FÓRUM
FÓRUM
„Én úgy tudom, a költők sokáig élnek”
Más az, mikor a költő kiöregszik, körülötte Lermontovosból Éluardossá, Goyásból
Picassóssá válik a kor, és más az, mikor a kor „öregszik”, egyedül, korán halt
költők körül keletkezik az a légüres utókor. Mert az ifjúság üvegkoporsójában,
egy fiatal-fázis borostyánkövébe fagyva ottmaradnak még eleven tanúk közt, mint
valami múzeumi tárlóban. Ez a fájdalmas halhatatlanság, mely nyilván csak az
élőknek fáj már, még, még mindig. Végleg. Sosem kellett a harmónia gyászos
unalmától félni, se mikor bitó alá vittek egy költőt, se amikor önmaga fonta
meg a hurkot a lehetetlenségek és tehetetlenségek Möbius-szalagjából. Pontosan
mondja Sütő András a Küldj milliárd palackot (Szőcs Kálmán: Válogatott
versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.) előszavában: „egyszemélyes
fegyenclázadását” követte el végül. Miközben már azt is rögzítette
hajszálpontosan, hogy „Egyetlen hatalmam, mely emberré tesz valahogy, hisz
indulók idején fújtam szelíd harsonát”. A legáttetszőbb szerelmes ódák poétája
tudta, mennyire gazdag szegény, szegény anyanyelvünk, hogy hosszú évtizedek
múlva is, kihűlve, befagyasztva akár, mint a milliárdosok, milyen messzire tudnak
hatni a végleges, a tökéletes metaforák.
Mi („akik együtt élünk ismeretlenül”) mintegy megtűrjük magunk között a
költőket, nagy ritkán már közelről is tudjuk tisztelni annyira őket, hogy nem
hördülünk fel már a törött poharakért. Szőcs Kálmánról is volt, aki rögtön
tudta, nem egyszerűen új menekülő érkezett az idegenlégióba, hogy elviselvén
Potrien őrmester toporzékolását, majd segítsen éltetni a közös legendát, hogy
„a gárda (valamiért mindig) meghal, de meg nem adja magát!” Nem: Ő is olyan
főszereplőnek érkezett a darabba, akiért magát az előadást össze szokták
trombitálni. Mikor a Forrás első nemzedékének a második még kisöccse volt, őt
nevezhettem először százévenkénti költőnek. Ültünk hajnali állomáson
talpfarakások legtetején, árultuk golyóstollainkat egy vonatjegy áráért az
értetlen s lehet, analfabéta utcaseprőknek („... mi, akik együtt élünk
ismeretlenül”), s elfogadtuk rögtönzött programként többek közt azt, hogy „s ne
említsük szegény Juhász Gyulát”, hol azt, hogy „Olyan óvatosan megy a víz a jég
alatt, Mintha attól félne, ő is odafagy”!... Életem egyetlen maradandónak
mutatkozó szerkesztői sikere az volt, amikor baráti unszolásomra más
változatokat elvetve, beleegyezett, hogy első kötetének ez legyen a címe:
„Lelkemben gyermekkórusok”. Mert ez akkor olyan befejezetlenül erőtlennek tűnt,
pedig célba juttatni megbírta volna az egész nekifeszülő nemzedék még nem is
létező „világirodalmát” és magába fojtott nonkonformizmusát, ami helyett
ittunk, eveztünk, expandoroztunk és háryjánoskodtunk kivilágos kivirradtig. Ma
már tudható, belátható: kórusban és gyermetegen.
De mi köze volt akkor mindezeknek egy leendő posztumusz válogatott kötetben
egyenként néma kottává préselt versekhez, hacsak nem az, hogy titokzatos (lám
keleten is érvényes árfolyamokon átszámítva) milliárdokat érő forte-fütőanyaga
volt ez a sok semmiség, ez a sok vad, néha egymást egymástól eltiltó,
vagy-vaggyal zsaroló, féltékeny szövetségrendszer is minden sornak, mely formát
bontott, hogy formát találjon, pályát robbantott, hogy utat építsen. A lázas
légiónak. Akik ma ebből is élnek még: mára (valamikorra), egy lelki vasárnap
délutánra kimenőt, szabadnapot kapnak, hogy elolvashassák újra Szőcs Kálmán
válogatott emlékét legalább. Mielőtt maguk is elesnek valamelyik sivatagi
razzián, ahogy illik egy magyar költőhöz, holmi Habsburg muzulmánok ellen.
Minden nemzedékből legfennebb tizenhármat kötnek fel, lőnek főbe, a többi
ágyban – vagy AGYBAN – párnák közt végezheti. Éjjeliszekrényén, mely nagyobb
építmény, mint egy nemzeti múzeum, ott áll utolsó olvasmánya, a textus, sajátja
avagy az, ami a többiek mellett is tanúskodik. Elvesztegetett vagy jól felélt
energiáinkért: „Hibáztam. Elhibáztam. Nem hibáztam. Festeni. Maradni. Elmenni.
Meghalni. Élni. Bocsánatot kérni. Megbocsátani. Ennyi...”
LÁSZLÓFFY ALADÁR