Lászlóffy Csaba
DÉLUTÁNI ALVÁS
Pályázatunkra beérkezett írás.
Aznap délután álomba zuhanva, egy öreg test gyötört áporodottságával, fel-felriadva, magamra húzva a takarót, abból is az aszott hús levegője áradt – nem a Nelli finom kölnijének illata. Mint mindenből egyébként a lakásban.
Az ébrenlétbe kapaszkodva, hogy erőt ne vegyenek rajtam a legképtelenebb rémálmok, egy elviselhető képet próbáltam magam elé idézni, szinte hipnotizálva. Csak félig-meddig volt képzelgés: egyik ifjúkori olvasmányom őserdejében lapulok (talán Szumátrában), a fakoronák óriási fészkei fölött, toronymagasságban, orrszarvú madarak keringenek. Egy megszállott fehér vadász fegyverrel kényszeríti a bennszülötteket, hogy lehozzák neki a madárfiókákat. Két izmos bennszülött ágról ágra kapaszkodik a kúszó növényeken, s ahol a fatörzs már kopasz, karókat vernek be a puha törzsbe, azokon másznak feljebb. A hatalmas orrszarvú madarak károgva csapdosnak szárnyaikkal a fa koronája körül. A törzshöz gyíkként tapadó kulik egyre kisebbnek látszanak lentről, a károgás mind izgatottabb. Mikor az orvvadászok végre fenn vannak, a madarak vad kiáltozással csapnak le rájuk. Madárfiókák hullnak ki a fészekből, a fiatal bennszülöttek óbégatva ereszkednek lefelé a nyakukba kötött zsákokkal, melyekben két sipítozó, felborzolt tollú áldozat közben megfulladt. A fegyveres vadász dühösen gesztikulál, most vett észre engem búvóhelyemen, int, hogy lépjek elő. Már nyújtja is felém a karókat meg a zsákot, hogy induljak orrszarvú madarak ellen, fiókát orozni...
Ekkor szólalhatott meg a csengő. Puffadt voltam és morózus. Nelli különböző színű kenőcsöket kent el a képén, a nyakán, majd elkezdte tépni csipesszel a szemöldökét. Mintha színpadon álltunk volna: én felhevülten, mint rendszerint álom után, vágyakozva közeledtem felé. Jó vicc, gondoltam. Mi itt neglizsében, s kint csenget valaki.
Örültem, hogy szünnap van, és Nelli nem zsémbelődik. Szünetel az örökös korholas, például olyasmi, hogy reggel is túl későre fékeztél, a Kláriék kocsijának orra, ha nem tudnád, az idén már harmadszor horpadt be, Gyula most épp egy őrnagy Daciájával karambolozott, szerencsére senki nem ült a másik kocsiban. Innen már csak egy lépés szokott lenni a szellemi szférában kitapasztalt „forgalmi dugó”: most, hogy megszűnt a veszély, a parttalan áradozás az új szituációban kutyagumit ér, mondja Nelli szakavatottan; a te szenvedélyes igazságérzeted viszont úton-útfélen kiönt...
Az ádámcsutkám erre föl-alá kezd szaladgálni; még mielőtt azonban hősi pózba hangolhatnám vonásaimat (ez megint hitvesem jellemzése), megragadja csuklómat, és folytatja a rábeszélést: Az embereknek elegük van az áldozatkészség-sztorikból is, ha nem vetted volna észre, mást fogyasztanak. Mást? Vagy egymást, szúrom közbe. Cinikusabbak lettek, mondja. És közönyösebbek. Még teuraságod is! Majd a kofánék megjátszott szánakozásával vagy inkább intrikusan még hozzáteszi: Mit lehessen tenni, Istenem?!...
Nelli egy mosdótál fölé hajolva vizeskancsóból töltögette csupasz nyakára, vállára a vizet (az epeszínű, uborkaszagú kenőcsök eltűntek, erről jöttem rá, hogy az imént még félálomban lehettem), tehát megint nem folyik a víz a fürdőszobában. Nejecském hajatöve szappanos maradt; így is elragadó, egyik-másik porcikáját mintha kinagyítva láttam volna. A hímnek nem kell feltétlenül izomkolosszusnak lennie, jutott eszembe, amint szemünk összevillant, vagy esetleg olyannak, aki a herezacskóját reklámozza folyton. Jó, ha meg tud javítani egy vízcsapot. Évszázadok múltak el (ezt a fejtegetést már alig hallottam a türelmetlen csengetéstől), de a férfiak nem különböznek egymástól, legfeljebb abban... Idegesen kaptam föl a fejem, pedig ujjaim már a combján táncoltak.
„Azt mondod, áll valaki a kapuban? – megpróbált lerázni magáról. – Várj, hogy nézzek ki... Nem látok senkit.”
Ideges nevetése sütötte a halántékomat. Miben különbözöm én a többi férfitól? „Hányszor mondtam – folytatta –, várd ki az estét. Sose értettem azokat, akik egész nap nyalják-falják egymást. Na, eressz! Ne félj, nem megyek a világ végére.”
Minden agyonzsúfoltnak tűnt a szobában, mintha nem is otthon lettünk volna. Ez a stíluskeveredés a Nelli műve, hogy bosszantson, futott át az agyamon, tudja, hogy ki nem állhatom az eklekticizmust! Meztelenül járkált a bútorok közt, akkor vettem észre, mikor kibontakozott a sötétből. Keze ügyében a legkülönfélébb italos üvegek, de ő csak a maradék fekete kávéját szürcsölte a kínai készlet egyik csészéjéből. Csak meg ne botoljon a sötétben (mintha a szőnyegek is föl lettek volna göngyölítve), s el ne ejtse a csészét. Nászajándék. Ha valami eltörik a házban, rögtön magát kezdi sajnálni... De most egész más dolog foglalkoztatta.
„Ki lehet?”
„Biztos egy kiéhezett csavargó... Ma egész nap alig ettem valamit.”
„Ha látna bennünket a pofa!” – mondta fojtott játékossággal.
Különösnek találtam, hogy nem siet; de örültem, hogy más szöveget hallok, mint a piszkos férfifantáziával gúnyolódót.
„Lehet, a szomszéd” – csiklandozott meg hónaljban cinkosan. – Azért nem látjuk.”
„De hát a palánkon nincs csengő. A szomszéd különben is a metszőollóját szokta csattogtatni, ha valamit nyomatékosan tudtunkra akar adni – feleltem kissé epésen. – Most jut eszembe, a reggel a férgeket irtotta drótkefével.”
„Mindig olyan ellenszenvvel beszélsz róla, mintha legalábbis vadkan volna... Akkor hát ki nyomja a csengőt megint?”
„Nem várunk senkit...”
„Szeretem, amikor ilyen ostoba képet vágsz – ölelt át hátulról Nelli –, és ilyen elesettnek látszol. – S egy cuppanósat nyomott a fülem tövére. – Mit gondolsz, ezt meghallotta?”
Elhűlve (s kis borzongással, talán a fülcsóktól?) az ablakhoz osontam, mintha valami terhelné a lelkiismeretem.
„Tisztán szorongsz, vagy fázol?” – lihegte mögöttem Nelli. A több hete tartó zsörtölődés és civakodás után, mikor valósággal leste az alkalmat, hogy a lelkembe tiporjon, egyszerre megéreztem, hogy ma este nem fogja azt mondani nekem: jobb, ha nem érsz hozzám – hogy aztán összezárt ajakkal, nyöszörögve szenderüljön álomba.
Mire megfordultam, az ágyunkat nem borította a megszokott, nyomasztó félhomály. Nelli ült rajta büszke tartással, igaz, most már alsószoknyában, de ösztönös kihívással tárva szét két remek combját. Nem tudom, optikai csalódás volt-e vagy valóság, ám én, aki közben magamra kapva valamit, elszántan indultam ajtót nyitni, valahogy kínos pillanatnak éreztem e nem várt, talán ritka ajándéknak szánt fordulatot, akár egy félszeg romantikus hős (már nem jut eszembe, melyik Vajda-novellában), aki habozni látszik, hogy vajon tanácsos lesz-é beleszeretni Málcsiba, midőn az övénél jóval vastagabb karjait veszi párhuzamba a magáéival, s különösen ama feltevéstől riasztva, hogy ilyen hölgytől, kinek homlokán letiltó méltóság szokott honolni, elviselhetné-e a nyaklevest, mit reá mérne?
Mindenesetre, Nelli mimikája vibráló volt; később bensőséges, egyenesen megindító. Fittyet hánytam nyugalmamra, siettem ajtót nyitni. Milyen az ember? (Mármint a magamfajta.) Nem a megtapasztalt vonzza, még csak a tökély sem, hanem ami újat ígér és hallatlan. Közben azért még hátraszóltam: „Ne aggódj, drágám, minket senki sem háborgathat.”
A kukucskálón át kis, izgága alakot láttam távolodni, Chaplin-léptekkel. Pillanatokig mozdulatlanul állt, háttal; majd hirtelen megfordulva nekilendült, és roggyant vállakkal a ház felé tartott megint. Ekkor vehettem jobban szemügyre a riadt, sovány arcot. Szembeszökő ősz borostája mint valami smink védte, hogy ne látszódjék még ráncosabbnak és öregebbnek. Váratlan elhatározással a falhoz szorítottam a hangosan beszélő Nellit: „Ne izgulj – súgtam neki –, ha hallgatsz, elmegy.” De – hiába hunytam be szemem, hogy összekulcsolódott végtagjaink párharcát képzeljem magam elé, egészen a kikészülésig, majd átússzam vágyaimmal egy ernyedtebb ringatózásba, mely minden feszültséget képes feloldani az emberben – már késő volt. Nelli nyitotta az ajtót. A kulcs könnyen, olajozottan járt a zárban.
Akárcsak a jövevény mosolya a bejáratott redőkben.
„Bizalmas barátja voltam az öregnek – újságolta nekem unzsenírt ez a vadidegen vénség. – Mármint a nagyapádnak.” És nyújtotta felém szőrös pracliját, mintha világéletében jó barátságban lett volna velem.
„Ez igazán érdekes” – kacagott izgatottan Nelli, aki a jövevény régi divatú, de jól szabott öltönyére figyelt. Közben magára kapott egy háziköntöst. „Éppen porszívóztam” – füllentette.
„Valami félreértés lehet, azt hiszem” – böktem ki; mire Nelli észrevétlenül megszorította a karomat, közben tapintatos mosollyal pillantván a kis öregre: „Fáradjon beljebb a bácsi...”
Nagyapám legalább harmincöt éve halott, te ne tudnád – néztem rosszallóan, egyelőre persze némán, Nellire –, ez a keszegsovány és (most fedezem fel!) ravaszkás, aszott képű emberke bármilyen elhasználtnak is látszik, legfeljebb hátulgombolós korában ismerhette az én kalandos életű nagyapámat. Méghogy egy ilyen vakarcs (aki úgy fest, mint akit el szoktak taposni, vagy észre sem vesznek) lett volna bizalmasa, cimborája a legendásan nagy erejű embernek! Legszívesebben látványosan kiáltottam volna fel: „Ismeri valaki ezt az alakot?”
Az utca néptelen volt, és Nelli már tessékelte is föl azon a pár lépcsőn a betolakodó imposztort, aki az erőfeszítéstől kapkodni látszott a levegőt, egyet-kettőt köhintett is. Kedvem lett volna visszarántani őnagyságát (ezt a nevet kapta most – a csalóka időjárásról kezdett társalogni éppen), s rávenni, hogy mint hajthatatlan jellem, kérje számon a tolakodás okát ettől a szánalmas alakoskodótól, akiről lerítt, hogy ócska lebújban dolgozhatott valamikor; és ha mi nem hagyjuk magunk ámíttatni, beérte volna most is egy kifőzdével a környéken... Vagy lehet, hogy ezek a gondolatok valamivel később körvonalazódtak bennem ilyen eréllyel, miután – Nellinek köszönhetően – már a kompótnál tartottunk meg a Kent cigarettánál, s a rossz szagú, trotty alak nagybácsi módjára megveregetve vállam, történetesen nebuló koráról, korukról áradozott – az apáméról meg a magáéról –, midőn az aranyló patakban rákokra vadásztak.
Mert egy dolgot azért, még mielőtt beléptünk volna a házba, sikerült vele tisztáznom: azt, hogy jó apámmal haverkodhatott ő valamikor, ha igaz; de nagyapám bécsi társaságát aligha ismerhette. Erre meglehetősen kerülő úton vezettem rá: mintegy találós kérdésként nagyapám kedvenc mondásáról kezdtem faggatni, melyet, mondanom sem kell, ott helyben a lépcsőn találtam ki.
„Tudni kell leharapni a bőrszivar végét...” – villantottam meg a lehetőséget a megszeppent kisöreg előtt, s egy néma gesztussal tudomására hoztam, hogy tőle várom a folytatást. Kitátotta vérhólyagos száját, mozgatta is, csak épp hang nem jött ki rajta; mire én megadtam neki a kegyelemdöfést: „... de az elszívás gyönyörűsége nem technikai kérdés. – Majd hozzátettem: – Így szólt az aranymondás vége.” Erre hebegve bólogatni kezdett (beesett mellével, hajlott hátával maga volt az alázat, szánni kezdtem én is, talán emiatt is haboztam a nyílt leleplezéssel); de ravasz módon megpróbálta visszaszerezni hitelét – legalábbis Nellinél, aki gyanakvás nélkül hallgatta –, meghökkenését fejezvén ki, miszerint olyan fiatalnak nézek ki (ezt persze hízelgésnek szánta), hogy meg mert volna rá esküdni, nem a fia, hanem az unokája vagyok apámnak.
„Ezek szerint az öregről van szó – jegyezte meg halk megilletődöttséggel Nelli, még meg is cirógatta a hátamon kifeslett inget. – Sajnos, ő sincs már az élők sorában. Mindig a szívére panaszkodott, hogy végül aztán...” (Stb., stb.) Az alakoskodó vén ripacs ugyancsak ingének foszladozó nyakával valamint foltos pepita nyakkendőjével babrálva viszonozta a vallomás meghittségét.
Egyesek szerint némely, álomból való ébredéskor van egy pillanat, mely valószerűtlenebbnek tűnik minden zavaros álomfoszlánynál. Lehet, hogy azért is hivatkozom erre, mivel orromból azóta sem sikerült kiszellőztetnem az állott szőr szagát, pedig a hívatlan vendég teljesen csupasz ábrázatú volt. Együtt tartózkodásunknak sok homályos részlete megfejthetetlen marad.. Visszahallom rikkantva megismételt szavát: „Rejtély, kérem... Rejtély...” Nem is felkiáltás volt, hanem kifakadás, mint amikor hitetlenkedve, makacsul „hallatlan”-t mond valaki. Nem annyira keményen, inkább notorikusan, szórakozottan, mint mikor szem elől veszítjük a holdat, anélkül, hogy észrevennők, hogy az eget vastag felhők borítják.
Mozgalmas, zavaros délután volt. Fárasztó játszma; már a legelején mintha valamilyen kényszerítő erő hatására cselekedtünk volna Nellivel.
Képtelen vagyok elfogadni egy képtelen helyzetet – én, aki, ha dönteni kell, sohasem választom a félmegoldást. Most mégis óvakodom valamire is kimondani, hogy csalhatatlanul állítom. Ez a bizonytalanság persze bosszant. Ismeretlen űr a lelkemben. Mintha hirtelen megbomlott volna a ház – a világ! – egyensúlya.
Vagy régi bomlásra nyílt az a késő délután, úgy világított rá, mint különös égi fény, hogy megóvjon a további romlástól.
*
A suta párbeszédek, a kölcsönös zavar perceiből összerakható emlékeim között úgy téblábolok, mint Nelli a kiporszívózott szőnyegeken. Azokat féltette a legjobban. A külső akadályok gyakran elvonják az ember erejének egy részét attól, amit legszívesebben tenni szeretne. (Ne félj, nem felejtettem el, amire figyelmeztettél, kisöreg.)
„Pályám – jegyezted meg szemérmesen – korántsem volt töretlen, bevallom...” Eleinte még gúnynak fogtam föl azt, ami bizonyára a kellő önbecsülés hiányából fakadt. „Az én generációm – folytattad. – Szóval történt egynémely dolog körülötte, és vele...” Ritkán fejezted be a mondatot, sok mindenre csupán célozgattál (csak nekem tűnik úgy utólag, hogy kimondtál ezt-azt). Egy dolog – látszott rajtad – nagyon riaszt: bárminemű torzsalkodás. Képes lettél volna bohócmutatványra ragadtatni magad, csakhogy eltereld a figyelmünket (a magadét különösképpen) a megvetés vagy a civakodás legenyhébb, legrejtettebb formáiról is, amit köztem és Nelli között megsejteni véltél. „Talán emlékezteti valamire az urat...” Grimaszt vágtál, s meg sem várva, hogy szégyenemből vagy a lenyelt bosszúságból fölocsúdjak, egy újabb sztorival vagy olcsó beköpéssel fizettél ki... „Ne a múltbéli rossznak, hanem az elkövetkező (elkövethető) jónak a nagyságára gondoljunk.” Ettől azonban, amit Hobbes a természet hetedik törvényének mond, igazán meglepődtem. Hogy a te szádból hallom éppen. A „Ne aggódjanak, nem maradok sokáig” és a „Kissé talán elkalandozott a figyelmem” között volt szándéktalan pirongatás („A fiatalúr, nevezhetném így ugyebár, kiismeri-e magát a gyógynövények között, miként a kedves papa s a nagypapa? Vagy a Sóréten legalább?”); és nyájasan vigyorogtál zavarunk meg riadalmunk láttán.
A megfigyelések, reakciók utólag bárhogy összeilleszthetők. Az én „Közönséges csavargóm”-ra! – akit kész voltam összetéveszteni a liget ragacsos őszi levelein, a sárban tenyerelő ittas kriplivel – Nelli szintén túlzással válaszolt: „Jó, hogy nem szörnyeteg. Szerintem szenzációs pofa az öreg, még a füllentés is jól áll neki... Csipetnyi derű, egy kis mélabú! Igaz, hogy förtelmes szaga van szegénynek.”
A tükörben megkettőzve úgy festett, mint valami bóvli szériaholmi. Nelli beleerőszakolt egy pohárka likőrt, ezzel viszont, érdekes módon, az önérzetét birizgálta fel az öregnek. Töredezett szélű, ócska naptárokat halászott elő kinyúlt zsebeiből viszonzásképpen; végül merész ajánlatot tett: hajlandó eljönni naponta, és megfesteni őnagysága portréját. Egyenesen olajban!
Nem volt kedvünk nevetni, eljátszadozni az ötlettel. Akkorra már Nelli is tapasztalhatta, hogy „higgadt, szolid öregura”, a „Csudabogár” egész lényéből – hajából, leheletéből, ruhájából – mintha a szeméttárolók bűze áradna. A vizeletszag még hagyján lett volna, akárcsak az ital hatásának tulajdonított, fecsegő bonvivánkodás, bizalmas legyeskedés az asszony körül: „Mindene formás, ezt becsületszóra állíthatom!”; majd megtévesztés gyanánt a kétszeri összekacsintás velem, hogy aszondja: „Nem árt, ha tartalékol magának egy kis gyönyört, tekintve, hogy csak a szép nemet csípi meg a dér, ha jön az ősz, a férfinak minden adottsága megvan rá, hogy később is pikáns gondolatai támadjanak.”
Szeme sarkában azonban valami reménykedő kutyahűség, alázatos gyengédség bujkált továbbra is. („A tempó! – suttogta. – Amit csak az erősek bírnak” – és szívére tett kézzel pislantott a kiszáradt meggyfa csupasz ágaira.)
„Hát a gyermekek?! – Ez már az utolsó felvonás vége felé lehetett. – Mármint akik csak amiatt jönnek haza a kölykeikkel – nézett körül a tágas lakásban –, hogy a szülők nyakán éljenek.” Hálaképpen, hogy végighallgattuk, lám, ezt a szúrást sem nekünk szánta. Most már a búcsúzkodáson járt az esze. A sáfrányszín ernyőjű lámpácska közelében orcája feltűnően beesettnek látszott. Cipője sarkán pár napos sár.
„Az édesapjuk – így mondta, akadozva – ki-kiváló volt matematikából...”
„Együtt jártak iskolába – kotyogott közbe Nelli. – Vagy inkább a lányok után.”
„Együtt voltunk fogolytáborban...”
Félszegen hátrált a küszöbig.
„Úúgy... – Nelli kehegni kezdett. – Úgy tudom...”
„Nincs itt meleg? – szólaltam meg. – Nyissuk meg az ajtót vagy az ablakot.”
S készségesen indultam szellőztetni egyet.
A régi ház. Avas ablakszárnyak, a vastag falak. Igaz, hogy minden recseg-ropog.
„Apád, úgy tudom, nem is volt fogolytáborban” – nézett rám Nelli csodálkozva, miután magunkra maradtunk.
„Ezt kéne tisztázni valakivel, látod” – próbáltam kitérő választ adni.
„De hát akkor miért volt ez az egész? – A naiv kérdés nyilván őt magát is bosszantotta. – Azért jött, hogy vegyük észre...”
„Mit? – Kár volt rákérdeznem; sose fogom megtudni, mit akart mondani. – A kapu előtt magasra nőtt füvet, gazt, mely akadályoz a járásban” – siettem megadni a magam válaszát.
Vártam, hogy Nelli szeme elsötétüljön, villámokat szórjon, mint annyiszor, valahányszor úgy érezte, hogy becsapták. Ehelyett azonban két karjával a nyakamba csimpaszkodott. Átölelve tartott.
„Nem baj – mondta –, reggelre kialusszuk. Elfelejtünk mindent.”
„Nem vagyok álmos” – jelentettem ki.
„Én, ahogy elolvasom a rádióújságot, már szundítok.”
„Vagy motyogsz magadban.”
Égett a szemem, mikor lefeküdtem. De az agyvelőm áttetsző buborékokat verejtékezett. Örültem a viszonylagos csendnek – hogy nincs töröttcsésze-sikoly, nincsenek kéjesen robbantott szópetárdák. De mintha féltem volna mégis. Hogy a kedves szájat, szemet, fület benövi valami, amikor nem vagyok vele. Mint a moha.
„Reggel új nap süt ránk – duruzsolta Nelli, és behunyt szemmel mosolygott. – Ne félj, nem megyek a világ végére.”
Jól ismertem: nem csupán átjárta, de át is lényegítette minden kis izgalom, mindegy, hogy dühös volt, vagy nekifeszülő mellel szeretkezett.
„A vén hazudós.”
És elmosolyodott megint.
*
Mellkasomon párhuzamba haladó árnyékok. Végigtapintok rajtuk elzsibbadt ujjaimmal. Lerúgom magamról a takarót. Feltápászkodom, indulok villanyt gyújtani.
Kint roppan a rozsdás csatorna. Egy macska mászik fölfelé, hajlékony gerincét figyelem.
„Olyan szótlan vagy ma este – nyitja rám Nelli a hálószobaajtót. – Mondtam, hogy nem jó délután aludni.”