Vári Attila
A HOLTAK KÁRPÓTLÁSA
A Súrlott Grádics törzsvendégei úgy tettek, mintha nem is érdekelné őket mindaz, ami a városban történik, így hát az ámerikából idekerült parlagfű virágporának semlegesítéséről, a töménytelen reklámszatyor és a csomagolóanyagok visszanyerhetőségéről, múlt századi disznótartási szokásokról s más ily fontos dolgokról beszéltek, de Baloghné, a tulaj felesége, aki nemcsak szakácsművészetéről volt híres, ismerte ő az embereket is legalább olyan jól, mint sütőkemencéje fortélyait... Nos, Baloghné tudta, hogy az urak feszült napokat élnek.
A Mesztic fűszerkereskedés hordára szokásos füstölt heringje helyett libaaprólékot evett, s a katolikus temető őre is gusztusváltozással jelezte nyugtalanságát: abból a kóser szilvapálinkából ivott már órák óta, amelyet Bélyegzőgyártó Kaplun képviselője számára hozattak Máramarosból, s melynek palackja hajdani homokórák időgyűjtő üvegtartályaira emlékeztetett.
Csupán V. (azaz Ötödik) Békai Pál, a Magyar Királyi Államvasutak szárnyvonali váltóőre viselkedett természetesen: bölcsen, filozófiát sem mellőző körmondatokban jelezte, hogy földi ittlétünk egyirányú, a születéstől a halál felé tart, s e folyamatban gyönyörök és fájdalmak közepette tapasztalatot és javakat szerzünk...
– Vagy éppen a szerzés ellentétét, a vesztést gyakoroljuk – mondta Ötödik Békai, aki e mélységeket rejtő eszmefuttatás közepette sem hagyta abba a szalontüdő tunkolását. – Uraim, a szerzés és vesztés összefüggésének megértése után hadd emeljem ki azt, amit mondandó vagyok, hogy a kárt pótolni lehet, de az embert kárpótolni soha!
A mondat utolsó részének patetikus hanghordozása jelezte, hogy hosszú napok töprengéseit összegezi, s a mondat, mint a sivatagi szél, megzörgette a feszültség lombjának száraz faleveleit, s a hangulat mélyén arcukat humuszukkal eltakaró tevehajcsárok iparkodtak biztonságot jelentő karavánszerájok felé... Ilyennek érezte a Váltóőr mondata utáni pillanatot a sekrestyés, s csak később jött rá, hogy a söntés fölötti tükörben látott kép miatt gondolhatott ilyen költői allegóriára.
Odakünn, a Klastrom utcában az Atlantic Circus menazsériája tartott figyelemkeltő fölvonulást, és tényleg tevék vonultak, és tényleg szél zizegtette a száraz leveleket.
– Kárpótlás pedig van – mondta bizonytalan hangon a katolikus temető őre, majd határozottabb hangon hozzátette –, ez, kérem, egy folyamat...
– Folyamodványok folyamata – mondotta a Református Kollégium pedellusa, aztán, mint aki attól tart, hogy túllőtt a célon, hozzátette: – De ez nem a bizonyosság bizonylata.
– Blabla – böffent rá V. Békai. – Itt, kérem szeretettel, nem szavak állnak szemben szavakkal, hanem tények a törvénnyel.
Ezek voltak azok a percek, amikor a társaság visszatért (most már szavakban is) ahhoz a mindenkit foglalkoztató kérdéshez, amit egyszerűen csak Kárpótlásként emlegettek az emberek.
– A tény a legmakacsabb ellenfél – mondta a Mesztic fűszerkereskedés hordára. Ezen a velős kijelentésen mindenki elgondolkodott, s mivel a mondat éppen a
„Súrlott Grádics” zsolozsmázón zümmögő, vagy ahogy Baloghné szokta nevezni: vízmalomkerék sustorgású hangjainak szünetében hangzott el (az abszolút csend kellős közepén), így hát mindenki fölkapta a fejét.
– A tény a legmakacsabb ellenfél – ismételte, s csupán az Édes Lyuk (női zenekarral) újra nyitott kupleráj már kárpótolt tulajdonosa, Elvira, aki büszkén írta a cégtáblán századfordulós betűtípusokkal fölpingált ÉDES LYUK alá, hogy „alapíttatva 1884-ben”, amire az urak úgy reagáltak, hogy megkérdezték, hogy csupán a cég vagy a lányok is... Nos, Elvira volt az egyetlen, aki fölvette a kesztyűt.
– Uraim, a tény az tény, és punktum. Maguk már a törvény szavát sem értik. Itt nem arról van szó, hogy visszamenőleg negyven évet lehet lekamatyolni kárpótlási jegy ellenében az Édes Lyukban, mert a törvény azt mondta ki, úgy döntöttek a honatyák, hogy aki még tud, az ebben a kiizélt, kupleráj világban, elviselt szenvedéseinek arányában, most még élvezhet egy kicsit.
Baloghné keresztet vetett, de nem mert szólni, hiszen Elvira táv-törzsvendég volt, az Édes Lyuk olykor kétnapi konyhakészletét is elfogyasztotta, egy-egy murisabb éjszakán úgy furikáztak a vacsoráért, ritka italokért a kocsik, hogy ideje sem volt a jégveremben hűtött kocsonyának fölengednie, vagy a sütés után hirtelen porcukorral megszórt vargabélesnek meghűlnie...
Baloghné nem szerette a kamatyolás, kettyintés, combhegedülés, megdugás, sőt mi több, az eredendő „baszás” szavakat sem, de táv-vendégeiről tudta, nem azért rendelnek cérnametéltes húslevest, gombás libaaprólékot, mert vágyaikat akarták ekként kulináris mederbe terelni. Éppen ellenkezőleg, kettyintéseik, kamatyolásaik, combhegedüléseik, dugásaik szünetében, a hullámvölgyek félálmot hozó pihenései közepette, az éhségérzet Marianne-árok mélyére lököttek, mielőtt újabb szerelmi Csomolungmák, Csimborasszók magaslatait ostromolnák, úgy fogyasztanak, hogy a Súrlott Grádics tűzhelyén mindig rotyoghatnak majd számukra készült ételek.
Baloghné tehát keresztet vetett, és hallgatott.
Elvira viszont távoztában visszaszólt.
– Maguk kopasz sündisznók, addig illegetik nézeteiket, hogy elmegy maguk elől az állomásból a kárpótlás fekete vonata. Hopplá – mondta fenekére csapva megerősítésként. – Maguknak az állam valami kettyintésfélét ígér, nem azt, hogy a sebeiket nyalogassák, basszom allássan...
Az ajtót úgy vágta be maga mögött, ahogy csak bírta, s dörrenése, mely a váltóállítás hangjára emlékeztette Ötödik Békait, egyben a hangulat végét is jelentette.
– A kárpótlás nem fekete vonat, hanem az irigység sárga villamosa – jelentette ki, aztán csak úgy maga elé dünnyögte: – akkor kárpótolunk.
– Elvégeztetett – vetett keresztet a sekrestyés, és önfeledten gyújtott szivarra az adventi koszorú első gyertyáján.
Baloghné, aki a már jelzett okok miatt Elvirát nem inthette le, most minden dühét a sekrestyésre szórta:
– Az anyja valagán gyújtson szivarra, ne Jézuskánk gyertyáján...
De ezt a törzsasztalnál már senki sem regisztrálta. Az urak az elmúlt negyven év elmaradt kamatyolásaira gondoltak, elveszett, bepótolhatatlan évekre, elkobzott javaikra, s ekkor Ötödik Békai, azaz V. Békai váltóőr kimondta a kimondandót:
– Az állam kettyintse meg a választóit! Mi kárpótolni csak a holtakat fogjuk. Rájuk nem gondolt a parlament.
– Úgy legyen – mondta a temetőőr, aki elmúltak s voltak dolgában szaktekintélynek számított mestersége jogán.
*
Az úr 199... esztendejének egyik december végi napján a temetőőr az elmúlt negyven esztendő temetési bizonylatait, évkönyveket, szomorújelentéseket, sírásói számlákat, no meg a temető parcelláinak telekkönyvi adatait tartalmazó Regisztert összegyűjtve, lelkét teremtőjének ajánlva fölsóhajtott:
– Uram, bocsáss meg mohóságomért, egyetlen nagy fölindulásomban szinte megfeledkeztem más felekezetű kárpótlandó testvéreinkről, a reformátusokról, lutheránusokról, az izraeliták neológ és ortodox temetőiről. Kérlek, uram, irgalmazz... – aztán hangosan is kimondta, hozzátéve, hogy ezeket még valahogy bele lehet suszterolni a kárpótlásba, de...
– Mi legyen a szovjet hősökkel, akik immáron a FÁK, azaz független államok közösségének halottai? Ők kárpótlandók vagy kisajátítandók?
A holtak, melyek egyet jelentettek ebben az esetben a sírhantokkal, bizonyos szempontból mégis csak különböztek egymástól. De a református kollégium pedellusa most is áthidalta a kérdést.
– Ugyebár Belgium létezik, de nincs belga anyanyelv, éppen ezen minta alapján a szovjet hősi halottakat nyilvánítsuk belgáknak, s akkor kétharmad az egyharmadhoz arányban a katolikus és kálvinista vallási felekezetek között oszthatók meg. Így a szovjetek által okozott kár a katolikus és református holtakat gyarapítja...
– Javasolom, hogy a tarkői német SS temető viszont az izraelita holtak kárpótlására szolgáljon – mondta a Mesztic fűszerkereskedés hordára...
– A szovjetekre visszatérőlegesen – kezdte a katolikus temető őre –, a szovjetek között a tatárok, üzbégek, kazahok és csecsenek mohamedánok voltak...
Hatalmas csönd telepedett a temetőőri lakásra, az urak láthatóan gondolkodóba estek, aztán Ötödik Békai, akinek, mint mondani szokás, úgy vágott az esze, mint egy borotva, megoldotta a kérdést.
– Uraim, itt az emlékezet óta csak egyetlen mohamedán sír van, az is a török időkből származik, de nem török, hanem Juszuf Bohandzsics bosnyák cserzővarga síremléke. Ő nem kárpótolható az elmúlt negyven évért. Ergo, ha a szovjeteket úgyismint felszabadítókat, úgyismint a FÁK veszteséglistáját terhelőket, mi itt és most jegyzőkönyvileg a török idők megszállási folyamodványának tekintjük, akkor ezek a volt hősök nem általunk lesznek kárpótlandók – mondta egy szuszra Ötödik Békai. – Tekintsük tehát úgy, hogy a mohácsi vész utáni idő 1945-ig tart.
A temetőőr éppen szavazásra akarta bocsátani az általa Tól-Ig írásmóddal jegyzőkönyvezett javaslatot, s már fogalmazta magában a szavazásra bocsátás formuláját: azaz, hogy hivatalosan a „töröktől szovjetig tartó mohácsi vészként” emlegettessék ez az időszak, de a temetőgondnokság és a temetőőri lakás közötti füves részen föltűnt Elvira. Egyik karján Mesztic-féle ajándékkosár, a másikon egy pávamintás főkötős, térdig érő aligátorbőr-csizmát viselő szőrmebundás múmiaszerű lény.
Ötödik Békai kötelességének érezte, hogy a ház küszöbén föltartóztassa, s ezzel a Gyűlés komolyságát megőrizze, hiszen e kárpótlás férfiak dolga, vallotta.
– Kedves Békai – mondta a múmia. – Én még mindig Jozefa Stefánia Spinelák vagyok – mondta rekedtes hangján, s e hangról a Békai mögé felsorakozó urak fölismerni vélték az Édes Lyuk negyven éve eltűnt üdvöskéjét, aki nem is negyven, de éppen ötven éve a német csapatok kivonulásával egy időben tűnt el...
– Hiszen ez a Lavór – suttogta a katolikus plébániatemplom sekrestyése, de az idős hölgy meghallotta.
– Igen, a Lavór hazajött Amerikából! – mondta tiszteletet parancsoló hangon.
– A lavór, az önök mocskos vágyainak tisztára mosdatója hazatért – úgy mondta, olyan fensőbbségesen, mintha tényleg ezért nevezték volna Lavórnak... – Én vagyok az egyetlen, aki a város minden felnőtt korú férfiját ismerte, fajra, vallásra, nemre való tekintet nélkül – s itt megállt, mert a rendőrségi segédfogalmazó, aki jóval fiatalabb volt, mint a többiek, nyerítve felröhögött.
– Igenis, mindenkit ismertem, s most a tisztességes kárpótlási kielégítés miatt nemcsak tapasztalataimat ajánlom, de USA dollárban lefektetett alapítványom is e célt szolgálja – mondta, és csincsillabundájából elővett egy színes nyomatú papírt, az Alapító Okiratot. – Alapítványom bejegyeztetett, célja a bolsevizmus nehéz éveiben összevissza eltemetettek közötti rangsorolás, hogy életrevalóságuk alapján sorrendet alkossunk a holtak között...
– Hülyeség – mondta a református kollégium pedellusa. – A holtak között már nincsen életrevalósági különbség...
– De lesz – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Jozefa Stefánia Spinelák.
– Már elnézést a gyanúsításért – köszörülte meg torkát Ötödik Békai. – Kegyed úgy képzelte el a holtak kárpótlását, hogy ki mennyi numerát tudott...
– Pimasz! – csattant föl Jozefa Stefánia. – Ki ne mondja! Hogy képzelte, azért csinálok alapítványt, hogy hajdani fuvarjaikat jutalmazzam...? Itt nem, de egyáltalán nem számít, hogy ki hány lövetű volt. Itt most a nyugodalom mélysége a tét...
A törzsasztal örökös tagjai gondolkodóba estek, aztán a Mesztic fűszerkereskedés hordára, aki a kuncsaftokkal való rendszeres kapcsolattartás miatt kifinomultabbnak hitte magát a többinél, azt mondta:
– Mivel egy közös célunk a holtak valaminőképpeni kárpótlása, ennek mikéntjéről, sőt hogyanjáról döntsünk odabenn, s javasolom, hogy azonnal alakuljunk át nyilvános plenárissá. Hölgyeim, jöjjenek.
*
Így eshetett meg az a hallatlan dolog, hogy a Súrlott Grádics törzsvendégei és a negyvenévi elnyomatás hamvából főnixként föltámadó Édes Lyuk vagyoni kárpótlásban részesült utolsó tulajdonosa, Elvira, valamint az Amerikából csupán az igazságosságért hazatérő Jozefa Stefánia Spinelák, a katolikus és református, valamint izraelita temetők kapujára a következő feliratot szerkesztették.
„Tisztelt gyászolók!!
A sírkertben a tényleges kárpótlás miatt csak ideiglenes temetéseket
eszközölünk.
A bolsevizmus negyven esztendeje alatti elföldelések miatti törvénytelenség-ér-
zetünkből fakadó igazságérzetünk szerinti határozatunkig, a hantok lebetonozá-
sa, emlékművek állítása kerülendő.
Halottaik iránti megértéssel, az önök megértésében is bízva
A HOLTAK KÁRPÓTLÁSÁRA ALAKULT
KEGYELETI ALAPÍTVÁNY KÚRIÁJA!”
*
Még egy figyelemre méltó dolog történt. A nyilvánosház cégtábláján, az Édes Lyuk (női zenekar) alapíttatott 1884 szövegrész alatt megjelent egy felhívás: „Kárpótlási jegyet napi áron beszámítunk.”
A hirdetés megjelenése után meredeken zuhanni kezdtek a kárpótlási jegyek árfolyamai.
– Ezek a kurvák tudnak valamit – mondta Ötödik Békai a Súrlott Grádics törzsasztalánál. – Ha csak beszámítanak, az azt jelenti, hogy ez a kárpótlási annyit sem ér, mint egy...
– Ki ne mondja! – kiáltott rá Baloghné, a tulaj felesége, aki köztudottan nem szerette a kamatyolás, kettyintés, combhegedülés, megdugás szavakat...