DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
Legenda Zelk Zoltánról
Csukás István, Domokos Mátyás, Réz Pál és Szántó Piroska visszaemlékezései
albert zsuzsa: – Zelk Zoltán 1906-ban született Érmihályfalván, Szatmárnémeti,
Nagybánya voltak gyerekkorának környező városai. Ennek megfelelően pl.
Tersánszkyval nagyon jóban volt, és a hozzá hasonlókkal. Amikor aztán végül
Budapestre került, József Attilával, Berdával, Illyéssel, Vas Istvánnal volt
barátságban. Költészetére először Ady hatott, aztán Kassák, de később Vas
Istvánnal együtt búcsút mondott Kassáknak. Hosszú élete alatt sok mindent
megpróbált.
szántó piroska: – Azt hiszem, hogy én ismerem a legrégebbről. Úgy gondolom,
hogy amikor összebarátkoztunk Pistával, és ez 1940-ben volt, tudjátok, hogy van
az, ha az ember megismerkedik egy lánnyal, azt bemutatja a barátainak. Így
engem Weöres Sanyinak és Zelknek mutatott be először. Bevallom, hogy Zelk
jobban tetszett, ti. Zelknek abban a pillanatban könnybe lábadt a szeme, és azt
mondta, Pista, Pista, hát mégis sikerült? Pista azt mondta nekem, úgy nézd meg
Zelket, hogy én neki olvasom föl a verseimet először, és hogyha ő nem lenne,
akkor nem tudnám, kinek olvasnám fel. Aztán elkövetkezett egy idő, amikor nem
neki olvasta fel, hanem Czibornak.
réz pál: – Én jóval később ismertem meg, az ötvenes évek végén ritkán
találkoztunk, aztán a forradalom után, mikor kijött a börtönből, közel
kerültünk egymáshoz. Tudják, hogy Zelk Zoltánt három évre ítélték 57-ben, és
másfél-két év után szabadult, ha jól emlékszem, közben meghalt a felesége,
Báthori Irén. Rettenetes állapotban volt, barbár módon abból a lakásból, ahol
együtt éltek, kirakták a holmijaikat, és amikor kijött, semmije nem volt.
Valahol a Batthyány téri piac közelében kapott egy vacak, sötét kis lakást,
teljesen egyedül volt, minden jövedelem nélkül, borzalmas állapotban, az első
időkben. Akkoriban már kész volt a Sirály, véleményem szerint a század
egyik legnagyobb magyar verse, a Jónás könyve óta ilyen nagy, hosszú
vers kevés született. Sokáig nem jelenhetett meg. Úgy tudom, már kint írta,
tehát nem a börtönben. Két-három évig nem lehetett megjelentetni. Volt benne
két sor: „nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat” ez arra utalt,
hogy nem engedték ki Irén temetésére. Lehet, hogy ezért nem engedték
megjelenni. Amikor végre mégis megjelenhetett, ki kellett hagyni ezt a sort,
úgyhogy a Sirály első kiadásában így szerepel: „Nem láthattam holt
arcodat, nem láthattam holt arcodat.” Évek teltek el, amikor egy újabb
válogatott kötetében, amit már én szerkesztettem, be lehetett végre írni azt a
sort, hogy „kifosztották gyászomat”. Zoltán nagyon boldog volt, hogy végre a
hiteles szöveg jelenik meg. Azért mondom ezt az őrületet, hogy ilyen szintű
cenzúra volt akkoriban, ilyesmibe beleakadtak egy ilyen súlyú versnél.
domokos mátyás: – Én egy kicsit hamarabb ismertem meg, legalábbis testi
mivoltában Zoltánt, azt hiszem, ez egyébként Palira is érvényes, legfeljebb
most nem beszélt róla; először őt azon a nevezetes vitán láttam 1949 koraőszén,
amikor Kolozsvári Grandpierre Emil tanulmányának megvitatására a Múzeum körúton
a régi bölcsészkaron összegyűlt a magyar költőtársadalom. Akkor én még egyetemi
hallgató voltam, amikor ezt a tanulmányt megvitatták, magyarán, ízekre szedték.
Akkor én Zoltánról két dolgot tudtam. Az egyik: hogy valódi kommunista költő,
amin azt értem, hogy nem neofita, tehát valahogy a sorsa révén ez a magatartás
hitelesítve van, a másik, hogy valódi költő. Olyan költő, akinek a verseit a
két háború közti folyóiratok közölték, tehát mindenki által elismert költő.
(Egyébként Vas Pistát is ott láttam először, akit a neve alapján, névtipológiai
alapon másmilyennek képzeltem el.)
szántó piroska: – Én is, jaj, de érdekes.
domokos mátyás: – Egyébként Grandpierre nevezetes előadása körülbelül olyan
logikai színvonalon mozgott, hogy Vas Istvánnak a Menekülő múzsa című
kötetéről a címe alapján kimutatta, hogy ez a valóságtól való menekülés és
elfordulás költészete. Zelk, aki felszólalt ott, természetesen rögtön ezzel
kezdte. Megvédte Vas Istvánt, amit nem kellett azok számára, akik ismerték a
Menekülő múzsát, hiszen ha van szembefordulás a korral, akkor éppen ennek a kötetnek
a verseiben, a Vasra jellemző brutális nyíltsággal. És megvédte József Attilát,
akit szintén elmarasztalt Grandpierre Emil: ezt nagy méltósággal tette Zelk, a
költők élénk tetszésnyilvánításától kísérve, és mindenki számára természetes
volt, hogy Zelk – bár akkor már megírta a Pártos énekét – a költészet
világából szól hozzá, és a költészet táborába tartozik. Mégis olyan volt ő,
mint (verse címével mondhatom) „A cigány, aki nem a bandában húzza”. Mert ő a
költészet bandájában húzza. Ez valódi lelki probléma volt az ő számára, mert
amikor ő megpróbálta a bandában húzni, bedugult, alig írt verset. Aztán
közelebbről megismertem, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében, ő ugyanis
nagyon vonzódott a fiatalokhoz, az akkori fiatal költők közül elsősorban Nagy
Lacihoz és Juhász Ferihez, gyakran bejárt oda; Juhász szerkesztette a köteteit.
Emlékszem arra, hogy 1954-ben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem a bandában
húzza, és szembekerült ezzel a pártadminisztrációval, megjelent egy kötete, az
Alkonyi halászat, és abban volt egy kétsoros, aminek az volt a címe, hogy Felelj,
ha vagy, és így szólt: „Szélfútta levél a világ, de hol az ág? De ki az
ág?” Ráadásul a Ki ez nagybetűvel volt írva, és ez óriási riadalmat
okozott az apparátusban, hogy ugyan vajon Zelk kire célzott?! És óriási
vizsgálatok indultak meg, nemcsak a kiadó ellen, hanem egyáltalán az irodalmi
élet intézményrendszerében emiatt a két sor miatt. Ugyanis akkor már Zelk –
hogy mondták akkor? – a pártellenzék egyik oszlopos tagjaként tevékenykedett.
albert zsuzsa: – A lexikonban ezt írják róla, ami még akkoriban jelent meg,
hogy „a revizionizmus hatása alól nem tudta kivonni magát”.
domokos mátyás: – Akkor így fogalmazták, fonákjáról. Az írómemorandumnak is
egyik szervezője volt, és még valami, amit én fontosabbnak tartok: a Kisdobos
szerkesztőjeként jóformán az egész margóra szorított, elhallgattatott magyar
irodalomnak, elsősorban a költőknek teret adott, ahol a segédszerkesztője Nagy
Laci volt, tehát mindenkit közölt, aki képes volt gyerekverset írni, és a
képzőművészeket is bevonta ugyanoda. Azt kérte csak, hogy ne legyenek nagyon
absztraktok. Ezt még ő se tudta volna elfogadtatni.
albert zsuzsa: – Ugyanazt csinálta, mint a Móra Kiadónál Kormos.
szántó
piroska: – Országh Lilit és engem is alkalmazott.
domokos mátyás: – Nem tudom, mikor szabadult ki Zoltán, 58-ban? 59-ben?
Hamarabb, mint Déry, és akkor egyszer az ötös autóbuszon megláttam Zolit, nem
is tudtam, hogy kiszabadult, és egymásra csodálkoztunk, és mondom, hogy
szálljunk le. Leszálltunk. Tétova volt, riadt és szegény, nagyon szegény; én is
szegény voltam, és az a képtelen perverz szituáció alakult ki, hogy egy költőt,
aki nemrég a társadalmi hierarchiában, nem tudom, mennyivel, fölöttem állt,
meghívtam egy vacak bablevesre ott a Batthyány tér környékén, és leültünk.
szántó piroska: – A Fehér Galambba, elmesélte;..
domokos mátyás: – Elmesélte? Nekem akkor azt mondta el, hogy nincs semmije,
hogy valakitől kapott kölcsön ezer vagy ezerötszáz forintot, és azt, hogy az
ÁVH szeretetteljes gondoskodása következtében itt a Gyorskocsi utca környékén
valami zugszobában lakik, amit te említettél, persze lehet, hogy azért, hogy
szem előtt legyen.
szántó piroska: – És akkor már 50 éves volt, ez nem fiatal korában történt.
albert zsuzsa: – Igen, miután ő 49-ben Kossuth-díjat kapott, 51-ben József
Attila-díjat, mondja ez a lexikon, és 54-ben Kossuth-díjat, utána persze nem
csinálta azt, amit kellett volna, és akkor megkapta ezért is a magáét.
csukás istván: – Én később ismertem meg, és ellentétben Palival és Matyival,
Piroskával, én a verseit ismertem meg először, akkor még jártunk a Múzeum
körúti antikváriumba, még mi is járhattunk, csóró egyetemisták, fillérekért
lehetett könyvet venni, többek között megvettem az ő első verseskönyvét, a Csuklódon
kibuggyan a vér című könyvét, ami megkapott, mert hiszen olyan furcsa cím,
hogy elkezdett az ember gondolkodni, ki lehet. Én akkor még nem sokat tudtam
róla.
domokos mátyás: – Illyés írt erről bírálatot a Nyugatba.
csukás istván: – Igen, és furcsa módon, nyilván arról van szó, hogy egy más
generációból, bőven más generációból, és más oldalról szinte a kezdettől fogva
egy vidám, játékos valaki, rettenetesen közvetlen volt velünk is, tehát
vicceket lehetett vele csinálni. Az első az volt, hogy elneveztük ZZ-nek, Zengő
Zivatarnak. Akkor másfélszeres Kossuth-díjasnak, mert másfélszeres
Kossuth-díjas volt, ha jól tudom, de lehet, hogy nem jól tudom, egyik
Kossuth-díját közösen kapta Kónya Lajossal. Vagyis játékos, vidám, közvetlen
volt, és végül is nem volt ő olyan öreg akkor, annyi, mint most én. Benne volt
a Hungária-beli játékokban, amikor elmebajig dúltak a gyufázások meg a
lehúzások, de ez még mind nem volt elég, hanem utána még a szomszédban volt a
Valóság szerkesztősége, Zelk volt az, aki mindenféle skrupulus nélkül, tíz
forinttal a zsebében átjött velünk huszonegyezni. Aztán a lóversenyről nem is
beszélve. Én akkor épp otthagytam a lóversenyt, na de ő az egyik legnagyobb
magyar lóversenyzővé nőtte ki magát, hogy így mondjam. Pénz nélkül
természetesen, mert hiszen akkor nem volt az olyan szokatlan, hogy valakinek
nincs a zsebében egy fillér sem. Ő ingyenbelépőket kapott, azért mondom többes
számban, mert többet is, de hát akkor volt az, hogy a Lóverseny Vállalattól
híres írók kaptak ingyen belépőket, ami igen jó pénz volt, mert ha csak
darabonként tíz forint is egy belépő, akkor is valami háromszázvalahány forint
egy havi bérlet. Ezt a Zelk rögtön eladta, hát nem rögtön, egy hét múlva, és
akkor bement, hogy elvesztettem. Én legalább háromról tudok, a harmadikat már
olyan nehezen adták oda neki. De nem ünneprontó az, amit mondok. A másik nagy
történet a kezdő rúgás. Akkor az MLSZ-ben valamelyik marha kitalálta valakinek
az utasítására, hogy híres emberekkel, színészekkel, írókkal rúgassanak kezdő
rúgást, 500 forint volt egy rúgás, ami nagyon nagy pénz volt akkor.
Az MTK meg a FRADI fölállt, és odaállt Zelk, és elvégezte a kezdő rúgást. De
nem ez a poén, hanem fölvette a kezdő rúgás 500 forintját, és nem ment el a
kezdő rúgásra. Ilyen történetekre örömmel emlékszem, mert kicsit komor képet
kaptunk eddig, ami egyébként megfelelt a valóságnak, hát hogyne felelt volna
meg, majdnem meghalt a háború alatt, aztán meg börtönben ült. Én már arra
emlékszem, 58-ban, ahogy kijött a börtönből, bárhová el lehetett vele menni,
illetve inkább ő jött velünk mindenhova, tehát lóversenytől a kártyaszobákig.
réz pál: – Ez azért volt, mert rémes lakásokban lakott.
csukás istván: – Is, Pali.
réz pál: – Kávéházakba is azért jártak az akkori írók, mert nem volt lakásuk,
vagy rossz lakásuk volt.
csukás istván: – Végül is Zelknek a végén is volt egy szép lakása, a Menyecske
utcában, de közben is volt, amit a Mezeitől kapott.
réz pál: – De ne felejtsd el, Pista, hogy Zelk a két háború között, amikor
illegálisan fölkerült Szatmárról Budapestre, és folyton ki akarták toloncolni,
azt hiszem, egyszer ki is toloncolták, szinte ágyrajáró volt.
csukás istván: – Persze, biztos meg is írta.
réz pál: – Reflexeiben volt, hogy őneki a kávéház az otthona.
csukás istván: – Akkor talán mégiscsak van annyi értelme, amit elmondtam, hogy
hihetetlenül derűs és életerős lélek. Soha nem panaszkodott nekünk,
fiataloknak, ezt komolyan mondom, mikor már beteg volt, és emlékezz, Pali, te
is ott voltál, hárman látogattuk meg Zelket Orbán Ottóval, és törtük a
fejünket, hogy mit vigyünk? Arra nem emlékszem, ti mit vittetek, arra viszont
emlékszem, hogy én egy pakli magyar kártyát vittem, amit, mikor bementünk,
Zoltán rögtön a párna alá dugott, és megvárta, míg kimegy Erzsike, hogy akkor
játsszunk. Mondtuk, hogy az Ottó nem tud ultizni, te nem tudsz ultizni! Végig
benne volt ez a játékszenvedély. És ez nem csinált volt, azt hiszem, ez őszinte
volt.
albert zsuzsa: – Valószínűleg az életben maradáshoz és a költőnek maradáshoz
erre szüksége volt. Öregkorában mesélte, akkor én is ott voltam éppen, és ezt
meg is írták, hogy akkor, amikor munkaszolgálatos volt, egyszer csak rájött,
hogy nem tud járni, órákon keresztül való hóban fekvés után, amikor szaladni
kellett, akkor egyszer csak fel tudott ugrani. És ugyanez a lábfájás jött
vissza öreg korában.
réz pál: – Ezt elmondta a Don-kanyar filmben is. Egyébként, ha már az utolsó
időről esik szó, Zoltán a Róbert Károly körúti kórházban feküdt, a legvégén
átvitték a Kútvölgyibe, mind a kettőben többször is voltam nála, különböző
emberekkel. Volt egy szokása, már régen is: felhívta az embert telefonon, késő
éjjel is, és azt mondta: Írtam egy verset, beolvasom. Egy olyan költő, akiről
Illyés meg Radnóti meg Vas István meg Kassák mondta, hogy jó költő, szóval,
volt egy-két bizonyítéka önmagáról, ennek ellenére hihetetlenül fontosnak
tartotta, hogy amint ír valamit, rögtön felolvassa és megkérdezze az ember
véleményét. És ez volt mindig utána: mondd, Pali, vers ez?
szántó piroska: – Nekünk is ezt mondta.
réz pál: – Nyilván. A kórházban, mikor bent voltam nála, akkor is felolvasott
egy négysorost, azóta se jelent meg, fejből tudom:
„Seggem alatt ágytál, faszomban katéter,
Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel?”
Elmondta, aztán felemelte a kezét: – Vers ez, Pali? Mondom, gyönyörű, élet és
étel, ugyanaz a négy betű, ezt talán még senki sem vette észre. Egyébként ez
még a jobbik állapotában volt. Egy rabló feküdt mellette, a Keleti
pályaudvarnál verekedett, darabokra törték, ez feküdt ott gipszben, nyakig,
Zoltán nagyon jóban volt vele. Zelk ugyanis azért is fantasztikus volt, mert
olyan ember volt, aki mindenkivel jóban tudott lenni. Két ilyen embert ismertem
életemben, Kormost és Zelket. Társadalmi osztálytól függetlenül, mindenkivel, a
gróffal és prolival, a jó íróval és a rosszal pillanatok alatt a lehető legjobb
kapcsolatba került, hihetetlen természetességgel. Nem volt benne sem
arisztokratizmus, sem alázat.
szántó piroska: – Te mesélted Malamudot, Malamudot, aki elment hozzá, nem
tudtak egy büdös szót se beszélni egymással, leültek, és elkezdtek sírni mind a
ketten. Az illető, aki mondta nekem, azt mondja, mit csináljon két zsidó
egymással, sír.
domokos mátyás: – Talán Pista mondta azt Zoltánról, hogy egy abszolút
pontosságú koordináta az életemben, egyrészt félelmetes memóriája van, tehát ha
Pista valamiről úgy érezte, hogy nem tudja pontosan, megkérdezte Zelket,
másrészt, azt hiszem, ő mondta róla, hogy a szó nemes értelmében van benne
valami az örök Slemilből, hiába másfélszeres Kossuthdíjas, hiába tör föl, ő egy
örök Slemil, és erre egy történetet én is el tudok mondani, hogy a pénz nélküli
lóversenyjátékos egyszer nyert egy nagy összeget, a 60-as évek első felében,
tizenvalahány ezer forintot. A metamorfózis volt csodálatos, bejött a
Hungáriába, amikor a kávéházi rész a Körúton volt még, és mint aki a bölcsek
kövének a birtokába jutott, főleg és elsősorban Csurkának magyarázta, hogy te
nem jó szisztémával játszol, amiben egyébként igaza volt, mert úgy nem lehet,
ahogy te csináltad, és kifejtett egy olyan játékfilozófiát, olyan megbocsátóan,
de olyan átéléssel, hogy nem szabad egyszerre mindent kockáztatni, hogy
mértéket kell tartani, tartalékolni kell, ti ezen nevettek, mert én nem ismerem
a lóverseny-morált.
réz pál: – Nem ez.
domokos mátyás: – És Csurka hallgatta, engedelmesen, és látszott, hogy esze
ágában sincs megfogadni.
réz pál: – Egyébként erről az jutott eszembe, hogy Malamuddal ugye nem tudtak
beszélni, mert Zoltán nem tudott semmilyen idegen nyelven. Ha volt autodidakta,
Zelk az volt. Alig járt iskolába. Nem sokat utazott, azt hiszem, Bécsig jutott
el meg Varsóig, Moszkváig, Szófiáig. Párizsban soha nem járt, egyébként héberül
tudott egy kicsit, talán az apja miatt, aki kántor volt, néhány szót tudnia
kellett.
albert zsuzsa: – Valahol olvastam, hogy azt nyilatkozta, hogy ha még egyszer
kezdené az életét, szeretné elvégezni a gimnáziumot.
szántó piroska: – Hatodikból maradt ki.
réz pál: – Olyan füle volt a vershez, hogy Appollinaire-ről fontosabbakat
tudott, mint én, aki francia szakos vagyok, és írtam egy könyvet róla.
Elképesztően értett irodalomhoz, főleg a magyarhoz persze, de a
világirodalomhoz is, főleg a költészethez, Vas Pista azt mondta, hogy ha írt
egy verset, Zoltán véleményére volt mindig a legkíváncsibb.
szántó piroska: – Nem mintha végighallgatta volna Pistát, mert előbb felolvasta
ő kéthárom versét, és aztán azt mondta, és te írsz mostanában? Az ötvenes
években persze nem.
réz pál: – A fiatalokhoz kiváló érzéke volt, pontosan tudta, hogy ki jó és ki
nem. Nekem, mint egyetemet végzett sznob irodalomtörténésznek meg kritikusnak
ez azért volt fontos, mert volt egy olyan képzetem, hogy a műveltség nagy
tárgyismeretet feltételez, és elég hosszú ideig tartott, amíg megértettem, hogy
van ennél lényegesebb dolog is a műveltségben, az érzék a dolgokhoz, és ami
nagyon lilán hangzik, a lelki műveltség, és ez Zoltánban abszolút megvolt, mint
ahogy – nagyon hülye analógia lesz – gyakran Veres Péterben is megvolt.
domokos mátyás: – Nem is hülye analógia. Egyébként vonzódtak egymáshoz. Lehet,
hogy ezen az alapon.
szántó piroska: – Zelk mesélte, hogy valahol írta Veres Péter, esküszöm, nem
tudom, hol, de Zelk nem hazudott, csak játszott, ilyet nem hazudott, hogy olyan
nyomorúságban voltunk, már mi, magyar katonák, hogy Zelk Zoltán barátomról, a
munkaszolgálatostól kértem kölcsön egy kis szalonnát. Ami vagy igaz, vagy nem,
de Zelk, ha lett volna szalonnája sem adott volna.
albert zsuzsa: – Ők ott jóban voltak.
domokos mátyás: – Na de az nem terjed a szalonnáig.
réz pál: – Egyébként Veres Péter is büntetésből volt ott, nem tudom már ezt
pontosan, de őneki se volt jó dolga azért a háborúban, azt nem lehet mondani.
szántó piroska: – Mielőtt Pistával legálisan összeköltöztünk, én rettenetesen
szegény voltam, és nem volt munkám, és fejfájós voltam fiatal koromban, egészen
addig, amíg öregasszony nem lettem. Elmentem Zoltánhoz, hogy ne haragudj,
kombinált port szeretnék venni, akkor még használt nekem, Zoltán azt mondta,
nézd, ez 60 fillér, inkább adok neked egy fél kombinált port. És elővette a
zsebéből a kombinált port, olyan volt, mint két hamutartó piciben, szétmérte,
és egyiket ideadta.
réz pál: – Mint a szegény asszony a könyvét. Sokat járt hozzánk az utolsó
években, nem a betegsége idején, hanem a Sinka Erzsi előtti időben. Nálunk, ha
kinéz az ember az erkélyről, van egy óra, és azon lehet látni az időt, erre azt
mondta Zoltán, milyen szerencsétek van, hogy csak kinézel az ablakon, és tudod
a pontos időt, nekem nincs egy órám sem, ez azért képtelenség, nekem viszont
telefonom sincs, nem tudom felhívni a pontos időt, nektek az is van,
sokszorosan be vagytok biztosítva. Klári imádta Zoltánt, de ki nem imádta,
kiment a konyhába, behozott neki egy vekkert, és azt mondta, Zoltán, itt van.
És akkor Zoltán persze tiltakozott, de aztán elvitte természetesen a vekkert.
Egyébként ezt meg is írta, név nélkül, így fizetett írással, ő egy katonatiszt
volt. Ahogy ki tudta énekelni az ember szájából a sajtot, az nem volt
mindennapi.
szántó piroska: – Zelk édes ember volt, ezt még egyiktek sem mondta ki, csak
azt mondtátok, hogy nagyon jó kapcsolatot tudott teremteni, édes lény volt,
ugyanakkor föl kellett volna néha pofozni. Mert olyan dolgokat mondott az ember
pofájába... Azt is tudnotok kell, hogy nagyon-nagyon boldog volt, amikor lakása
lett és autója lett, és ezt számítsátok bele és bocsássátok meg neki, amit
mondtatok, a zömök férfiú és a hasonló dologgal; olyan nagy dolog volt az
ágyrajáró, kis szekeret húzó és abból élő tanoncnak, mert egy időben az is
volt, az, hogy őneki lakása van, hogy érte kocsit küldenek, hogy ő lapot
szerkeszt.
albert zsuzsa: – És hát hogy mondjuk, életben maradt.
réz pál: – Nem nekünk kell megbocsátani Zelknek, ő bocsásson meg nekünk.
szántó piroska: – Soknak járt a pofája, de az nem tudja, mit jelent az, hogy
szemétládában aludni, mert ő tényleg részben ott aludt. Elvették abban a
pillanatban a lakást, ahogy lecsukták, és még valamit tudnotok kell, ami nagyon
fontos, hogy Irén, a felesége, Isten nyugtassa, a lebukottak feleségei között a
legnépszerűtlenebbek közé tartozott. Zelk sejtett valamit, mert ránk bízta, azt
mondta, hogy azért Irént látogassátok meg. Zelket elvitték este, másnap reggel
Irén már kórházban feküdt gyomorvérzéssel, és akkor mentünk hozzá.
réz pál: – Véletlenül tanúja voltam egy történelmi jelenetnek. A
Déry-tárgyalást a Fő utcában tartották, négy vádlott volt, Déry, Háy, Zelk,
Tardos Tibor. Attól féltünk, hogy halálos ítélet is lesz a perben, mert
fölmerült, hogy az első vádlottat halálra ítélik, ezt mesélték a városban. Zárt
tárgyalás volt, csak a feleségek vehettek részt, és Böbe, vagyis Déry felesége
meghívott néhány embert a Háyék lakására, az a Vízivárosban volt, közel, hogy
ott várjunk, ahogy végeztek a tárgyalással, odajönnek az asszonyok, és
elmondják, mi történt. Ott ültünk vagy nyolcan, órákat vártunk, lehúztunk
egy-egy könyvet, olvastunk, az egész egy Kafka-jelenet volt. Aztán megjelent a
négy asszony, és elmondták, hogy Déry kilenc évet kapott, Háy hatot, Zelk
hármat, Tardos egyet, ha jól emlékszem, és nekem az tűnt föl, hogy ez három
polgári nő volt, nem rosszat akarok mondani ezzel, Irén viszont proliasszony
volt, szoc. dem. proli asszony. Irén bejött, leült, egy szót nem szólt,
összeszorította a fogát, és amíg a többiek kitörőbben viselkedtek, ő egy
Kassák-regény hősnője volt, és ezt nem megjátszotta: ilyen volt. És azt mondta:
Zoltánom ki fogja bírni, három év hosszú idő, talán megharmadolják, majd jól
fog viselkedni bent, kibírta a munkaszolgálatot is.
szántó piroska: – És éppen ezért nem gondoltak őrá, úgy viselkedett, ahogy
engem is neveitek, mint az egész tegnapi asszonyokat nevelték, ilyenkor nem
szabad az embernek rezdülnie, de éppen ezért a legkevesebb részvétet és együttérzést
kapta, kizárólag mitőlünk kapott. Nem is volt kellemes.
Tudnotok kell azt, hogy hogyan kezdtük el újból a kapcsolatot Zoltánnal, mert
azt mondanom se kell, hogy volt egy idő, amikor nem érintkeztünk, mindnyájunk
hibájából, az 50-es években, amiben egyformán hibásak voltunk mi is, és ő is.
Amikor kiszabadult a sittről, akkor írt Pistának azzal, hogy csak ti törődtetek
Irénnel, köszönöm. Én mindig ebben a presszóban vagyok, elfelejtettem a nevét,
és ott van a pribékem is. Gyere el. Pista elment, és akkor Zelk megmutatott
neki egy pasast, azzal, hogy ez mindig ott ül, és őt nézi, ez volt a pribékje,
és Pista azt mondta, miért nem mész egy másik presszóba? Hát ez van
legközelebb, mondta Zoltán, meg jó a kávé, meg ismerem a kisasszonyt, meg úgyis
utánam jön ez a rohadék, tehát nem érdemes, ellenben adok neked egy verset,
azért mert ti ilyen kedvesek voltatok Irénhez, és a következő verset küldte:
Panni, Piri, Pista, milyen kedves lista.
És a kiscicájuk, mert ő sem Kismiska,
Üdvözli őket Zelk Zoltán, ki nem virilista.
domokos mátyás: – Még azt említsük meg, mert ez Zoltánnak nagyon fontos volt,
hogy mennyire vonzódott ő Nagy Lajoshoz, és ezt a vonzódást Nagy Lajos
viszonozta. Én nem tudom elfelejteni, hogy valahányszor erről beszélt Zoltán,
mindig szóba hozta nagy büszkén, hogy Nagy Lajos egyszer azt mondta rá, amikor
belépett Zoli a kávéházba, talán a Bucsinszkyba, „ni, itt van Zelk, hát ez sem
egy Dzsingisz kán”. Ez valami olyan rettenetes boldogsággal töltötte el
Zoltánt, amit nem tudok egyébként megfejteni, csak az lehet a magyarázata, a
Nagy Lajos figyelme, hogy ebben benne volt Nagy Lajosnak ez a „kifordított”
szeretete.
szántó piroska: – Óhatatlanul következik az Aczél-történet, a Hungáriában
történt, éppen a lehúzások kellős közepén tartottunk, amikor is egyszerre csak
Zelk, de Pali is ott volt, Ádám biztosan ott volt, mert Ádám mondott egy szót,
amit nem szokott mondani, és Pista biztosan ott volt, sőt én is ott voltam, és
miután én nem játszottam, szemben ültem a karzattal.
Tudjátok, hogy van, lent van a mélyvíz, és ott a karzat, és Zelk egyszer azt
mondja, az istenért, gyerekek, itt van Aczél. Na és, mondja Pista és Ádám, és
itt az Aczél, neki is szabad. De most kértem kölcsön tőle betegségre 250
forintot. Erre mit mondott Ádám. Miért 250-et, te hülye. Azt mondja, sokkal
plauzibilisebb összeg volt a 250, mint hogyha... Na és akkor áthajolt a
korláton Aczél, és a következőt mondta: Ugyan Zoltán, egy percig se hittem el.
Játsszál csak nyugodtan.
albert zsuzsa: – Mondjátok el, mi is volt a lehúzás?
csukás istván: – Minden magyar papírpénzen van egy sorozat, elől három, hátul
hat, ezek különböznek, mert hiszen ha két egyforma számot találunk, akkor vagy
hamisítvány, vagy infláció van, ezt azért teszem hozzá, mert ezzel indokoltuk,
mikor a rendőrök fönt lestek, meg a Népszabadság újságírói, talán még a Zelk
mondta, adjuk az ő szájába, hogy mit csinálunk? Ellenőrizzük, nincs-e hamis
pénz.
réz pál: – Ennek az a története, hogy nyilvánosan nem volt szabad kártyázni, és
akkor kitaláltuk azt, hogy bankjegyeket veszünk elő, valaki mond egy számot, és
akinek a pénzén lévő számai a legjobban megközelítik, az nyeri az egészet. Ezt
játszottuk délutánonként.
domokos mátyás: – Előfordult az, hogy a kávéházat miattunk nem tudták bezárni.
csukás istván: – De be is zárták, és otthagytak bennünket, volt amikor reggelig
is.
réz pál: – Hadd tegyem hozzá, hogy az ún. bohémság, azt nem szerette a régi
rendszer, veszélyesnek érezte, hogy azt a...
csukás istván: – Már az elmúlt rendszer.
domokos mátyás: – Melyik elmúlt?
réz pál: – A szocialista rendszer. Nem szerette, mert azok szuverénebb emberek,
meg... szóval nem szerette.
albert zsuzsa: – Azért is szűntek meg a kávéházak.
réz pál: – Megszűntek a kávéházak is. Zoltán közvetítette valahogy a két háború
közti életet és világot. Zoltán azért is nagyon fontos volt. Nem tudom, ez hogy
van ma a fiataloknál, az irodalomban, azt hiszem, hogy egy kicsit azért
ugyanígy, most már mi vagyunk az öregek, hogy rettenetesen fontos volt az ember
számára, hogy belépjen egy folyamatosságba, annak a folyamatnak lesz része,
amely Csokonai volt, és Arany volt. Az, hogy én Zelkkel együtt ülhettem, aki
Babitsnak írta a verseit, aki bohém volt, ezek lényeges dolgok voltak az ember
számára. Zoltán ezt tudta közvetíteni, noha ő nem volt főszereplője a Nyugat-korszaknak,
de érezte az ember, hogy olyan ember, aki ott ülhetett Babits és Kosztolányi
lábainál, méltó volt rá a költészetével, a figurájával is.
domokos mátyás: – És ez a folytonosság-érzés rettenetesen fontos volt Zoltánnak
is. Ugyanis amilyen izgatottan tudta kérdezni, hogy vers ez, Pali, ugyanilyen
halálos izgalommal kérdezte meg Illyéstől, hogy „ugye, Gyula, jut nekem a
magyar költők asztalánál, ott a sarkánál legalább egy hely?” És erre válaszolta
azt Illyés, hogy ez az asztal kerek asztal. Ez innen eredt, ebből született.
Zelknek ebből a valódi szorongásából, hogy neki ott kell hogy legyen a helye,
és ott is van. Azt hiszem, nem közöttünk, de nincs a magyar költészet olvasói
között olyan ember, aki ezt kétségbe vonná.
szántó piroska: – Úgy volt a kép teljes, hogy az ún. magas sarkú múzsáért
Pistához jöttek a fiúk, de égető szükség volt Zelkre, ezek ketten egymást
kiegészítették, Pistához jöttek komoly dolgokkal, panaszokkal, versekkel,
ilyesmivel, és Zoltánhoz jöttek üdülni.
réz pál: – Ha valakihez hasonlítani kell, ezt egyszer le is írtam, Verlaine-hez
hasonlítanám.
Az az alkat volt, mint Verlaine, marginális, társadalmon kívüli, vallásos lélek
volt végig, szocialista korában is. Nagyon sok köze volt Istenhez, nagyon sok
köze volt hozzá, és annak ellenére, hogy nem...
szántó piroska: – Szívében a szeretet...
réz pál: – ...bokrát elülteti, – akit az isten nem szeret, nagyon megbünteti,
szívében a szeretet bokrát elülteti.
domokos mátyás: – Ez kötetcíme is volt.
réz pál: – Nagy büszkesége volt, hogy a Hungáriában egyszer odajött hozzá egy
lány, és ő fölállt, mindig azt mondta a nőknek, hogy kedves, mit parancsol,
kedves, és akkor a lány bemutatkozott, megkérdezte, leülhet-e az asztalához?
Hogyne. Ez fönt volt, a galérián. A lány leült, és elkezdte mondani a Sirályt,
és mondta, mondta a felét ennek a nagyon hosszú versnek, és Zoltán nagyon meg
volt hatva. A lány abbahagyta. Nagyon köszönöm, mondta Zoltán, és megkérdezte,
hogy hol dolgozik, mit csinál? A lány ránézett, és nagyon határozottan,
egyszerűen azt mondta: A Rákóczi téren. Erre Zoltán fölállt, és természetesen
kezet csókolt a nőnek. Ez nagyon imponált nekem akkor, persze, ma is imponál.
Azt hiszem, ennél nagyobb boldogság nem érhet egy költőt. Ez nagyobb ügy,
mintha egy miniszterelnök gratulálna neki. Nem olyan, mint egy
Verlaine-történet?
albert zsuzsa: – Igen, az érzelmessége is benne van, egy Reviczky-féle perdita
kultusz is, a megalázottak és megszomorítottak pártján állt.
domokos mátyás: – Hát abba született bele.
szántó piroska: – Egy szót szeretnék még szólni Sinka Erzsikéről. Én leveszem a
kalapomat és kezet csókolok Sinka Erzsikének, aki lenyelt mindent, végtelen
türelemmel.
albert zsuzsa: – Hány évvel lehet fiatalabb?
réz pál: – Huszonöt évvel. Szóval Sinka Erzsike irodalomtörténész, kritikus,
akivel öszszetalálkoztak valamikor a 60-as évek végén, ha jól emlékszem, és
összeházasodtak és vettek egy lakást kint az őrmezei lakótelepen, ahol
Kálnokyék laktak és Kormosék, és ott éltek, és Zoltán akkor már nagyon beteg
volt, nagy fájdalmai voltak, kórházból kórházba ment, írta ezeket a
fantasztikusan szép verseit, a Meszelt égbolt című kötetét. Amihez
nyúlt, az vers volt. Iszonyatos fájdalmai voltak, a lába fájt, és Erzsi szegény
ápolta.
szántó piroska: – De nem szegény, nem mártírarccal ápolta, kint bőgött a
konyhában.
réz pál: – Nagyon szép verseket írt hozzá. Az Asszony a hófúvásbant írta
például.
szántó piroska: – „Arcán a hó, száján a hó”, ezt azért írta Zoltán, hogy kapjon
telefont. Kapott is.
réz pál: – Zoltán halála után Erzsi gyűjtötte össze a verseit. Én
szerkesztettem a Zelksorozatot, még az életében kezdtük el, és aztán Erzsi
folytatta. Most írja az életrajzát, amire majd nem lesz kiadó.
domokos mátyás: – Talán nem ünneprontás, ha elmesélem, mert ez is rávall, hogy
valamikor a 60-as évek közepén, újra fölvergődvén a társadalmi hierarchiában,
legalább odáig, hogy nagykegyesen engedélyezték neki, egyébként szociális
meggondolásból, hogy adja ki a Szépirodalmi Könyvkiadó az összegyűjtött
verseit, egy ördög a fülébe tette a bogarat, hogy Te! tedd bele a
Sztálin-eposzt, hiszen sorra fizetnek stb. Zoltán egy darabig vívódott, aztán
kifejtette, hogy ezt ő meggyőződésből írta. Elmondta a kiadó folyosóján
nemegyszer, hogy neki mit jelentett Sztálin akkor, a két háború között, a
többszörös elnyomatásban, milyen reménységek fűződtek hozzá, ő ezt szívből
írta, ő ezt vállalja. Betette. Óriási konsternációt okozott, nem a kiadóban,
hanem a kiadói főigazgatóságon és a pártközpontban. Mert két dolgot tudtak az
opportunisták: az egyik az, hogy ezt nem lehet megjelentetni, a másik az, hogy
ezt nem szabad kimondani, hogy nem lehet megjelentetni, mert közben állandóan
arról volt szó, hogy a világ kontinuus... ebben a kommunizmusban, csak éppen
folyton át kell írni a történetét. De ezt kimondani se szabad, ezt tudni kell.
Ezzel a gesztussal Zoltán megszegte ezt az íratlan törvényt, és nem tudtak
ezzel a dologgal mit kezdeni, aztán persze akadt egy hősies ember, aki közölte
vele, hogy erről szó sem lehet.
albert zsuzsa: – Egyébként akkoriban, mikor ezeket a verseket írta, hadd
mondjam el, hogy mi volt az ő sírverse, akkor divatoztak a sírversek. „Itt
nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán.”
domokos mátyás: – Ez annyiból igaz, hogy ő megfizette ezt költőként, valóban
elnémult, gombóc keletkezett a torkán. Nagyon furcsa, illetőleg: nagyon
megnyugtató, hogy egy költő, akinek a legfőbb költői adottsága éppen az volt,
hogy csaknem minden verssé válik a kezében, a lélegzetében, évekig nem tud
verset írni. Meg lehet nézni, hogy 1952 és 56 között ő 500 sort sem írt.
réz pál: – Azért írt néhány szép verset akkor is, például az Ultizók a
vonatont, ami kicsit jékelys vers, azzal jött vissza, és 1955-56-ban írt
néhány gyönyörű nagy verset, megint.
albert zsuzsa: – Mikor megtalálta magát.
réz pál: – A korai versei között is csodálatosak vannak. A Zuglói kutyák.
szántó piroska: – Na és ne felejtsétek azt, hogy Na jöjj, szólítsd halott
kutyád.
réz pál: – Egyáltalán, a zuglói versek azok mind gyönyörűek.
szántó piroska: – Pista mindig azt mondta, hogy az angyali hegedűs, és az
angyali cigány. Mindenkinek azt húzta a fülébe, ami jólesett neki.
réz pál: – De nem aljasságból, hanem kedvességből.
szántó piroska: – Nem, éppen azt mondtam, hogy angyali.
réz pál: – Hadd mondjak még egy dolgot. Mostanában azon gondolkoztam, hogy ugye,
nagy politikai változások vannak, meg viták, meg izgalmak; hogy élnék meg azok
az emberek, akik már nem élnek? Ugyanis nagyon érdekelne a véleményük, és úgy
megkérdezném őket, hogy patetikusan fogalmazzak, a bátyámat, a feleségemet,
apámat, hogy mit szólnak emberek magatartásához, különféle eseményekhez. Zoltán
nagyon szomorú volna. Persze, örülne a változásnak, de ha látná bizonyos
emberek változását és egyáltalán azt a hangulatot, ami a magyar irodalomban és
a magyar szellemi életben eluralkodott, Zoltán nagyon boldogtalan volna. Mert
annyira sokfelé tartozott, annyira szocialista is volt, magyar is volt, zsidó
is volt, keresztény is volt, paraszt is volt, minden volt, hogy...
albert zsuzsa: – Van egy ilyen verse, hogy Zsidó, zsidó, magyar, magyar.
domokos mátyás: – Illyés írta róla, hogy a legízesebb beszédű népi költő.
szántó piroska: – Én azt gondolom, hogy Zoltán imádná azt, hogy kártyabarlang
van, hogy a nők olyan nadrágot hordanak.
domokos mátyás: – Amikor mindez van, akkor mindez már nem elég, hogy egy
Zelksorral válaszoljak.
szántó piroska: – Egyszerűen verssé válna benne ez a szűk nadrág, ez a
rulett-klub, minden.
Lejegyezte ALBERT ZSUZSA