Lászlóffy Csaba
HADIZÓNA
Pályázatunkra érkezett írás.
(kétarcú történet)
Lupu őrnagyot bosszantották a református papnak a történelmi jogszokásokról összehordott szavai. A győztes nagylelkűségéről hangoztatott frázisra már óvatosabban reagált: a bevonuló csapatoknak egy ilyen legenda, meglehet, jól jön, de neki most elsősorban a minden ehetőre, megszerezhetőre mohó szemekkel tapadó regáti fiúkkal kell törődnie, a kis mokány lovaikat kantár helyett madzaggal vezető rongyos, piszkos oltyánokkal, mócokkal, akiknek a véget nem érő kocogás közben a lába szinte a földet verte. „Bizonyítsátok be az ellenség földjén, hogy a mi népünk mindig igazságosan és becsületesen szokott eljárni!” Volt ideje kiszellőztetni füléből Neculcea tábornok kolozsvári szónoklatát. Azóta sem hall más parancsot felülről, mint azt, hogy aki nem szolgáltatta be a fegyvereket, agyonlőni! Lehetőleg minden értéket elrekvirálni vagy lefoglalni – mindenekelőtt az élelmiszert! (Iaşi-ban, úgy hírlik, ausztráliai lisztből sütik a kenyeret!) A telefont, a postát s nyilván az újságokat cenzúra alá venni! A lakosság az elfoglalt területeken csak nyitott levelet adhat fel...
Az őr most vezette elébe a községi iskola igazgatóját. Trottyant, öregedő férfi, jóllehet vörösben játszó haja még alig őszül. Simára borotvált képe – nem visel kihívó bajuszt – s szemének csodálkozó nyíltsága megnyugtatólag hatna az őrnagyra, ha nem állna elő mindjárt kifogásokkal. Lupu őrnagy eldöntötte magában, nem akarja jobban felizgatni magát, nem kíváncsi a részletekre, a vesztes magyarázatára, ne adj’ Isten, lelkifröccseire, hogy a végén tőle várják el a szégyenkezést vagy legalábbis a szabadkozást.
– Még hogy sírfosztogatás! Semmilyen ürügynek nem dőlök be! – csapott az asztalra az idős embernek hátat fordítva.
Tegnap a verőfényben minden olyan nyugodtnak, zavartalanul normálisnak tetszett. Egyfajta béke, türelem lengte be az őrnagy szívét is a fokhagymaszagú mundér alatt, amint könnyű kézlegyintéssel fordult a készségesen hajlongó jegyzőhöz. (Jobb tolmácsot aligha találhatott volna.)
„Megkérem, közölje az urakkal – mondta románul –, hogy a rend és a nyugalom hívei a védelmem alatt állnak.” Mosollyal várta ki azon a lehetetlen nyelven elhangzó fordítást, kevésbé emelkedett hangnemben folytatta, nem leplezett fölénnyel; s végül becsvágy nélkül úgy érezte, hogy győzelmet aratott. Legalábbis pillanatnyilag. Több nyakasságra számított; ehelyett a vérmes, puffadt arcokról megértést olvasott le, mi több: tiszteletet, mely a megszálló hatóság jelenlétének szólt – személy szerint neki is.
„A boltok kinyithatnak?” – kérdezte a legtestesebb, kopasz alak, kezében zavartan forgatva kerek kalapját.
„Akármelyik percben. Béke van, uraim. A tilalom nem a kocsmárosra vagy a pékre vonatkozik.”
Akkor saját magával is megpróbálta elhitetni, hogy ilyen pofonegyszerű minden. Elég egy gödröt ásatni a főút elágazásánál – az árnyékszéket katonái ugyanis szeparénak használták. (Ilyen kis lyukban, mint ez a falu, nem könnyű titokban tartani a kurválkodást!) Legalább elernyednek egy kicsit, gondolta az őrnagy; a bróm ugyanis elfogyott. Az éjjel neki is sikerült megkönnyebbülnie úgy-ahogy, anélkül, hogy kiborult volna – habár testén a forró lepedőbe csavarva is többször cikázott végig az idült hűléses fájdalom, mint a férfiasságra buzdító gyönyör. Nem szívesen gondolt vissza arra, hogy az asszony közeledése a fülledt hús szagával hatott rá főképp. Reggel kiadósan bepacsulizta a képét, a nyakát meg a hónalját. „Egy ilyen ijedten szuszogó magyar tehénre, mint amilyen ez a Lujzi nagysád, pazarolni a francia parfümömet? Túlzás!” A gombás bélszín is megfeküdhette a gyomrát, hiába ivott utána zamatos burgundit a félkristály vázából. A diszkrét távozás előtt másban volt észlelhető a hatás: percekig kereste ásítozva a kapcáját meg a fuszeklijét. Reggelre már-már hajlamosnak mutatkozott megbékülni a felemás emlékkel; ebben a veszett hajszában – mióta csak ágyúzás és fegyvercsörgés hallatszik! – ez a félreeső település egy kis Oázist jelent. Ébredéskor mintha valami motozást hallott volna a szomszéd helyiségből; visszatartotta lélegzetét. Majd fütyörészve ugrott ki az ágyból. Mindeddig eszébe sem jutott volna egy merénylet. Lehet, hogy egy pócegér incselkedik odaát vele!...
Az iskola folyosóján büdös köd gomolygott; az osztálytermekben a bakák bakancsot keféltek. Szórakozásképpen el-elkaptak hátsó felénél fogva egy-egy füstös képű kölyköt, cigánygyereket hányattak vele, s röhögve várták, hogy kifordítsa zsebeit, de legfeljebb néhány fillér hullott eléjük zsákmány gyanánt.
– Miféle tisztogatás?! – förmedt rá az idős iskolaigazgatóra az őrnagy. – A lepuffantott, kimustrált mén és a kifüstölt kaptárak után egy megcsonkított hullát is a mi számlánkra merészelnek írni?! – Magában ezt gondolta: ekkora pimaszság jó indok lehetne a leszámolásra... Vagy nem jött el a megtorlás ideje?
„Egy szoknyás civil keresi az őrnagy urat” – jelentette az adjutánsa. (Ez még mindig a tegnap történt.) Jóformán föl sem készülhetett a fogadásra, máris beviharzott az ajtón a fekete köntöst viselő pap. Zömök termetű, sűrű, sötét szőrzetű fiatal férfi; arcán a himlőhelyes foltokat s a leplezetlenül elszánt, kihívó tekintetet fürkésző Lupu őrnagy közönséges kinézésűnek, útonállónak is nézhette volna, ha nem visel papi ruhát.
„Nevetséges, őrnagy úr. – Az ifjú lelkész kemény ellenfél benyomását keltette, mindjárt, ahogy megszólalt. – Az ön katonái forradalmi röplapokat keresnek nálam. A lelkészhivatalban. – Lupu önkéntelenül hátrálva mintha meglepődést színlelt volna. – Ne merje tagadni, hogy ön rendelte el a házkutatást?!...”
S a pap mellén karba tett kézzel állt meg az idegen uniformis előtt. Lupu őrnagy kigombolkozott éppen. „Segíts lehúzni a csizmámat!” – szólt az ordonáncának. Talán húzni próbálta az időt?
A választ a fojtott indulat diktálta inkább.
„Tudhatná, hogy ennek a hangnak örökre vége. Eleget uralkodtak itt.”
A lelkész váratlanul lehajtotta fejét. Lábbelije orrát nézte. Csizmát viselt ő is, de korántsem karcsút, fényezettet. Az ő csizmája ráadásul tátogott; az elvásott talp félig levált róla.
„Hivatkozhatnék arra, hogy Isten szolgája vagyok, tehát félig-meddig semleges – kezdte válaszát a pap, ezúttal nagyon halkan. – De hát ön megszálló... és megszállóként viselkedhet. Gyarló gőggel.”
„A megszállásnak egyelőre csak katonai jellege van” – hadarta el az őrnagy a Gherescu ezredestől hallott tartalmatlan frázisszöveget, anélkül, hogy a lelkész kiélezett mondata sebet ejtett volna rajta.
A pap két karja lehanyatlott, miközben bólintani látszott. Most jobban szemügyre vette a karcsúsított derekú, olajozott hajában választékot hordó őrnagyot: rizsporos, kölnivel illatosított rózsaszín arcát is s könnyen felinduló, külsőségektől csábuló egész piperkőc lényét, majd meggyőződés nélkül bökte ki: „Örülök, hogy egyvalamiben legalább egyetértünk.”
„Én nem vagyok köteles önnel egyetérteni semmiben!” – replikázott az őrnagy.
„Az antantmisszió tisztjei garantálták nekünk, hogy a román megszálló hadsereg nem alkalmaz megtorlást a lakosság ellen. Önök különben is átlépték a megengedett határvonalat.”
„Határvonal! – csattant fel az őrnagy ingerülten. – Őseink földjén vagyunk. Miféle határvonalat emleget ön?! A mi vajdáink...”
„Nem szeretnék műkedvelő történész-vitába bocsátkozni – szólt közbe tapintatlanul a lelkész. – A vesztesekhez tartozom. Kiderült, hogy annak a francia alezredesnek az ígérete, miszerint táviratban szólítja föl az önök csapatait a fegyverszünet szigorú betartására, csak porhintés volt: a távirdász ugyanis «tévedésből» Belgrádba küldte el a táviratot, nem Bukarestbe. Ez után a hazugság után...”
Lupu őrnagy fenyegetően lépett a paphoz: „Ön ne merje előttem hazugnak nevezni a szövetségeseinket!”
„Valóban, túl nagy felelősséget vállalnék magamra – szólt akadozva a pap. – Az őrnagy úrnak ebben igaza van.”
Luput a pap szemébe kiülő nem várt aggodalom hirtelen zavarba hozta. Egyenesen, merev derékkal ült le.
„Nekem is számolnom kell a rám háruló felelősséggel” – kezdte, akaratlanul is kissé túl bizalmasan. Kint a város felől kocsik zörögtek. Csak a mieink lehetnek, gondolta; mindazonáltal a kétely jobbról-balról csavargatni kezdte képzeletét. A lelkész homlokát most olyannak látta, mint a nagy udvarokkal, csűrökkel körülvett magas homlokzatú házakét. Vajon ez a pap milyen felekezethez tartozik? Meg szabad-e nősülnie, s ha igen, grófkisasszonyt is feleségül kérhet, vagy inkább csak cselédlányt?!
„Kötelességem figyelmeztetni magát, magukat – folytatta az őrnagy, végre rátalált a megfelelő hivatalos hangnemre – a román állam törvényeire. – A falra kiszegezett térképre pillantott, ott sötétlett rajta néhány falut s egy kis mezővárost megnyomorító ujjlenyomata. Pár tízezer ember ide vagy oda, gondolhatta a lelkész, amint tekintetük találkozott. – Én hűségesküt tettem a királyi dinasztiára. S a győzedelmes román hadseregre!” – fejezte be Lupu őrnagy; s szavaiban már ott bujkált valami, ami elválasztotta őket. A ki nem mondott fenyegetés.
„Az én esküm nem ilyen helyi érdekű” – dörmögte a lelkész.
Az őrnagy, mintha megcsípték volna, felugrott ültéből, és fürge léptekkel körüljárta a hívatlan látogatót. Végül megállt. Az asztalán megpillantotta a cseréptálat. Franciasaláta maradék volt benne. Két ujjával kihalászott a léből egy olajbogyót. Szemügyre vette, aztán bekapta.
„Nekem mindenekelőtt a katonáim ellátását kell biztosítanom!”
A hanyagul zsebre dugott kéz pózával sem sikerült enyhítenie a fojtott hangon, dühét azonban csak később engedte szabadjára, miután a pap bejelentette, tanúvallomást óhajt tenni arról, hogy a román katonák – szám szerint öten – erőszakot követtek el a házvezetőnőjén. Az őrnagy még órák múlva sem tudta elűzni maga elől a pap szavai által megelevenedő garázdálkodás képeit. A lángoló arcbőrrel segítségért kiáltozó, javakorabeli nő, a feldúlt szekrény, a napraforgómagokkal teleköpdösött szőnyegek, a sarokban az emberi ürülék – mindezektől az ő gyomra is háborgott. Ebből elég volt! Méghogy a győztesnek is vannak kötelességei! „Kegyelmet gyakorolni.” Ez a kioktatás nekik szólt, akik a demokratikus változásokat hivatottak gyakorlatba ültetni a megrohadt Monarchia területén.
Elege van a civil dumából! Mintha ezt a kialvatlan képű igazgatót is nem ő rendelte volna be kihallgatásra!
– Monsieur Lupu – az idős ember jóságos hunyorgással leplezi ravaszságát –, önnek tudnia kell azon rendeletekről, amelyek ellentmondanak a belgrádi konvenciónak...
„Nem kerül nagy erőfeszítésembe bebizonyítani, hogy a helybéliek segédkeztek a híd felrobbantásában, s ezáltal temérdek fegyver és muníció a székely hadosztály kezében.” Az őrnagy ezt még nem mondja ki hangosan; noha eleget játszotta már az udvarias – netán engedékeny – gentlemant. Nem engedhet teret az ellenséges provokációnak. „Kisüstis kulacsoktól megrészegülten lövöldöző, a libák ellen hajtóvadászatot indító reguláris román hadsereg?! Ilyen képet őriznétek rólunk? Hát majd kopasztva hajítalak benneteket én is a történelem üstjébe, hogy megpuhuljatok, mint fövő vízben a libák.”
– Ismételd el – szólította fel kimért hangon adjutánsát –, mi történi annak a vörösbérencnek az udvarán? ... Halljuk, mielőtt ez a diplomás úr megint minket vizsgáztatna le törvénytiszteletből – tette hozzá gúnyosan.
– A jegyző úr megindult a paranccsal lovakat rekvirálni – kezdte elbeszélését az adjutáns. Parasztlegény volt, de nem látszott butának; szabatosan adta elő a tényeket, hangköszörülés nélkül, s a katonásan bokázást is elmulasztotta mind az elején, mind a végén, ami úgyszintén dicséretére vált volna bárki civil előtt. Az iskolaigazgató megkeseredetten tért haza a háborúból, és sebesülésére hivatkozva visszavonultan élt a vörösök alatt. Az új fosztogatók előtt is passzív megelégedéssel állt most: „A gabonánk kéne? Megrothadt.” Az őrnagy elégtételét ezúttal bosszúvágy fűtötte: „Ősi erényekben és bűnökben gazdag fajtátokkal mire mentek most, lássam!”
Az adjutáns szenvedély nélkül mondta a krónikává kerekedő incidenst:
– Katonáink eloldották az egyik istállóban a lovakat. Amikor az utolsó is szabad volt, a gazda nagy fia odavagdosta a lapátot egy kőhöz, mire a lovak nekivadultak, egymás hegyén-hátán kirohantak, s mindenkit elgázoltak, aki útjukban állt. A jegyző úr a jászolba bukott, azt mondják, fél szemmel maradt. Két katona súlyosan megsebesült; az egyiket csaknem halálra tiporták a paták.
Lupu őrnagy tekintete elsötétült.
– A vétkest, remélem, kikötötték, mint egy kutyát!
– Gondoskodtunk róla – mondta az adjutáns.
– Az igazgató úrnak talán van valami kifogásolnivalója? – fordult epés hangulatban az őrnagy az idős férfihoz, majd a szék támlájába fogózkodva megkezdte a tulajdonképpeni kihallgatást.
*
A birodalomnak befellegzett. A felesége „hadi”-recept szerint készült teasüteményét ropogtatva is ezen rágódott ő egyvégtében. Amikor utánajöttek, mindjárt tudta, hogy az őrnagy a fia miatt rendelte magához – semmiképpen sem a németektől hátrahagyott óriási marmelád-készlet miatt, amely kézen-közön eltűnt valahol. Az első zavaros hónapokban – hogyan is fejezte ki magát az őrnagy? „Az antant megértést tanúsított jogos területi igényeinket illetően” – ezek szerint még korai lenne, hogy a tettes tolvajt kiáltson.
Feltűnés nélkül, szinte hangtalanul vált meg otthoni környezetétől – keze megpihent valami szögletesen: egy Cicerón vagy a Károli-biblián –, lám, eredendő énje máris melléje szegődött. Az irónia az alatt sem hagyta el, miközben Lupu őrnagy önuralmát vesztve üvöltözött rá, vagy ellenségesen sziszegett. „Ön mit tesz, ha nyüves olajbogyót talál a tányérján – az elején még így szellemeskedett az őrnagy. – Lenyeli vagy kiköpi?” Épp akkor állt bele a fájás a lábába, s eszébe jutott, amit az emberek egymás közt suttogtak: hogy a románok kedvük szerint internálótáborba hajthatnak közülük bárkit. Ő azonban még mindig Shakespeare-rel vigasztalta magát: „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át...” De mert orrgazda-tanya e tartomány – így mondta egy menekülő régi cimborája, ő jóvátehetetlenül, pontosan így vágta az őrnagy szemébe. Később, miután több órára a jeges vízbe állították, ajkára fagyott a mosoly, igaz; a vak pincehelyiségben sötétben látta a dolgokat (talán túl sötéten): elképzelte, hogy egy karrierre vágyó, felfuvalkodott kis katonatisztnek a legegyszerűbb őt első számú ellenséggé kinevezni (vagy talán félreismerné az őrnagyot? Piperkőc, hiú, ha nem is egy potenciális Napóleon!), elrettentő példának is célravezetőbb ez, mint felgöngyölni az egész „összeesküvést”; ahhoz sem az idejéből, sem tehetségéből nemigen futná a falánk farkasnak (Lupunak). Ehhez alkalmasabb egy róka (mondjuk egy Vulpescu). Így hát könnyen lehet, hogy az ő napjai, órái meg vannak számlálva. Ezek szerint nem sokáig gyötri már a reuma (?) Utolsó kívánságához azonban – háború ide, háború oda – ragaszkodni fog. Főtt homárt rendel pikáns mártással. Száraz fehér bor megy hozzá a legjobban... Idáig jutott el az önvigasztaló (önpusztító) nyelvöltögetésben, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki ólálkodik a pince ablakánál. Lehet, hogy a fia.
A kiadós eső után ma feltűnően tiszta volt az ég – errefelé ritka ez a szeplőtlen, szélrezzenéstől sem zavart nyugalom. Ahogy jött, mintha egy néhai, elfelejtett béke ígérete rajzotta volna körül. Méhektől volt sűrű a levegő. A kerti székbe – akkor pillantott vissza éppen – leves körte pottyant a vén, csontos fáról. Még a pocsolyák kerülgetése sem okozott bosszúságot ezúttal neki. Csak egyvalamit sajnált: egész elpazarolt életét! A sok-sok, nem csupán a maga gyönyörűségére tervezett és meg nem írt költeményt meg igaz krónikát. Felesége naplopónak nevezte őt valamikor – be fiatalok voltak akkor! –; ő el-elnézte, amint az asszony távozás előtt feszes kontyba tűzi korán szürkülő haját, s kötekedőn szólt utána (viszonzásképpen), hogy: „Zárdába készülsz?” Egy idő óta hiányzott neki, mint elmaradt becézés, a „Te naplopó!”, s mind kilátástalanabbul rótta tömpe ceruzával naplóvázlatait. Az utolsó bejegyzésekre jól emlékezett még: „A székely hadtesteket elvezényelték. A 21. ezred Bánffyhunyadon, a 32. Zsibón, a két huszárezred Tasnád térségében valahol...” „Pályánkat a sors jelöli ki. Te talán kétségbe vonod? – T. lelkész szavai ezek. Még azzal próbált vigasztalni, egy pohár savanykás bor mellett, hogy a rendkívüli intézkedéseket a körülmények kényszerítik ki ellenfeleinkből is. Mert ők is felebarátaink, Isten gyermekei... és így tovább. (Erről jut eszembe egy hajdani román tanítókollégám méltatlankodása, aki állítólag egy egész brosúrát áttanulmányozott rólunk, történelmünkről. Felháborító! – a lélek szólalt meg belőle, vagy inkább a kisebbrendűségi érzés? – Annyi koronás fő! Annyi öldöklés!...”) A legutolsó beírás summája is jórészt ehhez kapcsolódik: „A román katonák – példa nélküli eset – agyonlőttek egy fehér zászlót tartó parlamentert. Szegény főhadnagy! Egy magyar század felszedte a vasúti síneket, s az ellenséges katonavonatok nem tudtak Tövisnél átkelni. A belgrádi katonai megegyezés értelmében különben a román megszálló sereg nem lépheti át a Marost!... Legyünk különbek önmagunknál végre, ne másoknál.”
Elszunnyadhatott a sötétben. Előbb a papot látta álmában megfonnyadt ábrázattal; ráncos, kopogó ujjai közt a morzsolt föld, mint homokórán, pergett. „Annak a kevésnek, aki itt maradt még, azoknak nem kell pap. A zöme már úgyis szombatot tart.” A kárörvendő hang nem a lelkészé volt. Mintha ördög csúfolta volna meg belülről a hívő ember egész lényét. „A maga fia volt, ugye, aki kiköpött?!” – folytatta a hang, a vallató hangja. Hogy nem ismerte fel rögtön? Az őrnagyé. Badarság volna tagadni előtte (álmában különösen), amit a fiú maga újságolt el otthon, hogy mit tett az őrjárat szeme láttára. „A községházára idegen feliratot! Nem érted?!” Bal kézből képen vágta fiát: „Na és, ha kiszegezték.” A kamasz fiú könnyes szemmel, dacos megvetéssel mérte végig apját. S ő futni hagyta... Az álom összefüggése itt megszakadt. Egy baromfikofa káromkodott most éktelenül, amíg a katonák zsíros földdel be nem tapasztották a száját, majd kiültek a temető kerítésére, ahová a varjak, és lógatták a lábukat. Az őrnagy pedig őt vette célba megint, ráripakodott az igazgatóra, miért járatja a pofáját, hogy a könyvekből csináltak máglyarakást, s annak tüzénél melegedtek az este, mikor csak a nekik kijáró majorságot meg puliszkalisztet rekvirálták el.
Ki szeretné nyitni a szemét, hisz tudja, hogy az egész szörnyűség csak álom. Mióta birkóznak! Egymásnak estek. Nem lehet tudni, ki kezdte. Az őrnagy valamivel magasabb, mint ő, legcélszerűbb lenne elgáncsolni. Most a nyakába kapaszkodik, a körgallérjába, az őrnagy azonban rövid, vastag nyakával forgatni kezdi, s magasba lendíti. Érzi, hogy repül. A hátára esik. Az őrnagy most a mellkasára térdel, ököllel csap a képébe. Ő fulladozni kezd, holott neki állt szándékában megfojtani a betolakodót. Váratlanul beleharap az őrnagy karjába. Várja, hogy felordítson...
Most jut el tudatáig a szöveg. (Úgy látszik, megint kihallgatáson van.) „Amíg ebben a székben ülök – jelenti ki az őrnagy –, kizárt minden törvénytelenség.” Az ő szíve még mindig hevesen dobog. Az őrnagy fürkészőn néz rá, mint aki látja rajta, mit érez, mire gondol.
Köhécsel. Elnyeli a válaszokat. Közben harangoznak. Ha meg lehetne előzni a szokásos balkáni lövöldözést és vérfürdőt. Vagy már itt is hadizóna van, mint mindenütt? Fenyőgallyakkal tömik be a templom falán a repedéseket. Az őrnagy összeszűkült szemmel faggatja: „Miért verik félre a harangot?! Hisz béke van.” És felkacag... A harangon hóharmat ül. Azt bünteti, akit szeret. Az Úr. Vajon melyik? A haragos?