Másvilági séták
Másvilági séták
Térey János A valóságos Varsó című kötetéből
Pályázatunkra érkezett írás.
1. Egy kutya farka
Történt egyszer, hogy Alkibiadész kurtára vágta a kutyája farkát. Nagy
feltűnést keltett: egész Athén róla beszélt. – „Nagyszerű – kacagott fel
Alkibiadész. – Akkor elértem a célomat. Míg a kutyám farkáról beszélnek, addig
nem beszélnek rólam!”
Úgy hírlik, Varsó „valóságos”, mint egy város: vannak utcák, terek, kihalt, ám
attól még színpompás vidékek, porta, Városerdő, Tóvidék, és főleg mert van kint
és bent. A külön világ, úgymond Varsó, „valóságos” hely- és időparadigmákban
testesül meg, válik érzékelhetővé, járhatóvá, miközben se nem érzékelhető, se
nem járható. Mert Varsó a kötet két borítólapja közti világ (Tárgyi valósága
például 80 lap). A „bádogszín egű legénykor vidékei”, „törékeny épületek
története” – olvasom a Házirendben, és máris belátom, hogy ez a kívülállónak
éppen nem eligazítás, hisz ez a szöveg is a „bentrekedtek” nyelvére van
hangolva – újabb megfejtésre váró tartomány Varsóban. A belterjesség
atmoszférája uralja következetesen a megszólalás és szólítás aktusát: van
valaki, aki megnevez Boldogot és Különcöt, aztán kinevez egy „sötét Kuzint”
parancsolónak – többes szám első személy ragjaival rejtőzködik, ám ez lehet
fejedelmi többes is, körülményeskedéséből, pózaiból ítélve.
Ez a valaki – a bennfentes(ek) (– nem tudható, hogy hány: ez a számtalanság is
a természetéhez tartozik) megmutatkozásaiban, színlelt otthonosságával, nem is
álcázott berendező gesztusaival éppen az otthonosság képzetét teszi
parodisztikussá: olyan ez a Varsó, mint egy babaszoba, felnőtt szemmel nézve.
A bizonyíték és a cáfolat egy húron pendül, összejátszanak – létezése
szempontjából határváros Varsó. Mindezidáig a kutya farkáról beszéltünk.
2. Séta, szemlélődés
A kötetbontón a férfi meg a nőalak elmosódik: ottlétük a valótlan, az álom
képzetét kelti. Alinak vagy utaznak – koruk a századelő lehet. A Házirend meg
igyekszik eloszlatni az interpretálni tudás illúzióját: „én vagyok az egyetlen
háziúr” – nem lehet hinni a kedélyes imitálásnak, annak, ami adott, hiszen ez
elsődlegesen azt implikálja, aki adta – a „háziurat”.
A versek beavató gesztusa, az önkényes névadás, az „oda” kalauzolás mind
körülményes előkészítői a seholnak, annak, hogy a séta sehova nem vezet. A
„sehova” itt nem végső felismerés, nem a célhoz közel érő döbbent csalódása –
ez a kiindulási pont, a kezdet, a legelső lépés.
„lakom a helyet, melyet nem könnyű lakni” (A ragaszkodók élete) – a
verssor mondatszerkesztése jellemző módon a „hely” valóságreferenciájának
ötletes kicselezése: a kijelölő mellékmondat a „hely”-hez látszik kötődni a
kérdésfelvetés szempontjából, ám huncut logikával az (ott) lakás milyenségére,
állapotára felel.
Puszta helyszínlelés ez, az átverés egy következő stációja. A „hely”
koordinátáiról később is ennyit tudunk meg. A hely: a tilos, az „advent atya
közelsége, „homályos vizek, a „Phoenixház”, az „advent küszöbe” (A ragaszkodók
élete) – ezek a paradigmák ugyanakkor félreérthetetlenül az ottlévők lépteinek
egy-egy nyoma. Megtévesztő jelentésrétegződés: felcserélhető a nyom és a
léptek, az ottjáró és a vidék maga.
A bemenet szüli a városkaput, a léptek kackiás (hadnagyos) vagy homályos,
settenkedő ábráiban, cselekvésaktusában rajzolódik ki az út, (ott) lakás úgy
van, hogy lakik, otthon úgy, hogy ott-hon van valaki.
Hely-telen helyezkedés: nem Varsó van, hanem kvázi létleletek, nagybetűs
szimbólumok, mint megannyi Varsó–evidencia.
Varsó úticél (A szomszéd) meg az út maga:
A felvonóhidak mögött Varsó vöröslik.
Nem fölötte, nem benne: a helyén futottak. (A védőnő és védence)
Bennelét és a felé való törekvés egyidejűsége: vágyódás és bennrekedtség, a
kitörés céltalansága, lehetetlensége:
Nincs mód, hogy Varsót túlutazzam. (Túlutazni Varsót)
3. Mintha-dialógus, (hiány) hősök
Mindig van valaki, aki beszél, beszámol, önmagáról vall, tanít, fabuláz – a
személyragok dinamikus váltakozása, sokfélesége egyfajta dialógus-helyzet
kényszerét hordozzák: a mintha-dialógus procedúrája ez, és konstitutív része a
beszéd hiánya – nemcsak mert a partner nincs jelen, azaz nem két ember beszél,
hanem mert a költői én önmagában teremti meg mindkettő látszatát, és ezt nem is
titkolja: egy megkonstruált helyzet megkonstruált hősökkel és
dialógus-modellel. Én itt a dialogikus tapasztalatokat olyan értelemben
használom, ahogyan Gadamer ír róla Szöveg és interpelláció című tanulmányában:
a más-lét lehetősége.
„No ne butáskodj”, a vendégtől így köszönök el
„Instállom” így szólítom mozgatóimat. (Szolgálat)
Mesterkélt, monológ-gyanús mondatok, beszédtöredékek, „bekezdések” ezek,
megannyi „apróbetűs kommentár”, feljegyzés, visszaemlékezés.
Nincs beszédtéma: kegyetlenül fölösleges, tőmondatokra aprózott kijelentések,
ellehetetlenült udvariaskodások – megannyi beszédprotézis, és mindez tudatos
precizitással konstruálva.
Tulajdonképpen a folytonos hiányérzet kelt gyanút – fiktív hiány-hős(ök)ről
beszélnék, ha ezzel nem válnék én is gyanússá. (Már ami a megértő-szerepemet
illeti, hisz a heideggeri definíció értelmében a megértés jelenvaló lét.)
Ugyanakkor persze a beszédhelyzet, a kiszólás, a versszerűség maga is gyanúba
keveredik: nem lesz belőle bizarr lárma, bábszínházi felvonás, vagy a babaszoba
képzetéhez társítva: báb-szerepek eljátszása!
A „fiatal hadnagy” például gyakran visszatér: szemlélődik és benne él, járkál,
mozog, egy időben helyzetfelmérő tudósító vagy színpadrendező, és a helyzetnek
megfelelően természetesen a porondra is felkerül. Az elidegenítő önreflexió és
a csapongó, élményszerű világban-lét szerencsés ötvözete a hadnagy.
4. Stílusérték
Nem nehéz rájönni (Térey maga is így nyilatkozik a Házirendben), hogy a kötet
verseinek szövegkonstrukció szempontjából is lényeges ismérve a belterjesség, a
más-világhoz tartozás, ami már néha mondvacsinált, túlhangsúlyozott is. A
nagybetűs, túl sokat mondó szimbólumok halmozására gondolok, megfelelő
szövegkontextus nélkül. Ezek nem is jelölnek, szimbolizálnak, hanem inkább
alternatív világot teremtenek.
A részletek, személyes élmények, individuális jegyek háttérbe szorulnak, azaz a
Varsó-paradigma összefogó, másként felmutató terébe – úgy is mondhatom:
funkcionálisak, másodrendűek, mert Varsóért valóak.
A versenyszövegek tárgyai, dologisága: a város berendezése – jelzi a rájuk
irányított konstruáló-rögzítő kamera, és bár sokféle szögből, perspektívából,
belül- vagy kívülnézetből mutatkoznak, rajtuk van a beállító keze, a
beállítottság mint eszközjelleg.
A bentlévő kívülről látása, rálátása ez: a pusztán ottlévőhöz hozzáadja a
felfedező, figyelő szemmeltartást, a mustráló-konstruáló tekintet tartja meg az
ottlévőt.
Eltávolítás, hűvös idegenség és a beavatott bevegyülő létmódja jellemzi a
szemrevételt – a háziúr van jelen, ott járkál, meginvitál, körülményeskedik,
prézsmitál, ironikus szerepjátékokba kezd. Mindez persze közvetlenül nem tetten
érhető, esetleg a vers nyelvében, képeiben vagy a fiktív személy szerepeinek
köztes zónáiban.
Az egyetemes mítosz romantikus álma is felfedezhető ebben az inkoherenciája
okán minden irányba tágítható, szimbólumaival meseinek ható világban.
Térey világában a nevek, a megnevezés talán még fontosabb, mint a referenciális
alap: szinte tobzódik ezekben az izgatóan érthetetlen, titokzatos, eltitkolandó,
indiános szóképekben, mint „sötét kuzin”, a „nagy Gáncsvető”, „a Sellő városa”,
„néhai Rendbontó” – fétisizál, elragadja a névteremtés mesés káprázata, a
csábos zengés-bongás, olyannyira, hogy végül nem éri utol a képek, maszkok
iramát, nem tud spontánul beléjük költözni: el-elmarad, mert más térben mozog:
Miután – áruló papnő – kimondtam
győzelmes végszavam, ismét a színre
löktek...” (Anesztézia)
A névmágiának retorikai funkciói révén van stílusértéke – olykor ez
helyettesíti a poétikai eszközöket. Hangulatában hátborzongatóan hűvös,
eltávolító.
5. Hangszerelés, játékok (közbevetés)
A versek az öntörvényű hangnemben komponálódnak, és ezen belül nincs színes
alaphang, amihez képest a kötetkompozíció többi hangja harmonikus vagy
diszharmonikus lehetne – a saját egynemű „valóságosságát” felszámolni nem
adható magyarázat, mert jelentésbeli összetartozásnak itt még látszata sincs,
nincs ok-okozatiság, csak részmozzanatok eleve adott, kísérteties egymásutánja:
Fölfeslik minden régi hímzés, elhasad
a függöny, nászruhám a padlóra kerül.
Ezek csupán a délelőtti veszteségek.
A Halálhír, sürgöny egy lihegő
postás inas kezében, úton van ide. –
Szövegét immár szó szerint tudom.
S mikor padlóra hull a sürgöny, megremeg
a spaletta összes ablakomon. (A sirokkó ünneplése)
Nyelve stilisztikailag szegényes, fantáziátlan, sokszor mesterkéltek a
lecsupaszítás, a szántszándékkal prózába oltott, darabos, zenétlen sorok. A
tökéletes Kópia előadásmódját például apáskodó omnipotencia jellemzi, megtoldva
egy vidéki nemesúrra jellemző vállveregető kedélyeskedéssel:
Bizony mi tudjuk: a hírnév
háza nem azonos az élet házával, hiába
díszpolgára a vidéknek a tökéletes Kópia.
De csitt? A kövesútban közeledik
jövendőbelije. Szépia.”
Darabos hétköznapiság szolgál a kívülről szemlélés kifejezésére. Hiányzik az
élményszerűség, és a verssorok retorikai szerepvállalása kissé művi, ráadásul
tanítómeseszerű. Térey nem hagyományos poétikai eszközökkel él – inkább
beszédalakzatokról, retorikai struktúrákról beszélhetünk.
Gyakran botlunk szinte akarattal elrontott, suta prozódiájú sorokba. Otromba,
darabos rímekre is van elég példa.
Pl. „A gondomat viseli és egy új ruhát.” (A kilengések ára)
Alakoskodó, körülményesen archaizált a versnyelv (Bonctani alapvetés), vagy
dagályosan, hősiesen lírai, lépten-nyomon megtűzdelve az irónia gombostűivel (A
vitéz hadnagy).
Máskor hetvenkedő, villanós hetykeség (A donor jogai) jellemzi, vagy éppen
zakatoló, hivatalos üzleti a nyelv, egy „ügymenethez illő” (Biztonságos
ügymenet).
A verssorok grammatikai struktúrájában gyakori elem a művészi cserebere, az
alluzív játék: a mondatrend gyakran tótágast áll, és könnyed, virtuóz léhaság
szabdalja egyenetlenné, félreérthetővé, azaz süppedő közegűvé a verssorokat.
A soráthajlások téblábolása is ilyen: meglebbentik a szövegegység jelentését. A
döccenő bizonytalanság megakasztja egy pillanatra:
A Halálhír, sürgöny egy lihegő
postás inas kezében...”
S mikor padlóra hull a sürgöny, megremeg
a spaletta összes ablakomon... (A sirokkó ünneplése)
6. KLAUZULA
Varsó paradoxona, hogy „valóságos” illúzió, már ami (ott)létét illeti. Ezért
beszéltünk ennyit róla, amiért Alkibiadész kutyájának a farkát is emlegették,
nevezetesen, hogy nincs.
Varsó nonkonformizmusa, hogy maradéktalanul kivonja magát bármiféle ésszerű
evilági struktúra vagy törvényszerűség markából, megtéve magát oknak, okozónak
meg végcélnak is, nem leplezve közben, hogy a valóság, a rendszer
életveszélyesen ellene feszül.
Annyiban valóságos, hogy önmagáért való Varsó-szerű ez a Varsó, ám éppen ettől
elképesztően, szélhámosan valótlan is, hisz nem nyervén létjogot mindattól, ami
varsótlan, minduntalan megsemmisíti önmagát, saját hiányaként tételeződik, hogy
elkerülje a besorolást, meg hogy legyen valami rés, ami a struktúra
irracionális véletlenje – a Más.
Egy bezáruló, hűvösen tartózkodó más-világ. A túloldali város ez – az, ahol nem
vagyok, ami velem mindig átellenben van.
Átjárható a reggel és lakatlan.
Porrá mállott a labirintus: áldott
szűzföldön lépdelek. Anyám ha látna. (Anesztézia)
Hogy járható be, vagy ellenkező esetben, hogy úszható meg? És utána hogy
úszható meg? Ez persze az innenső oldal kérdése. A háziúr a túloldalon van.
MOLNÁR SÁRA