motiválta a december 27-i esti viselkedését. Tudjuk: Jeszenyin állandóan attól félt, hogy megölik, ezért arra kérte: maradjon ott éjszakára a szobában. Először ott is maradt. Alapos ok van feltételezni, hogy másodszor is. Emlékezéseiben megjelölte az okot, miért nem maradt ott az utolsó éjszakára: reggel orvoshoz készült, valamint a Jeszenyin pénzét ment felvenni.
Az orvosnál reggel nem járt. A szállóból rögtön a helyi költőkhöz indult, és az éjszaka jelentős részét ott töltötte. (Ám közben egyetlen szóval sem említette nekik, hogy Jeszenyin megérkezett!) Hlisztalov szerint Erlih mindezzel az alibijét „építette”, mivel a titokzatos „orvos” állítása szerint a halál reggel öt órakor állt be. Erlih azt írta, hogy mielőtt elment a szállóból, összeszedett minden borotvapengét, nehogy Jeszenyin megismételje a vérével való versírást. Az újságok szerint viszont volt az asztalon egy véres penge. Nem mondta el Erlih a nyomozónak azt sem, hogy Jeszenyin gyilkosoktól félt.
Azt a meghatalmazást, amely Erlihnek szólt a 640 rubel átvételére, Szofja Tolsztaja nem sokkal 1957-ben bekövetkezett halála előtt átadta a moszkvai irodalomtörténeti intézetnek. A meghatalmazás szövegét nem a költő írta. Az aláírás eredetiségéhez is kétségek férnek. Igaz, a költőszövetség bélyegzője és a titkár aláírása – az előírások szerint – hitelesíti, az azonban nem következik ebből, hogy valóban Jeszenyin adta Erlihnek. Hlisztalov feltételezi: a szöveg Erlih kezetrása. Később a központi irodalmi és művészeti levéltárban az ezredes a költő előző felesége, Zinaida Rajh iratai között megtalálta a Jeszenyin által Erlih nevére írt meghatalmazás foszlányait. Eszerint tehát két meghatalmazás volt. Jeszenyin vagy valaki más széttépte az Erlih nevére szólót, s később előkerült egy másik, amit viszont már nem Jeszenyin írt.
Mi történt Jeszenyin és Erlih között december 27-én? Miért tépte szét a költő (ezt csak ő tehette!) azt a papírt, amely feljogosította Erlihet az akkor oly jelentős összeg felvételére?
Erlih a rendőrség elől eltitkolta, hogy nála van az Ég veled, barátom... kézirata, s ezzel azt a látszatot keltette, mintha azt a költő neki ajánlotta volna.
A 7 évvel fiatalabb Erlih, bár emlékirataiban a költő barátságával henceg, csupán amolyan kifutófiú szerepét játszotta Jeszenyin mellett. Apró „technikai” szolgálataiért (vasúti jegyek beszerzése, kíséret útjain, ügyei intézése a kiadóknál) a költő hónapszámra etette-itatta. Ahhoz viszont Jeszenyin túl büszke volt, hogy ha valóban a vérével lett volna kénytelen verset írni (ami, emlékeztetünk, sohasem nyert bizonyítást), azt Erlihhez írja. Ez a „barátom” csak Sz. Tolsztaja vagy Galina Benyiszlavszkaja lehetett.
A hét évtized alatt egyetlen ízben sem került sor arra, hogy biológusok, kézírásszakértők stb. bevonásával megvizsgálják a vers kéziratát. Egy ízben Jessy Davis angol kutatónőnek volt a kezében, s ahogy ő írja, „már akkor kételkedtem, vajon valóban vérrel íródott-e... A betűk nem vörösek, hanem feketék. Kérdésemre azt felelték, valami vegyszerrel tartósították”.
Erlih Jog a dalra című emlékező könyvecskéjében (1929) a következő talányos szavakra bukkanunk: „Szeretném, ha megbocsátaná nekem a legnagyobb vétkemet vele szemben, azt, amiről ő tudott és én is tudok.” Csak feltételezésekre vagyunk hagyatkozva e „legnagyobb vétek” lényegét illetően.
Gorbov a helyszíni szemle során tisztázatlanul hagyta a költő szeme alatti véraláfutás eredetét. Az estét vele töltő Erlih, Usakov és Usztyinovék megmondhatták volna: akkor még nem volt ott.
A jegyzőkönyvben ez szerepel: a halott Jeszenyin jobb kezével a fűtőcsövet tartotta. Ez nyilvánvalóan nonszensz, hiszen a halál beálltával az izmok ellazulnak, s a karok a függőlegesen lógó test mentén lehullanak. Miért meredt felfelé a jobb karja? Nem lehetséges-e, hogy a hullamerevedés másfajta pózban következett be, és csak ezután akasztották fel?
Nem lett tisztázva az sem, mivel vágta el a jobb kezét. Az újságokba (majd az irodalomtörténetbe) bekerült verzió szerint előbb felvágta az ereit, majd, „mivel nem volt lelkiereje, hogy a vérveszteséget elviselje”, felakasztotta magát. Nem szólva arról, hogy (amennyiben valahogy fel tudta magát „tornászni” valamire, de ilyesmi nem volt a közelben!) egy kézzel nem is tudta volna felkötni a kötelet, csak ha használja a vérző kezét is, viszont ez esetben a lefelé csorgó (ömlő!) vér a fejét, az arcát, a vállát, a csövet és a falat is összevérezte volna. Ilyen mennyiségű és „elosztású” vérről nincs említés sem a jegyzőkönyvben, sem Rozsgyesztvenszkij idézett, részletekbe menő emlékezésében. A fényképeken sem látható ilyesmi.
Az egyik újság szerint a költő a kötélen „viasszerű arccal” lógott. (Aki ezt írta, nem láthatta: Rozsgyesztvenszkijék is – az újságírókat messze megelőzve – jókora idő múlva értek oda, s akkorra a holttestet már levágták.) A többi lap is az arc sápadtságáról írt. Az asphyxiától vagyis fulladástól meghaltak arcszíne kizárólag vöröses-szederjés szokott lenni. Ám sem a V. Szvarog által készített ismert rajzon, sem a fényképeken nem ilyen, és hiányoznak az egyéb akasztásos tünetek (kinyújtott nyelv stb.) is.
Georgij Usztyinov írta: „Azt mondják (!), hogy a boncolás kimutatta: a halál a csigolyák eltörésétől azonnal beállt.” Naumov monográfiájában is ezt olvassuk: „Jeszenyin halálát nem fulladás, hanem a nyakcsigolyák eltörése okozta.” Ez utóbbi viszont a szakemberek szerint egyáltalán nem kizárólag akasztástól következik be: külső trauma, óvatlan esés stb. is okozhatja. A halált követően hamarosan megjelent füzetke („Pamjatka o Szergeje Jeszenyine”) egyetlen szóval sem említi, hogy a költő a nyaki csigolyák eltörésétől halt volna meg: „A sarokban, a gőzfűtés csövén, a bőröndről levett kötélen lógott. Bal kezén néhány karcolás, a jobbon pedig, a könyék felett, borotvapenge okozta mély vágás. Valószínűleg megkísérelte átvágni az inat. Megállapítást nyert: halálát fulladás okozta. A lábain talált vérráfolyások arról tanúskodnak, hogy sokáig lógott a kötélen. A boncolás megállapította: az agyában semmiféle elváltozás nem volt. A szakértők szerint a holttest 6-7 óráig lógott.”
E szöveg egy része nyilvánvalóan a boncolási jegyzőkönyvből lett kimásolva. De honnan vették a 6-7 órát? Ott ez nem szerepel. És miért van a szakértő többes számban? A jegyzőkönyvet egyetlen kórboncnok, Alekszandr Giljarevszkij írta alá.
Előkerült ez a dokumentum is. Viszont ezzel kapcsolatban Hlisztalov a legkomolyabb fenntartásait fejezi ki, szerinte a törvény előírta szabályok értelmében a következő mozzanatok miatt nem is tekinthető törvényszéki orvosszakvéleménynek: nem hivatalos űrlapon íródott, nincs rajta sem bélyegző, sem igazgató vagy osztályvezető orvos aláírása, sem iktatószám, továbbá: a boncolóorvos nem kapott konkrét kérdéseket a rendőrségtől, valamint rendőr sem volt jelen a boncolásnál.******
A jegyzőkönyv szerint a halál oka fulladás volt. Hlisztalov azt írja: alapos oka van arra, hogy kételkedjék Giljarevszkij következtetéseinek az objektivitásában. Ő ugyanis a nyomozati iratok között talált egy, laikusnak semmit nem mondó, a nyomozásban jártas szakember számára azonban annál „beszédesebb” iratot. Mindössze három sor, kifejezetten technikai jellegű, amennyiben csupán azt tartalmazza, hogy a 2. körzeti rendőrkapitány átküldi Giljarevszkijnek a 374. sz. telefonogramm másolatát „Sz. Jeszenyin polgártárs öngyilkossága ügyében”. A gépírásos szöveg alatt nyolcbetűs ceruzajegyzet: „BTK 4. c. 5. p.” Abban az időben ennek a pontnak megfelelően az eljárást bűncselekmény hiányában meg kellett szüntetni. Vagyis a rendőrség ezzel a „kóddal” adta tudtára a kórboncnokoknak, hogy a költő haláláért senkit sem fognak bűnvádi eljárás alá vonni, s e körülményt figyelembe kell vennie a jegyzőkönyv összeállításánál.
Hlisztalov azonban a nyomára bukkant egy másik jegyzőkönyvnek is. Az általa megtalált halotti bizonyítvány (kiadva Leningrád Moszkva-Narva kerületi anyakönyvi hivatalában, 1925. december 29-én) tartalmazza, milyen okmány alapján állították ki. A halál oka rovatban ez szerepel: „öngyilkosság, akasztás”, az orvos neve rovatban: „Giljarevszkij orvos, törvényszéki orvosszakértő, 1017. sz.” Vagyis december 29-én halotti bizonyítvány kiadása céljából Giljarevszkij 1017. sz. orvosi szakvéleményét mutatták be, nem pedig azt az iktatószám és egyéb kellékek nélkülit, amelynek alapján megszületett a döntés a bűnvádi eljárás megindításának az elejtéséről.
Az anyakönyvi hivatalban a halotti bizonyítványt Erlih vette át. Az viszont nem ismeretes, ki mutatta be az 1017. sz. szakvéleményt, és az hová lett.
Az akkor is fennálló rendelkezések értelmében kizárólag a nyomozóhatóság, az ügyészség vagy a bíróság hozhatott (pontosabban: lett volna köteles hozni) érvekkel alátámasztott döntést arra nézve, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok öngyilkosságra vagy gyilkosságra utalnak-e. Sem a halottkém, sem a törvényszéki orvosszakértő nem rendelkezik ilyen jogosítvánnyal. Giljarevszkij egyébként nem is írta le az „öngyilkosság” szót. Ezt írta: „Jeszenyin halálát a légutaknak akasztás útján történő elszorítása miatt bekövetkezett fulladás okozta.”
A holttesten az ún. strangulációs barázdát (kötélnyomot) csak a nyak elülső részén találtak. Ez olyankor szokott lenni, amikor a tettes hátulról fojtja meg áldozatát.
Giljarevszkij is észrevette, hogy „az alsó végtagok sötétlila színe, a bőrön található pontszerű véraláfutások arra vallanak, hogy az elhunyt huzamosabb ideig volt felfüggesztett állapotban”. Ezt is írta: „a bélkacsok vörös színűek”. A patológia ezt hullafoltnak tekinti, amiből az következik, hogy több mint 12 órán át volt felakasztva.
Valamennyi adat összevetése alapján Hlisztalov a halál időpontját december 27-én 20,30 és 23 óra közé teszi.
Az újságok egytől egyig az öngyilkosság verzióját kürtölik széjjel. A hatalom publicistái, Szosznovszkijtól Lunacsarszkijig „magyarázatként” minden elképzelhető vétket a költő nyakába varrnak, a narkomániától és az alkoholizmustól a kicsapongásokig. Mindezt a verseiből vett idézetekkel is próbálják bizonyítani. Valaki még azt is összeszámolja: hány százszor említi a halált a forradalom után írt verseiben. Kell ennél jobb „bizonyíték” arra, hogy „kereste a halált”? A „tromfot” pedig a „saját vérével írt” „búcsúversben” vélik meglelni.
Egyik barátja, Matvej Rojzman írja később: „Szeretném óvni az olvasókat azoktól a memoárszerzőktől, akik szerint nemegyszer kísérelt meg öngyilkosságot. Ha ez így volna, a hozzá legközelebb állók tudnának róla. Viszont egyikük sem említ egyetlen ilyen tényt sem.”
Január 20-án a nyomozati osztály vezetője „bűncselekmény hiánya miatt” „ad acta” küldi az ügyet.
„Hóhérok és gyilkosok”
Egyedül Borisz Lavrenyov próza- és drámaíró veszi a bátorságot, hogy A degeneráltak végezték ki (!) címmel a leningrádi Krasznaja Gazetában megjelent nekrológjában leírja: „Erkölcsi kötelességem, hogy legalább egyszer az életben kimondjam a meztelen igazságot, és a hóhérokat és gyilkosokat hóhéroknak és gyilkosoknak nevezzem, akiknek a fekete vére nem moshatja le a halálra gyötört költő ingén száradó véres foltokat.” Neveket azonban ő sem mondhatott.
Ivan Kaszatkin, aki a végzetes leningrádi út előtt Moszkvában találkozott Jeszenyinnel, egy kollégájának írta: „Rengeteg feltevésem van a pusztulásáról. És semmi világosság!”
Vaszilij Szvarog festőművész, aki még a szállodaszobában lerajzolta a halott fejét, így mondja el 1927-ben az ott szerzett benyomásait: „Azt hiszem, Erlih valamit beadott neki éjszakára... lehet, hogy nem mérget, de valami erős altatót. Nem véletlen, hogy a szobában «felejtette» az aktatáskáját. És haza sem ment «aludni», Jeszenyin feljegyzésével a zsebében. Nemhiába ténfergett folyton a közelben, bizonyára az egész társaság a közeli szobákban ült, és várta a megfelelő időt. A szituáció idegtépő volt, Moszkvában folyt a pártkongresszus, az Angleterre-ben egész éjjel bőrkabátosok járkáltak. Jeszenyint siettek eltenni láb alól, ezért sikeredett minden olyan ormótlanra, s maradt hátra annyi nyom.”
Hangsúlyozni szeretnénk: a továbbiakban tőle idézett passzus csupán a festő feltételezése, az, ahogyan ő próbálja a történteket rekonstruálni. Olvasása közben azonban nem feledhetjük: a költőt és a kor légkörét jól ismerő művész által egy egész évi töprengés alatt átgondolt sorokat olvassuk:
„Előbb hurkot vetettek a nyakára, ezt Jeszenyin a jobb kezével megpróbálta meglazítani, az így is merevedett meg. A feje a heverő támláján volt, amikor az orrnyerge fölé revolvermarkolattal ütést mértek. Azután becsavarták a szőnyegbe, és le akarták ereszteni az erkélyről, a sarkon kocsi várakozott. Könnyebb volt elrabolni. Az erkélyajtó azonban nem nyílt ki eléggé, a holttestet otthagyták a hidegen. Ittak, cigarettáztak, sok koszt hagyva maguk után... Miért gondolom, hogy a szőnyegbe csavarták? Amikor rajzoltam, sok-sok apró porszemet vettem észre a nadrágján és a hajában... megpróbálták kiegyenesíteni a karját, és végighúzták a zsilettpengét a jobb karínon, ezek a vágások megmaradtak... Levették az összeszabdalt, összegyűrt zakóját, az értékes holmijait zsebre tették, s majd később elvitték... Nagyon siettek... Az akasztást nagy sietve végezték, már késő éjszaka, s ez nem volt könnyű a függőleges csövön. Amikor elváltak, Erlih ott maradt, hogy valamit még leellenőrizzen, és előkészítse az öngyilkosság verzióját... Ő tette az asztal jól látható helyére az Ég veled, barátom... című versét.” (Vecsernyij Leningrad, 1990. december 28.)
Szvarog több mint hatvan évvel ezelőtt kifejtett hipotézisét azért tartottuk szükségesnek teljes terjedelmében idézni, mert azzal, mint Hlisztalov írja, lényegében megegyezik a rendőrezredesnek az általunk fentebb ismertetett több tucatnyi tényelemzésére épülő következtetése. S e konklúziót, mely négy évvel ezelőtt a két, összesen másfélszázezer példányban megjelent könyvében látott napvilágot, a mai napig sem egyes részleteiben, sem egészében nem próbálta cáfolni senki.
Cui prodest?
Nem a mi tisztünk eloszlatni az előző részben feltornyosult ellentmondásokat és kérdőjeleket. Egy bizonyos: az öngyilkosság évtizedeken át terjesztett verziója, mely a hatalom számára nem csupán kényelmes volt, hanem bizonyára szükséges is, elsősorban Hlisztalov ezredes kutatómunkája nyomán összeomlott. Viszont mint ő maga hangsúlyozza, csak a KGB legtitkosabb irattárában őrzött dokumentumok ismeretében lehet majd egyszer pontos, tényszerű választ találni a végső kérdésekre: „Mi történt?” és „Ki követte el?”
A római jognak a „Cui prodest?” formájában megfogalmazott alapkérdése azonban lehetővé teszi, hogy megkíséreljük a választ arra, kiknek, milyen erőknek állt érdekében az önkéntesnek beállított halál.
Aki csak ismerte, tanúsítja: Jeszenyin bátor, sőt vakmerő ember hírében állt, nem félt senkitől – kivéve a rendőrséget, attól is csak 1917 után. Ennek alapos oka volt: éppen tízszer volt letartóztatva (ötször megjárta a hírhedt Lubjankát is). Barátai sokszor nem értették, ezért félremagyarázták „állandó gyanakvását”. Erlih, aki többször elkísérte útjain, tanúsítja: folyton attól félt, meg akarják ölni. Nemcsak Tbilisziben szerzett pisztolyt: Moszkvában és Leningrádban is többen láttak nála fegyvert. Egyszer Georgij Usztyinovnál volt annak a szállodai szobájában, és észrevette: valaki hallgatózik. S amikor hirtelen feltépte az ajtót, valóban, csaknem fellökte a kulcslyukhoz tapadó folyosóügyeletest. Az ezt jelentette az igazgatónak (természetesen mindketten a GPU munkatársai voltak), aki leteremtette: miért nem lőtte le (!) a vele „erőszakoskodó” költőt.
Aligha túlzott hát Jeszenyin, amikor így fakadt ki Ivnyev előtt: „Mennyi ellenségem van! De hát mit akarnak tőlem?!” Aszejevnek is panaszkodott: állandóan követik, figyelik, ezért nem akar soha egyedül maradni, „egy percre sem”.
Berlinben, ahol verseivel szerepelt, nemegyszer fakadt így ki: „Nem megyek haza addig, míg Lejba Bronstejn (Lev Trockij) uralkodik Oroszországban!” Húgának haza írott leveleiben azt tanácsolta: legyen „óvatosabb... tartsa féken a nyelvét!” Amerikából ezt írta Kuszikovnak: „Itt olyan idegennek, fölöslegesnek érzem magam, de ha eszembe jut Oroszország, és arra gondolok, mi vár rám otthon, haza se akaródzik menni... Elviselhetetlen, hogy én, Oroszország törvényes fia a saját államomban mostohagyerek legyek.” Verseiben is többször kifejezést nyer ez, pl.: „És mint külföldre érkezem hazámba.” (Weöres Sándor ford.)
1920-ban a 9. pártkongresszuson Trockij a világforradalom felé vezető út fontos állomásaként jelölte meg a parasztság militarizálását: „Mozgósítani fogjuk a parasztságot, és ebből a munkaerőből a katonai csapatokhoz hasonló munkásegységeket hozunk létre.” Szavai nem maradtak meg az elmélet síkján: még ugyanabban az évben megszervezték az első koncentrációs táborokat. (Sok év múltán a sztálini lágereket megjárt kalmik költő, David Kugultinov Trockij e sorai olvastán felkiált: „Most már tudom, kitől tanult Pol Pot!”)*******
Hasonló elképzelései voltak Buharinnak is: „A főbelövetésről az általános munkakötelezettségig a proletárkényszerítés valamennyi formája eszköz lesz a kezünkben arra, hogy a kapitalista kor emberanyagából kialakítsuk a kommunista embert.”
Csak nemrég, 1989-ben került nyilvánosságra Gorkijnak az a Buharinhoz írott levele (1925 júliusából), ahol a „muzsikimádók” ideológiájának „kíméletlen kritikáját” sürgeti. Tehát amit Jeszenyinről írt („tulajdonképpen nem is ember, hanem hangszer, amelyet a természet azért hozott létre, hogy kifejezze a tájak végtelen gyászát, a minden élőlény iránti szeretetet és könyörületet”), hogy nagyra értékelte a paraszti világot mindenki másnál hitelesebben megjelenítő Klicskov prózáját stb. – mindez jól megfért azzal, hogy fellépjen a szovjet politika aktuális „vonala” által immár idegennek tekintett „muzsikoskodó” irodalom ellen, a „narodnyikizmus feléledő szentimentalizmusát” látva benne.
Jeszenyin a mindennapok gyakorlatában tapasztalta: a „kényszerítők” hamarosan áttérnek a tettekre. A GPU egyre növekvő teljhatalma mögött sejtette a hamarosan bekövetkező tömeges üldöztetéseket, s nem volt nehéz megéreznie az egész paraszti osztály felszámolására irányuló kollektivizálás előszelét. A költő, aki fáradhatatlan volt a paraszti indulatok kifejezésében; nyíltan idegenkedett a mind erőszakosabban jelentkező autoritárius jelenségektől, s nem titkolta: „A szovjet rend ellen harag/ van a szívemben” (Lator László ford.), kezdett veszélyes lenni a rendszer számára.
Befejezetlen elbeszélő költeményében (Gazemberek országa) iszonyú látomásként kel életre a komisszárokkal telt vonat az urali vasúton, amelyet a Csekisztov (!) (Lejbman) nevű komisszár őriz. Ez a „Weimarból jött polgártárs”, akinek a prototípusa nyilvánvalóan Lev (Lejba) Trockij volt (ő emigrációs évei során Weimarban is élt), a magyarul még ismeretlen műben (nyers fordítással visszaadva) így elmélkedik: „A népetek pedig, ez a naplopó, egyre csak ül, és nem hajlandó saját magán segíteni. Nincs tehetségtelenebb és képmutatóbb, mint a ti síksági orosz muzsikotok! Ha a rjazanyi kormányzóságban él, úgy érzi: semmi köze neki a tulaiakhoz... Bezzeg Európában! Ott nem ezeket a faházakat látod, amelyeknek, mint ostoba tyúkoknak, régen ideje már a fejét a balta alá dobni...”
A közvetlen, rendőri módszerek mellett bevetésre kerültek a közvetett diszkreditálás eszközei is. Ilyen volt az, amikor „pszichikailag reménytelenül betegnek” nyilvánították Jeszenyint. A húszas évek közepén a Trockijhoz közelálló ellenzék irodalmi szócsöveként Voronszkij a Fekete ember című elbeszélő költeményt „a pszichiáter és a klinika számára alkalmas anyag”-ként tálalta.******** Módszeresen sugallták a közvéleménynek, hogy ez a „részeges”, „skizofrén” „huligán” már a tehetségét is elitta, eltékozolta, ezért nincs is más kiút a számára, mint az önkéntes halál.
Ugyanezek a hivatalos körök az Angleterre után siettek úgy elparentálni Jeszenyint, mint akinek a művészete „örökre annak a tanúságaként marad meg, hogy milyen volt az elhaló kultúra embereinek lelkialkata”, ezért „népszerűségét meglehetősen hamar elveszíti majd” (V. Druzin). Hírhedt „Dühös jegyzetei”-ben Buharin kimondta a végső ítéletet: „Eszmeileg Jeszenyin az orosz falu és az ún. nemzeti jellem legnegatívabb vonásait testesíti meg.” Ebből már közvetlenül következett az ekkorra egyre megszokottabbá váló betiltás is: ki kell a nevét rekeszteni, hangoztatták, az irodalomtörténetből, abba kell hagyni művei kiadását, hiszen ez a „nyavalygó” csak akadályozza a nép egy emberként való diadalmas haladását a fényes jövendő felé. Évtizedekig nem is jelentek meg. Amit 1950-ben Párizsban írt Georgij Ivanov, magam is tapasztaltam akkortájt Leningrádban tanuló orosz szakosként (ahol nekünk éppen a fenti Druzin tartott – a szovjet irodalomtörténet keretében – egyetlen fanyalgó órát a költőről): „A verseihez boltban hozzájutni nehéz, viszont számtalan kéziratos másolatban terjednek kézről kézre, s ezeket agyonolvassák, kívülről megtanulják, dalokként éneklik.”*********
A kriminalisztikai, irodalomtörténeti, politikai stb. mozzanatokon túl szóljunk még egyszer a „vérrel írott” „búcsúlevélről”. Az Ég veled, barátom... egy egész nappal a ténylegesen bekövetkezett halál előtt íródott, az egyre fokozódó üldöztetés tudatosodásának légkörében. Letagadhatatlan, kétségtelen benne a halál előérzetének kifejeződése, viszont még csak utalás, célzás sincs itt a tudatosan vállalt halálra. Éppen a részletesen tárgyalt körülmények fényében válik egyre szembetűnőbbé: az évtizedek során megcsontosodott közhely ellenére nem a halált megelőzően azt előre magyarázó, indokoló „búcsúlevél” ez, hanem egyszerűen – egy verse, amelyről, nem láthatva előre a következő nap történéseit, nem tudhatta, hogy a legutolsó lesz az életművében.
Az öngyilkosságában a szűkebb környezetéből senki nem hitt. Viszont a hatóságok által is jóváhagyott verziót sem merte senki cáfolni, az egyetlen Lavrenyov kivételével. Még az iránta elfogult Voronszkij is azt írja: soha nem hitt abban, hogy önkezével vet véget az életének, hiszen annyira szeretett élni.
Már a „glasznoszty” éveiben merült fel a következő „közvetett” bizonyítéksor az „idegenkezűség” mellett.********** Ha a költő annyi minden rossz volt, aminek életében és a nekrológokban kikiáltották, MIÉRT 1. jelent meg róla méltató írás valamennyi (ekkor már egységesen pártirányított) lapban, 2. szállították a holttestet Moszkvába, 3. volt az itteni Sajtóházon, ahol felravatalozták, kívül ez a transzparens: „Itt nyugszik a nagy orosz nemzeti költő, Sz. J. teste”, 4. hordozták a koporsóját a temetőbe szállítás előtt háromszor Puskin szobra körül, 5. rendeztek neki állami temetést? Mindez ott és akkor csak egységes akarat végrehajtásaként volt lehetséges.
Hiszen ha öngyilkos lett, miért vállalta a kormány magára mindezeket az intézkedéseket, miért változtatták a temetését ilyen méretű eseménnyé? A család ezt nem kérte. S „udvari” költő sem volt.
A válasz csupán ez lehet: hogy elhallgattassák a barátait és a hozzátartozóit, akik jól tudták: nem lett öngyilkos! Mindezzel a közvélemény tudomására hozták: minden a hatalom tudtával történt, ezért bármiféle további kíváncsiskodás nem kívánatos. Mélyen és évtizedekre bele kellett forrasztani a köztudatba az öngyilkosság verzióját.
Végül még egy, egészen „közvetettnek” látszó bizonyíték. A pravoszláv egyház az öngyilkosságot Isten elleni véteknek tekinti, s az így meghaltakat kirekeszti az utolsó egyházi szentségekből. Jeszenyin lelki üdvéért viszont három templomban is mondtak szentmisét.
*
A szovjet totalitarizmus író-áldozataként – az 1921-ben kivégzett Gumiljovot követve – Jeszenyin hosszú sort nyit meg a halálával. Berlinben így kommentálta Ilja Ehrenburg: „És talán nem egy orosz író a hír olvastán a nyakához nyúl, mintegy ott érezve a kérlelhetetlen hurkot.”*********** Az eszmei és erkölcsi értékek szembenállásából fakadó üldöztetés, az eltávolításra irányuló „technikák” sokszerűsége, az árulkodó nyomok feltárását akadályozó „igazságszolgáltatás” azonos magatartása – mindez modell értékű lesz évtizedeken át, csupán a körülmények egyedisége visz változatosságot Mandelstam és Cvetajeva, Babel és Pilnyak és sok-sok más orosz és nemorosz tollforgató erőszakos halálába.
Hitler a Harmadik Birodalmat ezer évre akarta felépíteni. Brezsnyev ideológusa, Szuszlov sem kételkedett: több évszázadig fenn fog állni az általa is pesztrált rend.
Az egyiket alig tucatnyi esztendeig, a másikat háromnegyed évszázadig tűrte a történelem.
S ugyanez az idő cáfolta meg költőnket, aki egyik legszebb versében, körülményeit ismerve, talán nem is nagyon túlzottan átérzett kilátástalansággal így nézett elébe saját utóéletének:
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava
(Rab Zsuzsa fordítása)
 
 
* A nyomozás legfontosabb lényeit az ő két, Moszkvában 1991-ben kiadott könyve (Tajna ubijsztva Szergeja Jeszenyina és Tajna gosztyinyici„Angleterre”) alapján ismertetjük.
** Közölte a Moszkva című folyóirat 1990. évi 8. száma.
*** A fordításban az eredeti központozást is pontosan adjuk vissza.
**** A 40 éves Gorbov, mint Hlisztalov kinyomozta, alig fél évvel az itteni események előtt került a rendőrség kötelékébe közrendőrként. 1929-ben letartóztatták, azóta nyoma veszett.
***** Hlisztalov az ő utóéletének is utánanézett: Ivanov alkoholista volt, rövidesen elbocsátották a rendőrség kötelékéből, később visszavették, majd letartóztatták. A börtönben halt meg.
****** Giljarevszkij A. G. 1870-ben szülelett, a szentpétervári katona-orvosi akadémián szerzett oklevelet. 1917 októbere után üldöztetésben volt része. Feleségét 1929-ben száműzték, a GPU-ban halt meg.
******* A Trockij-, Buharin-, Gorkij- illetve Kugultinov-idézeteket Szt. Kunyajev Vszjo nacsinalosz sz jarlikov (Minden a címkézéssel kezdődött) c. cikkéből vettem át (Nas szovremennyik, 1988. 9. sz.)
******** Idézi: N. Szidorina: „Menya hotyat ubity.” Oposzlednyih dnyah zsiznyi Sz. Jeszenyina. („Meg akarnak ölni.” Jeszenyin utolsó napjairól. Szlovo, 1989., 10. sz.)
********* G. Ivanov: „Kak russzkaja luzsa...”, Vozrozsgyenyije, 1950. 8. sz., újraközölve: Lityeraturnaja Rosszija, 1990. okt. 5.
********** Jurij Csehonadszkij: „Znaty, u vszeh u nasz takaja ucsaszty...” Lityeraturnaja Rosszija, 1990. okt. 5.
*********** A Die literaturische Weltben 1926. január 15-én megjelent cikkét a Lityeraturnaja Rosszija közölte újra: Szmerty Jeszenyina, 1990. okt. 5.
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék