Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Hümért leb

Hümért leb....ák
avagy
a „Sire”-t kutyaharapással
Pályázatunkon második díjat nyert írások
Orbán János Dénes első kötete különös újdonság: indulásból még senki nem járatta le ennyire magát. Az immár tudatosan gátlástalan, post-freud-i szexmajom még sohasem vált ilyen mértékben (ál)lírai alannyá – legalábbis nyelvvidékünkön nem. Igaz, a Hümériádában nehéz megállapítani a megnyilatkozó „nyelvvidékét”, minthogy az folyton elkeveredik az (ál)lírai alany-tárgy alfelével. Ebből az eredet(ieskedés)ből születik meg az a fura ambiguitás, amit a szerző (és klubja) kedvenc mértani metaforájával „transzközép lírának” nevez, bár sokkal jobban illene rá egy „érintkezésen” alapuló szervesebb metonímia: a „kloáka-költészet”.
Az a sánt(h)a fülszöveg, amely a Hümériádát „korunk egyik legnagyobb költői teljesítményé”-nek titulálja, alighanem új műfajt teremt a sulyokvetés művészetében. Amennyiben a költői teljesítményt az önrikkancs ajánlkozás intenzitásával mérjük, és a deklarált fölényt mindjárt tényszerűségként kezeljük, úgy egy valamirevaló kocsmai nagyfiút is beemelhetünk az irodalom történetébe. Legfennebb azzal a megjegyzéssel, hogy hallatlan eredetisége folytán visszatalált az írott hagyomány előtti élőszóbeli műfajokhoz. Így még az „őseposzi” jelleg is indokolhatóbb lenne, különösen ha a káromkodásaiból kivonható mitológiát is sűrűn emlegetnénk.
Orbán kötetének „hasonlíthatatlansága” mindössze azt a kéjt jelenti, amelyet a nők, a hagyomány és minden egyéb meggyalázható meggyalázásában talál Hümér őfelsége – bikája az bölcseknek. A hatás orvvadászásának legkézenfekvőbb és egyszersmind legolcsóbb fegyvere: a harsányság. Egy pillanatra – önkéntelenül is – mindenki felkapja a fejét, és ha némelyek netán még zavarba is jönnek, akkor ez nagy megelégedéssel tölti el – leginkább – az indulataiktól pattanásos kamaszdad lelkeket. A Hümériádában ebből teremtődik egy – épp sajátosságában közönséges – ars onanica: a perverz, pocsék és a ronda álesztétikai minőségeinek ürügyén a szerző szexuál-cinizmusa magával elégíti ki önmagát.
A mindenkori költészet – megnyilatkozásként –valamiképpen mindig vallomás: a léleknek és a világnak olyan mélyrétegei fakadnak fel benne, amelyek a mindennapi tevés-vevésben többnyire észrevétlenek vagy leplezettek maradnak. Fontos, hogy a „felfakadnak” szenvedő alakú ige. Ez fejezi ki, hogy a megvallott titkok (leg)végső fokon önkéntelenül, művi intervencióktól mentesen oldódnak ki rejtekükből. Az eredendő ösztökéltség latens erői és a felszínre törő forrás kibuggyanásának spontaneitása teszik hitelessé a vallomást. Ezzel szemben a kiteregetés szándékolt vagy beteges hajlamú magamutogatása nyilvánvalóan ál-őszinteség és ál-intimitás. Magatartásformaként pedig maga az álság, amelyhez a lírának semmi köze nincs. Mert nagy és egyszersmind áthidalhatatlan a közbevetés lírai vallomás és exhibicionizmus között.
Igaz, manapság – a metafizikával együtt – a nagy különbségeket is igyekszünk kiiktatni. Derrida dekonstruktivizmusa épp a differencia-elv alapján helyez mindent egyazon szintre egy elemi kód mozgásának diszkurzusaiban. Már nem a különbözők, hanem az egynemű különbségek rendszerében gondolja el mindazt, amit elgondol. Így lesz a Szent és a Profán ugyanolyan differencia mint az „a” és az „o” fonémák közötti. Az irodalomban ez az egyneműsítő tendencia ugyanilyen kódszerűsítő (ilyenként azonban valóban virtuóz) írástechnikákban jelentkezik, amelyek – deklaráltan – kizárólag a nyelvi játszmák „poén”-értékét tekintik értéknek, voltaképpen azonban az öncélú értékrombolás obszcén kultuszát is megteremtik. Vagy az ízléstelenségét. A XVI. századi ponyvák óta semmi új nincs ebben, hacsak elszaporodásukat nem tekintjük annak. Az idióta „sci-fi” képregényektől kezdve a legnagyobb kasszasikert hozó színes amerikai filmekig számtalan példáját találjuk az olyan „művészi” produkcióknak, amelyek a legmagasabb műszaki, írói és színészi technikák mellett bárminémű hitelesség nélkül való olcsó hamisítványok – klasszikus, modern vagy posztmodern giccsparádé.
Nos, a Hümériáda ezek örököse, még akkor is, hogyha igencsak kétes fölényt akar szerezni azzal, hogy ezt „nagystílűen” vállalja. A pornó-versekben a vigyor szánalmas erőlködésbe rándul, s Hümér bamba képében megrökönyödve ismerjük fel az „irodalmából” kikandikáló szerzőt. Mint mikor valaki viccet mond(ana), de közben maga válik szánalmasan nevetségessé. A perverz, a pocsék és a ronda itt ezért álesztétikai minőségek: már nem esztétikum, csak perverz, pocsék és ronda. Csak a reputációnkat féltő előzékeny toleranciánk fogadja el versnek azt, ami ellen – titkon – minden idegszálunk tiltakozik. De azért mutatós grafikával díszített borítók közé fogjuk, óvatos fülszövegekben nyilatkozunk rejtőzködve, mert hát végtére miért ne lehetne ilyen is. Én is úgy vélem: lehetni lehet, de nem vagyok köteles (irodalomként) el is fogadni az effélét. Különbséget tehetek költészet és exhibicionizmus között.
Az álpoézis legsúlyosabb írástudói bűnét azonban Orbán János Dénes nem a kötetében követi el, hanem a borítón, amikor a Hümér-verseket eposzként kínálja. Az eposz a roppant Egész műfaja. Bármelyik kultúrát is vesszük alapul, igazából először mindig ebben lett világgá a világ, itt állt össze egységes tapasztalattá az emberemlékezetben megőrzött valamennyi tapasztalat. Az eposz éppen ezért a legrégebbi és a legfrissebb hagyományok értelmezve megértése és megértve értelmezése egyszersmind. Az archaikus mitologémák egymásra vonatkoztatott újraformálása, illetve eposzi(-)szóvá tétele globális esztétikai látásban – toposzokban – tárja fel a Mindenséget, hogy eligazítson benne. A „Hümériáda” csak egy vásári pamflet Piszkos Fred modorában. „Az összmagyar irodalom egyik bizonyossága” „senkiéhez nem hasonlítható hangütés”-ével (eddig a fülszöveg) – egyszerűbben kifejezve: közönséges Rejtő-epigon. Mohamedként tiszteli Jenőt, a vigyori szentet, s az egész megelőző költészettel szemben a „nagy előd” akasztófahumorát mímeli. Számára a hagyomány csak arra jó, hogy a röhögés kedvéért röhögjön rajta. Vásott elemisták szórakozása ez, ki ne emlékeznék hasonlóra:
S a kis szobába toppanék,
Röpült felém anyám.
Én félreállék,
S anyám röpült tovább.
Szó sincs értelmezésről vagy valamiféle eposzi elrendezésről: ami Hümér szólamai után marad, úgy hat, mint egy feldúlt s a tivornya után elhagyott kocsma undorító sivársága. A Mindenség helyére – ebben a mű(?)fajban – a röhögés utáni süket csend telepszik. Talán ez Judit, a másfél mázsa.
A szerző tud bánni a szavakkal, de magával – egyelőre – nem. Félő, hogy az első kötetével vallott kudarcát sikerként éli meg. Ez esetben nem osztom a fülszövegírók reményeit. Orbán János Dénesnek ki kell nőnie és levedlenie Hümért ahhoz, hogy önmagát és olvasóit megtalálja.
Jánk Károly – Fókusz-versek
Az első Jánk-kötet több önmagánál. Följegyzett álmaiban betűkön kívüli gazdátlan nyomokat is őriz. Olyan vendégekét, akik sohasem várják be a szavak bukdácsoló köszöntését. Ami kimondatik, az már csak: hűlt helyükön a döbbenet. Valami mégis történik közben – verssé születik, amire nincs szavunk. Képpé (látássá) válik, pedig „nincs pillantásom, amit ráadhatnék”.
A fókusz-versben a sorok ezeknek a törékeny, illanó csodáknak a lenyomatai: rejtélyes nyomok bonyolult poétikai rajzolata. A képet legtöbbször törésvonalak metszik, melyek azonban végül mindig összefutnak egy felragyogó pontban. Ezt a világlást tükrözi minden fölnyitott versbeli horizont, fényében tűnik elő a dolgok derengő arca. De a fókusz mindig mögöttünk van, csak azt látjuk, ahogy arra fordul minden. Konvergáló tekintetükben nyújtják a végső látványt, miközben átvilágítanak.
Jánk versei látszólag kötött formájúak – ütemes lüktetés, rímek, szabatos strófákra-tagolás. Csakhogy a következő pillanatban az ál-időmértékes formákon feltűnik a metrikai törésvonal. Marad a rím, de kihagy a jambus: ritmusa bonyolult aprózásokba vész, és már követhetetlen a képlet. Később vagy végül váratlanul újra visszatérhet, s visszhangot kelt zenei emlékezetünkben. Máskor a rímek tűnnek el, de megmaradnak a négysoros strófák. A metrum itt nem következetesen előírt séma, hanem a metrikai törésvonal mentén bekövetkező tagolódás egyik partszegélye. S minthogy a kötött, illetve kötetlen versformán támadt repedések vonala nem zárul újabb mértékké vagy formává, gazdátlan nyomként tűnik fel a vers akusztikai közegében.
Bonyolult rajzolatú törésvonalak ékelődnek a kép és tárgyának inkonzisztenciája közé is. Nemcsak lineárisan egymást követő szekvenciák elütő kontextusairól van szó, hanem az egyetlen ábrázolaton belüli, részben szilárd, részben viszont elmosódó összefüggésekről is. A versek képei egyenként jól áttekinthető, önmagukban egész horizontokat nyitnak fel. Álomszerű kitárulkozásuk lehetővé teszi, hogy a képzelet akadálytalanul bebarangolja őket, és hogy viszonylag könnyen eligazodjék tájain. De az ábrázoló látványok ábrázolandó tárgya testetlen marad. „Kísért még néhai lélegzése/ az égi táblák levegőfalán” – olvassuk a Rekviem első két sorában, s az egyes szám harmadik személy végleg feloldatlan utalásában a látványban szem elől tévesztjük a látottat. Hiába várjuk, hogy kontúrjaiba, önmagába öltözzék, egyre inkább érezzük, hogy innen valami visszahozhatatlanul eltűnt, többé nem láthatjuk: ezért a rekviem. Ugyanígy ködlik és foszlik majd szét a személyragokba rejtett, és kivetülő árnyékaiból összerakhatatlan ő más versekben is (Az a folt, Nagyítás, Tükrözés, Bekötött szemmel).
Egységes látvány és inkonzisztens ábrázolt másfajta törésvonalak mentén is elkülönülhet: „A palánkra vetett formák/ (...) Szabályos robajjal kelnek útra,/ tájuk kisikló arcvonal –/ keresztbe fordul a távoli/ szintekre tagolt térhozam./ (...) Mint morajló szélben fürdő zsákok! –/ ha melléjük hajtanád fejed,/ szünet nélküli árapályuk/már téged sem lepne meg.” (Formák) A formák változása nagyon lazán és távolról ugyan, de mégiscsak összeáll az olvasói látleletekben. A kontúrokkal egyetlen síkba zárt árnyékalakzatok, majd a síkból kimozdulás térelosztása vagy a széllel újra és újra töltődő zsákok térfogatváltozásai – az egyetemes metamorfózis képeiként kapcsolódnak egymáshoz, látszólagos összefüggéstelenségük csupán az elütő formaváltozatok kifejeződése. Aminek itt valóban nincs szilárd állaga, az a formák megfoghatatlan, szélszerű dinamikája: „feszülnek rejtett izmaik” (a kiemelés tőlem, B. I.).
Egy szimmetrikus törésvonal mentén az utolsó szakaszban mindez visszájára fordul: ezúttal a megnevezhető ábrázolt és inkonzisztens látványa válnak külön: „A vér derengő látomása/ bennük ágyat még nem vetett.” Az érintetlenségnek ez a divergens látványelemekből születő ábrázolata hagyományos terminológiával akár képzavarnak is mondható. A vér, a derengő látomás és az ágyvetés – ebben az egymásra vonatkoztatottságukban – értéklogikailag kizárják egymást. A vér, még hogyha a halandó ember metonímiájaként értelmezzük is, nem alkalmas a szem, illetve a lélek funkciókörébe tartozó metaforikus ténykedésre, inkább a hús (gör. szarkosz) hatásterületére korlátozódik. Az ágyvetés pedig legfennebb az alvás, álom közvetítő képi mozzanatai révén kerülhetne a látomással konzisztens kapcsolatba, de itt ezekre semmiféle utalás nem történik. Az ábrázoltat valójában nem a poétikus látvány, hanem a betű szerinti „még nem” helyezi a formák központi képi referenciájának kontextusába. Úgyhogy a látvány ezekben a sorokban nem ábrázoló funkciójú, hanem az ábrázolás törésvonalának metapoétikai rajzolata.
A forma folytonosságának széttagolódásai azonban a Jánk-versekben nem veszejtik el az olvasót réseik labirintusában. Ellenkezőleg: éppen a törésvonalak mentén kalauzolják tovább egy olyan gyújtópont irányába, ahonnan egyetlen globális pillantásban újólag belátható minden fölnyitott horizont. Ez a fókuszpont nem más, mint a végtelenül más hierofániája: a szent megnyilatkozása önnön ábrázolhatatlanságában. Innen árad a kötetet belengő áhítat, melyben a látható tárgyak áttűnnek ünnepi önmagukká. Rajtuk tükröződik, ami önmagában, megragadhatatlansága miatt, üres. Csodák semmije: hallgatás.
Erről vallanak azok az önreflexív képek, amelyek önálló ars poeticai rétegként különíthetők el a kötetben. A metafizikus költői hagyomány – Rilke, Nemes Nagy, Pilinszky – örökségének folytatása találkozik itt egy még vajúdó lírai kibontakozás apóriáival. A fókusz-versek szerzői tapasztalatai, tanulságai és dilemmái fejeződnek ki ezekben a többnyire verszáró poétikai gondolatokban. A Zuhanás – írásképében is illusztrálja a versben feltetsző gazdátlan fénynyomot: a fokozatosan egyetlen szótagnyivá rövidülő sorok nagy fehér mezőt hagynak maguk alatt a lapon. A grafikai és a poétikai látvány teljességgel egybeesik, mintha a verssorok önnön elfogyatkozó egymás alá zuhanásukról vallanának:
... vakító fénnyel lebegve
festik meg újólag a csendet
mint felgyújtott
néma filmtekercsek s
mikor a tér bezárul
alájuk nem marad
utánuk más csu-
pán... csupán
szubtilis
ragyogá-
suk
 
Éles kontrasztként tűnik fel ugyanakkor az önmagukba forduló szavak külső jelek iránti vaksága (Bekötött szemmel). Ám a nyelv éjszakájában zajló álmok végül önnön sötétjük mélypontján át szívódnak fel a beléjük zártságunkra (rá)ébredés szótlan derengéseiben: „És újra az éjben! kontúrok nélkül,/ Szavaid is mind elhagyhatod végül,/ S mint a föld körül megpihenő tócsák,/ Reggelre áttűnsz az ég itatósán.”
Az áttűnés testetlen lebegése, avagy a világ végső antropológiai kódjának rései – feloldhatatlan talány. Mégis – nyelvként és világként – ezek a nyelvvilág-ablakok teszik hozzáférhetővé álmainkat és ébrenlétünket egyaránt. A Jánk-kötet elejétől a végéig erről szól és hallgat: „Majd rés támad az éjgubók falán” – olvassuk az első lapon – „(...) feltűnnek az első rések/ jobb és bal kezünk felől, a tűnődő tenger fövényében...” – érkezünk vissza ugyanoda az utolsón.
Eldöntendő kérdés, hogy a metafizikával úgymond végleg leszámoló posztmodern, mellyel Jánk költői szemléletében szembefordulni látszik, csakugyan meghaladta-e a metafizikát vagy csak egyszerűen elveszítette.
BERSZÁN ISTVÁN

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék