Balla D. Károly
VISSZHANG
Pályázatunkra érkezett írás.
– Hogy vagy?
A kérdés szokatlanul tompának, színtelennek hatott az amúgy visszhangos szobában, amely máskor kiejtett szót, halk sikolyt vagy sóhajtást hosszan dédelgetett, végiggörgette a csupasz, fehér falak mentén, felszivárogtatta a mennyezetre, lecsepegtette a helyenként kikoptatott linóleum-padlóra, majd újra összegyűjtötte foszlányait a légtérben, valahol a légypiszkos, csupasz villanykörte alatt, hogy úgy hasson, mintha minden elhangzott szó, minden keltett nesz állandó lakójává válna a szobának, ám mielőtt átköltözne valamely titkos, képzetes térbe, előtte még, ha elenyésző erővel is, de újra és újra hangot ölt, ismétli magát, hogy visszavonhatatlanná váljon.
A kérdés azonban tompán koppant, nem pattant vissza sem a függőleges, sem a vízszintes síkokról, nem csengett tovább Janka fülében, emléke nem maradt ott István ajkán – egy perc teltével már egyikük sem volt bizonyos abban, hogy egyáltalán elhangzott-e a kérdés, s ha igen: melyikük tette fel, kitől várt választ, s megválasztható-e bármi is, amire itt, amire ott kérdeznek rá: ebben a váratlanul visszhangtalanná vált, elszigetelt betegszobában, az időnek valamely olyan, folytonosságából felfüggesztett, dimenziójából kisiklatott pillanatában, amikor már nem lehet tudni, mi történt előbb és mi utóbb, minek mi az előzménye és a következménye, és a hallgatás, amely a kérdés elhangzása előtt vette őket körül, az miben különbözik attól a csendtől, amely azóta terpeszkedik közöttük, s vajon ha visszafelé forgatott filmen látnák önmagukat, nem volnának-e megkülönböztethetetlenül hasonlatosak mostani valójukhoz.
István felkönyökölt fektéből, óvatosan megfogta a csésze fülét, de nem volt bizonyos abban, hogy kívánja-e most a kávét, s ha a csészét szájához emeli, és szürcsölni kezd, nem tesz-e ezzel valamit túlhaladottá, elévültté; nem menti-e fel ezzel a gesztussal önmagát és Jankát az alól a maradék szemernyi kényszer alól, amely elvárja, hogy a kérdések megválaszoltassanak. Fogta, tartotta hát a csésze fülét, anélkül, hogy a további cselekvésre rászánta volna magát.
Janka a maga csészéjével leült a szoba egyetlen székére, lerúgta papucsát, és meztelen lábfejét bedugta István paplana alá, melegedni. István combja egy rándulással válaszolt a hideg érintésre, ettől csészét tartó keze is megingott, s mintha a megzavart mozdulatlanság hatalmazná fel erre: mégis szájához vitte a gőzölgő feketét.
A zajok, neszek, amelyeket eközben ejtettek, immár újra visszhangosak voltak, és amikor Janka kanalával kavargatni kezdte a maga kávéját, a betegszoba megtelt csilingeléssel, mint valami harangjáték, ez alkalommal komponált dallamával.
A szoba eredeti akusztikájának a helyreállása érdekes mód, mintha visszamenőleg is hatott volna: rákúszott István ébredésének kisiklatott pillanatára, restaurálta az akkor tompán koppanó kérdés hangterét, mégpedig olyan hitelességgel és intenzitással, hogy Janka felnézett csészéjéből, és picit félrefordította fejét, mint a fülelő ebek.
A helyzet – és a kérdés – abszurditását, amely abban állt, hogy a beteg, lázasan fekvő István az ő hogyléte felől érdeklődik, nem lepte meg különösebben Jankát. Már csak azért sem, mert gondolatait még mindig a tegnapi beszélgetés mondatai kötötték le, István megható őszintesége, komoly érvei –vajon meddig kellett volna várnia erre a vallomásra, ha nem jön ez a kis belázasodás, és vajon hány Celsiusfoknál kezdődnek István őszinteségi rohamai? –, így talán az ő figyelmének a hiánya miatt vesztette el akusztikáját a szoba, visszhangját a kérdés. Ám most – a kávéscsészében megtáncoltatott kiskanál muzsikája után – a feltett kérdés újra érvényre jutott: Janka érezte, nem kerülheti ki a választ, ugyanakkor fogalma sem volt arról, mit is felelhetne.
A haladék másodpercei kattogva teltek, elfogyott a halk szürcsölés, az ajtó fölül levált egy fél tenyérnyi olajfesték-pikkely, és vitorlázva libbent a mosdó alá. A folyosóról zajok, beszédfoszlányok kezdtek beszüremleni: érkeztek a rendelő orvosok, a nővérek – és lassan az első betegek is.
István torkában új és újabb kérdések gyülekeztek. Szerette volna tudni, meddig kell – és meddig lehet – a betegszobában maradnia (vagy, mellékesen: miért kell egy klinikán betegszobának lennie, amikor a szomszédos épületben ott a többszáz ágyas kórház), s ha már így hozta a sors, hogy ezen a börtöncellánál alig barátságosabb sivár helyen mondhatta el legszebb vallomását, akkor nem hiába tette-e: változott-e valami Jankában, mutat-e majd szemernyi hajlandóságot arra, amiről korábban hallani sem akart – hogy elköltözzön ebből az átkozott városból, átkozottabb országból, és végre-végre annyi elfecsérelt év után összekösse vele az életét.
Janka kinézett a maszatos üvegű ablakon. A közeli reptér kifutójáról látható erőlködéssel épp elrugaszkodott egy AN-24-es, de hangja nem ért fel a hegyre. Balrébb az egyetem néhány korpusza látszott: azok a szürke falak, amelyek közt hat éven át ültek egymás mellett, oly közel kerülve a másikhoz, hogy diplomájukat megszerezve már csak távolodhattak. Istvánt az ország belsejébe irányították három évre, egy isten háta mögötti kisváros cementgyárába, üzemorvosnak; ő, Janka, a tanszéken maradhatott, professzora maga mellé vette. Talán soha többé nem látják egymást, gondolta akkor Janka, ám István évente feltűnt, csak mindig rossz pillanatban: Jankának éppen volt valakije vagy épp csalódott valakiben, és olcsó megoldásnak találta volna, ha csalódásában István karjaiba hull. Aztán egy soron következő elutasítás után István váratlanul megnősült, egy csapásra megszabadulva a cementgyártól és szülővárosától, Jankától és az országtól.
István követte Janka tekintetét, de fektében nem sokat látott az ablakon túli világból, csak a radvánci dombok kontúrjai rajzolódtak az ég alá szürkén, kicsit elmosódva, mintha csak azoknak az emlékeknek a messziségére, homályosodására utalnának, amelyek valahol ott, e dombok tövében gyökereztek: a duzzasztó gát betoncsíkján, az erőmű víztárolójának a partján, ahol egyetemi éveik alatt vizsgáikra készültek – napozva, nagyokat úszva, miután a nagy eperfa benyúló ágáról beugrottak a szögesdróton túli világba, és a fűben hason csúszva jutottak el addig a pontig, ahová már nem ért el az őrök ébersége.
Janka állított egyet szeme optikáján, a kinti világ helyett az üveg maszatosságát vizsgálta, azon tűnődve, hogy ha megfeddi a takarítónőt hanyagságáért, vajon nem mond-e fel azonnal. Közben az a másik kórterem is eszébe jutott, ahol Istvánt ápolták lábtörése után, s ahol ő, Janka két éve meglátogatta, sőt, naponta bejárt hozzá, majd ő szállította haza taxival, István belvárosi kis lakásába... Igen, akkor kellett először szembesülnie a lehetőséggel: ő is lakhatna itt, rálátással a Dunára, benne a fővárosi nyüzsgésben. De ekkor is eltaszította magától Istvánt, itthoni betegeire, lejáró útlevelére hivatkozva idő előtt – már-már pánikszerűen – hazautazott. Pontosan tudta, hogy mitől menekül: ha még egy napig marad, bizonyosan meginog. Aztán egy egész évig készítgette-erősítgette magát, és újra Istvánhoz utazott, hogy vele töltse szűkös szabadságát... És megint csak úgy váltak el, mint annyiszor: makacs hajlíthatatlanságuk birtokában, amely megakadályozta őket abban, hogy a másik életét magukénak elfogadják.
István karja elzsibbadt a könyöklésben, változtatott hát testhelyzetén, előbb visszafeküdt, majd kisvártatva felült. A paplan alatt megkereste Janka lábfejét, ujjait alig érintve a bőrhöz, járatni kezdte fel és alá, az ujjperecektől a bokán át egészen a lábszár kezdetéig. A mozdulatok természetessége mindkettejük számára túlmutatott minden erotikán, s épp olyan magától értetődő gesztus volt, mint amellyel Janka fázós lábát pár perce bedugta a paplan alá. Mindennek semmi köze nem volt az együtt töltött elmúlt éjszakához, a tavalyi vagy tavalyelőtti szerelmes hetekhez, de nem következett azokból a vízparti hosszú ölelésekből sem, ott a duzzasztógát tövében – nem. Amihez a hideg lábfejnek és a rajta hangtalanul zongorázó forró, lázas ujjaknak köze volt: az egymás nélkül töltött évek, hónapok, napok és órák kiszolgáltatottságainak. Azoknak a pillanatoknak, amikor csak titkos gondolatainkban melegedhettek egymás takarója alatt; amikor csak emlékként bizsergett az ujjbegyek receptoraiban az érintés; amikor csaltak és csalattak; amikor Janka rádöbbent, hogy talán soha nem találhat már igazi társra; amikor Istvánt csaknem kitoloncolták, amiért új állampolgársága megszerzése előtt elvált feleségétől; amikor Jankát kinevezték osztályos orvossá, és nem értette, miért sírja végig az éjszakát, holott örülnie kellene; amikor István túlpörgette a Ladát, és már nem tudott fékezni az eléje gördülő teherautó láttán, s amikor örült, hogy megúszta lábtöréssel, mert mintha érezte volna, hogy Janka majd meglátogatja. Igen, az esti fáradtságoknak, a szúrásnak a szem mögött, a szorításnak a mellben, az üres lakásba érkezésnek, az elviselhetetlenül hosszú hétvégeknek, a soha meg nem írt leveleknek, a nem vezetett naplónak, a be nem vallott gyengeségeknek, a szégyellt önzetlenségnek, a kötelező irigységnek, a megbánt kalandoknak, újszülöttek, gyerekek láttán a mosoly zavarodottságának, a megszerzett javaknak és javak feletti elvesztett örömnek, az elkapart sebeknek, az esti altatóknak, a kipróbált drognak, a csalásnak és a csalatásnak – ennek volt köze a leheletnyi simogatáshoz, ez volt benne az apró gesztusban, és ez tette lehetetlenné – nem, nem az esti szép vallomások –, hogy újra, most is úgy váljanak el egymástól, mint évek óta mindig. Haladékot adva és haladékot kérve.
Nem: itt, ebben a börtöncellánál alig barátságosabb, sivár, visszhangos, vedlő festékű betegszobában nem érvényesek az evidenciák, értelmüket vesztik a kötöttségekre hivatkozó észérvek, nincsenek elvárások és emlékeztetések, nincs hála vagy hálátlanság, nem létezik állampolgárság és lejáró útlevél – csak Janka hideg lábfeje van és István finoman érintő ujjai.
Janka érezte, hogy a haladék kattogása abbamarad. Egyszersmind a levegő is mintha elfogyott volna körülötte. Szédülni kezdett, szeme előtt fel-fellebben valami sötét lepel. Félt, hogy erősödő fülzúgása miatt nem tudja majd megállapítani, tompán koppan-e avagy visszhangosan, élesen csendül az, amit kimond:
– Köszönöm, jól.