William Shakespeare
Szonettek

15
Egy röpke percig tündököl csupán
Minden, mi sarjad és nő, jól tudom.
Minden darab csillag-parancs után
Igazodik e roppant színpadon,
Az embert és növényt egyazon ég
Serkenti s fojtja el közömbösen:
Ifjan nedvtől duzzad, delén kiég,
Dicsőségének nincs emléke sem.
Szép ifjúságodat e rémítő
Képek még sokkal dúsabbnak mutatják,
De ott munkál már romlás és idő,
Hogy szennyes éjre váltsák tiszta napját;
Azért, amit az idő elrabolt,
Szerelmem új s új élettel beolt.

18
Mondjam: olyan vagy, mint egy nyári nap?
Az nem ily bájos és nem ily szelíd:
A durva szél május rügyére csap,
S a nyár bérlete gyorsan letelik;
Az ég szeme is perzsel és vakít,
Majd elborul aranya odafent;
Szépet a széptől gyakran elszakít
Vak véletlen vagy természeti rend;
De tőled soha nem múlik a nyár,
Nem veszted el szépséged birtokát,
Nem vet rád árnyat kérkedő halál,
Örök dalokban élsz és nősz tovább:
Amíg ember lélegzik s lát a szem,
Él versem, s így nem halhatsz meg te sem.

23
Mint ügyetlen színész, ki belesül
Kis szerepébe, olyannyira fél,
Vagy méregzsák, ki szörnyen feldühül,
S túltengő erejétől elalél,
Hitetlenségtől tartva elfelejtem
A szerelem szép külsőségeit,
És úgy tűnik tán, hogy gyöngül szerelmem,
Önsúlya úgy reánehezedik;
Könyvem legyen heroldja, követe,
Ki némán szól beszédes szívemért,
Szerelmet és jutalmat követel,
Nagyobbat, mint nyelvem valaha kért.
Tanuld, mit mond a néma szerelem;
Ki szeret, szemmel is hall, kedvesem.

25
Akit pártolnak fent a csillagok,
Díszítse büszke rang és érdemérem;
A sors nekem ilyent nem juttatott,
A szeretet örömével beérem.
Uralkodók kegyence tündököl,
Mint tűzvirág, míg Nap tüzel felette;
Ám dicsősége önmagába dől:
Elég egy homlokránc, és eltemette.
A híres hős, sok bajt látott vitéz,
Ezerszer győzött bár, egyszer veszítsen,
Az érdemek könyvéből törlik, és
Nagy tetteinek már emléke sincsen.
A boldogság ez: szeretek s szeretnek;
Ezt fel nem adnám, ebből ki se vetnek.

29
Ha világ és szerencse nem kegyel,
És elárvultan, kiverten nyomorgok,
Hiába jajgatok az égre fel,
S magamat látva, átkozom a sorsot,
Irigylem azt, aki többet remél,
Kit barátok környeznek lelkesen,
Ki ügyesebb, vagy tágabb körben él,
Mindazt, miben nem telhet örömem Mikor magam már szinte megutálom,
Te jutsz eszembe, és lelkem, az árva,
(Mint kis pacsirta a hajnali tájon)
Himnuszt röpít fel az ég kapujára:
Szerelmed mint emlék is annyit ér még,
Hogy sorsot egy királlyal sem cserélnék.

42
Ó, nem az bánt csupán, hogy ő tiéd,
Bár őszintén szerettem, mondhatom;
Hogy te övé vagy: ehhez semmiség
Az elvesztése, ez furdal nagyon.
Kedves kínzóim, így védlek szívemben:
Szereted őt, mert én is szeretem,
És én érettem csal meg ő is engem,
Eltűrve, hogy barátomé legyen.
Ha elvesztlek, megkap a szeretett nő,
S barátomnak jut, amit benne vesztek;
Ám kettő vész, egymásra lelt a kettő,
Érettem raknak rám ilyen keresztet,
De öröm ez, hisz egy vagyunk te s én,
Így hát szerelme egyedül enyém.

50
Felőrli ez az utazás a lelket,
Mert hogyha fárasztó utam bejárom,
A pihenés, az ágy azzal keserget,
Hogy sok mérföldre van tőlem barátom.
Lankadtan bandukol célom felé
A ló alattam, csüggedten cipel
Búm terhével, mint hogyha sejtené,
Milyen fájdalmas tőled jönni el;
Ha véknyát döfködöm és vére hull
A sarkantyútól, ez sem sürgeti,
Panaszosan felnyög csak válaszul,
S jobban fáj, mint a sarkantyú neki,
Mert ráébreszt, amint fülembe horkan:
Üdvöm oda, előttem bú s a por van.

52
Gazdag vagyok, kinek kulcsa van ékes
Ládájához, mely kincseket takar,
De nem bámulja folyton, hogy az édes
Gyönyörűség ne kopjék el hamar.
Ezért oly ritkák az ünnepnapok,
S oly fényesek: mind úgy szóródik el
Az év során, mint nyakláncon ragyog
Egy-egy nemes kő, ritka szoliter.
Így őrzi az idő is bájadat,
Elrejti, mint ruhát a ruhatár,
Hogy szent öröm legyen a pillanat,
Mikor feltárja, mit magába zár.
Áldott vagy, mert szépséged drága cél:
Kinek jut, boldog, kinek nem, remél.

54
A szépséget sokkal szebbé fokozza
A dísz, amit a szív hűsége ád;
Még szebbnek tűnik a rózsa pirossa,
Ha megérezzük édes illatát.
A vadrózsán éppoly tüzes a szín,
Mint a parfőmös kerti rózsaszálon,
Éppoly csábítón ring tövisein,
Ha bimbója álarcát veszti nyáron;
De mert ez mind üres, lélektelen,
Csak él és elhervad részvétlenül,
Magába hal. A kedves rózsa nem:
Holtába is szelíd illat vegyül.
Ha megrabolja szépséged a tél,
Hű szíved illata versemben él.

55
Sem márvány, sem királyok színarany
Emléke versemet nem éli túl;
Szebben ragyogsz e vers soraiban,
Mint kő, mely az idő szennyébe fúl.
Háború rombol szobrot, várakat,
És tőből tép ki épületcsodákat,
De sem Mars kardja, sem tűzáradat
A te élő emlékednek nem árthat.
Halálon, irigy feledésen át
Bizton lépkedsz új és új nemzedékek
Szeme előtt, magasztal a világ,
Míg elkövetkezik a végítélet.
Amíg a nagy nap nem lát újra ébren,
Versemben élsz, s szerelmesek szemében.

60
Mint hullámok a kavicsos fövenyre,
A vég felé úgy futnak perceink,
Helyet cserélnek egyet sem pihenve,
Egymás nyomában nyomakodva mind.
Kisarjad a növény, fénnyel tele,
De hogy megérik s daliásra nő,
Kaján sötét kel harcra ellene,
Ajándékát felrúgja az idő,
Az ifjúság friss díszeit letörli,
A szép arcon barázdákat hasít,
Felfal mindent, mi jó, nem állja földi
Erő kaszájának csapásait.
De versem áll, kezétől nem remeg,
És őrzi a jövőben híredet.

61
Azt akarod, hogy képed tartsa nyitva
Gyötrő éjen nehéz szemhéjamat?
Azt kívánod, félálmom megszakítva
Árny-hasonmásaid gúnyoljanak?
Elküldted hozzám szellemed, avégett,
Hogy kikémleljen, mint a vadlesen,
Szégyent találjon bennem, renyheséget,
S féltékenységre jó okod legyen?
Ó, nem, szeretsz, de mégsem oly nagyon,
Saját szerelmem, az tart ébren engem,
Hű szerelmemnek nem kell nyugalom,
Miattad játszom őrt az éji csendben.
Érted virrasztok, míg máshol vagy ébren,
Távol tőlem, más szívek közelében.

66
Fáradt vagyok, sír békéjére vágyom:
Itt koldussorsra születik az érdem,
És senkiknek jut minden a világon,
És csúfság tárgya tiszta hit, szemérem,
És rozsdát látnak arany becsületben,
És szűz erényből loncsos szajha lesz,
És gyalázatra jut a feddhetetlen,
És az erőre béklyót kacska tesz,
És megköti a nyelveket a Rend,
És doktor Tökfej lett a fő okos,
És egyszerű most együgyűt jelent,
És rabjává teszi a jót a rossz.
Fáradt vagyok, mennék is mit se várva,
Csak szerelmemet ne hagynám magára.

68
Így arca múlt idők rajzolta ábra,
Mikor virágként élt és halt a szép,
Nem volt szüksége fattyú cicomákra,
Az élő orcán nem volt helye még,
A holt arany fürtjét, a sír jogát,
Még nem fosztotta ki egy tiszteletlen,
Hogy más fejére költöztesse át,
És gyapjával más férfi tetszelegjen:
A régi korhoz máig hű maradt,
Mely még őszinte volt és dísztelen,
Más zöldjével nem hazudott nyarat,
Nem hamisított múlttal szebb jelent;
A természet mintája: a rabolt
Szépség hadd lássa, hogy egykor mi volt.

73
Az évszakot látod bennem, barátom,
Mikor megsárgult, árva levelet
Hallunk zörögni fázó, puszta ágon
Az elhalt, édes madárdal helyett;
A félhomályt, mit az alkony lehel,
Mikor a Nap nyugat felé leszállt,
S amit az éj lassan magába nyel,
Csöndjét vetvén mindenre, félhalált;
A pisla lángot látod izzani,
Mit ifjúsága hamvából csiholt,
Halottas ágyán épp az oltja ki,
Mi élesztette, tápláléka volt.
Erősödik szerelmed, látva ezt,
A távozót hogy még jobban szeresd.

75
Az vagy nekem, mi táplálék a testnek,
Mezőnek a tavaszi záporok;
Küszködöm érted, lelkem fájva reszket,
Mint zsugori, ki pénzén kuncorog:
Hol öröm rázza, hol meg félelem,
Hogy meglophatják sanda tolvajok;
Olykor szeretném, maradj csak nekem,
Majd mutogatnám, kincsem mint ragyog.
Néha betölt szépséged jóllakásig,
S egy pillantást sóvárgok azután;
Nincs más gyönyöröm, lelkem mást nem áhít,
Mint amit tőled kaphatok csupán.
Így vált naponta szívem és eszem,
Torkig lakom, máskor meg éhezem.

95
Mily szép benned a szégyen is, te boldog,
Mely úgy mocskolja bimbózó neved,
Mint illatos rózsát a ragyafoltok:
A vétkek leple mily édes lehet!
A kaján nyelv, ha napjaid meséli,
És mulatságaidban kéjeleg,
Amíg ócsárol, kénytelen dicsérni,
Neved kimondva már áldást rebeg.
Ó, milyen pompás kastélyban lakik
A bűn, amely tebenned vert tanyát,
Hol szépség fátyla rejti foltjait,
S gyönyör minden, mit ember szeme lát!
Vigyázz, szívem, nagy szerencséd veszélyes:
Kicsorbulhat a kés, bármilyen éles.

97
Rideg tél volt az élet tőled messze,
Ki az iramló év öröme vagy!
Sivár tájtól, sötétségtől övezve
Borzongatott a decemberi fagy.
Nyár volt pedig e megcsúszott idő,
A termő, dús augusztus úgy viselte
A tavasz kéjes terhét, mint a nő
Holt férje emlékét, méhébe rejtve;
De árvák reményének tűnt a nyár
Bősége mind, apátlan megraboltnak:
A nyár öröme csak jöttödre vár,
Ha távol vagy, madarak sem dalolnak –
Vagy oly búsan, hogy sápad a levél
És megremeg, úgy érzi, itt a tél.

127
A feketét nem dicsérték soha,
Vagy szépnek nem nevezték semmiképp;
De lám, a szépség örököse ma,
És fattyúként szégyenkezik a szép.
A természet rablók prédája lett,
Kölcsönvett képpel szépeleg a rút,
A szépség nem kap szentélyt, sem nevet,
Megcsúfolják, vagy koldusbotra jut.
Így hát a kedves szeme s haja is
Hollósötét: azért van arca gyászba’,
Ki nem született szépnek és hamis
Szépséggel most a teremtést gyalázza;
De gyásza oly csodás, hogy semmi kétség,
Minden nyelv azt kiáltja: Ez a szépség!

129
A Szellemet mocsokba szórni el:
Aktív gyönyör; de már enélkül is
Átkos a kéj, aljas, gyilkos, mivel
Szilaj, kegyetlen, féktelen, hamis;
Utálod nyomban, hogyha élvezed,
Őrjöngve hajszolod – de jaj, hamar
Őrjöngve gyűlölöd, mint kivetett
Csalétket, mit ha elnyelsz, megzavar.
Kergesd, kutasd, vagy már tiéd legyen:
Őrültségekre ingerel vadul;
Próbáld ki: áldás, aztán gyötrelem,
A sóvárgott üdv álommá fakul.
Mindenki tudja ez – bejárja mégis
A menny útját, amely poklok felé visz.

130
A kedvesem szemében nem Nap ég,
És ajkánál pirosabb a korál.
Fehér a hó - hát melle mért sötét?
Haja merő fekete drótfonál.
Láttam rózsát, fehéret, pirosat –
Arcán nem feslik ily virágkehely,
És van bizony üdébb és finomabb
Illat is annál, melyet ő lehel.
Örömmel hallgatom szavát, noha
Sokkalta szebb, tudom, ha zene szól;
Istennő hogy’ jár, nem láttam soha –
A kedves csak a földön gyalogol.
De szeretem őt éppúgy, mint aki
Hazug hasonlattal tömjénezi.

138
Ha kedvesem hűségéről gagyog,
Hazudik nyilván, mégis elhiszem:
Gondolja csak, naiv ifjonc vagyok,
Járatlan a világ cseleiben.
Bár túl járok már életem javán,
Ifjúnak tart – magam így áltatom,
Hajlok csalárd szavára ostobán,
Hamiskodunk hát mindkét oldalon.
Igazat szólni mért nehéz neki?
S mért hallgatom el öregségemet?
A szerelmet a látszat élteti,
Szerelmes vén korát nem vallja meg.
Ámítjuk egymást, hazugságban élünk,
Mert hájjal kenegeti gyöngeségünk.

144
Két szerelmem keserűség s vigasz;
Két szellem kísért bennem szüntelen:
Jó angyalom egy férfi, szép s igaz,
Gyászszínű nő az ártó szellemem.
Hogy gyehennára vessen e boszorka,
Ellopná angyalom szemem elől,
Megrontaná a szentet, égi-forma
Lelkét sötét tüzével dúlva föl.
Hogy ördöggé vedlett már angyalom,
Nem mondhatom, szívem csak sejtheti,
Mert együtt vannak, és félek nagyon,
Az angyalt poklok lángja perzseli.
Kétségek közt gyanítom a valót:
A rossz angyal elégeti a jót.

147
Szerelmem forró láz, sóvár s duhaj,
Az kell neki, mitől lelkem beteg,
Azt falja, mitől egyre nő a baj,
Romlott étvágyának így hízeleg.
Szerelmem orvosa, az ép eszem,
Mivel nem tartom meg tanácsait,
Elhagy, s kínlódom most keservesen.
A vágy: halál, itt gyógyszer nem segít.
Nincs gyógyulás, az ész már oda régen,
Téboly fűt, nyugtom nem találhatom,
Őrültre vall gondolatom, beszédem,
A valóságtól megfutok vakon.
Mert szépnek, fényesnek tartottalak –
De éjsötét, pokolfekete vagy.

150
Mily erőtől kapod erőd vajon,
Hogy szívem kedv szerint formálhatod,
Hogy saját szemem meghazudtolom,
S leesküszöm az égről a Napot?
A galádságnak ily hatalma van,
Hogy tetteidben légy bármily gonosz,
Bűvészként megcsalod szegény agyam,
És jónak tűnik benned mind a rossz?
Mitől van, hogy annál jobban szeretlek,
Minél inkább gyűlölni van okom?
Ó, bár szeretem azt, mit annyi megvet,
Te csak ne vess meg ezen a jogon.
Szeretlek - és ha ki sem érdemelted,
Annál inkább megérdemlem szerelmed.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása