Füzi László
Kapcsolatkeresés a világgal
Németh László 1956 után
A világ „ideológiai” felosztottsága 1956 után évtizedekre megőrződött, Magyarország
– az ötvenhatos forradalom és szabadságharc bukása ezt nyilvánvalóvá tette –
továbbra is a Szovjetunió által irányított keleti tömb része maradt. A politikai
élet megmerevedése, majd a lassú s folyton korlátokba ütköző olvadás természetesen
érintette Németh László pályáját. Ha a Tanu időszakát követő, s 1956
őszéig-teléig elvezető időszak történéseinek lényegét Némethnek a kor politikai-ideológiai
történéseit meghatározó erőivel való szembekerülésében láttuk, akkor ezen a
területen gyökeres, az általa megteremtett világ egészére kiterjedő változás
1956, vagy ha az ötvenhatos szerepvállalásának „utórezgéseit” is figyelembe
vesszük, s azokat még az előző időszak részének tekintjük, 1957 után sem következett
be. Korábbi, még a harmincas években kialakított „ideológiateremtő” szerepének
folytatására nem volt lehetősége, műveit sem láthatta csorbítatlanul egyben,
ahogyan többször írta, egy új Tanu indítása is elképzelhetetlen volt
ezekben az évtizedekben.
Miközben Németh László ismét csak átélte a külső világ változásait, 1957-tel
kezdődően, igaz, hogy rendkívül hullámzó módon, s ingatag alapokon nyugodva,
de mégiscsak megváltozott a világhoz való viszonya, mintha már a megbékélést,
a világgal való viaskodásainak elrendezését tartotta volna fontosnak. Annak,
amit tett, vagy ami vele történt, ekkor is önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonított,
régi, felfokozott állapotban fogant szerepvállalásainak öröksége volt ez, ám
ekkor már maga is kereste azokat a formákat, amelyek segítségével kapcsolatba
kerülhetett a világgal. Gyakran került a figyelem középpontjába, ha éppenséggel
nem ő, akkor a szinte már tőle függetlenül létező, s mesterségesen felszínen
tartott „Németh Lászlókérdés” .
Ez a „középpontba” kerülés idegen volt tőle, életét 1957 után is a világtól
és családjától való elvonultságában élte, nagyobbrészt Sajkódon, de voltak olyan
pillanatok is, amikor ismét annak a módját kereste, hogy hogyan köl-
tözhetne Vásárhelyre. Életét visszavonultságban, a különböző elvárásoktól elfordulva
szerette volna leélni, emlékezzünk ismét, ezekkel az elvárásokkal szemben írta
a Gyászt és az Iszonyt, a társadalomban működő szerepformáló
rendszert pedig már korai írásaiban is bemutatta. „Az élet szép ajándékaként
... minden összegyűlt ebben a sajkódi remeteségben, amit az életben vártam –
írta 1958 nyarán volt vásárhelyi tanárkollégájának, Sipka Sándornak –: gondomra
bízott fák, megtalált családi összhang, a tanulás szenvedélye, öröme, amely,
mint Ti is tudjátok, a tanárban azonos a tanításéval.” Ebben a vágyott idillben,
mert leginkább mégiscsak az volt ez, csak töredékeiben teremtett, legkevésbé
pedig megvalósuló, az önmaga tökéletesítésére törekvő ember ugyanis soha nem,
legfeljebb csak egy-egy pillanatig lehet elégedett az általa létrehozott renddel,
még az „Én piszkát” is ledobta volna magáról. Elszakadt volna nemzedéktársaitól
is, de hát ebben is csak az állandó keresésig, mozgásig juthatott, hol önmaga
különállásáról beszélt, hol pedig nemzedéki kötöttségeiről: „Tudod – írta például
1957 januárjában Illés Endrének –, hogy akármennyit szenvedtem kortársaimtól,
énbennem a döntő pillanatokban mindig működtek a nemzedékreflexek...” A visszahúzódás
foglalkoztatta, ezzel együtt pedig a remeteélet feltételeinek kialakítása, a
ránövő betegséggel és az öregedéssel összhangban, de ez az öregedés ismét csak
hangsúlyozottabb volt a valóságosnál, hiszen az időszak „nyitányakor” még évekkel
volt innen a hatvanon. A visszahúzódás mellett pedig megjelentek azok a mozzanatok
is, amelyek a világgal való kapcsolatának rendezését segítették. Ezek a mozzanatok,
nem is lehetett ez másképpen, a politika történéseivel is összekapcsolódtak.
Németh László 1956-ban a maga harmadikutas minőségszocializmusát képviselte,
akkori írásai ezt jól mutatták. November végi Feljegyzése, láttuk
ezt is, a Kádár-kormány ígéreteinek és cselekedeteinek nemzetközi ellenőrzés
alá helyezését tartotta volna követendőnek. Decemberben, legalábbis a Tamási
Áronnak írott levél tanúsága szerint, érzékelte Kádáréknak a magyar sajátosságok
figyelembe vételére való törekvését, bár úgy gondolta, hogy ezt nem sokáig tehetik
meg, mert megbízóik elkergetik majd őket. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy
a felszínen, de ami még ennél is fontosabb, Németh gondolkodásában ezekből az
előfeltevésekből kiindulva történtek meg az elmozdulások. Az erőszak idején
a passzivitást választotta – a füredi szívkórház, majd a sajkódi ház ehhez megfelelő
háttérnek bizonyult. Ebben az időszakban a berendezkedő hatalom részéről érték
ugyan „csábítások”, de azt, hogy ezek mennyire voltak tudatosak, nem tudjuk
megítélni, mert a rendszerépítés jelei abban az időszakban más vonatkozásban
sem voltak felfedezhetőek, így aztán tudatos „forgatókönyv” meglétére nem nagyon
gondolhatunk. Még 1956 decemberében a Népszabadságban, az új hatalom
napilapjában Németh Pártok és egység című írását dicsérő cikk jelent
meg.
„Az egyik legbecsületesebb, az egyik legigazabb írás volt ez, amely akkor nyomdafestéket
kapott” – olvasható a cikkben. Nyilvánvaló, hogy november elején Németh a maga
elvi, nem pedig a későbbi történésekkel számoló taktikai állásfoglalását fejtette
ki. 1957. március 15-e alkalmából, később is ezt a formulát alkalmazták a kitüntetések
bejelentésekor, Kossuth-díjjal tüntették ki, feltehetően azért, hogy a hatalom
az általa képviselt írócsoportnak jelezze a maga békülési vagy éppen a szellemi
életet megosztó, egyes csoportokat kiemelő, másokat leválasztó, háttérbe szorító
szándékát. Mindeközben Németh továbbra is a passzivitás mellett kötelezte el
magát, nem kereste a kapcsolatot a politikai élet képviselőivel, kivéve azt
az egyetlen alkalmat, amikor Illyés Gyulával Kádár Jánosnál sürgették Déry Tibor
és Zelk Zoltán szabadon bocsátását, ám csak addig jutottak, hogy csúnya leckét
és durva elutasítást kaptak Kádártól. Annál hangsúlyozottabban figyelte viszont,
hogy mit csinálnak a népi írók, a nemzedéktársai, ahogyan a többiek is figyelték
őt, a Kossuth-díj elfogadása miatt különösen Féja Géza támadta.
A hatalom balra tolódását, az erőszakos rendteremtés szándékának eluralkodását,
Nagy Imre kivégzését követően viszont változott a helyzet. Ebben a „hullámban”
a népi írói csoportot támadások érték, legerősebben az MSZMP KB népi írókkal
kapcsolatos állásfoglalásában, Németh ekkor sem élt a felkínált válaszadási
lehetőséggel, kitartott korábbi álláspontja mellett, 1959-ben viszont vállalkozott
arra, hogy utazást tesz a Szovjetunióban.
Politikai aktivitása a Szovjetunióban tett út után erősödött fel, értve ezen
azt, hogy számos olyan tanulmányt írt – a Tolsztoj kapcsán írott például a Népszabadságban
jelenik majd meg –, amelyik az adott politikai és társadalmi feltételek
elfogadásával, mintegy azokból kiindulva az országépítés, főképpen pedig a berendezkedés
fontosságáról beszélt. Tolsztoj kapcsán írta, 1960-ban, tehát már a Szovjetunióban
tett útja után: „S ha a mód, amelyet választott, zsákutcába vitte is, az életet
szabályozó filozófiának, a mintaemberben megvalósult győztes életreceptnek az
óhaja mibennünk is megvan, s annál nagyobb lesz, minél jobban kijutunk a szocializmus
harcos, lázasan építő korából, s minél inkább az új épület otthonossá tétele,
a megsokszorozódott művelt elmék magasabb élete lesz a cél, melyre a legjobb
erő összpontosul.” 1961-ben írta a Lakásépítés – országberendezés című
írását, ebben a következőket mondta: „A helyzet (hogy az építészet köréből vegyük
hasonlatunkat) körülbelül ez: az új ország falait nagyjából fölhúzták, a vakolat
még hiányzik, itt-ott, a mezőgazdaságban például, még kőművesmunka is folyik;
de abban már senki sem kételkedik, hogy ami előtte van: az épület, olyan,
amelyben a nemzetnek hosszú időre kell elhelyezkednie. Másrészt, tán mert minden
erő és figyelem az épület felhúzására fordult, s ami létrejött, annyira különbözik
attól, amiben idáig éltünk: nincs világos képünk, hogy e falak közt hogy is
kell berendezkedni, az új bútorok közt hogyan
viselkedünk. Vagyis az állam áll, de polgárainak az életstílusa még nem alakult
ki; ahhoz egy új terv és tetthullám kell, tán szűkebbre szabott, de éppoly fontos,
mint amely a falak emeléséhez vezetett.”
Akár egységes gondolatmenet részének is tekinthetjük ezt a két kiragadott részletet.
Ha így teszünk, akkor a gondolatmenet két összetevőjére kell figyelnünk, egyrészt
arra, hogy a meglévő helyzetet adottságként fogadta el, másrészt arra, hogy
a gondolatmenet egésze a jövőre vonatkozott. Az így kialakított állásfoglalása,
túl azon, hogy a kialakult hatalmi berendezkedés elfogadását tartalmazta, ezen
a ponton kapcsolódott a kultúráról és a formálódó világcivilizációról általa
gondoltak egészéhez. Az foglalkoztatta, hogy az egységesülő világban az adott
népre jellemző sajátosságok miképpen őrizhetők meg, ne felejtsük azt, hogy az
egységesülés a világ egyik részén a szocializmus keretei között megy majd végbe,
már korábban elfogadta, csupán az adott szocializmus jellemzőivel volt problémája.
Azt kérdezte korábban is, hogy a szocializmus elvont világa humanizálható-e,
s most igennel válaszolt a kérdésre.
Azt, hogy miért tette ezt, talán megválaszolhatjuk akkor, ha követjük Vekerdi
László gondolatmenetét. Vekerdi a hatvanas évek elején-közepén keletkezett Németh
László-írások, főképpen az 1946-ban elkezdett, de csak 1963-ban befejezett Iskola
Kakaskúton derűjét vizsgálta, ez a derű egyébként, látni fogjuk majd, Németh
önmagára szabott regulájának az utolsó lépcsője volt. „Mi okozhatta, hogy az
akkori, s ugyancsak nem kevés gonddal és bajjal járó korszakváltás az alapjában
véve inkább borúra, mint derűre hajló Németh Lászlóban a ‘borúra derű’ érzését
ébreszthette?” – kérdezte előbb a vásárhelyi időszakkal kapcsolatban, a kérdésre
pedig azt a választ adta, hogy a derű hátterében, láttuk ezt magunk is az időszak
ellentmondásait és feszültségeit érzékelve, mindennapi tapasztalatai állhattak,
a tapasztalatok beillesztése az ország és a maga életébe. Ennek a nemzeti „borúra
derűnek” az „április fényei ragyognak fel – írta – az Irgalomban”,
s a hatvanas évek elejétől jelentkező országos reménynek adott hangot az
Iskola Kakaskúton, de nemcsak ez, hanem Németh több írása is, ha nem
éreznénk ennek a jelenségkörnek a belső feszültségeit, akkor azt is mondhatnánk,
hogy egész – előlegezzük a kifejezést – sajkódi korszaka. Ez a meggyőződés pedig
azon az érzésen nyugodhatott, hogy – Vekerdi László írta ezt is – a „politikai
és a véle egyre teljesebben azonosuló gazdasági hatalom korlátoltsága, tévedései,
sőt egyre jobban nyilvánvalóvá váló önkénye alatt és ellenére a tudás és a művelődés
tömeges méretű terjedése nem nagyon lesz az országban meggátolható”.
Ide kapcsolódóan számos példát, idézetet hozhatnánk, Németh ugyanis a hatvanas
évek első felében több, a szentenciák általánosításával bíró írást tett közzé,
ezek közül csak egyet idézek, az 1961-ben Péten elmondott, Ha most
lennék fiatal című előadását. Ha azt kérdeznék, mondta, hogy mi volt
a földi élet legnagyobb öröme, akkor a tanulást mondaná. „S ha utána azt kérdeznék:
mi az, amiért a földet a történtek után is sajnáltam itt hagyni: azt mondanám,
hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a
hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben megnőtt.” Érzékelte tehát, s nem
is csak a hatvanas évek elejétől, hanem valóban úgy, ahogy Vekerdi László mondta,
a vásárhelyi időszaktól kezdődően a tudásnak és a tudás elfogadásában rejlő
általánosabb tendenciának az érvényesülését, térnyerését, ez a tendencia mélyebben
fekvő és általánosabban ható volt, mint a politikai élet történéseinek sorozata.
A hatvanas években pedig, az idő mozgását követve a kádári konszolidáció ebbe
az évtizedbe torkollott be, a fejlődés és a tudásba vetett hit elfogadása, mindkét
oldalon, tehát Nyugaton és Keleten is, feltehetően a hidegháborús légkörre való
visszahatásként, jóval általánosabb volt, mint korábban – és mint később, tegyük
hozzá ezt a mai világlátásunkkal. A problémák megoldását a jövőbe helyezte,
ennek megfelelően hitte, hogy a történelemnek van értelme, a fejlődés célképzetes,
s hogy a jövő megtervezhető.
Feltehető, hogy akkor, amikor az adott történelmi szituáció elfogadását választotta,
a történelemnek ehhez a mélyáramszerűen ható folyamatához kapcsolta magát. Az,
hogy szerette volna magát ehhez a folyamathoz hozzákapcsolni, nyilvánvalónak
tűnik, annál is inkább, mert gondolkodását valamiféle módon már a Tanu időszakában
is a megtervezhető jövő kötötte le. Így vagy úgy, tény, hogy megérezte a hatvanas
éveket uraló tendenciákat, gondolkodását teljes egészében kitöltötte az évtized
békéje. Ha ennek a megbékélési, a tervezhető jövőre utaló folyamatnak a záró
pontját kellene megjelölni, akkor habozás nélkül vághatnánk rá az 1968-as évszámot,
ahogyan Vekerdi László is írta: „Ennek a lehetőségnek vet véget 1968, s nyomában
a hetvenes és nyolcvanas évek hullámzó világválságai, amelyeknek csak egyik
komponense volt az olaj, s amelyeket mi a gazdasági reformok nekilendüléseinek
és elakadásának a formájában éltünk át. De az csak az újabb, 1990-es rendszerváltással
derült ki, akkor sem egyik napról a másikra, hogy elvesztettük a tanulás és
a művelődés elmélyülésének és tömeges méretű elterjedésének az esélyeit...”
Németh nemcsak megsejtője, hanem előfutára, a maga eszközeivel pedig teremtője
is volt a hatvanas éveknek. Mindaz, amit korábban megteremtett, a válságokhoz
kötődött, főképpen természetesen a Tanu a maga válságokon érlelődött
világlátásával, most azonban, életútja szükségszerűen utolsó, a betegséget és
az öregséget magában hordozó időszakában az összefoglalásra lehetőséget teremtő
megbékélést kereste. Nem rajta múlott, hogy ez a megbékélés, a társadalmi béke
pár éves időszaka nem tiszta, valóban a társadalom által kimunkált alapokon
nyugodott, s az sem, hogy ebben az évtized-
ben új feszültségek keletkeztek. Látta az újonnan keletkező ellentmondásokat,
nem beszélve arról, hogy tisztában volt a két szocializmus-kép, az önmaga által
teremtett és a hatalom által képviselt különbözőségével, szellemi „stratégiája”
így, önmaga által is sejtetten, már az indulás pillanatában feloldhatatlan ellentmondásokkal
telítődött.
Mindezek után is hátra lenne még egy kérdés megválaszolása, mégpedig azé a kérdésé,
hogy vajon az önmagát és a kortársakat is figyelő Németh László miért az elsők
között mondott igent az 1956 utáni konszolidációra – s nem arra a rendteremtésre,
ami a konszolidációt megelőzte, ez a különbségtétel nem kerülhető el. Ez a kérdés
a kortársakat is foglalkoztatta, főképpen azokat, akik a börtönben ültek, vagy
onnét jöttek ki, mellettük pedig az emigrációban élőket, ők az ehhez hasonló
kérdésekről nyíltan beszélhettek. A koalíciós időszak lezárulása óta Nyugaton
élő Cs. Szabó László például a Szovjetunióban tett utazáshoz, s az ennek kapcsán
írott Utazás című darabhoz kapcsolódva mondta: „Az a leküzdhetetlen érzés
támad az olvasóban, hogy Németh húzódozik ettől a teljes, kerek világszemlétől,
nehogy előre megrendüljenek előgyártott tételei a keleti népek jövendőjéről.”
Főképpen azért mondhatta ezt jogosan, mert Némethre máskor is jellemző volt
a jelenségek teoretikus alapon, s nem tapasztalati úton történő megközelítése.
Ugyanebben az időszakban Szabó Zoltán, egykor útitársa Némethnek a nevezetes
romániai utazás során, pontosan határozta meg Németh szellemi pozícióját, s
azt a „használni akarás írói jószándéka” és az „igazság feltárásának lehetetlensége”
közé helyezte.
Az 1961 nyarán írott Utazás című darabban Németh „aktualizálta” az 1956
novemberi Emelkedő nemzet című cikkét is, a főszereplő Karádi tanár úr
által kimondva, hogy a nemzet sorsa, „ha mindent kivonunk, összeadunk: végül
is emelkedik”. De hát valójában nem ez volt a kérdés, mert ez így akkor már
igaz volt, főképpen ha az élethez kapcsolódó gazdasági mutatókat nézzük, hanem,
ahogyan ezt Monostori Imre megfogalmazta, az „emelkedés” morális ára, erkölcsi
és politikai megítélése: „Valójában és voltaképpen a kiegyezés lélektana, a
felelősség és az erkölcsi tehertétel vállalhatósága.” A kérdést, hogy miért
is hajlott a kompromisszumra, ez Németh esetében azért vetődött fel ilyen élesen,
mert ő maga is képes volt a középpontba helyezni a számára fontos kérdéseket,
ezzel még mindig nem válaszoltuk meg, s a rendelkezésünkre álló források segítségével
nem is válaszolhatjuk meg, legföljebb a sejtéseinkről beszélhetünk. A kibontakozó
jövő tarthatta fogva, a kialakult helyzetet tarthatta megváltozhatatlannak,
ahogyan akkor mondták, a „szocializmus alapjainak lerakását” érezte véglegesnek,
avagy éppen az ötvenes évekbeli helyzetére való visszahatás miatt fogadta el
a megváltozott viszonyokat, vagy ismét csak programadó gondolkodóként viselkedett,
akit az általa megsejtett, s gondolkodóként is megélt távlatosság kísértett
meg? A felmerülő kérdéseket szinte lehetetlen megválaszolni, a végső magyarázatban
valószínűleg valamennyi feltevésből szerepet játszhatott egy s más, magam mégis
inkább arra a feltételezésre hajlok, hogy a kényszerűség mellett – mint már
annyiszor – az írói-gondolkodói művét teljessé formálni akaró szándék irányította.
Ha ellentmondásos módon is, de létezett a gondolati megalapozottsága annak,
ahogyan ennek az új szakasznak nekivágott, de az sem feledhető, hogy gondolkodásában
mégiscsak ellentétes, majdhogynem egymással szemben álló elemek kerültek egymás
mellé. 1961 márciusában például levelet írt Kádár Jánosnak, azt tudakolva, hogy
Bibó István felesége adhat-e be kegyelmi kérvényt börtönben lévő férje érdekében,
s szóvá tette, hogy a fegyelmi büntetés alatt álló Bibóval a felesége egy éve
nem találkozhatott, közben pedig jelezte a Bibóval való bánásmód iránti aggodalmukat
is, ekkor történt ugyanis Bibó Istvánnak egy börtönbeli koncepcionális összeesküvés
miatti megveretése. Kádár több mint egy hónap után elutasítóan válaszolt a kérdésre,
a hivatalosság mögé menekülve, mondván, hogy Bibó a „Magyar Népköztársaság törvényes
rendje elleni cselekményeiért reá kiszabott büntetését tölti”, s „a börtönszabályzatot
súlyosan sértő tetteiért kapta fegyelmi büntetését.” Németh ezt követően alig
két hónap múlva írta egyik levelében Kristó Nagy Istvánnak: „A szocializmust
én ma jobban igenlem, mint tizenhét éves koromban, amikor megismerkedtem vele.
(Egy költő barátom szerint az egyetlen igazi szocialista vagyok Magyarországon.)”
Feltehetően ismét a minőségszocializmusra gondolt akkor, amikor szocialistaként
határozta meg magát, másra ugyanis nem nagyon gondolhatott, az adott helyzet
ismerete a többi lehetőséget kizárta.
Mindeközben önmaga számára is nyilvánvaló volt, hogy a szocializmus megvalósított
gyakorlata és a történelemben megmutatkozó folyamat között, nem beszélve a minőségszocializmus
és a szocializmus napi állása közötti különbözőségről, óriási szakadék tátong.
A korábban idézett Kristó Nagy Istvánhoz írott levelét például így folytatta:
„Ezt a nagy gyengéjét – (a szocializmusnak, F. L). – azonban nehéz lesz kiküszöbölni:
a szocialista mezt öltő személy vagy csoportszenvedély zavartalanabbul pusztíthat,
hisz nem lehet rámutatni.” Az egy évvel később írott, Ha én miniszter lennék
című kultúrpolitikai írásában, ez csak 1986-ban jelent meg, szintén hasonlóképpen
fogalmazott: „A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám
Achilles-sarka, hogy az irányítók, azzal, hogy szocialistának vallják magukat,
de nem azok vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat
kapnak mások tönkretételére.”
Saját műveinek sorsában is megtapasztalhatta a cenzúra, az irányított közlés
jelenlétét. Tanulmánykötete például csak tizenhét év elmúltával jelenhetett
meg, miközben regényei, főképpen az Iszony százezres példány-
ban láttak napvilágot, s valóban olvasmányként léteztek, drámáit, darabjait
hosszú szériában játszották, ám teljes művét nem tudta megmutatni a többek között
általa is életre hívott olvasóközönségnek. Joggal írta, 1964-ben, Illés Endrének:
„Általában: helyes-e (még a kiadók szempontjából is), ha néhány könyvem új s
új nagy példányszámú kiadásával unassam meg magam, amikor – műveimnek szinte
a nagyobbik része kiadatlan és ismeretlen marad. A német után most már horvát-szerbül
is olvasható lesz csomó olyan tanulmány, amely magyar nyelven hozzáférhetetlen.
A Válogatott tanulmányokra Veletek is van szerződésem – válogató azonban
nincs. Ha csakugyan még egy iszony-kiadásra kaptatok papírt, nem lehetne ezt
– épp ezzel az érvvel, erre szánni?”
De nemcsak a műveinek sorsában, hanem az őt körülvevő, vagy körülötte feltűnő
kultúrpolitikusok, szerkesztők, szellemi emberek egy részének magatartásában,
sőt, még a hatvanas évek magyar gazdaságában is érzékelte az ellentmondásos
jelenségeket. Naplójába 1964-ben jegyezte be a következőket: „Egyre kevesebbet
dolgoznak az emberek? De hol? A nyilvános népgazdaságban. Csakhogy van egy második
népgazdaság is, az árnyékéletre kényszerített ‘magánvállalkozás’ – mezőgazdaságban
a háztáji, iparban, a tudományban, a káká s a kettőben együtt, kérdés, kevesebb
munka folyik-e, mint régen. Én azt hiszem: több...” Aztán pedig ezt írta: „Az
elsőszámú népgazdaságot a második menti meg. Egy minta-téeszben, melyet meglátogattunk
– (a szilasi volt ez, fogadott szülőfalujáé, F.L.) – ezer disznót nevelt a gazdaság,
s kétszer annyit a háztáji, a mi kőműveseink, amikor háromkor elszáguldanak
tőlünk, megépítik, amire a szövetkezetben nincs munkaerő. Persze ugyanekkor
ez destruálja is, az idő- és anyaglopás csatornáin át. Újabb igazolás: szocializmus-terveimben
épp ezt a két, egymást elnyomó s aláaknázó népgazdaságot akartam összhangba
hozni.”
1963-tól különösen érezte az addigra kialakított kényes helyzetének öszszes
ellentmondását. Ha „útitársnak” is tekintették, korábbi időszakokból átvett
kifejezés volt ez, szinte állandó ideológiai harcot folytattak vele, állandóan
figyelmeztették korábbi s újonnan vétett „hibáira”, mintha egy-egy írót vagy
gondolkodót kalodába lehetett volna zárni. Ahogyan szinte eléje ment a társadalmi
konszolidációnak, úgy érzékelte, lehet, másoknál korábban, a társadalmi szélcsend
állapotának elmúltát, mire az, a hatvanas évek közepétől kezdődően bekövetkezett,
ő már majdhogynem az elmúltát konstatálta, s megérezte egy újabb, a magunk megkésett
állapotai miatt egyfajta korai fogyasztói, tőle teljesen idegen társadalom kezdeteinek
jelentkezését.
Felerősödő reménytelenségére azonban nemcsak a politikai-társadalmi körülmények
hatottak, hanem az is, hogy megtapasztalta az emberi természet megmásíthatatlan
vonásait. Munkáiban az emberi természetet vizsgálta, az Égető Eszterben
is ezt állította középpontba, láttuk ezzel kapcsolatos szép, vallomásos, Kristó
Nagy Istvánnéhoz írott levelét, az emberi természet megváltozásában azonban
nem reménykedhetett. Ezért akkor, amikor az 1957-tel kezdődő újabb írói korszakához
kötődő legfontosabb munkáját, az emberi hit erejét rögzítő Irgalom című
regényét befejezte, a regény hősnőjét már szinte kétségbe esve, kedvét vesztve
engedte útjára. „Szegény, halvány Kertész Ágnes, milyen milliós röhögő kor közé
kell kilépned, az olvasóidat megkeresned...” – írta.
Azt, hogy 1957 után Németh pályáján új írói szakasz következett be, elsőként
Illés Endre rögzítette egy Némethhez írott levelében. Illés jó olvasó volt,
pontosan olvasta Némethet, ám az is lehet, hogy nem mindig a véleményét írta
meg a munkáiról. A Harc a jólét ellen című darab elkészültekor így írt:
„Nem tudom, jól értettem-e (illetve jól olvastam-e): két színdarabot is befejeztél?
A Nagy család harmadik részét és a Jólét-szatírát? Ha így igaz,
akkor a Tanu-korszakot is felülmúlod. Csodálatos!” (Azt talán említeni
sem kellene, hogy a Harc a jólét ellen című darab kéziratát, elolvasása
után azonnal a páncélszekrényébe zárta, ráadásul Némethnek is azt tanácsolta,
hogy jól zárja el, mert nagy bajt hozhat rá ez a darab.) Németh, akinél egy-egy
korszak mindig nehezen formálódott, ezernyi tervből pár (pár? termékenységéről
már volt szó) munka, tanulmány valósult meg, kulcsfontosságú írásait hosszú
ideig nem gépeltette le – A „vallásos” nevelésről című,
az egész ekkori világát bevilágító esszéje például hét évet hevert kéziratban
–, most nem tiltakozott, inkább attól félt, hogy ennek a korszaknak az írásait,
s a korszak belső kohézióját mintha túlságosan is megtervezte volna. „... újabb
tanulmányaimban, főként a pedagógiaiakban, könnyen kezelhető kulcsot adtam a
főszereplőkhöz” – írta Illés Endrének az Irgalom kapcsán, jelezve az
időszak írásainak tudatos megtervezettségét. Az íráshoz, a tanításhoz, az írást
annak is tekintette: tanításnak, a világgal való kapcsolattartáshoz a hitet,
ennek az utolsó nagy alkotói szakasznak a kulcskifejezése lesz ez, már csak
önmagában találta meg.