DISPUTA
Egység a kétségben
Elhangzott az erdélyi magyar írók székelyudvarhelyi találkozóján (1995. október).
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Hallgatóság!
Az erdélyi magyar írók székelyudvarhelyi találkozója derék szervezői egy kérdés megválaszolásának a feladatát bízták rám. Így hangzik: Egységes-e az erdélyi magyar irodalom, s ha nem, miért nem?
Mielőtt még a magam értelme szerint kísérletet tennék a válaszadásra, megemlítem, hogy a problémafeltevés engem mindenestől fogva meglepett, és készületlenül ért, újabb, immáron sokadik bizonyságát szerezve közéleti járatlanságomnak. Nem tudom, miről visszhangoznak a berkek, miről folyik a szó, egyebek mellett, a kávéházakban. A témamegjelölés világossá tette számomra, hogy amióta azon fáradozom, hogy főként és elsősorban a dolgozószobámra korlátozzam alkotói jelenlétemet, szükségszerűen kimaradok engem mélyen érintő, a szellemi közéletet megnyomorító gondok észleléséből és megoldásából. Ezért hát, ha emlékezetem nem csal, talán a bennem rejtve lappangó bűntudat miatt is, habozás nélkül elvállaltam az előadás megtartását, és éppen ezt, a tőlem, mint kiderült, legtávolabbnak hittet, hogy aztán, ha jó végre jutunk az erdélyi magyar irodalom egysége tárgyában, akkor újult erővel rohamozhassuk meg a dolgozószobákat, lehetőség szerint ki-ki a magáét.
A bennünket érintő kérdés tehát, mint megtudtam, nem egy, hanem kettő – Egységes-e az erdélyi magyar irodalom? illetőleg: Miért nem? – ám ahogyan ez már ilyenkor lenni szokott, a kérdőmondat első tagja a maga szelíd, jóllehet intranzigens, nem utolsósorban pedig: búskomor válasz-sugallatával máris a második mondattag előtt tárja szélesre a remény szárnyas ajtóját, hiszen, ha válasz van, reménykedik a kérdés, akkor megoldás is van, azért vagyunk itt, hölgyeim és uraim.
Kötelességemnek tartom fölhívni a figyelmet arra is, hogy a kérdés megfogalmazásában nyilvánvaló az a szándék, hogy bennünket, a sokfelől ideseregletteket megkíméljen a bejelentéstől, miszerint az erdélyi magyar irodalom, ebben az apokaliptikus, alig kétséges kimenetelű ezredvégen megszűnt egységesnek lenni, ám ebben a jótékony és mint mondtam, egyenesen kíméletes elhallgatásban magának a találkozásnak az értelme feszül, és ez nem egyéb, mint a válaszadás feladata, mi több: kötelessége, amely alól, láthatják, magam sem tudtam kivonni magamat. Amennyiben tehát ama, lássuk be, fenyegető célt tűzték volna elénk, hogy ünnepélyesen bejelentsük azt, amit a kérdés tapintatosan elhallgat, akkor minden bizonnyal vissza sem ülhettünk volna immár a helyünkre, hanem egymás keserűségében osztozva indulhattunk volna haza máris, széthordva a hírt a kies hazában.
Kérdésünk tehát, összegezzünk most már, egy a bizonyosság tőszomszédságában fogant fájdalmas felkiáltással, amolyan retorikai captatióval indul, utána meg mindjárt a tagadás két szava lép színre – váratlan, de jól megfontolt ütések – az elsőt egy leheletnyi kötőszó, a ha finomítja, de csak azért, hogy a második egy tárgyilagos határozószó dísztelen tálcáján tündököljön előttünk, válaszunkra várván. És még nem szóltunk arról, hogy a szóban forgó egység, mely bizonyosan szertehullt, magát az erdélyi magyar irodalmat érinti, ami vagy azt jelenti, hogy egy erdélyi magyar irodalom helyett ettől, tudniillik széthullása pillanatától számítva több erdélyi magyar irodalom volna érvényben, de legalábbis sokféle, vagy pedig azt, hogy széttöredezvén, egyenesen megszűnt volna az erdélyi magyar irodalom, nincs, vagy legalábbis egzisztenciális veszélybe sodródott, mi pedig azért vagyunk itt, tisztelt egybegyűltek, hogy legjobb tudásunk szerint segítsünk.
Attól tartok, de hátha tévedek, a feltett kérdésben nem a „több erdélyi magyar irodalom”, avagy, nem átallom ismételni, „többféle erdélyi magyar irodalom” nagyszabású ígérete feszül, aminek most közösen örülhetnénk, annak a jelét látva ebben is, hogy egyre inkább emlékké szelídül a múlt, kibontakozni látszanak a lefojtott tehetségek, előkerülnek a kényszerűen, józan megfontolás következményeként elásott talentumok, és szemünk láttára sokasodni kezdenek, elsorvadt hagyományok hajtanának új hajtásokat stb.
Micsoda játszmák mehetnének végbe az irodalomban, gondoljuk meg, nemes versengések, amelyek nyomán persze remekművek születnének, beindulna a lázas tájékozódás, vajon hány román irodalom van Erdélyben, mialatt egy csapásra több magyar, kibontakozna az irodalmi élet, ami után most még csak sóváran vágyakozunk, különböző, eddig ismeretlen üzletágak virágoznának, fogadóirodák nyílnának, amelyek tetemes bevételükből magát az irodalmat támogatnák, hiszen elsőrendű érdekük fűződne ahhoz, hogy jobbnál jobb könyvek várakozás nélkül piacra kerüljenek, mi több, a terjesztésre is gondot fordítanának, mert hát hogyan vehetne részt az olvasó a játékban a művek ismerete híján. Biztosra veszem, hogy a könyvek példányszámát is jól megfontolnák, mert aligha gondolnának arra, hogy indokolatlanul kis példányszámú kiadvány a terjesztés megszervezését sem teszi szükségessé a sok könyv – több gond tiszta és logikus elve, nem utolsósorban pedig tapasztalati ténye alapján.
Nos, ismétlem, attól tartok, de lehet, hogy egyszerűen gyáva vagyok, gyáva és kishitű, a kérdésből áradó mélabú egy egészen más végkifejletet vetít elénk, és ennek lehetősége, megvallom, elkerülte a figyelmemet, ezért vagyok itt.
Magam még az egyetlen, határokon átnyúló magyar irodalomnál ragadtam le, abban a hiszemben éltem, hogy noha határon kívüli magyar író vagyok, de nem minden határon túli, magyar irodalomnak gondolhattam hát azt, amit magyar nyelven írnak, nyelv van, a magyar, és művek vannak, amelyek a magyar irodalom épületét ékesítik, ahol mindnyájan kedvünkre lakozhatunk. Ha volt tehát valamiféle egység, az maga a nyelv volt számomra, ám ez, mármint az egység, nem a szó melléknévi alakjában lappangó értelme szerint – tagolatlanság vagy horribile dictu, egyhangúság –, hanem sokkal inkább az egyetemes emlékezet reám eső létmódjaként, amely több ponton érintkezik az egyetemessel mint önmagával, hiszen ez utóbbi eleve képtelenség is volna.
Ehhez képest meg tudomásul kell vennem, hogy legalább egy közbeeső szakaszt átugrottam, egyszerűen elkerülte a figyelmemet, újfent az erdélyi magyar irodalom egységének a kérdése került terítékre, sőt, már szerte is hullt, ami egy volt. Talán már olyanok is vannak, akik tudják, mi is volna a nyelven belül és irodalmon belül, vagy a nyelven kívül és irodalmon kívül az a mértékegység, amelyik ki tudná mutatni, melyik irodalmi mű egységes még, és melyik már nem az, sőt már a mondatokat is számba lehetne venni, különböző kategóriákat állíthatnának fel stb.
Hát hiszen beszélhetünk-e egységbe tömörült magyar irodalomról? Milyen nyelvet használunk, ha ezt tesszük?
Vagy talán ellentétektől mentes erdélyi magyar irodalomra gondolunk? Az érték terét körülhatároló, számunkra lakozást nyújtó művek ellentétben állnak egymással? Sinistra körzet kontra Kő hull apadó kútba? Bontják az egységet? Éket vernek?
Ha pedig nem irodalom, akkor nem mindegy?
Nem, valóban nem az, mert akkor már hatalom, akkor már szükségszerű az, hogy szembenállások legyenek, mert ezek a maguk tehetetlensége révén működő, átlátszatlan intézményeket és vigasztalan hatalmi pozíciókat tartanak életben, amelyek, ahonnan mostanában szemlélem őket, alkalmasint módfelett kisszerűek és szórakoztatóak. Máskor meg, be kell látnom, nem azok: a hatalmi kényszerpályán fényes elmék vergődése, rövid idejű tündöklése és hosszú lefolyású bukása zajlik a szemünk előtt.
Mindazonáltal, Hölgyeim és Uraim, dolgozatom legvégén mégis megválaszolom a nekem szegzett kérdést, tagok szerinti szépségét sem feledve.
Az első kérdés: Egységes-e az (erdélyi magyar) irodalom?
A válasz: Nem.
A második kérdés: Miért nem az?
A válasz: Természete szerint.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
VISKY ANDRÁS